Balla Fanni Katalin 8 éves
Ayelet Bechar izraeli dokumentumfilmes és újságíró. Írása a Háárec nevű angol nyelvű izraeli napilap internetes oldalán jelent meg 2019. július 26-án. A fordító köszönetét fejezi ki dr. Tóth Sándor héber tolmácsnak és nyelvtanárnak a cikkben előforduló héber nyelvű szövegek magyar átírásához nyújtott segítségéért.
Izrael első évtizedeiben fiatal arabok százai hagyták el falvaikat, hogy kibucokban dolgozzanak, ahol héberül tanultak, magasra emelték az izraeli zászlót, sőt még héber nevet is fölvettek. Az arab pionírok mozgalma egy tragikus módon korán semmivé vált romantikus reményből született.
Amikor Kaled 2014-ben, hetvenéves korában elhunyt, családja úgy gondolta, hogy a falujában temetik el, hagyományos muszlim szertartás szerint. Szimbolikus visszatérés lehetett volna ez annak számára, aki életének nagyobb részét szülőhelyétől távol töltötte. Gyermekei azonban azt akarták, hogy anyjuk mellett pihenjen, aki egy északi kibucban született. – „Ezt Kaled akarta így” – mondta Kaled és felesége, Naomi elsőszülött fia. – A kibuc az egész életére kihatással volt.
Hogyan találkozott a fiatal Kaled a tizenhatéves Naomival (gyermekeik kívánságára a nevüket megváltoztattuk) egy kibucban az 1960-as évek elején, amikor az izraeli arab állampolgárok még katonai igazgatás alatt álltak? Néhány száz más arab fiatalhoz hasonlóan Kaled is a ma már szinte tündérmesének tűnő Ifjú Arab Pionírok mozgalmának tagjaként érkezett a kibucba. Az ifjú arabok, zömmel fiúk, elhagyták falusi otthonukat és éveket töltöttek zsidó közösségekben, együtt dolgoztak, étkeztek és aludtak a zsidó kibucnyikokkal. Ezt a lépést egyesek szülői áldással, mások szüleik és közösségük ellen lázadva tették meg.
Az arab pionírok héberül tanultak, hórát táncoltak, a Hatikvát 1 énekelve vonták fel az izraeli zászlót, néhányan pedig még héber nevet is fölvettek. Egyesek zsidó lányokkal kezdtek viszonyt, és igyekeztek beolvadni a kibuc társadalmába. Mások új mezőgazdasági termelési módszereket akartak elsajátítani, hogy majd otthon, saját falujukban tegyék jobbá életüket. Kevesen közülük később meg is próbálták valóra váltani álmukat, arab kibuc alapítását.
– Azok a zsidók, akikkel korábban találkoztunk, a katonai közigazgatás könyörtelen eszközei voltak – emlékezik Mahmud Junesz az izraeli arab háromszög 2 Wadi Ara településén található elegáns ararai házában folyt beszélgetésünk során, ahol egy békegalambot érzékletesen ábrázoló festmény szomszédságában üldögélünk. Majd így folyatja: – Egyszerre csak úgy ültünk egymás mellett zsidókkal, mint egyenlőek. Együtt étkeztünk velük a közösségi étkezdében, együtt dolgoztunk. Egy másik Izraelben.
A baloldali Hasomer HaCair 3 ifjúsági mozgalom kezdeményezésére létrejött mozgalom 1951 és 1960 között működött. Abban az évben szűnt meg az izraeli arabok feletti katonai igazgatás. A mozgalomnak fénykorában, 1960-ban, 1800 tagja és 45 tagszervezete volt arab falvakban. Résztvevői egyenruhát viseltek: a szokásos kék színű, fehér zsinóros Hasomer HaCair inget, ám kefijével (fejkendő) és akvallal (homlokpánt). Saját jelvényük is volt, egy arab stílusú boltív alatt álló büszke fiatalember. A mozgalom jelszava – „Hazak Veemac!”, azaz „Légy bátor és erős” – alapján a jelszavuk „Légy hű és erős!” („Hazak veneeman!)” volt. A mozgalom arab tagja is részt vettek kirándulásokon, május elsejei felvonulásokon, sőt, még függetlenség napi táncmulatságokon is.
E csaknem teljes mértékben feledésbe merült szokatlan kezdeményezést még 1948 előtt gondolta ki a mozgalom két tagja, akik szó szerint vették a jelszót: „Cionizmus, szocializmus és a népek barátsága”, és amelyről úgy gondolták, hogy ez az araboknak a kibuc mozgalomba való bevonásával valósítható meg. A tizennégy évesen Németországból saját elhatározásából Palesztinába érkezett, kibucban felnőtt, arabul is megtanult Avraham Ben Cur, és Aharon (Aharoncsik) Kohen, egy közel-keleti diák – akit a nézetei politikailag a mozgalom szélsőséges baloldalára vitték –, voltak ennek ifjúsági mozgalomnak a vezetői.
Álmukat még az 1948-as háború után sem adták fel. Keki nadrágjának hajtókáit zoknijába gyömöszölve elsőként 1950-ben egy Junesz nevű, határozott, 19 éves ifjú érkezett a Saar Haamakim kibucba, Ararából. A kibuc, elsősorban biztonsági okokból, gyanakodva fogadta, ám Ben Cur és Kohen meggyőzték a tagokat, mondván: az együttélésre és a népek barátságára tanítjuk az embereket. Most mondjunk nemet, amikor eljött a próba ideje? Ez tisztességtelen lenne!
A kibuc úgy határozott, hogy figyelmen kívül hagyja a katonai igazgatás által bevezetett korlátozásokat, amelyek szerint arabok csak engedéllyel hagyhatják el a falujukat, és próbaidőre befogadta a fiatalembereket. Az első hat fő 1951 novemberében érkezett. Idővel a csoport már 15 főt számlált, akik között két lány is volt. A Haolam Haze képes magazin 1952 márciusi számának Forradalmi kísérlet címmel megjelent cikke fényképet közölt az izraeli stílusú, puha karimájú tembel kalapot viselő az arab fiatalokról. A riport megjegyzi, hogy az arab fellahok gyermekei elsajátították a földművelés hatékony módszereit, traktorral és kombájnnal dolgoznak az ültetvényeken csakúgy, mint a méhészetben.
A Hasomer HaCair elhatározta, hogy formális keretet ad a mozgalomnak. Az 1954-ben, Akkóban tartott alakuló ünnepségen 14 pontos programot fogadtak el. Jakov Hazan, a Hashomer Hacair-ból alakult Mapam párt egyik vezetője és Avraham Slonszkij, az ismert költő mondott üdvözlő beszédet. A mozgalmat jelképező plakátot készítettek, ezen két zászlót lenget egy arab pionír: a szocializmus vörös zászlaját és a kék-fehér izraeli zászlót. A mozgalom Kafr Jaszif falubéli szervezetének kórusa elénekelte a héber Aratódalt, majd a Jedida faluból érkezett arab fiatalok, a Kfar Masaryk kibuc képviselővel együtt zsidó és arab népi táncokat adtak elő.
A fiatal bevándorlók nevében az 1951-ben Irakból bevándorolt, és a Hirije-i „maabara”-ban, egy új bevándorlók számára létesített átmeneti táborban Hasomer Hacair-szervezetet alapító Latif Dori üdvözölte az ifjúságot, aki a mozgalom kevés arabul beszélő fiatal zsidó tagjainak egyikeként évek óta közelről kísérte figyelemmel az arab fiatalok mozgalmát.
– Az arab fiatalok számára ez új világ volt – számolt be róla Dori 2008-ban a későbbiek során politikai otthonává vált baloldali Merec párt irodájában vele készített interjúban. – Nyomorúságos otthonokból, vályogviskókból, sátrakból kibucba érkezni, élvezni a kibuc minden luxusát, még ha az az 50-es évek luxusa volt is –, ez olyan volt, mintha az éjszaka egybefolyt volna a nappallal. A fiatalok megértették, hogy a kibuc valami nagyszerűt hoz ki belőlük, új horizontok nyílnak számukra, szakképzést biztosít – és mindezt ingyen! – így Dori.
A mozgalom nagy reményekkel indult, ám kezdettől fogva nem volt világos válasza arra, hogy miképpen tudják az arabok megvalósítani a hagsamá-t, azaz a beteljesülést, amely az alapítók reményei szerint az araboknak nyújtott ideológiai és gyakorlati képzés megértésének a megtestesülését jelentette volna. Térjenek vissza szülőfalujukba, hogy felvirágoztassák azt, ehhez alapítsanak arab kibucokat vagy lépjenek be már működő kibucokba? Ez volt az az időszak, amikor a Hasomer HaCair – a zsidók Palesztina földjén történő letelepítésének élcsapata –, kiterjesztette a kibucok alapítását palesztin falvak romjaira és a falvak környéki kisajátított földjeikre.
Házasodni kéne!
Az Ifjú Arab Pionírok magával ragadó története bőségesen tartalmaz a mai fül számára fájdalmasan ismerős ellentmondásokat. A most következő történet az elmúlt évtizedben rögzített beszélgetések anyagán alapul. Az érintettek közül számosan már nem élnek, mások pedig életkoruknál fogva nem képesek összefüggő történetek elbeszélésére. Mindezek ellenére nemrégiben sikerült létrehozni egy összejövetelt néhány veteránnal, amire egy David Ofek és jómagam által készített rövid dokumentumfilm vetítése adott alkalmat. A film, amelynek címe Én voltam Cvi, az Ararából származó Ahmad Maszrawáról szól, aki tizennégy éves volt, amikor a Netánjától délre található Jakum kibucban működő ifjúsági szervezet tagjai közé fogadta. A filmet a Sam Spiegel Filmes és Televíziós Iskola engedélye alapján szeptemberben vetítették vidéki filmklubokban, az Ahmad hangja kezdeményezés keretében. 4
– Ezt a történetet az akkori idők légkörének ismeretében kell értelmezni, mai fejjel nehéz megérteni – mondja Maszrawa. – A falvakban zűrzavar volt – teszi hozzá. Az izraeli földkisajátítások miatt a fellahok éheztek, a katonai igazgatás pedig megakadályozta, hogy falujuk határain kívül keressenek maguknak munkát. Maszrawa szülei kaptak egy visszautasíthatatlan ajánlatot.
– A konzervatív, vallásos falusi világból a tiltott világba hívtak. A katonai kormányzó és a rendőrfőnök voltak az egyedüli zsidók, akikkel addig találkoztam. Úgy gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet – meséli. Maszrawa istenhozzádot mondott szüleinek és felszállt a Jakumba tartó buszra. A kibucban ő és barátai új nevet kaptak: Cvi, Jichak, Amosz és Natan.
Maszrawa szüleivel ellentétben az arab szülők a legtöbb esetben hevesen ellenezték gyermekeik távozását. „A szülők és az öregek ebben a megszálló ellenséggel való megalkuvást látták” – írja a Haolam Haze 1952-ben. A csoport zsidó vezetői is számítottak erre a konfliktusra. A 2013-ban elhunyt Abraham Ben Cur sorosra zárta szobájának ajtaját, amikor 85 éves korában a Lehavot Basan kibucban interjút készítettem vele. Az ő emlékezete is hanyatlóban van, ám írásos emlékei kivételesen rendezettek, ideértve a sárguló újságkivágásokat, levelezéseket tartalmazó iratcsomókat és – mintegy a korona ékköveként – egy különös gonddal vezetett naplót, amelyben elmeséli életét a kibucba fölvett arab fiatalok első csoportjában. Sokdioptriás szemüvege segítségével Ben Cur a másokkal ellentétben módos földműves családból érkezett Mahmud Juneszről olvas naplójából: „1952. április 5. Mahmud tegnap visszaérkezett a falujába tett látogatásáról. Családja valamennyi tagja arra ösztökélte, hogy hagyja ott a kibucot és térjen vissza a falujába: »Elvégre van saját földed. Miért végeznél kétkezi munkát? Ideje, hogy megházasodj és vezesd a gazdaságodat!«”
A járatlan ösvény tele volt félreértésekkel, esetenként mulatságosakkal is: „Ma egy Atallah nevű új fickó érkezett közénk Gus Halavból (Dzsis)” – olvassa naplójából Ben Cur. „Először nagyon rossz benyomást tett rám, különösen három dolog miatt: 1. nem néz az ember szemébe, 2. idegesítő.” Ben Cur még most is, évtizedek múltán is visszautasítja, hogy a harmadik kifogást is felolvassa, mondván: „még megtorolhatja a fickó.” A nazareti otthonában egyedül élő, 85 éves katolikus Atallah Manszúr azonban némi magyarázattal szolgál az általa keltett rossz benyomásra. Mint mondja, az ő első számú célkitűzése, amellyel a kibucba érkezett, a héber nyelv elsajátítása volt. Ezért aztán minden alkalmat megragadott, hogy a kibuc tagjait az egyes szavak jelentésével nyaggassa. Ben Curról a következőket mondja: „szégyenlős volt, de nagyon meg akart tanulni arabul, és mindent megtett annak érdekében, hogy jó legyen a kiejtése. Emiatt aztán megmosolyogtuk és ugrattuk.”
A településen, ahol Manszúr lakott, nem volt középiskola. Manszúr tizennégyévesen Libanonba ment tanulni, ám az 1948-as háborút követően visszatért, hogy elkerülje a menekültté válást.
– Azt mondtam: ha már benne vagyok a slamasztikában, jobb, ha úszom az árral – mondja mosolyogva. – Akkorra már kinyílt a szemem. Azt gondoltam, hogy ez lesz az egyenlőséghez és az együttműködéshez vezető ideális út – folytatja. Meghívták a Haifától délkeletre fekvő Saar Haamakim kibucba, hogy csatlakozzon az arab újoncok első csoportjához. Otthagyta munkahelyét, egy építkezést, ahol szögeket kellett kiszednie deszkákból, hogy aztán a kibucban besorolják egy építő brigádba. Megjegyzi: „van abban a kibucban egy csirkeketrec, amit én készítettem. Munka után minden nap beültem az olvasószobába és gyakoroltam a hébert. Úgy éreztem, a nyelvtanulás megkönnyíti az előmenetelemet.”
Jól érezte. Ő lett az első héberül író arab újságíró; először a Haolam Haze-nál, majd később, négy évtizedig, a Háárecnál dolgozott. Dolgozószobájában a könyvespolcok roskadoznak a könyvektől, többnyire héber nyelvűektől. Maga is számos könyv szerzője, közöttük az Új fényben című, izraeli arabként elsőként írott héber nyelvű regényé, amely 1966-ban jelent meg. A könyv egy fiatal arabról szól, aki beleszeret egy kibucban dolgozó lányba, de csak akkor maradhat a kibucban, ha zsidónak tetteti magát.
Manszúr elmondja, hogy ő és barátai hogyan tanultak meg hórát táncolni („Zsidó lányokat hoztak valami oktatási intézményből, ők tanítottak bennünket.”), és azt is, hogy hogyan tanították a fiatal arabok debká-ra a zsidókat. Manszúrék élvezték a kibuc viszonylagos jólétét, bár a reggeli zabkását szokniuk kellett, nem szólva a gefilte fish-ről és a hasonló különlegességekről.
– Egyszer szög ment a talpamba – emlékezik Manszúr. – Bevittek a klinikára és azt mondták, egészségesen kell táplálkoznom, ezért minden nap sózott halat adtak. Vettem egyet, hogy megkóstoljam, de majdnem elájultam tőle. Ki nem állhattam a szagát.
A heti munkaidő 45 óra volt. Munka után esténként héberül tanultak, és a cionizmust meg a szocializmust tanulmányozták. („Mi a különbség egy szovjet típusú kollektív gazdaság és egy kibuc között? A kibuc álom, a kollektív gazdaság pokol.”) Elvégeztek egy villamosságról szóló rövid tanfolyamot is. Egy fiatalember Ararából Puskin életéről tartott előadást, egy fiatal názáreti nő pedig cikket írt azokról a problémákról, amelyekkel a nők az arab falvakban szembesülnek. Manszúr szerkesztette a csoport Fénysugár című időszakos kiadványát. A mozgalom arab nyelvű könyvkiadót is alapított, amely mintegy 200 címet adott ki.
– Egy napon a katonai rendőrség benézett a kibucba és azt kérdezték, vannak-e itt arabok? – emlékszik Maszrawa. – Elrejtőzködtem a hegyoldalban, a kibuc kunyhói között. A kibuc tagjai a rendőrök elé álltak, megakadályozták, hogy belépjenek a kibucba és visszautasították, hogy átadják nekik az arab fiatalokat. Saul Joffe, aki az államalapítás előtt a Palmah 5-kommandók fölött parancsnokolt és egyike volt a kibuc alapítóinak, elkergette a járőrt. Maszrawa nem csak megkönnyebbülést érzett, de azt is, hogy igazán tartozik valahová. Az újságok aztán megírták, hogy milyen bátran őrizték a Jakum kibuc tagjai gyámoltjaikat, akik pedig szigorúan véve illegálisan tartózkodtak a kibucban, hiszen engedély nélkül hagyták el a falujukat.
A Jakumban töltött évek után Maszrawa dolgozott építkezéseken Tel Avivban, németül tanult Németországban, majd egy papír és írószer kereskedés tulajdonosa lett Ararában. Negyvenéves korában házasodott meg, négy gyermeke van, nagyapa. Az 1967. évi hatnapos háborút követően csatlakozott a Matzpen nevű radikális zsidó-arab szocialista csoporthoz és aktívan tevékenykedett baloldali zsidó körökben. Története egybefonódik annak az időszaknak a politikai és bohém elitjével.
– Péntekenként a tel avivi Kasszit kávéházban találkoztunk, amely az izraeli entellektüelek búvóhelye volt az első időkben – meséli. A mai napig megmaradt politikailag aktív szocialistának.
Otthonukba visszatérve a „pionírként” eltöltött idő számos arab kibucistát vezetett politikai mozgalmakhoz. Nagy többségük a Mapamhoz csatlakozott, és segített a pártnak szavazókat toborozni az izraeli arab állampolgárok közül. A mozgalom helyi önkormányzati vezetőket, sőt még két Knesszet-képviselőt is állított. Musztafa (nem ez az eredeti neve) is tagja volt az úttörő szerepet vállaló arab fiatalok első csoportjának. Jóbaráti viszonyban volt Golda Meirrel, az asszony utolsó éveiben. Fia, a most 54 éves Najif, még emlékszik rá, hogy anyjával meglátogatta Meirt a kórházban, és kölcsönösen ajándékot adtak egymásnak. Amikor Musztafa családjában kisbaba – egy lánygyermek – született, Meir aranyláncot küldött neki, és apja, mélyen megindulva ezen, a kislányt a zsidó politikusról nevezte el. – Kínos volt – mondja Najif. A gyerekek folyton piszkálták és gúnyolták. – Zsidó vagy? – kérdezték. Miért hívnak téged így? Otthon szándékosan elárasztottuk házimunkával és viccesen ilyeneket mondtunk neki: – Golda, gyere ide, Golda csináld ezt, csináld azt! Egészen addig, amíg Golda ennek véget nem vetett: egybehívta a családtagokat és bejelentette, hogy új, immár muszlim nevet vett fel.
Számos egykori arab pionír nosztalgiával tekint vissza a mozgalomban eltöltött időre, és ezt az érzést átadta a következő nemzedéknek. A tavaly tavasszal tartott filmvetítésre meghívottak között volt a hetvennyolc éves Rusdi Masszarwi, aki kijelentése szerint „boldog, hogy ismét láthatja régi társait”. A mai napig hálás a kibuc mozgalomnak azért, hogy megszabadította őt a katonai kormányzás alól, és lehetőséget adott neki, hogy egy olyan faluban is képes legyen magát eltartani, amelynek földjeit Izrael nagyrészt elragadta.
– Apám a saját döntése alapján vett részt a mozgalomban, nem kényszerből – mondja Rusdi lánya, Kifah. – Hitt benne és bennünket, gyermeket, születésünktől fogva átitatott ezzel a hittel. Nehama nagymama Gan Smuel kibucból, Merika nagyi a Daliából, Etka nagyi a Lehavot Habasanból – mind olyanok voltak számomra, mint a családtagok. Drága játékokat vettek nekem, olyanokat, amelyekkel hazatérve az arab faluban nem találkoztam A nyári szünetben a kibucban láttak vendégül, ahol héberül tanultam.
A közösségi életmód Baka al-Garbija város otthonaiba is behatolt. A házimunkát itt a család valamennyi tagjának jelenlétében lefolytatott nyílt vita eredményeképpen osztották fel egymás között. Felnőttként Kifa, mint a Namat nőszervezet vezetője, majd egy állami vállalat igazgatótanácsának elnöke, változatos pályát futott be. Szerinte minden a kibuccal kezdődött: – Öntudatlanul is megértettem, hogy a zsidó nem ellenség. Olyan nevelést kaptam, amely lehetővé tette számomra, hogy megértsem és megismerjem a másik oldalt. Ez aztán az egész életemet meghatározta.
Najif is a kibuc étoszában nőtt fel. Apja, Musztafa, élete utolsó napjáig nosztalgiával gondolt a kibucra. Gyakran idézett boldog, vidám emlékeket. Emlékszem, milyen odaadással végezte munkáját az istállóban vagy aratáskor. Olykor kölcsönkért, sőt lopott is néhány lírát, csak hogy elutazhasson a kibucba. És az emberek a kibucból eljöttek a temetésére.
Mahmud Junesz is állandóan romantikus aurával vonja be a kibucban töltött idejét. Egy 1952-ben, araboknak és zsidóknak a Galileai-tengerhez közösen tett kirándulását követően - amelynek során együtt táncoltak népi táncokat -, megírta élményeit a Hasomer Hacair folyóiratába: „Lassan felvontuk a zászlót, és Mismar Haemek hegyei között ércesen szállt az őrök 6 üdvözlése: »Hazak Veemac!« [Légy erős és bátor!] 7. Az üdvözlés átjárta a véremet és a szívemet, és az úttörők tudatának erejével töltött meg.” Arra az elhatározásra jutott, hogy mielőbb visszatér a falujába, hogy felemelje a szocializmus zászlaját.
– Nehéz feladat volt ez egy katonai irányítás alatt álló, elmaradott, feudális vidéken… Visszatértünk, hogy a falvainkban elhíreszteljük: van egy másik Izrael, egy demokratikus Izrael, a béke Izraelje, vannak másfajta zsidó emberek, akik, szívesen csatlakoznának hozzánk a mindkét nép függetlenségéért vívott harcban.
2008-ban, amikor a Hasomer Hacair kilencvenöt éves lett, Junesz ellátogatott a Givat Havivában az, Aki egyszer Somer lett, az is marad elnevezéssel rendezett nagyszabású összejövetelre. (A Givat Haviva a kibuc mozgalom oktatási központja, amely programjaival az arab-zsidó együttélést igyekszik előmozdítani.) Junesz még mindig át van itatva a régi szellemmel. A megőszült, de még dús hajú Junesz könnyed léptekkel sétálgatott a rendezvényen, és nagyot dobbant a szíve az elvtársaival való találkozáskor. Érdeklődött a kék inges fiataloktól, hogy az ifjúsági mozgalomnak ki melyik csapatából való.
– A mozgalom részének éreztem magam. Mostanáig, ha a faluban vitába keveredtem, az emberek a Hasomer Hacair szellemi vezetőjére, Meir Jarira (1897-1987) utalva arab Jarinak neveztek. Hittem a Mapamnak, amikor az arabok önmeghatározásához való jogáról beszélt, hittem és a mai napig hiszem, hogy mindkét nemzet számára van hely a közös hazában.
Valaki, akivel a rendezvényen összefutott, barátságosan így emlékezett a somerekről: – Rokonszenvesek voltak, ám bajt okoztak. – Miféle bajt? – Biztonsági természetűt, mert a katonai kormányzat zaklatta őket. Talán valami megmaradt bennük abból, amire tanítottuk őket. Nagy kár, hogy ez a dolog nem folytatódott, de hát mit lehet tenni?
Ben Curban az idő múlása sem ingatta meg az eszmébe vetett hitét. – Sohasem volt elvárás, hogy ideológia tekintetében az arabok feleljenek meg a Hasomer Hacair általános követelményeinek. Nem akartunk belőlük zsidókat csinálni, csak úttörőket – mondja. Megjegyzi, hogy neveltjeivel megismertette a zsidó nép sorsát és a saját államukhoz való igényét, és akkoriban nem látott ellentmondást zsidók és arabok nemzeti törekvései között. – Nem a cionizmusellenességig fajuló agresszív nacionalizmusra, hanem a történelmi és irodalmi értékekkel azonosulni tudó pozitív arab nacionalizmusra nevelés volt a szándék – hangoztatja. – Hittem, hogy a problémák a nemzetek közötti testvériség szellemében megoldhatók. Ma már nem vagyok ebben biztos.
Ha majd béke lesz…
1960-ban az Ifjú Arab Pionírok mozgalom a legaktívabb időszakát élte. Tagjai dolgoztak, tanultak, részt vettek a katonai kormányzat elleni tüntetéseken és panaszbeadványokat nyújtottak be. Éppen ekkor kezdtek szélesedni a mozgalmon belüli repedések. Az elgondolás zsidó kiötlői észlelték, hogy a mozgalmat felülről befolyásolják, és az már nem független. Azt is tapasztalták, hogy a többség csak a telepek munkájából veszi ki a részét, csekély fizetségért. A városi zsidósággal ellentétben, akik a munkájukból vezették le ideológiai hovatartozásukat, sok arab fiatalt csak a fizetség vitt a kibucokba, amely, bármilyen csekély volt is, megmentette a családot az éhezéstől.
− Az elmaradott, alulfejlett faluval szemben, ahol nem volt villanyáram, nem voltak utak, a kibucokban minden csupa ragyogás volt − emlékezik a Talibehből való Walid Szadik, aki a ’80-as és a ’90-es években a Merec színeiben lett tagja a törvényhozásnak. Mint mondja: − A lányokon kék rövidnadrág volt és már önmagában ez elegendő volt ahhoz, hogy az ember kibuc-tagságra törekedjen. Szadik a jeruzsálemi Héber Egyetemen folytatott tanulmányai során, egy tanulócsoport tagjaként érkezett a Gan Smuel kibucba, a nyári szünidő idejére. A kibuc már az első látásra igen vonzónak bizonyult számára. A négy évvel ezelőtt elhunyt Szadik elegáns, tiszteletet parancsoló ember volt, úriemberre jellemző modorral. Jó tíz évvel ezelőtt, egy beszélgetés során elmesélte, hogy amikor először járt a kibuc ebédlőjében várta, hogy jöjjön a pincér és kiszolgálja, mígnem valaki figyelmeztette a tévedésére, és elmagyarázta, hogy az étterem – önkiszolgáló. Megsértődött, ha a kibuc tagok nem köszöntek neki amikor elmentek mellette, és ha nem hívták be házaikba.
− Zokon vettem, mert nem ismertem a szokásaikat. Úgy éreztem, kívülállóként néznek rám, akit semmibe vehetnek. Szadik szerint a Gan Smuelban még a kibucon kívüli gyerekek is, mint például, a későbbi Knesszet tag Ran Kohen a Meretztől, magasabb státuszt élveztek, mint ő. − Én keményen dolgoztam a műhelyben és takarítottam, míg ők szép házakban laktak, és olyan érdekes munkát végeztek, mint a földművelés, virágszedés, amikkel én is nagyon szerettem volna foglalkozni.
A Gan Smuelben Kohent, aki tíz évesen Irakból egyedül érkezett Izraelbe, arab kinézetére célozva Kicsi Szaidnak neveztek. Az arabok és a zsidók közötti megkülönböztetést Kohen azzal érzékelteti, hogy míg az arabok csupán dolgozni jöttek a kibucba, a ténylegesen a kibucban lakó, de nem kibuc-tag [zsidó] gyerekek számára néhány év után már a kibucban születettekkel azonos körülményeket nyújtottak. 1992-ben a Merec tizenkét Knesszet-képviselőjének egyikeként mind Kohen, mind Szadik tagja volt a Jichak Rabin vezette kormányzó koalíciónak.
Ahmad Maszrawa ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy a kibuc mintaközösségében is léteztek osztálykülönbségek. Az arab fiatalok napi öt órát dolgoztak és három órán keresztül tanultak, míg a „kívülálló zsidó gyerekek” időbeosztása ennek éppen az ellenkezője volt.
− Összeszedtem a bátorságomat és kissé arrogánsan (hücpe) megkérdeztem, miért mondják nekem, hogy a zsidókat a fiatalok alijája 8 segíti. Akkorra már nehéz volt elhinni, hogy a hakibuc haarci (a kibuc mozgalom) összeomlik, csak mert támogat egy csapat tizenöt éves fiatalt.
Amúgy, a ruházkodást illetően az elosztás területén igazságosság érvényesült.
− Két nadrágom és két ingem volt, még emlékszem a mosodai számomra: 264. − meséli Maszrawa. – Egy nap meglátogattam a testvéremet, aki Tel Avivban dolgozott építkezésen, a Bialik utcában. Az egyik kirakatban megpillantottam egy gyönyörű inget és a testvérem megvette nekem. Amikor visszamentem a kibucba és az inget beadtam kimosni, nem kaptam vissza. Nacionalizálták − meséli Maszrawa.
Maszrawát mezei munkára osztották be. Örült, hogy arathat és vethet. Teljes mértékben meg volt győződve róla, hogy a falujában erre nem lett volna lehetősége.
− A háború előtt Arara földjei a Kármel hegyig húzódtak. 36000 dunamunk [9000 angol hektár] volt. A háború után a falunak hagytak vagy 1500 dunamot 9 – meséli Maszrawa. Amikor magányra vágyott, a kibuchoz közeli elhagyott arab otthonok mellett sétált. Amikor arról érdeklődött, hogy hol vannak a kibucbeli szomszédai, azt válaszolták neki: elmentek. Ez nem elégítette ki.
− Zászlófelvonáskor továbbra is együtt énekeltem a többiekkel a Hatikvát, ám olyan kérdések kezdtek foglalkoztatni, amelyekre nem volt válasz.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a Hasomer Hacair szellemiségének teljes körű megvalósítása – ami egy arab kibuc létesítését jelentette volna –, lehetetlen. 1958-ban a fáradhatatlan Mahmud Junesz termőföld biztosítását kérte Kadis Luz földművelésügyi minisztertől, szövetkezeti közös gazdaság létesítéséhez. A miniszter a Zsidó Ügynökséghez irányította, ahol azt mondták neki, hogy a „nemzeti földeket” a zsidók számára tartják fenn. Néhány évvel később Maszrawa is megpróbált jóváhagyást kieszközölni egy szülőfalujában létesítendő arab kibuchoz. Az Izraeli Földügyi Hatóságtól egyértelmű választ kapott, amelyet a mai napig fejből idéz: „Ahmad, ne legyen naiv. A falujában lévő elkobzott földeken három zsidó telepet fogunk alapítani, amelyeket szükség esetén akár fegyverrel is megvédünk.”
A mozgalom tagjai közül többeknek sikerült alkalmazniuk a kibucban tanultakat a falujukban. 1956-ban Kafr Jaszifban Pionír elnevezéssel szövetkezeti zöldségültetvényt alapítottak. Taibehben A remény néven jött létre egy mezőgazdasági termelőszövetkezet és fogadott el (egy soha meg nem valósított) tervet szövetkezeti mozi létesítéséről. A legsikeresebb társulás a Junesz által 1957-ben megalapított vízfúró vállalkozás volt. Ám a rendelkezésre álló földek hiánya, a hivatalos szervektől érkező finanszírozás és támogatás szűkössége, párosulva az arab társadalom közönyével, a legtöbb szövetkezeti társulást elsorvasztotta.
Atallah Manszúr is belátta, hogy „a kibuc csak zsidók számára megoldás. Annak, aki nem zsidó, csupán egyszeri halandó, aki élni és dolgozni akar, itt nincs helye.” Az igazságtalanság, amely az észak-galileai Ikrit és Biram keresztény arab falvait sújtotta, amelyeket az izraeli hadsereg 1948-ban azzal a (nem teljesített) ígérettel ürített ki, hogy a lakosok hamarosan visszatérhetnek és a földek egy részét majd átadják a Baram és a Szasza kibucoknak, tovább fokozta a Hasomer Hacair kétszínűségével kapcsolatos nyugtalanító érzéseket.
– Még mindig katonai igazgatás alatt álltunk, állandó felügyelet és nyomás alatt. Befogtuk a szánkat, visszafojtottuk érzelmeinket, és óvatosan figyelmen kívül hagytuk a korlátozásokat, hogy élvezhessük a kibuclét előnyeit – mondja Walid Szadik. – Szükségünk volt a fizetésre, a faluban akkoriban nem volt pénzkereseti lehetőség. Jó pénzt kaptunk, és az akkor fontosabb volt, mint ezek a zavarba ejtő kérdések.
A kibuc védőszárnyai alatti, a katonai kormányzat engedélye nélkül biztosított munkalehetőségért cserébe a kibuc arab vendégei megpróbálták tartani a szájukat. – A Gan Smuel részben Szarkasz falu földjein létesült, és a háború alatt maguk a kibuc tagjai űzték el onnan a palesztin lakókat. Név szerint ismerem azokat az embereket, akik ezt véghez vitték. – mondja Szadik. Amikor alkalomadtán fölvetettük a kérdést, hogy a kibuc mozgalom, amely kinyilvánítottan ellenezte a földek elkobzását, ténylegesen ezeken a földeken telepedett-e meg, azt mondták nekünk: „Ha majd béke lesz, együtt megyünk tovább. Amúgy meg egyetlen menekült sem jött, hogy visszakövetelje a földjét.” – Még nem volt olyan palesztin öntudatunk, mint ma, ellopott földekről beszéltünk, nem Palesztináról – teszi hozzá Szadik.
Életének a kibuchoz kapcsolódó fejezetét Szadik a következőképpen összegzi: – Az együttélés kényszerű volt, nem belülről fakadó. A mindennapi életben az együttélés tettekben nyilvánult meg, nem elvekben. Ez valójában képmutatás volt, és szerintem ugyanez a képmutatás érvényesül ma is. A kibucisták mindenekelőtt úgy vélekedtek, hogy ez egy zsidó állam, és a zsidóknak itt több joguk van, mint az araboknak, mindenben elsőbbséget élveznek. Véleményem szerint ez a szellem valamennyi zsidó cionistában benne van, de különösen a kibucnyikokban, a legtöbb cionista telepesben.
Manszúr a következőképpen jellemzi a Hasomer Hacair és a palesztinai születésű arabok közötti kapcsolat dinamikáját: – Idejöttek, a házainkba és azt mondták: – szükségünk van a ház felére. – Majd hozzáfűzték: – maradhattok, és ha segítetek mosogatni, még egy szobát is kaphattok. – De ha valaki a saját házában él, a nappaliban akar üldögélni, nem az udvaron vagy az előszobában, ahol a cipőket tartja. Elvben egyenlőek vagyunk, de egyetlen napig sem kezeltek bennünket egyenlőként.
Féreg a gyümölcsben
De az egyes emberek szintjén a mozgalom legnehezebb vizsgáját az arab falvakból érkezett fiatal férfiak és a kibuclakó fiatal zsidó nők közötti kapcsolatok jelentették. A mozgalom kitermelt néhány vegyes összetételű párt. Kaled és Naomi elhagyta a kibucot és városba költöztek. Mohamed Jaszir Haj Jehije és Jehudit, a Merhavia kibucból szintén a távozás mellett döntött, és az arab lakosságú Taibeh városba költöztek, ahol négy gyermeket neveltek. Mohamed néhány évvel ezelőtt bekövetkezett halálát követően Jehudit és a gyerekek elköltöztek Taibehből.
A legkényesebb és legismertebb küzdelem a Givat Haslosa kibucból való Cvia Ben Matijahu és a Baka el-Garbije kibucból érkezett, most hetvennyolc éves Rasid Jaffer Maszarawa alkotta vegyespáros nevéhez fűződik. Rasid még csak ötödik osztályos volt, amikor a Kfar Masaryk kibuc egyik munkacsoportjában csatlakozott az Ifjú Arab Pionírokhoz. – Így indult az én kibuccal való románcom – mondja. – Azon a nyáron, mielőtt hetedik osztályba léptem, valamennyi osztálytársam követte a példámat. Egy évvel később szülei határozott tiltakozása ellenére elment hazulról. – Apám azt mondta: „Azok ott a kibucban disznóhúst esznek.” – Végül azzal a feltétellel egyezett bele, hogy megígérem, nem teszek semmi rosszat.
Rasidot, mielőtt a Givat Haslosába költözött, eredetileg a Dália kibuc fogadta be. Ott találkozott Cviával, aki akkor 11. osztályos volt.
– Mindketten sportoltunk – emlékezik. – Egymásba szerettünk. A kibuc fiatal zsidó tagjai bátorítottak, az öregek pedig szégyenkezve azt mondták: „Ne járj azzal a lánnyal, hiszen te arab vagy.” Később, amikor figyelmeztettek, hogy ez nem jó, már túl késő volt. Cvia nem hitte, hogy a kibuc, amelyet annyira szeretett, nem fogja elfogadni a kapcsolatukat, ám Rasid gyorsan megértette a problémát. Elérzékenyül, amikor a történtekről beszél.
Miután Cipruson házasságot kötöttek, a fiatal párnak el kellett hagynia a kibucot. Haderába költöztek, és elsőszülött gyermeküknek két nevet adtak: a héber „Ronen”-t és az arab „Riad”-ot. Szenvedtek a zsidók lakta városbéli szomszédaik magatartása miatt, és elhatározták, hogy szerencsét próbálnak a Hasomer Hacair Gan Smuel nevű kibucában.
– Azt mondták, a kibucban nincs rasszizmus, biztosan befogadnak bennünket. Ran Kohen volt az, aki bátorított minket. Már megmutatták a szobánkat és a gyerekek házát, ahol a kisbabánkat majd elhelyezik, de a kibucgyűlésen közvetlenül a szavazás előtt valaki, megjegyezte, hogy én Szarkaszból való vagyok. Tudta, hogy a szüleim ebből a lerombolt [palesztin] faluból származnak és úgy érvelt, ha fölvesznek a kibucba, az azt jelentené, mintha visszatérnék a falumba. A történetnek ezen a részén Rasid könnyezve magába roskad. Máig bántja a kibuc többségi határozata, amellyel viharos gyűlésezéseket és ismételt szavazásokat követően megtagadták tőle a tagságot.
– Ez a határozat borzasztó nagy dráma volt, ideológiai dimenzióba csomagolva – emlékszik vissza Ran Kohen. – A gyötrelem valóságos volt. Az ellentábor azt mondta: „A kibuc a Zsidó Nemzeti Alap által juttatott földön létrejött cionista szervezet. Minek akarnánk mi ide valaha is arabokat telepíteni?” A dolognak volt egy társadalmi vonatkozása is. Egy kibuc mégis csak zsidó entitás, zsidó ünnepekkel, szokásokkal és kultúrával. Hogy tudna ide beilleszkedni egy arab? – Azzal érveltem, hogy itt a humanitásról van szó, az emberi méltóság kérdéséről, és hogy mind Rasidnak, mind pedig Cviának és kisbabájának jár egy hely ezen a földön. A végén úgy láttam, hogy a dolog szakadás felé tart, amely szétbomlasztaná a kibucot. Néhányan az ügy miatt ott akarták hagynia a kibucot, és ezt nekem meg kellett akadályoznom.
1964-ben a zamatos történet bő lére eresztve átkerült a Haolam Haze címlapjára a következő főcímmel: Valóban rasszista a kibuc? A hetilap az alábbiakat írta a Gan Smuelről: „Hirtelen kiderült, hogy a zsidó gettó idejéből való ezek a félelmek az új héber nemzet dicsőségét hirdető alapintézmény mélyén, az erős gyökeret eresztett kibucmozgalom tagjai lelkében bukkantak fel.”
Cvia saját történetét a kibucokban élő, iraki vagy marokkói zsidókba beleszerető lányokéhoz hasonlította. Az ő világa összeomlott, nyilatkozta a képes magazinnak, amikor megértette, hogy „vannak, akik számára a kibucba történő belépés tilalmazott, nem azért mert alkalmatlanok, mert semmirevaló naplopók, nyomorékok vagy iskolázatlanok, hanem csak is azért, mert arabnak születtek! Még a kibucot, ezt a gyönyörű gyümölcsöt is megrágta a fajgyűlölet férge.” Ezután az Ein Dor kibuc ajánlott nekik tagságot, de Rasid ott nem tudott gyökeret verni. Három gyermekükkel Haderában, később Tel Avivban, majd Netánjában éltek. Elsőszülött fiúk tisztként szolgált az izraeli hadseregben.
Az Ifjú Arab Pionírok mozgalom tagjai úgy tekintettek Rasid és Cvia sorsára, mint annak bizonyítékára, hogy az önmegvalósításhoz nekik itt nem osztottak lapot. Az állam nemhogy legalább egy talpalatnyi földet biztosított volna az arab közösségnek, de a mozgalom egyetlen tagját sem vették be tagként zsidó kibucba. Időközben, 1966-ban, a katonai kormányzás megszűnése tanulási és munkalehetőséget biztosított a hirtelen mobilissá vált fiatal arabok számára. Ezrek áramlottak a városokba az építkezésekhez. Ben Cur szerint a mozgalom végét a hatnapos háborút követően külföldről érkezett, és a kibucokba beáramlott önkéntesek siettették: – Kulturálisan ezek a bevándorlók messze alkalmasabbak voltak a kibucbéli életre, így többé már nem volt szükség arab munkáskezekre.
A nasszerizmus felemelkedésével, és a háború következményeinek a felismerésével párhuzamosan a fiatal arabok egyre inkább hangot adtak palesztin nacionalizmusuknak. Egy 1967 nyarán lezajlott összejövetelükön az Ifjú Arab Pionírok a Mapam által a konfliktus megoldásaként szorgalmazott „Jordán megoldás” heves ellenzésével lepték meg zsidó bajtársaikat. (A „Jordán megoldás” értelmében Jordánia minősült volna az egyedüli palesztin államnak.) Ben Cur megfogalmazása szerint: – Hirtelen úgy éreztem, minden megváltozott, nacionalista irányt vett. Az arab fiatalok arról beszéltek, hogy fegyvert fognak, és államot alapítanak maguknak. Ez engem nagyon meglepett. Megértettem, hogy ez már a vég.
Ahmad Maszarawa szerint egy palesztin államról és a menekültek visszatéréséről szóló vita vette kezdetét. – Én azt mondtam: „Magyarázzátok már meg, hogyan jön össze a cionizmus és a szocializmus.” – Visszatekintve úgy látom, ezek a fiatalok homokot szórtak a szemükbe. Csúfot űztek az eszméből. Magasröptű eszményeket kergettek, de a gyakorlatban egészen másként viselkedtek. Mit akarhattak tőlünk?
A bevezetőben említett Kaled és Naomi fia, aki választása szerint zsidóként él, azt mondja, apja egész életében az önazonosság kérdéseivel gyötrődött. – Amikor elhatároztam, hogy feliratkozom a kötelező katonai szolgálatra, apám nagyon neheztelt, de a végén, hogy az ejtőernyősök piros bakancsát viseltem, már büszkén jött-ment. Mint mondja, apja elfogadta a kibuc nyújtotta előnyöket, de a fia ezt fájdalmasnak tartja: – Bámulatra méltó volt az ötlet, de a fajgyűlölet győzött. Összehozni azokat a fiatalokat az ígéret földjén, majd azt mondani nekik, hogy ennyi, csak mert arabok… A Hasomer HaCairnak tudnia kellett volna, mi lesz a történet a vége, mielőtt ezeket a fiatalokat kiszakítja a falujukból, és elültet bennük mindenféle reményeket testvériségről, békéről és barátságról. A zsidók azt gondolták, hogy ők, a felvilágosultak, majd tanítják az arabokat és illedelmes embereket faragnak belőlük, ám végül összezúzták álmaikat, és alantas tevékenységet végző munkásokká változtatták őket. – A kusi [lekezelő héber szó a sötét bőrű emberekre] elvégezte dolgát, a kusi mehet: húzz el innen, kusi! Szomorú, hogy nem tudok erről semmi jobbat vagy szívmelengetőbbet mondani.
Két lélek lobogása – ezt a meghatározást ajánlja Saul Paz történész a héber ifjúsági mozgalom arabokkal kapcsolatos tudathasadására. Az ezt kiváltó ok, mint mondja, egyfelől a cionistáknak a letelepedés elsődlegességéhez fűződő igénye, másfelől az igazságosság és a népek testvérisége közötti ellentét. Arcunkat a felkelő nap felé. Az izraeli Ifjú Arab Pionírok mozgalom tagjai: A második nemzedék, 1947-1967. címmel 2017-ben megjelent héber nyelvű munkájának az arab pionír mozgalomnak szentelt néhány sorában Paz fenntartja, hogy a mozgalom mindenekelőtt eszköz volt a zsidó fiatalok morális megosztására és arra, hogy megnyerjék őket egy fennkölt eszmének.
Az eredetileg a Mizra kibucból jött Paz szerint a Hasomer Hacair vezetői „hinni akarták, hogy amiképpen megteremtődik az új zsidó, ugyanúgy megteremthető az új arab, aki egy személyben szocialista, pionír és kibucnyik. Még a legnagyobb álmodók is, mint Abraham Ben Cur és Aharon Kohen, már az első pillanattól tudták, hogy arabok számára nem engedélyezik kibuc alapítását, de természetesen az arab fiataloknak erről nem beszéltek. Kényelmes volt számukra az illúziókeltés, hiszen, mindent egybe vetve, minden a testvériségről, a népek barátságáról, az egyenlőségről szolidaritásról, szocializmusról és más jelszavakról szólt. Egy ifjúsági mozgalom számára utópisztikus kihívások kellenek, ami tűzbe hozza a fiatalokat és együttműködésre sarkallja őket. Csodálatos érzés, ugye? – Ki nem szeret adni? Ám ezt az adakozást hátrányos megkülönböztetés és egyenlőtlenség kísérte. Ahogyan az az észak-afrikai és arab országokból származó zsidók, a mizráhik esetében is történt: mi jobban tudjuk, mint ők, bátorítjuk őket, idehozzuk őket, de sohasem tekintettünk rájuk úgy, mint egyenlőkre.”
Paz az Ifjú Arab Pionírok mozgalmát egy emlékekből tovatűnt, „elbűvölő, páratlan, rövid ideig tartó kísérletnek látja, amellyel együtt tűntek el azok az álmaink és törekvéseink, hogy lehetséges egy másfajta Izrael.”
Törőcsik László fordítása
1 Magyarul: „A remény”. Izrael Államának himnusza. [vissza]
2 Az „arab háromszög”, Izrael Ciszjordániával határos, főként arabok lakta térségének lakói. Baka el-Garbije – több más arabok lakta várossal, köztük Umm al-Fahemmel, Kalanszajéval, Kafr-Kaszimmal, Dzsaldzsuliával együtt – 1949-ben, Izrael függetlenségi háborújának végén, a tűzszüneti határok megrajzolásakor lett Izrael része. [vissza]
3 Magyarul: „Ifjú Őr.” 1913-ban (más forrás szerint 1916-ban), az Osztrák-Magyar Monarchia galíciai és volhiniai területén alapított szekuláris ifjúsági zsidó szervezet. [vissza]
4 Ezt a cikket 2019. július 26-án közölte a Háárec, a mondott vetítésre így 2018 szeptemberében kerülhetett sor. [vissza]
5 Palmah-kommandó: 1941-ben alakult cionista zsidó szervezet. [vissza]
6 Az őrök a Hasomir HaCair tagjai. [vissza]
7 „Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az ÚR, mindenütt, amerre csak jársz.” Józsué 1.1-9. (szentiras.hu, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat honlapja). [vissza]
8 A magukat zsidónak vallók Izraelbe történő bevándorlása. [vissza]
9 150 hektár [vissza]
Száz éve született Széll Zsuzsa irodalomtörténész, folyóirat szerkesztő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Német Nyelvi és Irodalmi Tanszékének egykori docense
Széll Zsuzsa nemcsak nagyon nagy, de nagyon sok szerepet is játszott tanítványai életében. Ezek a szerepek mind eltérő perspektívákat jelentenek, amely perspektívákat most egységes képben kell összefoglalnom.
A 2000-es évek elején a Goethe-Intézetben vetítették le azt a hosszú (4-5 órás?) portréfilmet, amit még a hetvenes években az OSZK Oral History sorozata készített Széll Zsuzsával. Ez a vetítés egyben szép találkozás is volt az egykori diákok számos nemzedékével. Ráadásul a vetítés alatt, a sötétben, még jegyzeteltem is Zsuzsa szövegét. Érdemileg nem mondott számomra egyáltalán újat, csak a háborús Magyarországban való bujkálás plasztikusan bemutatott remek részleteit nem ismertem.
Azt sem fedezhetem most fel, hogy élete élő regénytéma (s milyen nagy regényt lehetne írni belőle!), hiszen ezt már Anna Seghers is megpróbálta.
Széll Zsuzsa Bécsben született, zsidó származású anya és szlovén eredetű (de már lehet, hogy osztrák állampolgársággal is rendelkező) apa házasságából. Élete első évtizedét olyan bécsi kislányként élte meg, akinek álmában sem juthatott eszébe a későbbi világtörténeti odüsszeia. Egyik legélesebb gyerekkori emléke ezután éppen maga az Anschluss volt, ebben az élményében őrződött meg legkonkrétabban a gyerekkor. Őrá is átragadt a tömeg lelkesedése, maga is ujjongott Hitler bevonulásán. Az osztrák társadalom addig valóban minden erejével és kifogyhatatlan elszántsággal állt ellent a német megszállásnak, részben a Bécsi Munkásfelkelés, részben azután még a Ständestaat (rendi társadalom) formájában is, ami mind a kettő igazi, nyílt sisakkal megvívott polgárháborút jelentett. És az a társadalom, amelyik még az Anschluss előtti hetekben, sőt napokban is foggal-körömmel harcolt a piefkék, a poroszok ellen, a bevonulás napján tökéletesen átcsapott az ellenkező végletbe, amikor sokak által leírt eufórikus mámorral köszöntötte az akkorra már megszokott látványkulisszaként menetelő németeket.
Zsuzsa klasszikus és tökéletes osztrák-német akcentusát hozta ebből a gyerekkorból, ami sokszor meglehetősen meglepte a külföldi tudósokat, akik az egyre áttetszőbbé váló vasfüggöny mögül nem ilyen magyar kolléganőre voltak felkészülve. Külső fellépésében egyaránt volt szláv és zsidó elem, meghatározó vonása mégis erős és férfias alkata volt, rövid, s mint később megtanultam, a puritán bolsevikok körében elterjedt, nőies hatásokra szándékosan nem törekvő hajviselettel, s szinte dörmögően mély hanggal. Sokáig nem volt elérhető fénykép róla, a mostani Emlékülés munkálatai során találtak róla fiatalkori képet, ami igazi nőként örökítette meg.
Amikor Bécsben beindultak a zsidóüldözések, Zsuzsa felvette a szlovén identitást, elhagyta Bécset, és a negyvenes évek elején kommunista is lett. Ezután koncentrációs táborba került (esetleg nemcsak, mint zsidó, hanem mint kommunista is, vagy esetleg kizárólag, mint kommunista). Auschwitzban is volt, de a felbomlás korszaka (úgy lehetett érteni egy emlékezését) már egy másik, kisebb táborban érte. Hosszabban mondta el az Oral History anyagban a tábor felbomlása utáni erdei menekülését közösen egy másik zsidó családdal. Ebben az elbeszélésben lényeglátó nagyvonalúsággal rajzolta meg azt a folyamatot, hogy miként bomlasztotta fel a kis csoportot a félelem, a bizalmatlanság, az, hogy a menekülés során mindig mindenki más utat akart választani, és senki sem bízott meg mások menekülési ösztöneiben.
Egy másik elbeszélése még drámaibb volt. Ezt is egy véletlen apropóra, azaz valójában hirtelen reakcióként mesélte el (minden gyakorlatilag értékes információt így mondott el, összefüggően szinte semmit). Egy kiránduláson mesélte el a budai hegyekben. A történet egy kápóról szólt, akit Kurtnak neveztek. Elbeszélésében Zsuzsa olyan őrként mutatta be Kurtot, aki viszonylag emberségesen bánt a foglyokkal (akik valamilyen rendes napi munkát végeztek viszonylag távol a nagy barakkoktól). Egy jelzés, majd egy ellenőrzés megijeszthette Kurtot, s az addig emberségesnek mutatkozó kápó minden átmenet nélkül brutális kegyetlenséggel ölt meg egy női foglyot mindenki szeme láttára. A történet egyben példázat is volt.
A budai hegyeket akkorra már elég alaposan ismerte (pedig akkor még nem lehetett Magyarországon túl régen), s ezzel minden bizonnyal a boldog erdélyi hegymászó kultúrát próbálta folytatni, s talán még átplántálni is azt. Ezeken a kirándulásokon egyszer-egyszer azt az igen termékeny ötletet is megvalósította, hogy mindenkivel hozatott egy-két olyan rövidebb magyar vagy német nyelvű irodalmi szöveget, amit valamiért nagyon fontosnak tart, és azt ott helyben felolvassa. A személyiség megidézésekor e pillanatban akár döntő elem is lehetne, hogy ő mit hozott erre a kirándulásra. Ha ezt ma fel tudnánk idézni, talán megtalálnánk a személyiség kulcsát is, de jellemző módon mindenki arra emlékszik máig, amit saját maga olvasott fel.
Zsuzsa magyarországi hosszú illegális bujkálása, amely a csak a 2000-es években megismert Oral History anyagában szerepel, valószínűleg a koncentrációs tábor előtti időre esik. Kibontotta az elbeszélésben, hogy az akkori világháborús magyar területi rendszer több nagy régióra volt felosztva (feltehetően olyan régiókra, amelyek kialakítását 1989 után elszabotáltunk az Európai Unióban). Ezekben a körzetekben mind valamennyire eltérően bántak a bujkáló politikai ellenfelekkel, zsidókkal vagy katonaszökevényekkel, az eseményeknek megfelelően nyilván ez a bánásmód is változott. Zsuzsának ennek megfelelően kellett állandóan váltogatnia rejtekhelyeit e körzetek között. Láthatatlan források arról is folyamatosan tájékoztatták, hogy mikor melyik szektorban milyen irányban fog változni ez a szigor. Nehéz még elképzelni is, mennyi kitartás, leleményesség, erő és szerencse kellett ennek a hosszú illegalitásnak az elviseléséhez, s ez a korszak még nem is tartozott az életveszély és más fenyegetések legapokaliptikusabb helyzetei közé, lehettek támogatói (talán a párt is?), de magyarul akkor még biztos nem tudott és fiatal nő volt.
Tökéletesen logikus, s egyben szerencsés fordulatnak látszott, hogy 1945 után kommunistaként Erdélyt választotta (vagy oda került?). A Kolozsvári Egyetemen Gaál Gábor tanítványa lett.
Kettejük kapcsolata az 1945 utáni újrakezdés nagy szimbóluma is lehetne. Élő regény ez is! Gaál, kiváló filozófus, jeles értelmiségi, a magyar századelő örökségének hordozója. Nagyobb távlatból meg merem kockáztatni, hogy ő volt az erdélyi Lukács György. Korszakos jelentőségű lapszerkesztő, aki ekkor lett életében első ízben „rendes” egyetemi tanár. Zsuzsa, néhány hónappal, vagy akár néhány héttel korábban még bujkáló zsidó kommunista lány, most filozófus hallgató egy számára új és szerethető városban, s aki ment ugyan keresztül hatalmas megrázkódtatásokon, mégis bizakodással tekint a jövőbe.
Alkatilag is hasonlítottak egymásra, Zsuzsa kiemelte, hogy Gaál imponáló, tekintélyt parancsoló férfi volt. Zsuzsa számára Gaál bizonyosra vehetően egyesítette a filozófiai és politikai mestert, a szellemi apát és mindenekelőtt a megfellebbezhetetlen emberi és erkölcsi hitelességet.
Gaál és Zsuzsa kapcsolata a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején épült ki, a kelet-európai szocializmus egy valóban különös helyén. Senki sem vonhatja kétségbe a hatalmas, mindent totalizáló ideológiai nyomást (Gaál egyébként ekkor koholt vádak áldozata is lett), de ugyanúgy nem vonhatja kétségbe senki azt sem, hogy a társadalom nagy csoportjai számára kikristályosodott ugyanennek a társadalmi állapotnak egy olyan változata is, amelyet elfogadtak. Ez volt a rommá lőtt Európa újjáépítése. Európa ekkor – nem teljesen önhibáján kívül – nem kevésbé volt romhalmaz, mint a Harmincéves háború után. Ekkora újjáépítés nem is lett volna lehetséges a jövőbe vetett hit nélkül.
* * *
Kitérő
A szellemi kapcsolat egyik intellektuális esszenciáját meg merem fogalmazni. A tanítvány meg tudja tanulni azt, amit a mester előad. Nem tudja megtanulni azonban azt a tudást, amivel maga a mester szert tett arra a tudásra, amelynek egy konkrét realizált formáját teljesen magáévá tudja tenni. A tanítvány megtanulja tehát a tudás aktuális állapotát, de nem tanulja meg a tudás feltöltésének tudását. A tanítvány nem ismer(het)i meg a mester saját valódi fejlődési folyamatát (jóllehet erre lenne a legnagyobb szüksége). A mester szükségszerűen sajátos egydimenziós mivoltban jelenik meg, személyisége teljesen azonos az aktuális tanítással, a tanítvány nem mindig tud különbséget tenni az aktuálisan megjelenő és a valódi személyiség között.
* * *
Zsuzsa a hatvanas évek elején települt át Magyarországra, ha jól emlékszem, ’66-’67-ben az ELTE-n előbb még nyelvtanár volt, majd a Német Tanszékre került. Az első tanévben még csak ún. „stílgyak”-okat tartott, máig élő, sőt, legendákká váló ötletekkel fűszerezve. Egyszer németre fordítottuk Karinthy Ady-paródiáját, amelyben a Gangesz partjából néhány strófa után Pick szalámi lett. Egyszer közösen németre fordítottuk ugyancsak Karinthytól a Röhög az egész osztályból azt a híres jelenetet, amikor két tanuló is elbástyázza magát két szemétládában, hogy az osztály, mint pártatlan közönség, kiélvezhesse a helyzetet. Egyszer a Wanderers Nachtlied (Vándor éji dala) magyar fordításait hasonlítottuk össze. Egyszer, egy erre kiválasztott külön időpontban Schubert-dalokat hallgattunk az akkor legendás Dietrich Fischer-Diskau előadásában. Az emlékek szerint ’67-’68-tól már irodalomtörténeti előadást és szemináriumokat is tartott, s hamarosan átvette az Irodalmi Diákkört is. Egy akkori belső reform szerint azután hivatalosan is évfolyamfelelősünk is lett.
Ki lett Zsuzsa a mi évfolyamunk számára? Nyelvtanárunk, tudós tanárunk, filozófia tanárunk, osztályfőnökünk, rokonunk, idősebb testvérünk. Évfolyamfelelősünk. Bizalmasunk. Családtagunk. Születő gyermekeink tiszteletbeli keresztanyja. Aki naponta találkozott vele, pillanatok alatt része lett Zsuzsa életének, de ugyanezek (a mázlisták) bizonyíthatják, hogy Zsuzsa mindenkit számon tartott az évfolyamban, olyanoknak is elkötelezetten szívén viselte a sorsát, akiket alig látott (s ezzel néha még vissza is éltek). Szerepeinek dinamikájában Zsuzsa állandóan mozgásban volt. Jött, beszélt, értékelt, gesztikulált, s ha egy pillanatig megpihenhetett volna, máris égett a cigaretta a szájában. Élő dinamika volt. Fókusza lett egyetemi életünknek. Lüktető középpont. Ez az akkori Bölcsészkaron hamar különleges, bár nem feltűnő létfeltételeket teremtett.
Apropó, feltűnés! Feltűnni persze senki sem akart. Feltűnni különösen tehetséggel, inkább veszélyes volt, mint nem-veszélytelen, időnként még túlságosan buzgó (vagy csak természetes lelkesedésükben túlbuzgónak tűnő) KISZ-középvezetőket is markáns gyanakvás vehetett körül. Így a mi gyorsan Zsuzsa köré szervezett életünk sem lehetett és nem is lett nagyon feltűnő.
Zsuzsa egyik legjobb barátnője, aki szintén áttelepült, Pesten is legjobb barátnője maradt. Majd áttelepült Tóth Sándor is, akivel együtt tanult, és aki monográfiát is írt Gaálról. Láttam Tóthot néhányszor 1989 után is, s az volt az érzésem, hogy nem nagyon értette (vagy nem is akarta megérteni) ezeket a budapesti magyarokat, és ezt finom metakommunikációs módon még kifejezésre is juttatta. Zsuzsa közeli barátságban volt a másik jelentős Gaál-tanítvánnyal, a filozófus Tordai Zádorral is, ő Gaálra, majd Bretterre feltett kutakodó kérdéseimre korrekten barátian válaszolt, mélyebb elemzésben, mélyebb visszapillantásban azonban már egyáltalán nem volt érdekelt. De Zsuzsa mindig konkrét és korrekt megjegyzéseiből megtanultuk tisztelni Csehi Gyula könyveit, ismeretlenül is respektálni Gáll Ernőt és Balogh Edgárt.
1963-ban (vagy akkortájt, azaz a probléma történetének nagyon korai korszakában) Pándi Pál írt egy cikket a Népszabadságban arról, hogy rosszabbodik a magyar értelmiség sorsa Erdélyben. Ceauşescu (szimbolikusan: már másnap) rövid úton elbocsátott állásából egy sor magyar értelmiségit – az elsők között köztük Zsuzsát is. Nem lehetek biztos abban, hogy e fordulat minden árnyalatát ma mindenki rögtön érteni fogja. Széll Zsuzsát, aki zsidó származású, üldözött, meggyőződéses, nemzetközileg ismert kommunista volt, bécsi eredetű kolozsvári folyóirat-szerkesztő, talán akkor már egyetemi német lektor is ugyanott, az erdélyi magyar értelmiség elleni represszió elleni tiltakozásra reagálva tették ki az utcára.
Ebben az időben indul meg egyébként az erdélyi magyar értelmiség egyre rendszeresebbé váló Magyarországra irányuló exodusa is. Ez az exodus, ha a felszínen észrevétlenül is, mégis döntően változtatta meg a magyarországi értelmiségi-politikai viszonyok finom egyensúlyát. A pártközpont is próbálkozott erdélyi csapat-erősítésekkel (a felszínen sikertelenül), majd a demokratikus ellenzék is szaporodott erdélyiekkel (a felszínen valamivel több sikerrel). 1990 után azután az egyes pártok merítettek közülük (a felszínen vegyes sikerrel). A finomabb magyar viszonyokat egyáltalán nem ismerő, a Ceauşescu-éra kezdődő, később már elmélyülő kínjaiban edződött, szervezett, összetartó, természetes intelligenciával bőségesen megáldott erdélyi bevándorlás egyik valódi meghatározója lett az elmúlt negyven év magyar társadalmának. Csapatai feltöltötték nemcsak a késői kádárizmus, de már a demokrácia hiányos kereteit is. Egzisztenciálisan ritkán jártak rosszul, az egyre jobbra húzó magyar társadalomban politikailag sem. Nem kevesen egzisztenciális élménnyé tudták tenni önmagukban és másokban, hogy a (kis túlzással szólva) elvarázsolt és önveszélyes ignoránsok országában milyen egyszerű királynak lenni.
Zsuzsa órái és más rendezvényei, a megszokottá váló találkozások, a kialakuló baráti társaság, elsősorban Szablyár Anna, Zalán Péter és az egész németes évfolyam tagjai közül sokan, majd a Diákkör, észrevétlenül alakították ki azokat az útvonalakat, amelyek középpontja Zsuzsa munkája és személye volt.
A hatvanas évek azonban a nagy szellemi újrafelfedezések jelentős évtizede is volt. A történelem hosszan elemezhető véletlenjei miatt az egész huszadik század számos legnagyobb modern értéke ekkor vált vagy egyáltalán ismertté, vagy „csak” hozzáférhetővé. Ez okozta, hogy Zsuzsa teljesen új tudományos programmal felvértezve érkezhetett Budapestre (erről feltehetően sem Pándi Pál, sem az őt kiutasító román hatóságok nem tudhattak). Broch, Musil, Canetti, Kraus és még sokan mások (a már Pesten is ismertté vált Franz Kafkával kiegészítve) egyetemi kutatótevékenységünknek pillanatok alatt középpontjává válhattak. Ez kivételes és egyben gyakorlati szerencse is volt. Óriási könnyebbség, természetes lendület, hatalmas gazdaságosság, nagyon sok további stúdium is eleve már a Broch és Musil kijelölte keretekbe illeszkedhetett. Rengeteg olyan filozófust és más szerzőt olvastam eredetileg Broch miatt, akik később Blochtól függetlenül is meghatározónak bizonyultak. Broch és társai elégségesen egyetemesek is voltak, ezt a fokuszálást egyszerűen lehetetlen volt szűknek érezni.
Széll Zsuzsa számára Hermann Broch az értékek szétesésének írója és gondolkodója volt, akinek minden sorában saját, legmélyebb és alig kibeszélhető problémájával, a kommunizmusban, mint új társadalomban való csalódással és ezzel kapcsolatban az élet végső értelmének dilemmájával találkozhatott. Az én számomra Broch mindent magában foglaló, holisztikus gondolkodási és esztétikai élmény volt. Az persze, hogy mi vezetett húszéves koromban kommunista háttér nélkül engem (és Annát, Pétert, Krisztát és másokat) az „értékek szétesésé”-nek problémájához, újabb titok. De a végső értékekkel való kapcsolat mindig titokzatos viszony, a mainstream tudományok korunkban ugyanis elsősorban a mezo-szinteken dolgoznak. Mindenesetre hamarosan megtaláltam Zsuzsa érdeklődésének ikertestvérét Zoran Konstantinovic-ban, aki egyszer váratlanul elárulta, hogy őt a titói Jugoszlávia felbomlási folyamatának gyötrelmei vezették el Broch-hoz.
A Zsuzsával közösen végrehajtott elementáris egyértelműségű fordulat Broch (majd Musil, Canetti vagy Karl Kraus és Kafka) irányában teljesen akaratlan, egyben azonban teljesen egyértelmű palotaforradalom is volt, még pedig Thomas Mann, majd Mannon keresztül Lukács ellen. A történelmi pillanat tréfát űzött mindenkivel.
Az 1956 utáni konszolidáció egy már későinek tekinthető szakaszában vagyunk. A német nyelv és a német probléma az akkori Európában középponti jelentőségű. Ebben a helyzetben (tekintetbe véve a kelet-nyugati ideológiai viszonyokat) egy Lukácsra támaszkodó Thomas Mann-program (kiegészítve Brechttel és Heinrich Mann-nal) nagyon is képviselhető, s akár évtizedes kutatási program lehetett volna. Az elfelejtett értékek felfedezése, a szellemi jóvátétel véletlenei azonban keresztülhúzták ezt az elgondolást. Alighogy kialakult volna a polgári humanizmus és a marxizmus szövetsége, jött Zsuzsa Kolozsvárról, keleti gyártmányú kofferében Broch-hal, Musillal, Canettivel, Kraus-szal (Kafkán kívül még Ödön von Horváth nevét kell itt említenem).
A palotaforradalom nem volt tudatos. Szó sem volt arról, hogy ne ismertük volna el Thomas Mann-t (és az ő társait, például Hessét vagy Heinrich Mannt), hatása azonban ennek ellenére felmérhetetlen és forradalmi volt. Spontán és brutális. A Broch-Musil-világ megjelenése az irodalmi hagyományok váratlan és közvetlen egymás mellé állítását jelentette, ez akkor, abban a helyzetben leértékelte, majdhogynem kiüresítette Mannt. A palotaforradalomnak egyébként évtizedekre elnyúló híre és hatása volt. Még a nyolcvanas években is rákérdeztek arra, hogy vajon mit is akartunk elérni a Mann elleni fellépéssel.
A személyes kapcsolatok Zsuzsával sűrűek és sokrétűek volt. Ebbe harmonikusan beillett Zsuzsa elegáns kis lakása a Pannonia utcában, kivételesen jól válogatott könyvtára, kiváló információi arról, hogy mit hol lehet kapni (tőle hallottunk először az édes túrókról és joghurtokról). Igazi családi barátság volt, ami az élet szép oldalai közé tartozik.
Széll Zsuzsa személyéről, személyes arcéléről többen is kérdeztek a szakmában (gondolom más tanítványokat is). Profilomhoz tartozott ezért, hogy felvilágosítok Zsuzsáról. Több önmagában is igen érdekes helyzetre is jól emlékszem. Az akkori egyetemi, intézeti, vagy a legnagyobb folyóiratok és kiadók köré csoportosult értelmiségnek támadtak problémái Zsuzsa megértésével. Nem tudták összerakni magukban a képét annak alapján, amit olvastak vagy hallottak róla. Talán nem tévedek, hogy ezekben az esetekben nem az – egyébként egyáltalán nem ritka – értelmiségi rosszakarat volt a mozgatórugó, hanem a Zsuzsa vállalta magatartásformák és az akkori pesti értelmiségi attitűdök közötti feszültség, Zsuzsa akkor ismeretlen háttere. 2025-ben már erősen filozófiai válaszom van erre a jóindulatúnak tekintett értetlenségre. Erdélyben nem volt ’56, Zsuzsa alapproblémája egy olyan nagy értékrendszer válsága volt (Zerfall der Werte), amely Magyarországon 1956-ban egyszer már cserepeire tört, hogy azután új módon és egészen másként szerveződjön újjá. Felvilágosító tevékenységemben a valóságos életrajz elemeire hivatkoztam, egyszer még egy rövid példázatra is. Ez A nő a hajón történetének felidézése volt, amire egy időben Zsuzsa többször is kitért. Az ilyen című regény, majd az abból készült hasonló című film két nő találkozását mondja el a háború után: egy volt koncentrációs táborbeli fogoly és egy volt kápó találkozásáét. Arra törekedett, hogy megmagyarázza: életének belső dilemmája, hogy a történelmi katasztrófák és a marxizmusból való kiábrándulása után hatalmas értékválságot él meg, amelynek legnyilvánvalóbb része, hogy senki sem tud választ adni arra, mi lenne a megoldás a világ számára (olyan természetesen, ami már rögtön ki is javítaná a kommunizmus elégtelenségét). Ennek a dilemmának az érzékeltetésére és az ítélet kimondására egyébként megvolt a saját, külön, egyenesen férfiasan határozott arckifejezése is. Bárkiről is lett légyen szó, ezt mondta: „Nem, ő sem talált megoldást az optimális élet, az optimális társadalom optimális modelljének dilemmájára.”
A pesti német tanszéken Zsuzsa egy idő után megtalálta a maga otthonát, szeretett kutatási területét, első tanítványi körét (ezt időnként emlegette is). Sok jót és szépet lehetne elmondani a hatvanas évek második felének Német Tanszékéről (a kiváló, állandóan megújuló könyvtártól a sűrű külföldi vendégforgalomig, kissé inkább Nyugatról jöttek többen, de azért Keletről is, nem is beszélve a jól működő intézeti rendről vagy a négy – vagy talán még ennél is több – valóban nagy tanárszemélyiségről, akiknek általános értelmiségtörténeti szerepük is jelentős, és akiknek az utolsó utáni pillanatban is még feltétlenül méltó emléket kellene állítani). A német akadémiai vicc azonban erre a Tanszékre is érvényes volt. Eszerint a Jóisten mindent megadott a német professzornak, amit csak lehet (ezt mindnyájan sóvárogva el tudtuk képzelni), de e legnagyobb adományok mellett megteremtette mellé a másik német professzort is. Mutatis mutandis… A pozitívan feltűnő teljesítmények nyilvános elismerése volt legnagyobb gyengesége ennek a kiváló Tanszéknek. Igazi Achilles-sarok. Ebbe kevés diák láthatott bele konkrétan (de azért még ilyen is akadhatott, hiszen létezett már hallgatói érdekképviselet). Érezni azonban mindenki érezte, az ilyen ugyanis nem maradhat titokban. A feltűnés elleni (mások feltűnése elleni) nem egyszer zsigeri ressentiment persze univerzális magyar betegség, nevezhetnénk méregnek is, és ma is virágzik. Ez tény. Mégis, az akkori Német Tanszéken ez a mérges virágzás átlépte az érzékelhetőség küszöbét. Annál is sajnálatosabb volt ez, mert léte a legélesebb ellentétben állt a Tanszék számos erős, igényes és színvonalas tulajdonságával. Az ilyen típusú elismerés hiánya növekvő problémát jelentett Zsuzsa számára, nem hagyta, hogy zavartalanul belemerüljön a munka és a hallgatók iránti elkötelezettség zakatoló munkájába és saját értékfilozófiai problémájának dantei mélységeibe. Eközben nemzetközi ismertsége növekedett, s ahol felhangzott a vasfüggöny mögül érkező perfekt bécsi németség, rögtön tisztelői köre alakult ki (akkor még mind a nyugati baloldal, mind az egykori üldözöttek nagyon erős értelmiségi csoportoknak számítottak). A magyar tudománypolitika is támogatta, elsősorban Szabolcsi Miklós (a többi személyes vetületet természetesen nem ismerhetem). Arra viszont határozottan emlékszem, hogy Szabolcsi elég hamar javasolta is, hogy Zsuzsa menjen le egy vidéki tanszékre, ahol érzése szerint könnyen (könnyebben) meg tudja oldani az egyetemi tanári fokozat megszerzéséhez előírt nyaktörő kötelező gyakorlatokat. Zsuzsa azonban nem tudott kiszabadulni ebből a beágyazottságból, talán el is nyomta magában a törekvést, hiszen nem is olyan régen még világtörténelmi erőkkel, az élet naponkénti veszélyeztetésével nézett szembe, s ehhez képest a pozitív teljesítmények elismerésének megvonása akár még elhanyagolhatónak tekinthető is volt. Nem tudom, hogy vettem a lendületet, sőt, a bátorságot, hogy én is javasoljam neki, hogy menjen máshová. Csak arra tudok gondolni, hogy olyan fontosnak tarthattam akkor ezt a váltást, hogy meg mertem kockáztatni ezt a nyílt intervenciót.
Zalán Péter alapos és egyben kiváló színvonalú nekrológjából tudtam meg, értelemszerűen jóval később, hogy a pozitív teljesítmények elismerésének megvonása – a külföldi és hazai sikerek ellenére – nemcsak belülről, de kívülről is kikezdte Zsuzsa életét. Péter nekrológja mondja ki nyíltan, mit jelentett ez Zsuzsa életében. Erről sem akkor, sem később nem tudtunk, ma pedig, különösen, mint Broch-kutatónak, kivételesen is fájdalmas volt megtudnom, hogy az eljárás során – a döntést néhány, ha nem is minden szempontból anonim, de a döntéseit anonimként kezelő szavazattal „levajazó” akadémiai bizottság – azzal találta legsallangmentesebbnek távol tartani Zsuzsát a szépen zöldellő akadémiai babéroktól, hogy igen találékonyan – nyilvános indokolás nélkül – az osztrák irodalmat mint témát, nem nyilvánították Akadémia-érettnek.
Anna Seghers (erre valószínűleg a hatvanas évek második felében került sor), meg akarta írni Zsuzsa életét. Zsuzsa érdekes érveléssel hárította el ezt az ajánlatot. Azt mondta, hogy mivel ő maga (az életrajz tulajdonosa) nem látja saját életének „értelmét”, nem tudja megválaszolni a „miért?” és „mire jó?” kérdéseit, nem szeretné, ha más írná meg, még ha ez az általa igen tisztelt Anna Seghers is lenne. És valóban, ezek a kérdések legmélyebb személyes kérdései voltak. Amikor ez szóba került, rendszeresen megjelent arcán egy sajátos kifejezés. Erre a helyzetre volt egy saját arca, ezzel intézte el akár a kor legnagyobb íróit is, akik, lám, szintén nem tudtak választ adni az élet értelmének aktuális végső kérdésére.
Zsuzsának az volt a legmélyebb problémája, hogy miként értelmezze saját életét. Hogyan rendezze el mindazt, ami megtörtént vele, s aminek aktív, sőt, életét is kockára tevő kombattáns szereplője volt. Mi az ő problémáját nem tudtuk megoldani, s nem tudjuk megoldani 2025-ben sem. Tudunk viszont két dolgot, amit Anna Seghers akkor sem írhatott volna meg, ha Zsuzsa kinyitja előtte az életét.
Az egyik: egy bürokratikus Justizmord a maga képtelen és kézzelfogható igazságtalanságával a legnehezebben feldolgozható, sőt, a legnehezebben túlélhető sebek közé tartozik (a körünkben nagyra értékelt Canetti a nem gyógyuló „tüske” fogalmával ezt a jelenséget is leírta). A másik az, hogy Zsuzsa, mint „fókusz”, mint szervező erő fiatal emberek nemzedékeinek életében továbbra is elemében volt. A Zsuzsába fúródó valódi tüske – elnézést a személyességért – belénk is fúródott. De az egy pillanatra sem megálló, állóan alkotó Zsuzsa ma is mindenkit lelkesíthet.
Zsuzsa számos arcát legjobban talán a Lámed vavnik, a 36 igaz emberről szóló zsidó történet foglalhatja egységbe. Az igaz emberek (és az egyes igaz ember) azok, akik miatt a Földre pillantó Úr megbocsát az egész emberiségnek, jóllehet előzőleg már elhatározta, hogy nem tűri tovább viselt dolgaikat.
* Ez a szöveg a 2025. március 4-én megtartott Széll Zsuzsa Emlékülésen elhangzott megemlékezés némileg átdolgozott változata. [vissza]
400 éve született Apáczai Csere János (1625-1659) a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az erdélyi puritánus mozgalom kiemelkedő alakja, az első magyar enciklopedista, a karteziánus ismeretelmélet korai magyar követőinek egyike.
Apáczai Csere János négyszáz esztendeje… Mondanám, hogy született. Így igaz. De úgy folytatom inkább, hogy munkájával, műveivel, példaadásával hat, miránk, kései utódokra.
A szegénysorsú fiú a székelyföldi Apácza községből indult el. Protestáns papok ajánlásával érkezett meg Németalföldre. Ott végezte el egyetemi tanulmányait, még tanított is. Ismerkedett Descartes filozófiájával, figyelte az angol polgári forradalom fordulatait, elolvasta a legkorszerűbb tudományos gyűjteményeket. Ilyen kellene nekünk is, gondolta, és nekigyürkőzött, hogy megalkossa az első magyar nyelvű enciklopédiát. A megfeszített munka meghozta eredményét. Nyomdát is sikerült találnia. Holland barátai professzori széket ajánlottak neki. Ám amikor üzenet jött, hogy Erdélyben várják, összecsomagolta írásait meg a kész nyomdai íveket, és nekivágott a hazafelé vezető útnak. A rögösebbik útnak.
Feleségével, egy holland kereskedő lányával, Alettával és kisfiukkal Gyulafehérváron telepedett le. Maradi és irigy feljebbvalói akadályozták a tanításban. Szemére vetették, hogy a haladó nyugat-európai eszméket terjeszti, és hogy rokonszenvezik a királygyilkos angol puritánokkal. A fejedelem, II. Rákóczi György meg is fenyegette: „toronyból hányatja le”, ha mást tanít, mint amit szabad.
Kolozsváron folytatta az oktatást, de már alacsonyabb szintű iskolában. Új, a hagyományoktól eltérő oktatási rendszert dolgozott ki, javasolta, hogy a tehetséges jobbágyfiúk is tanulhassanak, és tankönyvül szánta az enciklopédiát. Könyvfordításaival, előadásaival Európát akarta közelebb hozni a „keleti végekhez”. Csupán Lorántffy Zsuzsanna és néhány fiatal tanítvány támogatását élvezhette.
Szervezetét meggyengítette a munka és a nélkülözés. Tüdőbaj végzett vele. Harmincnégy éves volt.
Jól esett ez a kaptatás a városvégi dombok dűlőútjain. Csak május utóján tud ilyen kardpengefénnyel sütni a nap, mintha megérezné Medárd közeledő zivatarfellegeit.
Apáczai a kőkeresztnél letért a gyalogútról, a hegy iránt vágott keresztül a mezőn, melyet idén parlagon hagyott a gazdája. Céltalan volt ez a hétfő reggeli séta, afféle „blaumontág (a tanítónak is kijár egy esztendőben, vagy életében egyszer, ami az iparosnak hetente-havonta), kiszakadni a beszélgetések, előadások, viták, papírzizegés, pelenkasuhogás, asszonyzsinatolás szövevényéből, járni egyet diákosan-magányosan.
Hamarább fárad, aki hegyre hág. János leült egy kőre, mely még támlát is kínált a hátának, és oly tekintélyes volt, mint a bírói szék. Akaratlanul is ítélkező innét a pillantás: végigfut a parlagon, e törpévé alázott tengeren.
A fű közönyösen veti zöld hullámait, szeszélyesen vonul át rajta a pipitér, a cickafark, a parlagi madárhúr, a margitvirág tömegeinek fehér szalagja. A ligeti zsálya meg a veronika kékes-lilás foltjai így, messziről-magasból mélyvizet sejtetnek, és itt-ott már ágaskodik felfelé – hogy világítótornya legyen e nagyon is véges végtelennek –, a sárga virágú ökörfarkkóró.
A tenger, az igazi tenger, úgy látszik, nem hagyja magát ködbe veszejteni; emlékképe rátelepszik még az ilyen hitvány Kolozsvár-környéki mezőre is. A képzelet Németalföld partvidékeit lökte ide egy-egy pillanatra, akárcsak a gyomnövények illatát a szél. Gátak, csatornák, polderek…
Az összehasonlítás nevetséges. Hiszen itt még a patak, a kőhajításnyi széles Szamos is gáttalan, s ha úgy hozza a sors, éppúgy elsodor házat, hazát, mint a tenger. Itt parlagon kell hevernie a föld felének, és csak haszontalanságot terem, holott – miközben a gabonához erőt gyűjt – táplálhatna sok holdnyi tulipánt, vagyonokat érő virágot, melynek egyetlen hagymájáért hetven zsák búzát adnak manapság a haarlemi piacon.
De jól megférnének itt a szélkerekek is, hogy a Királyhágó felől érkező nyugati szelet a vállukra vennék, és szerkezeteikkel átemelnék a vizet folyóból csatornába, no persze ha lennének csatornák.
Nem a szorgalom hibádzik, gondolta Apáczai. A paraszt itt sem dolgozik kevesebbet, mint Németalföldön… csak hát – példának okáért – itt sokan még faekével szántanak, sovány ökörrel, s maguk is csonttá soványodnak, amíg betakaríthatják azt a hetven zsák gabonát, amit a hollandus kap azért az egy szem virághagymáért.
Mi minden lehetne ebből a parlagból?
Ki kéne szántani a gyöptengert, jól megforgatni a földet, aztán befogni a folyók, a patakok vizét, sáncolni, öntözni… Hogy mit teremjen? Szőlőt, gyümölcsöt, zöldséget… Micsoda megrögzött maradiság, hogy a pecsenyehúsokat csak kenyérrel és borral köríti az ember, még a tehetősebbje is!
Egy emberöltő sem telt el azóta, hogy Bethlen Gábor, Báthori Anna szemnek-gyomornak gyönyörűségére szolgáló kertjei meglepték, utánzásra kapatták az erdélyieket. De hová lettek azok a kertek? Nem gonosz tündér pusztítja az almát, mint az Árgirus-mesében, hanem nagyon is közönséges pondró, dudva rohamozta meg a virágágyásokat. És még a méhek is szerte széledtek a viharokban.
Mert viharok – azok voltak és lesznek, emberfélemlítők, veszedelmesek. A méh dolga mégis a mézkészítés. Törökök és németek, fejedelmek és ellenfejedelmek, földesurak és rablóvezérek hömpölyögtetik fellegeiket a paraszt fölé.
Elrugaszkodni a régitől – annyi, mint Isten markába kerülni: vagy magasságba emel, vagy mélységbe hullajt.
De hát mi készteti a hollandusokat, hogy emberfeletti vállalkozásba kapjanak? Talán a mienknél is nagyobb veszedelem? A tengeráradással alkudozni nem lehet, előle menekülni sem. A védekezés egyetlen módja: az építkezés.
Mikor tanuljuk már meg ezt, itten, a hegyek nyugtató karéjában, ahonnét bizakodva nézelődhetünk, hátunk biztos kőnek vetve, lábunk tárnics, árnika, útifű, vadzab elpusztíthatatlan életet hirdető tarkaságába lógatva, itten, ahonnét nem látszik a tenger szürke acélpallosa, mely bármikor felénk lendülhet, és nem látszanak a felhők sem, csak, amikor már megdördül az ég? És ha látszanának? Ha látnánk előre, mikor és mi lesz a következő csapás? Tudnánk-e vajon azt is, mit vessünk, mit ültessünk, mit ácsoljunk, mit faragjunk?
Eljön a híre persze idáig is, hogy mások miként csinálják – a hollandusok, flamandusok, ánglusok –, de csupán szájról szájra száll a tapasztalat, és mire ideér, úgy hallgatják, mint mesét, vándorlegényi lódítást, elgondolkoztató, mégsem megfontolandó furcsaságot. Az írott szónak nagyobb a hitele, csakhogy azon keveseknek, akik idehaza olvasni tudnak már igen csekély a hitele. Ki tudja, miért.
Mert azokat akasztják föl elsőnek, ha jön valami változás?
Hajnalban kéne kelni – gondolta –, mint a fehérvári házban. Ha nem féltené tüdejét a korai órák hűvösségétől, ha nem rontaná szemét éjfélig a betűvetéssel! Hány kötetnyi enciklopédiára való tudományt kínál a hajnali kószálás erdőn-mezőn? Figyelni kellene, hogyan rezzen meg a gyep a nap első sugaraira, s mi lehet a harmatcseppben, hogy varázserőt vélnek benne látni az emberek: gyógyír-e vagy méreg, vagy egyik sem? És miért nagyobb a nap korongja reggel-este, mint délben?
Hol az az enciklopédia, amelyben benne van például a madarak énekének kottája? Vagy a tudás, amelynek öröme a gyerekkorból sugárzik idáig, a férfikorig: az, hogy még sötétben szólal meg a kakukk, a leghalványabb derengéskor kezdi rá a rigó meg a széncinke, erdőn a pinty, a hajnalfény készteti dalra az ökörszemet, a barátcinegét, és világos van már, mire a kék fejű, csíkos farkú nyaktekercs is hangot ad, a kenderike meg a stiglic pedig csak akkor hiszi el hogy megvirradt, ha észreveszi magát a napot.
Tudás ez is, korán kelő parasztok tudása.
De hát mire jó? Ösztökéli-e a robotost, hogy akár szemvillanásnyit, szárnyrebbenésnyit is változtasson életén, munkáján, szokott mozdulatain?
Az emberi koponya mindig teli van tapasztalatok, tudnivalók tömegével. De mifélékkel? A műveletlen föld is bőven terem – szamártövist, ökörfarkkórót, tyúktaréjt. A művelt föld azonban azt termi, ami táplál és ami téglára, gyolcsra, könyvre váltható.
Balla Fanni Katalin 8 éves
Tegnap, ahogy az egyetemi konzultáció során a társadalmi leszakadás bonyolult problémájáról beszélgettünk a hallgatókkal, egyikük felvette a nők helyzetét, szerepét, hogy mennyire fontos beavatkozási pont lehetne a generációs szegénység megtörésében.
Örültem ennek, mert nagyon egybecsengett a mi álláspontunkkal, hiszen az Igazgyöngy modelljében ők vannak a legfontosabb szerepben. Aztán vitatkoztunk a hallgatókkal a szokásos felvetésemről, hogy amennyiben romákról van szó, mennyiben kulturális elemek határozzák meg a nők helyzetét, és mennyiben a generációs szegénységben átörökített szocializációs minták. Érdekes kérdés ez mindig, és azt gondolom, ha beszélünk róla, mindig világosabbá válik a probléma megértése is.
Persze felvetődhet, hogy miért a nőket tartjuk kulcsszereplőnek a változásokban? Nos, ehhez vissza kell mennem az elejére, mikor még tudatlanul, csak az érzelmeimtől vezérelve megjelentem a szegregátumban. A gyerekekkel ismertük egymást a suliból, szerettek engem, és az első gyanakvó pillantások után, látva a gyerekek örömét, az anyák is hamar kapcsolódtak. Ott, az utcán kezdődött az egész, aztán pár alkalom után már behívtak a házakba is.
Ahogy nyilvánvalóvá vált a probléma mélysége számunkra is, úgy értettük meg a nők szerepét, és láttuk azt is, ha változást akarunk a családokban, azt rajtuk keresztül tudjuk leginkább elérni. Hiszen ők vezetik a háztartást, így tudatosítható általuk a család pénzbeosztása, ők foglalkoznak a gyerekekkel, így a tudatos gyermeknevelés is kiépíthető, és tudunk hatni a kommunikációra is, hiszen ők mennek be zömében az óvodába, iskolába, az egészségügyi és a hivatali ügyintézés is az ő dolguk. Sőt, ők mennek kölcsön kérni, ők lépnek a kertgondozás felé, velük lehet akár zöld szempontokat is megbeszélni. Ők a leginkább partnerek az együttműködésben, a gyerekek révén a velük volt a legkönnyebb kialakítani a fejlesztő kapcsolódást.
A „helyzetbe hozásukat” kiemelt feladatnak tartjuk a terepi munkánkban. Talán náluk érezni leginkább, milyen kár éri a társadalmat, mennyi lehetőséget, értéket veszítünk el velük. Mert nem lenne szabad mindannyiuknak a főállású anyaságba, mint egyetlen karrierlehetőségbe bezárulniuk. De a szocializáció és a lehetőségek hiánya errefelé viszi őket. Generációk óta.
„Már van kis barátja” – újságolta tavalyelőtt nyáron az egyik édesanya a nagylányára mutatva, ezzel a mondattal jelezte is, ami aztán bekövetkezett, szeptemberben már nem folytatta a középiskolát, és azóta már megszületett a kisbabájuk is. Mert ha van mellette fiú, férfi, akkor már megpecsételődött a sorsa, jönnek majd a gyerekek egymás után, és ennyi. Marad a háztartás és a gyerekek.
És a terhek. Amiből elképesztően sok van a generációs szegénységben, és a nők vállán. A lakhatási szegénység adta nehézségek, a vezetékes víz hiánya, a megküzdés a pénztelenséggel, és főleg azokkal a szerepekkel, melyeket átörökít a családi minta, és többnyire traumatizál is.
Mert a nőnek tudnia kell a helyét ebben a furcsa, nehézségekkel teli életben. Erősen megmaradt bennem az egyik asszony magyarázata: „Mi így szoktuk meg. Hogy kiszolgáljuk a férfiakat.” És az asszony a napi nyolc óra fizikai munka után hazament, megfőzött, kimosott, takarított, rendbe tette az öt gyerek dolgát, amennyire bírta, majd este még megsodorta a cigarettát másnapra a párjának, aki a közmunkában töltötte a napot, vagyis leginkább otthon, hiszen a reggeli aláírással ott ki is merült a munkavégzés.
Küzdünk értük. Hogy megmutassunk egy másik világot, amiben egy nő előtt is nyílnak lehetőségek. Hogy megértessük velük, nem természetes családi élet az, amiben a családon belüli erőszak jelen van. Hogy joguk van a testükhöz, hogy nekik is lehetnek szükségleteik. Hogy nem alárendeltek a párkapcsolatban.
De a ragaszkodás erős. A kapcsolatok sok esetben menekülések. Menekülés otthonról, bántalmazó családból, többnyire bántalmazó kapcsolatba. Odaadni mindent, azonnal, ha felvillan az erőt, vélt biztonságot adó férfi. Aki aztán sok esetben kihasználja, ha tiltakozik, bántalmazza, tulajdonának tekinti, megalázza, a nő mégis elviseli, ha el is hagyja utána visszamegy hozzá, és újra kezdődik a folyamat, aminek megint ugyanaz a vége.
No és ott a gyerek is. Aki sokszor mintegy biztonsági garanciaként születik meg, hátha ezzel fennmarad a kapcsolat. De sokszor nem marad ezen az áron sem, és nem marad támogatás sem, csak a gyerek – vagy a gyerekek –, és az asszony. „Nem jó egyedül” – mondják, és a digitális tér kinyitja az elzárt településeket is. Megjelennek férfiak, akikkel a „facebookon” ismerkednek meg, és csak utólag derül ki, hogy inkább kerülni kellett volna őket, semmint összekötni velük az életet, még, ha rövid időre is. Mert az ismeretség nem volt alapos, csak gyors, felszínes, ellenőrizetlen információkkal. És innen visszakanyarítani a történetet, főleg, ha gyerek is lett a kapcsolatból, nehéz.
Szóval, nagyon furcsa ez a kép. Miközben nagyon sokszor hősies küzdelemben lesznek úrrá azokon a körülményeken, amit mi, egy másfajta szocializációval elképzelni sem tudunk, közben érzelmileg sérülékenyek, traumatizáltak, és érthetetlenül nem tudnak nemet mondani, határozottak lenni a maguk, vagy a gyermekeik érdekében.
Persze nem mindenki. Hiszen ott van ő is, aki maga is agresszív, ezért aztán tettlegességig megy a folyton feléledő konfliktus, és nem verés, hanem verekedés történik. Meg ő is, akit nem lehet az állandó rettegésből kimozdítani. Hazudja magának is, hogy minden rendben van. És csak elesett. Ő is, aki sajátos nevelési igényű gyerek volt az iskolában, és felnőttként, hiányos döntési és életvezetési kompetenciákkal csak sodródik, nem is érti, hogy mi történik vele, körülötte. Azt sem, hogy minek nem lenne szabad megtörténnie. És ő is, akit beszippant a bűnözés, a prostitúció és a függőség a futtatójától, aki az óvó-védő pár szerepét hiteti el vele, és ebben a kapcsolatban tovább sérül, visszafordíthatatlanul.
Sokfélék, mindannyiuk mögött egyedi traumák sora van. De a velük való munkában nagyon érezni az értékeket is. A tudásvágyat, a boldogan megélt irányító-szervező szerepeket, amire építenünk kell. A közösségi szellemet, a tenni akarást, az ötleteket mind elő lehet hívni belőlük, hogy aztán a megvalósításban megmutathassák magukat, megmutathassák, hogy mire képesek.
Mert mindannyian képesek rá. Többre, sokkal többre, mint amit a fejet hajtó, sorsát elfogadó, a férfinak alárendelődő, átörökített női szerep enged. Ezt elhitetni velük, megerősíteni a közösségüket, amiben egymást támogatva mindannyian erősebbek lehetnek, nagy kihívás.
Küzdelem velük, értük, és a közeggel, amiben élnek. Talán a „velük” már az évek munkája során sikeresnek mondható. Már érzik, értik, hogy mi támogatjuk azt a más szerepet, amit élhetnének. És ha nagy változást nem is tudunk elérni a közeggel folytatott harcban, az biztos, hogy a lányaik mögött ők egy másfajta attitűddel lesznek jelen. Az új generáció mást akar majd, és ebben a jövő asszonyai már nem lesznek egyedül.
* L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy alapítvány alapítója és szakmai vezetője, az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója. [vissza]
Horváth Liliána 12 éves
− Kitől is van ez az idézet? – kérdeztem a magyarfüzetem fölé hajolva.
− A családi szállóigére gondolsz? Gárdonyitól – felelte anyám, majd kivette a pogácsákat a sütőből, és a forró tepsit a platnira tette. Sosem értettem, hogy nem égeti meg a kezét konyharuha nélkül.
− Ha meghűlt, egyetek belőle − azzal magára terítette gyapjúmellényét és kiment a kertbe. Tavasztól az első fagyokig mindig ott talált rá az este.
Akkoriban a fészerben minden szerszám glédában, letisztítva támaszkodott a falnak. Most pókhálósan, egymáson átdőlve várja a sok egyforma fanyél, hogy valaki végre rendbe tegye őket.
Úgy gondoltam, az ő ereje, szívóssága örökké tart, hogy itt felejtik az égiek, és még akkor is kapál, permetez és befőttet tesz el, amikor én már nem leszek. Szomorú felismerés volt a valóság. A szanatórium rácsos ágyában rövid délelőtti árnyékká zsugorodott anyám. Már nem evett és nem ivott, csak szavainkat falta mohón a kerítés alatt beszabaduló vaddisznócsapatról, a paradicsomvészről, a rózsabogarak elszaporodásáról, a gereblye fogain himbálózó siklóról és unokái egész völgyet bezengő sikításáról. Sápadt arca kipirult az erdő és a kert híreitől. Nővéremmel csak álltunk, és tehetetlenül néztük nyolcvanas, elfogyó testét. Az almafa odvába temessetek, hogy hamvaimban is hallhassam a madarak énekét! A kórtermet fonák ritmusok töltötték meg. A közeli kápolna misére sántikáló harangpárja belekondult a rádió recsegő Bach-koráljába. A szabálytalan szívverés sem találta meg az összhangot az infúzió monoton csepegésével. Fals szimfónia volt ez.
Néhány hét múlva újra hallhattuk a harangokat. A ravatal mellett mélyebben, sötétebben szóltak, búcsúzósan. A kántor is kitett magáért, a népének bezengte az egész erdőt. A szemközti bércről visszapattanva még egyszer hátrakiáltott első sora, mielőtt eltűnt a fenyőrengetegben: Látjátok, testvérek, ennyi az élet. A kápolnából a fasoron keresztül sétáltunk át a kertünkbe, a kedvenc almafához. A telek legvégében állt, annyira közel az erdő fáihoz, hogy mikor anyám negyven éve elültette, a meglett korú tölgyes már akkor örökbe fogadta a formás csemetét. Bőtermő volt, jóízű gyümölcsöket adott. Egyik nyáron megrepedt a kérge, nem tudtuk begyógyítani. Azon a helyen alakítottunk ki egy kis fülkét az agyag-urnának. A szertartás után gyantával ragasztottuk vissza a faháncsot, teljesítve a benne nyugvó akaratát.
A fa alá pad került, amelyen gyakran elidőztem, amikor nővéreméket meglátogattuk. Szaladtak az évek, az almafa újabb generációt látott felnőni, és továbbra is finom jonatánokat érlelt. De minden jónak vége szakad egyszer. Napra pontosan húsz év múlva anyám után sógorom is elment. A gyerekek már elköltöztek, a fővárosban kaptak munkát, nővérem pedig egyedül nem tudta ellátni a házat és a nagy kertet. Döntenünk kellett, hogyan tovább. Hozzánk költözzön a gyöngyösi társasház szobájába, vagy egy kisebb kertes házba egyedül? A mátrai faluban maradjon, vagy inkább a gyerekei közelében lakjon? Gondok egész sora aggasztott, de álmaimban egy kérdés soha nem hagyott nyugodni: mi lesz az almafával? Anyánkat nem hagyhatjuk itt, nem bízhatjuk az új tulajdonosra, egy vadidegenre. Utolsó kívánság ide vagy oda, az urna velünk jön. Méltó helyre kerül majd újra, más madarak énekével egy másik gyümölcsfába. Elszántuk magunkat és léptünk.
Az asztalos mélyebb barázdát keresett, beleillesztette a vésőt, és először óvatosan kopogtatta meg kalapácsával, aztán erőteljesebben, míg végül jól nekifeszült. A kéreg végre lepattant. Váratlanul ért bennünket a látvány, meglepetten álltunk a fa körül. Se kis fülke, se urna, se hamvak, friss faforgács hullt alá. Azt mondják, megtörténhet az ilyen: a fa felélte lakóját. Anyám végleg eggyé vált kedves almafájával, eleven része lett, beleolvadt az évgyűrűk örvényébe. Valóban sikerült neki, hogy örökre hallhassa a madarak énekét. Évtizedek múlva, amikor kiszárad és szétmállik a fa, a széllel elrepíttetheti magát majd bárhová. Porból lett, porrá válik ismét, ez így van rendjén. Könnyeimmel küszködve indultam el a ház felé.
Időközben egy falubéli ismerős érdeklődött a vétel iránt. Neki szívesen adtuk el az erdőszéli házat kertestül, almafástul, anyánk emlékével együtt. Az évek során összegyűlt sok családi limlom átválogatásában segítettem a nővéremnek.
Pakoláskor a padláson egy füzet akad a kezembe. Rövid pihenőt engedélyezve magamnak a kis padhoz indulok. Tegnapról mára kivirágzott az almafa, rózsaszín szirmai árnyékában ülök le. Kinyitom a valaha kék papírral bekötött, megfakult vékony könyvecskét, a magyarfüzetemet. A piros szegélyű címkén a nevem alig látszik már. Nehezen silabizálom ki az alatta lévő sort: hatodik osztály. A középső lap kihull, felveszem a földről, lefújom róla a rámászó hangyákat, és közel fél évszázadot zuhanok vissza az időben. Kisgyerekként újra a párásan meleg konyhában ülök. Bármily titokban cselekszel is jót, virága évek múlva is fejedre hulldogál. A családi szállóige, Gárdonyi Gézától. Ismét érzem anyám közelségét és szappanillatát. Mindjárt kiveszi a pogácsákat a sütőből, megsimogatja a fejem és indul ki az almafához.
Enyhe szellő fut végig a kerten, néhány szirmot hullajt az ölembe. Óvatosan rakosgatom be őket a füzetbe. Lepréselve odaadom majd az unokáimnak, épp hatodikosok.
Egyszer azt írtam, fáj nagyon,
mint balga gyermek ki beverte térdét,
most, hogy Anya meghalt elmondhatom,
fáj nagyon, a kín hajtogat kétrét.
Üres a ház, üres lettem én is,
nincs szívem, mégis mennyire fáj,
valami tép, szaggat, akár a tövis,
melyen fent akadt egy énekesmadár.
Vérzik a szemem, alkonyodik,
fogam rongyossá rágta számat,
s ha majd árnyékom fehérré kopik,
térdem porig, a többi csak látszat.
Két éve és harmincegy perce,
felnőtt lettem, nincs több kisfiam,
azóta előre megyek, azaz semerre,
vagy szerte szakadok ahogy a jég rian.
Varga Leila Amira 9 éves
A nő már legalább fél órája állt a nagyszobában a teraszajtó előtt. Külső szemlélő számára úgy tűnhetett volna, hogy indulni akar valahová, mert kabát volt rajta. Ellenkezőleg, éppen a szokásos napi sétájából tért haza. Amikor belépett a házba, már az előszobából látta, hogy a nappaliból a teraszra nyíló ajtók előtti függönyt indulása előtt elfelejtette összehúzni, és így azonnal észrevette a fény-árnyék incselkedő játékát. Lecövekelt az ajtó előtt és figyelte a domb mögé lebukó napot, ami a rozsdásodó faleveleket aranyfestékben mosdatta meg. Majd egy láthatatlan kéz egy láthatatlan madzagon rántott rajta egy nagyot, és eltűnt a szeme elől.
A fákon már alig, a bokrokon még sok levél himbálódzott. A látvány egy általa régen hallott költeményt – amivel a fia versmondó versenyt nyert a Helikoni ünnepségeken –, jutatott az eszébe. A vers sorainak dallamát mintha még hallotta is volna, szinte zeneként szólaltak meg a fülében, de Vas István Rapszódia egy őszi kertben című versének szövege nem akart előbújni.
A nő nem mozdult, erősen koncentrált – bár hallotta, hogy megszólalt, a kapucsengő –, továbbra is nézett kifele és várta, hátha történik valami, mármint az emlékezetével. Mintha az sem jutott volna eszébe, hogy a munkaidő lejártával – mióta meghalt a férje –, amikor csak tehette, benézett hozzá a lánya. Máshol jártak a gondolatai. Olyan erősen próbált koncentrálni, hogy nem is érzékelte az idő múlását. Az emlékezés művelete tette mozdulatlanná, mert mindenáron szerette volna felidézni a költemény sorait. Úgy tűnt számára, hogy a kert látványa és azok a verssorok, amelyeket egykoron még ő is olvasott, megegyeznek.
Hiába volt a lányánál a kulcscsomó, hiába tudott bemenni a kapun, beljebb nem jutott. Az anyja a sokadik kérése ellenére sem vette ki mindig a ház bejárati ajtajából a kulcsot. Lánya elővette a telefonját és hosszan csengetett. A telefonban megszólaló hang azt jelezte, hogy a hívott fél nem érhető el. Ekkor úgy döntött, hogy a terasz felől próbál bejutni. Abban reménykedett, hogy a teraszajtó majd nyitva lesz, vagy azon keresztül megpillantja az anyját. Rosszat sejtett, mert olyan még nem fordult elő, hogy ennyi csengetés, meg kopogás után anyja ne nyitott volna ajtót.
A nő még mindig a teraszajtó előtt állt, így azonnal észrevette, hogy a lánya néz vele szemet. Ekkor mintha bekapcsolt volna az agyában egy figyelmeztető csengő azonnal a kilincshez nyúlt.
– Te miért nem a bejárati ajtón közlekedsz? – vonta kérdőre.
– A feledékenységed miatt. Már ezerszer megkértelek, ha visszajöttél az ebéd utáni sétából, akkor az ajtó zárása után vedd ki a kulcsodat. És miért állsz itt nagykabátban?
– De hiszen kivettem. Milyen kabátról beszélsz?
– Nem. Nem, vetted ki – mondta az előbbieknél kicsit ingerültebben a lánya. – Arról a kabátról, ami rajtad van a jól fűtött szobában. – Folytatta volna anyja korholását, de nem tudta, mert az hirtelen közbevágott.
– Megvan!
– Mi van meg? – kérdezte a lánya.
– Hát, amit elfelejtettem – mondta látható örömmel és már kezdte is mondani az emlékezetéből egy időre kiesett szöveg néhány szavát, ami nehezen akart mondattá formálódni: „Elfagyott rózsák, dáliák… elfagyott rózsák dáliák – ismételgette egyre hangosabban többször is, míg folytatni tudta – „a kertünk új és új szépség akkor is, ha pusztul”. – Nem tudta tovább folytatni. – Jaj, csak ennyire emlékszem! – kiáltotta fel ismét, síri hangon.
– Semmi baj – próbálta nyugtatni a lánya egyre idegesebbnek tűnő anyját. Vedd le a kabátodat és üljük le a fotelbe, beszélgessünk, később előkeresem neked a verseskötetet, és este elolvashatod. Majd gyorsan megkérdezte – témát váltva –, milyen volt a sétád anya, találkoztál ismerősökkel?
– Találkoztam Annuskával, meg a férjével. Azt akarták, hogy üljek be velük a parki cukrászdába egy kávéra, de nem mentem velük. Unom már az örökös nyavalygásukat, meg az itt fáj, meg ott fáj történetüket, meg hogy kinek milyen ajándékokat küld haza az unokájuk Londonból. Arról nem is beszélve, hogy mennyire idegesít, amikor a csisztapusztai nyaralásukról regél minden találkozásunk alkalmával az Annuska férje, Pali.
– Miért zavar ez téged? Te is büszkén mesélsz másoknak a gyerekeid sikereiről meg az unokáid iskolai teljesítményéről. Te is dicsekedhetnél azzal, hogy milyen ajándékokkal szoktak elhalmozni.
– Ez az utóbbi nem az én stílusom, zárta rövidre a beszélgetés ismerősökkel kapcsolatos fonalát az anyja.
– Mi volt ma az ebéd, mit hoztak? Meghozták időben? – kérdezte a lánya. Az anyja mintha nem is hallotta volna, úgy tűnt, hogy gondolkodik. Látszott rajta, hogy nem jut eszébe mi volt a néhány órával ezelőtt félig elfogyasztott étel. Egyébként minden alkalommal akkora adagot hoz neki a Telitálas futár, hogy időnként még vacsorázni is abból szokott. Lánya érzékelve az anyja emlékezetével kapcsolatos ismételt problémát, viccesen megjegyezte:
– Úgy látom, felejthető volt a mai ebéded – és már ment is, hogy megnézze mit rakott el az anyja a hűtőszekrénybe. Még ki sem nyitotta a hűtő ajtaját, amikor megjött a válasz:
– Tökfőzelék, fasírozottal, meg daragaluskás zöldségleves.
– Hiszen az az egyik kedvenc ételed. Ez annyira mégsem felejthető. Én meg hoztam most hozzá túros, meg káposztás rétest a rétesboltból. Nagyon finom, gyakran veszek, amikor arra visz az utam – mondta a lánya.
– Annyira biztosan nem jó, amilyent én szoktam csinálni fiatalabb koromban, amit az unokáim is imádtak.
– Gyere, kóstold meg ezt, én meg addig előkeresem a verses kötetet, meg lecserélem az ágyneműdet, elviszem, mert holnap megyek a mosodába - mondta a lánya és már fordult is be a hálószobába. Meglepetten tapasztalta, hogy tárva nyitva van a szoba ablaka. Ránézett a szobai hőmérőre, ami 17 fokot mutatott. Arra jutott, hogy az ablak még a reggeli szellőztetés után maradt nyitva. Valamit lépnie kell gondolta, mert amit az anyjával kapcsolatban hetek óta tapasztal, az már nem fogható az öregkori emlékezetkiesésre.
Lakatos Szimonetta Orsolya 9 éves
Édesanyám, gondolok rád,
milyen ajándékot vegyek
neked Sopronban,
úgy hiányzik, hogy életed
utáni életedet, neked elmondjam!
Annyi mindent látunk,
de téged mindenben nézlek,
olyan, olyan messze vagy,
fájdalmammal mégis elérlek,
tudod, jobban kopaszodom,
a hallásom is romlik, nem a régi,
rám dudál az elmúlás,
és a percek súlyát
minden tagom jobban érzi,
hogy tudsz egy egész várossal
hallgatni, megvert minket az eső,
hányszor menekültem lelked alá,
de már túl sok a felhő,
mondd, hogy lehetek nélküled
és édesapám nélkül, ilyen árva,
meztelen mellkassal kell
kiállnom a világ hideg teraszára.
– Jó helyen járok? – kérdezte, pedig éppen nem járt, hanem fenn ült a kissé rozzant háztetőn, és puha, kockás mamuszba bújtatott lábát lógázta.
– Biztos, hogy ez az a telek, ahol az én kopott kőházam és a te düledezett fakunyhód állt?
Csak néztem, néztem fel a háztetőre, ami fölött már éppen lefelé kúszott a tiszta levegőjű balatoni estén a hatalmas, narancssárga nap. Útján sötétlila fellegek kísérték, ereszkedése közben egy árválkodó tuja szúrta fel csúcsára, mint egy karácsonyfadíszt. A nagy ámulattól szólni se tudtam. Tíz éve halt meg, hogy került vissza, és éppen a tetőre, ahová még ruganyosabb fiatal korában sem merészkedett fel soha? A pillanat rendkívüliségétől egyik kérdés a másikat tolta maga előtt bennem, és még jó, hogy mindegyik átfutott, mert egyik értelmetlenebb lett volna a másiknál. A „Hogy kerülsz ide?” „Mit keresel itt?” típusú érdeklődésre az adott helyzetben választ nem várhattam, így megpróbáltam a jelen tapasztalati tényeihez igazodni.
– Miért ültél a háztetőre?
Talált. Jött a válasz.
– Emlékszel, mikor apád már haldokolt a kórházban, kómában volt, nem lehetett tudni, mennyi ideje van még, elvittél egyszer moziba, hogy eltereld a gondolataimat. A Hegedűs a háztetőnt néztük meg a Filmmúzeumban – tényleg, van még Filmmúzeum? – és az egészből semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy egy kedves kis koboldfigura sziluettje, hegedűvel az álla alatt, hajladozott saját játékának dallamára a háztetőn, vagy éppen osonva követte a főszereplőt – ez volt a ritkább –, és valahányszor megjelent, mindenki azt kezdte énekelni: „Tradition! Tradition!” Hát ezért telepedtem a háztetőre, és innen, ha nem is tisztán, de rekedt, fáradt hangon én is ezt éneklem: „Hagyomány! Hagyomány!” Hol van a hagyomány az én kertemben? A házamban?
Az egyszerűbb kérdéssel kezdtem:
– Nincs már Filmmúzeum, Broadway-nek hívják.
– Na persze, gondolhattam volna. De mi lett a kertemmel, a házammal, a te házaddal?
Nem, egyszerűen nem tudok addig válaszolni, amíg nem kapok valami magyarázatot váratlan és hihetetlen feltűnésére.
– Miért a régi testi mivoltodban jöttél, amikor már nincs is tested, ami maradt belőle, az egy urnában… Mit is csinál a hamu az urnában?
– Tömegét vesztve zsugorodik. Már alig töltöm ki a fél küblit.
A beszélgetés kezdett elfajulni, visszakanyarodtam az eredeti kérdéshez.
– Miért a régi testi mivoltodban tértél vissza? – ismételtem meg a kérdést.
– Miért, ha te rám gondolsz, egy hamuval félig telt küblit látsz magad előtt?
– Dehogy, hiszen az már nem te vagy.
– Na látod. Akkor abban az alakban kellett visszajönnöm, ahogyan máig látsz magadban, mamusszal, virágos, piros flanelruhában, tarka kötényben, a kezemen cérnakesztyű, hogy a gyógykrém minél tovább rajta maradjon. Így ülök az emlékezetedben, tehát így kellett megjelennem.
– És a többiek miért nem látnak? Miért bámulnak úgy rám, mintha kezdődő tudathasadásom volna, mert magamban beszélek?
– Ők nem látnak, mert nem szoktak rám gondolni. Vagy legalábbis nagyon ritkán. Most is szétszéledtek. De te, ahogy érzékelem, elég sűrűn vitázol velem még most is.
– Észrevetted? És azt is, hogy még így sincs mindenben nekem igazam, ha csak belsőleg vitatkozom is veled?
– Ezt hogy érted? – úgy tett, mintha őszintén csodálkozna.
– Olyan, mint amikor valaki önmagával sakkozik, és a fehér énje le akarja győzni a feketét, a fekete meg a fehéret. Valamelyiknek a gondolkodási rendszerében csak egy pillanatra ellanyhul a figyelem, amire a másik azonnal lecsap. Én is mondom magamban a magamét, és amint érzed, hogy elbizonytalanodtam, előjönnek a te érveid.
– Tíz éve nem vagyok már, és most kezdesz belelátni a fejembe?
– Nem, kölcsönösen megtanultunk egymás fejével gondolkodni ez alatt a tíz év alatt. És nekem volt tíz évem, hogy rájöjjek: miben volt neked igazad.
A narancssárga nap kezdett vörösre váltani a tuja ágain. A levegő hűvösebb lett; féltettem, hogy fázik és elmegy. – Nem akarsz lejönni onnan és bejönni a házba? – kérdeztem.
– Melyikbe? Mert itt már egyik sem az enyém.
– Akkor bejössz hozzám vendégségbe.
– Vendégségbe, vendégségbe – méltatlankodott, de közben elkezdett lekászálódni a tetőről. Ahogy beszélgetés közben éledezni kezdett a múlt, valahogy elnehezült a mozgása, előrehajlott a feje, meggörbült a háta. Mint régen.
Betértünk „az én” házamba. Álmélkodva nézett körül.
– Biztos, hogy ez ugyanaz a ház? – kérdezte megriadva. Nem feleltem, óvatosan fogva a cérnakesztyűt – mert a kezét nem éreztem – végigvezettem a birtokomon, a mintegy harmincöt négyzetméternyi területen. Először a padló döbbentette meg – mindig lefelé nézve közlekedett, mert rosszul látott –, a szép, szürke-rózsaszín gránitlapok a központi térben, a fürdőben és a konyhában szinte megijesztették.
– És hová lett a zöld meg a rózsaszín linóleum? – kérdezte gyanakodva.
– Kidobtuk – feleltem egyszerűen, de összeszorult a gyomrom.
– Ki-dob-tá-tok? – tagolta, mintha nem értené. – Hogy lehetett akkora darab ép linóleumokat kidobni?
– Dehogy voltak épek, eleve használtan vettétek, toldott-foldott volt az egész, ronda piros ragasztószalagokkal rögzítve, helyenként kiégetve, leforrázva. Most mondd meg őszintén: nem szebb így?
– Szép, szép, de egy vagyon lehetett – dohogott.
– Várd ki a végét, most még ne légy rosszul tőle – mondtam átkarolva a vállát, hogy támogassam, nehogy mérgében felmenjen a vérnyomása és elessen. Nem éreztem a testét.
– Szóval, itt a fürdőszobában ugyanolyan járólap van, arra a ronda, sötétbarnára festett zuhanytálcára építettünk egy igazi fürdőkádat, körbecsempézve, bojlerral, most már egészen fürdőszobaszerű lett.
Nem szól, látom, hogy mozog a szája – biztosan számol.
– Átmegyünk a konyhába – vezetem a szomszéd helyiségbe. – Látod? Itt ugyanaz a járólap van, és lehozattam otthonról a gyerekszobai szekrényt, a helyére könyvfal került, itt jó konyhaszekrénynek. Eddig úgyse volt semmi, csak zsámolyok.
Elveszítette a fonalat. – Mit hoztál? Honnan? Mi lett belőle? – megrázta a fejét. – Miért nem volt jó a függönnyel elkerített rész szekrénynek? Tágas volt, sok holmi elfért a rudakon.
– Még több egér a padlóján, csak úgy falták a sok finom gyapjút. Az ott lógó ruhák lyukasak, porosak és dohosak lettek. Jó itt ez a szekrény.
– Ez nekem sok. Van még valami?
– Van ám! – néztem rá cinkosan, és bevezettem az egyik hálófülkébe, amit gyerekszobának rendeztünk be az első unoka számára.
– A te kedvenc, ronda zöld linóleumod helyére ide szalagparketta került, ugyanígy a másik fülkébe is, ahová sikerült végre a rozoga emeletes katonai vaságy helyébe betuszkolni egy franciaágyat meg egy szekrényt. De elég késő lett. Nem fáradtál el? Meghívhatlak egy éjszakára a jó széles franciaágyba! – kérdeztem, ügyetlenül viccelve, mert féltem a választól.
– Nem, gyerekem – mindig így szólított, ha komolyra fordult a beszélgetés. – Nincs nekem itt már helyem, visszamegyek – suttogta, és hirtelen eltűnt a piros flanelruha, a puha mamusz, és már a nagynénje keze varrta-piézte világoskék selyemhálóing takarta egyre soványodó, majd végül semmivé váló testét, és elszállt a kék hálóingben, mint annak idején, tíz éve. Biztos voltam benne, hogy most láttam utoljára.
Másnap a strandolás után fáradtan bandukoltunk felfelé az erős emelkedőn, és már az utcáról megpillantottam szokott (szokott?) helyén, a háztetőn. Lógázta a mamuszos lábát. Míg a többiek fürödtek, kipakoltak, vacsorához készülődtek, felnéztem a tetőre és újabb beszélgetéssel próbálkoztam.
– Hogyhogy visszajöttél?
– Miért ne jöttem volna? Nem szabad? Azért, mert már semmi sem az enyém, meg se nézhetem?
– Dehogynem, csak olyan durcásan szálltál el tegnap este, hogy nem is reméltem a viszontlátást.
– Vissza kellett jönnöm, mert van még elszámolnivalónk.
Hohó! Ez a régi hang! Semmi gyerekem, vagy ilyesmi – veszekedni akar.
– Mivel akarsz elszámolni?
– A kertemmel. Hová lettek a fáim, a dió, a cseresznye, a meggy, a szilva, a sövénykörte, a szőlő?
– Egy helybéli lakó, aki a kert meg a ház dolgait segít intézni, azt tanácsolta, hogy az öreg fákat vágjuk ki, már nem teremnek, csak elszívják a vizet.
– Elszívják? Mi elől? Hiszen csak gaz burjánzik itt a földön! Azt akarjátok itatni?
– Azt mondja a kertész, hogy telepítünk majd ide olyan fiatal gyümölcsfákat, amiket nem kell gondozni. Mert mi sajnos nem tudunk fél éveket itt tölteni, mint annak idején ti tettétek.
– És miért nem, ha szabad érdeklődnöm? Itt a Balaton, itt a ház, öregecskék vagytok, elmehetnétek nyugdíjba, őrizhetnétek az unokát…
– Unokákat. Már három van. Igazán kár, hogy kihagytad őket, elfogultság nélkül mondhatom, hogy három rendkívüli kisgyerek, szőkék és kék szeműek… – Közbevágott: – Akkor egyik sem hasonlít rám – simította végig hófehér, hajdan kékesfekete haját.
– Ne búsulj, rám se – próbáltam vigasztalni –, a lényeg az, hogy nagyon okosak, de a színeiken kívül másban nem hasonlítanak, a természetük, a kedélyük, az érdeklődésük egészen különböző.
– Erről ne beszéljünk – komorodott el, talán benne is felidéződött, mennyire rosszul tűrte, amikor az én gyerekeim – az ő unokái – elkezdték a saját életüket élni, és kevesebb idejük maradt őrá. – Miért nem vagytok nyugdíjban?
– Mert olyan kevés volna, hogy nem tudnánk megélni belőle.
– Legfeljebb nem csináltatok volna palotát a faházból – zsörtölődött.
– Palota? Ez? – itt kitört belőlem a röhögés. – Mi, ha megfeszülünk is, viskótulajdonosok maradunk! Majd, ha itt szálldosol a környéken, nézd meg, miféle valódi paloták épültek ide!
Még úgy óvatosan, a tetőről, kezdett körbenézelődni. Majd hirtelen, alkalmi megtestesüléséhez és a vele járó kisebb energiához képest hangosan feljajdult:
– Ez meg mi? Itt áll egy vadonatúj, tornácos faház! Csak nem adtátok el a telek felét valakinek, hogy az építkezzék rajta?
– Ugyan, dehogy! Miért kell neked mindig a legrosszabbra gondolnod? A telek egyben maradt, a szép kis faház a miénk. Most lett készen, még friss rajta a festék, ennek ne ülj fel a tetejére.
– De minek kellett még egy ház? Nem volt elég az eredeti, különösen, miután így kiglancoltátok?
– Nem, anyácskám, nem és nem. Nem volt elég. Amikor én az eredeti faházat tőletek kaptam – jól fogódzkodj! –, 1973-ban, mi csak hárman voltunk rá, mégis úgy gondoltátok, hogy ne veletek lakjunk a kőházban. Igazatok volt, hálás is voltam érte. Aztán négyen lettünk, így-úgy megszoktuk, hogy az emeletes vaságyak minden mozdulatra nyikorognak, vetélkedés folyt az alsó emeletekért, de hát évtizedekig elvoltunk benne. Most már sokan vagyunk, hál’ istennek (gottzeidánk – kopogott a fatetőn bal kezének mutatóujjával, alulról felfelé, háromszor, majd, phű, phű, még meg is köpködte) –, de várj csak! Ki is kell számolnom: mi vagyunk ketten, az egyik gyereknél van két kislány, ők vannak négyen, az hat, a fiamék a kisfiúval hárman vannak, tehát összesen kilencen vagyunk. Ennyien igazán nem férnénk el a régi faházban, nemhogy egyszerre, de még részletekben sem. Így meg akár két család is lenn lehet együtt, és ha a vagány hármas, a fiam a fiával és a feleségével sátorral jön, akár mindannyian egybegyűlhetünk.
– Még hogy kilencen vagytok? És én ebből jó, ha a felét ismerem!
– Bizony-bizony. És képzeld el, micsoda nagy lakomákat főzhettél volna ennyi embernek!
Lehajtotta a fejét, egy ideig csend volt, majd halkan megszólalt:
– Nem bírtam én már az utolsó években a nagy lakomákat. Egy-egy születésnapra már két héttel előtte kezdtem készülni.
Tudtam én ezt, persze hogy tudtam, de szerettem volna legalább így, utólag, jólesőn felidézni azt a sok, hatalmas születésnapi vendégséget, aminek előkészületeiről vele élő lányom mindig ámulattal számolt be: – Még két hét, de a Nagymama már megcsinálta a flódnit meg a sóletet, és készül a többi is. Hogy minek siet vele annyira?
Most már mindketten tudjuk: nem sietett, csak félt, hogy nem lesz ereje végigcsinálni, és kihasznált minden olyan órát, amikor éppen nem volt rosszul, nem fájt semmije és a vérnyomása sem szökött a kritikus érték fölé. A két hétig készített ünnepi lakomákat egy-két óra alatt teljesen elpusztítottuk, utána ádáz küzdelem folyt a tálak-lábasok kitunkolásáért. Maradt a mosogatás meg a rendrakás, amiben az utolsó években a lányom segített, de korábban, hosszú esztendőkig a magányát osztotta meg a piszkos edényekkel.
Először körbesétálta a kis faházat, átugrotta a korlátot, benézett az ablakon, mégis, miféle az új szerzemény – be nem lépett volna a világért sem –, majd megtalálta a neki legkellemesebb helyet – hiába figyelmeztettem a friss festésre – a kis ház tetején. Már majdnem kiheverte az újdonságok kiváltotta sokkot, amikor hirtelen felkiáltott:
– De hová lett a sufni?
A sufni hatvanéves felvonulási épület volt, telezsúfolva mindazzal, ami nem fért be a Rémségek Kicsiny Boltjába: gipsz, vegyszerek, beszáradt festékek, üres és vegyes tartalommal töltött ládák, rozsdás kerti szerszámok, edények, papírkötegek, különféle formájú spárgatekercsek, műanyag szatyrok és zsákok. Amikor a nagy kertrendezést terveztük, a sufni volt az első, aminek nekimentünk. Önvédelemből kommandósnak öltözve hatoltunk be, és mindent kihordtunk belőle: ami éghető volt, elégettük, amit csak elvitetni tudtunk, elvitettük, végül magát a kidőlt-bedőlt fakasznit is – a rombolás mámorával – darabokra tördeltük, és odaadtuk a szállítónak, használja fel fűtésre. A néhány megmentésre ítélt tárggyal – nádfotelek, elektromos fűtőtest, locsolócső – én, mint legbátrabb, elindultam a ház pincéje felé: a család rémülettel vegyes aggodalommal figyelt.
Pókhálók és sötétség fogadtak a lefelé vezető lépcsőkön, a pinceajtón a tolózárat, minthogy évek óta senki nem mozgatta, teljesen megette a rozsda, alig tudtam bemenni. A látvány horrorfilmbe illett: a dunai kaviccsal beszórt, döngölt padlón bokáig érő vízben millió rózsaszín és barna giliszta tekergőzött. – Ez Augiász istállója vagy már maga az Alvilág? – próbáltam a tudomány fölényével ellensúlyozni a zsigeri félelmet. A majdnem teljes sötétségben meresztettem a szemem: honnan jöhetett ez az irdatlan mennyiségű víz? És akkor, mint egy szürrealista látomás, felrémlett a sötétben egy cső, ami benyúlt a pince belső terébe, a végén nem volt sem csap, sem elzáró, egyszerűen egy lyukas, üres, csonka cső volt. Hogy ebből folyt-e a víz, vagy ezen az életben még folyadék nem ment át, nem lehetett megállapítani. Megpróbáltuk kimerni a vizet, kiszárítani a pincét – napok kellettek hozzá –, majd valami murvazúzalékkal nyakon öntöttük az alvilági kígyókat. A művelet közben, hidegrázás és hányinger kíséretében, átéltem az ősi népek iszonyát a kígyótól. Alig vártam, hogy tetemeik közül felmehessek az áldott, meleg napfényre. A tárolásképessé szárított pincébe – még mindig egyedül – lehordtam mindazt, amiről úgy gondoltuk, még használható, biztos voltam benne, hogy a következő lomtalanításnál majd mindezek is sorra kerülnek.
Halk szipogás hallatszott az „ősház” tetejéről.
– Hogy voltatok képesek ekkora pusztítást véghezvinni, ennyi értéket elherdálni? – nyelte hüppögve a könnyeit anyám, szemét textil zsebkendővel törülgette: sosem használt költséges papír zsebkendőt. Inkább vasalt. – Most, ebben a rémes világban, amiben éltek – és megborzongott.
– Hát azért próbálunk magunknak örömet szerezni, mert a világ rémes – válaszoltam ezzel az olcsó demagógiával. Merthogy a világ számára nincs mentségem.
– De hát mindeneteket feléltétek ezzel az építkezéssel! – és oly szélesre tárta karját a kisház fölött, mintha a gödöllői kastély mását húztuk volna fel.
– Majd megint spórolunk – mondtam magam is kétségek közt.
– Mégis rátok szakadt mindaz, amitől féltem – kezdte támadólag. – Mégiscsak a legvadabb kapitalizmus lett itt, hiába magyaráztátok, hogy ez nem az. Minden jóslatom bevált – mondta már majdnem fenyegetően.
Igaza volt. Már jó évtizeddel a halála előtt, valahányszor elhúzott a fejünk fölött egy légi jármű, rázta felé az öklét: – hát mégis idemerészkednek az amcsik! – mondta minden vegyszerszóró mezőgazdasági helikopterre. Most valóban itt repkednek az USA gépei.
– Igen, anyácskám, igazad volt. Fölöttünk most már mindenki repül. Az amerikaiaknak még az elnöke is iderepült Taszárra.
Megrázta a fejét, azt hitte, cukkolom. Nem tudott sem Taszárról, sem arról, hogy az amerikaiak elnöke iderepült. Őszintén megvallva: ez mindannyiunk számára máig úgy hangzik, mint egy hír a jereváni rádióból.
– És még valamiben igazad volt, utólag be kell látnom. Akikre akkoriban én szavaztam és téged is rá akartalak beszélni, valóban becsaptak. Honnan tudtad már akkor?
– Másként beszéltek, mint akiknek én hihettem volna. Sosem azt mondták, mit fogunk csinálni, mit kell tenni, csak mindig hátrafelé mutogattak, a múlt bűneire. És rükvercben nem lehet előremenni.
– Igazad volt – most én szipogtam. – Nekem ennyi idő kellett hozzá, hogy megértsem, hogyan és mivel csaptak be.
És főként az – és ezt nem is mertem neki elmondani –, hogy teljesen szétverték azt az egészségügyet, amit ők apámmal és sok mással negyven éven keresztül létrehoztak. És hogy imádott munkájuk színhelyét, a Korvin kórházat is bezárták és eladták – erre én sem merek gondolni, nemhogy elmondjam neki: az én világképem akkor dőlt össze végérvényesen. Egészségünket, gyógyulásunkat, gyermekeim születését ehhez a szép villaegyütteshez kapcsoltam.
Hosszú, hosszú szünet. Majd a régi, kedves anyácska-hang:
– Gyerekem, ebben a nagy felfordulásban tőlem milyen hagyományt őriztek?
Ettől felélénkültem, elevenedni kezdtek az emlékek.
– Tudod, sok olyan dolgot, amik nem tárgyi örökségek. A hagyományt Anatevkában sem a tárgyakat őrizték, hiszen lakóinak még el is kellett költözniük szülőföldjükről. Szokásokat, egyéni tulajdonságokat, talán apróságokat, de ezeket nem lehet elfelejteni. Te egyszer azt mondtad nekem, hogy a galambok így beszélgetnek: „gyogyós vagy!”, „gyogyós vagy!” Én azóta sosem tudom másként hallani a galambturbékolást.
– Ez jó, ez jó! – tapsikolt örömében, mint egy gyerek. – És még?
– Ha ütemes kattogás hallatszik valahonnan, úgy hallom: a te kereplőd hangja, amivel a seregélyeket riogattad el a szőlőtől.
– Még! Még! – egészen kipirult.
– Meg ízeket őrzök: tudom, hogy a vadas mártásba aszalt szilvát is kell tenni, attól lesz igazi otthoni íze. A sóletben benne kell hagyni a főtt tojást néhány óráig, még jobb, ha egész éjszakán át a kályhában van – persze kályha már sehol sincs, tehát a sütőben –, hogy átvegye azt a finom füstös zamatát. Hogy a káposztalevesbe nem rizst kell belefőzni, hanem gerslit – neked mondhatom így, nem kell a gügyögős árpagyöngyre lefordítanom.
– És még?
– Hogy a sótartóba pár szem rizst kell beletenni, az megköti a konyha páráját, és nem ragad össze a só.
– És?
– Hogy a VIII. Henriket csak Orson Wellesszel szabad megnézni, a Peer Gyntöt csak Ladányi Ferenccel és Gobbi Hildával, a Kilencediket pedig csak Kobajasi vezényelheti. És hogy a születésnapodra mindig jácintot kell venni, a legillatosabbat, és olyat, amin sok a bimbó, hogy sokáig viríthasson neked. Nézd, itt a házam előtt van két sor jácint: minden születésnapodra vettem egyet és ideültettem őket. Most már közeleg az ősz, tavasszal elvirágoztak, de túlélik a telet, sok-sok telet, és újra virítani fognak a melléjük ültetett újakkal együtt.
A nap lefelé indult a tuja ágain, egyre lejjebb huppant, mint egy labda a lépcsőn. Hűvösödött. Nem néztünk egymásra, nekem kapart a torkom, ő pedig rekedten, alig hallhatóan szólalt meg:
– Mennem kell – mondta, és tudtam: sokáig, nagyon sokáig, talán már soha nem jön. Elszámoltunk egymással.
Fellibbent, a nehézkes mamusz már nem húzta lefelé a lábát, a piros flanelpongyola elhalványodott, eltűnt, világoskék selyem lett belőle. Szállt a kék selyem, fel a gyülekező felhők közé, amelyek közt egy tenyérnyi világoskék folt maradt. Hosszan néztem utána, és nem tudtam eldönteni: a felhőtlen égbolt vagy a kék selyem utolsó darabkáját látom-e.
Kerékgyártó Pénelopé és Daróczi Rea 9 évesek
Lebukik a Nap a hegy mögött,
oda, hol mindig is rejtőzött.
A világ új színben pompázik,
a szürkeség is parázzsá válik.
Az erdő ledobja zöldjét, izzik,
felhőrózsák félve közelítik.
– Gyere fiam! – hív most anyám –,
nézd, mily gyönyörű e világ!
Szorosan leülök mellé,
az élet szép,
álmaink teszik ilyenné.
Együtt örülünk a csodának,
melyre angyalok vigyáznak.
Sok év telt el az este óta,
anyám nincs már,
s áll azóta az óra.
A mai naplementét megszépíti az emlék,
a remény, hogy visszájára fordulhat a nemlét.
Lassan a Nap újra eltűnik a hegy mögött,
de a csoda a lelkemből végleg elszökött,
holott az erdők ma is parázsba merülnek,
a felhőrózsák is ugyanúgy eltűnnek.
Hallom, anyám szólít, ébreszti a merengőt,
lelkemben rázva meg egy lágyan csengő csengőt.
– Gyere kisfiam! Nézd csak azt a felhőt,
s a parazsat, mely magába olvasztja az erdőt!
A teraszra – mint régen – együtt ülünk ki,
egymást átölelve, szeretve, hűlünk ki!
Ülünk ott némán egymást ölelve,
ő holtan, én hozzáöregedve.
Boldog vagyok, szófogadó gyerek,
anyu hív, hát örömmel elmegyek!
Mottó: „tükör által homályosan”
Nézem az arcát, azt a halvány, alig felismerhető arcát, és arra gondolok, hogy ha most kinyitná a szemét, arca újra színt kapna, és szeméből sugározna felém a szeretet. De nem mozdul, csak időnként rezzen egyet-egyet a szemhéja, ahogy a már csak általa látható képeket látja számomra láthatatlanul. Pedig ezek a szemek milyen sokáig követték féltve a mozdulataimat még felnőtt koromban is. És ezek a most vértelen ajkak hányszor csókolták le könnyeimet, és gyógyítottak sebeket térdemen, könyökömön.
Csend van, csak a gépek csipognak halkan, különböző ritmusban, hogy életben tartsák őt.
Tekintetem lejjebb csúszik az eres, vékony, májfoltos kezekre. Egyetlen gyűrű nyoma virít a dísztelen ujjakon, a jegygyűrű helye. Harminc év néma tanúja. Soha nem mesélt arról, hogyan élt apám halála után; egyszer csak kivirágzott, és megfiatalodott a temetés után alig egy évvel. Vajon ki volt az a férfi, aki így tudott a hatni a gyásztól egészen összetört anyámra? És miért titkolta anyám még előlem is, az egyetlen gyermeke elől? Pedig Isten a tanúm, bárki is lett volna az az ember, anyám miatt szerettem volna őt is. Most már soha nem tudom meg, anyám ajkán pecsét, az utolsó agyvérzés pecsétje.
Férjemmel a hatvanegyedik születésnapján megleptük egy görögországi úttal, azt gondoltuk, talán segít neki túljutni a gyász fájdalmán, utazni mindig szeretett, gyerekkoromban is nemegyszer gondolt egyet, és indult neki csak úgy, egyedül hátizsákkal, egyetlen szó nélkül. Apám soha nem haragudott rá ezért, ilyenkor nagyon közel voltunk egymáshoz. Három-négy nap után mindig visszajött anyám, bűnbánóan, de borzasztóan vidáman, feltöltődve, és csak mesélt, mesélt napokig. Kérdezni sem kellett, áradt belőle az élmény, az életszeretet, a boldogság. Sok mindent felejtett otthon a kapkodva történt csomagolás után, de a fényképezőgépét soha. Az éjjel-nappal nála volt.
Évával ezen a görögországi úton ismerkedett meg, az elkövetkező húsz évben sülve, főve együtt voltak. Éváról ezer képet készített, de a titokzatos férfiről egyet sem. Nem értem, és már soha nem is fogom megérteni, megtudni, miért titkolta? Talán házas volt? Nem, anyám soha nem volt az a fajta, aki belelép harmadiknak egy kapcsolatba. Annál ő sokkal büszkébb és becsületesebb.
Évával aztán bejárták egész Európát, volt, hogy még stoppoltak is, ilyenkor rettegtem. De ők olyanok voltak, mint két kamasz. Viháncoltak, nevetgéltek, míg mesélték kalandijaikat. Igazán azt sem értettem soha, hogy az a titokzatos férfi hogyan hagyhatta, hogy a két idősödő nő magában utazgasson! Milyen férfi az ilyen?!
Amikor kislány voltam, iszonyú büszke voltam az én gyönyörű, karcsú anyámra. Magassarkú cipője vidáman kopogott, és csodaszép ruhákban járt. Egyszer megpróbált varrni nekem egy ugyan olyan pörgős szoknyát, mint az övé, ugyan olyan mintával. Gyermekszememnek a legszebb volt a világon, hiába csúfolt az egyik kislány, akinek méregdrága toalettjeit irigyelték még az óvónők is. Azt a szoknyát mai a napig őrzőm.
Anyám is, apám is imádta a zenét; ha anyám odaült a zongorához, apával hol énekeltünk, hol táncoltunk, hol fedőkkel ütöttük a ritmust. Nálunk egyetlen fedőn sem volt hibátlan a zománc, de a fedőkön keletkezett hibákról mindig eszünkbe jutott egy dal, egy délután, egy hihetetlen együttlét. Mások fényképeket gyűjtögetnek, mi ezekben a zománchiányokban őriztük a múltat.
Még ma is megvan mind, és mindről meg tudom mondani, mikor és milyen zene során keletkeztek rajtuk a sérülések.
Anya fotómániája apám halálával – úgy tűnt – véget ért, és csak akkor újult meg, amikor Évát megismerte. Éva festett, nem is rosszul, de soha senkinek nem adott a képeiből, anyám lakása azonban teli volt velük.
Két napra rá, hogy Éva meghalt, anyám agyvérzést kapott. Az elsőt. Majd pár hétre rá a másodikat. Karcsú alakja hirtelen összeomlott, és csontváz-soványra fogyott. Nem akart többé enni, úgy kellett mesterségesen táplálni. Festetlen haja szürkésen tekergett párnáin. Hatalmas, barna szemei üregükbe fordultak, baloldala lebénult.
Valójában már halott, csak a gépek tartják életben, és én egyre jobban rettegek attól a naptól, amikor az orvos azt kérdezi fáradt, unott hangon tőlem: – Lekapcsolhatjuk, asszonyom?
Lakatos Laura 10 éves
Miczura Melissza 12 éves és Nagy Dia 11 éves
Csoszogi, az öreg suszter, ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a keményhegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegényember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni és lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellet ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodnia rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván, az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre és bosszúsan, de önérzetes tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját és a hibák tanulmányozásába mélyedt.
Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelékszínű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kis kabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne, ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter, csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni és akkor tart még.
– Hol a cipő?
– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
Csoszogi, az öreg suszter hallgatott és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
– De így nem lehet benne járni!
– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt. Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
– Úgy, amikor a moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják! A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyerekre. Aztán mégis csak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?
– Én.
Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
– Neked van öcséd is?
– Van. Meg egy húgom is.
– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
– Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott. Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze, itt van.
A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
– Húsz fillér – és krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – elég olcsó.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markába. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva, gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem adtam én.
– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötvenfillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek megriadt, kihátrált, és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter, még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.
ma színeset mosott az Isten,
rózsaszínek, feslő sárgák
a fölénk terített felhők,
ma színeset mosott az Isten,
messziről mordul a mosógépe,
kéken habzik, kavarog fönn az öblítővíz,
ma színeset mosott az Isten,
lóg az eső lába, fölnéz az égre,
s keresztet vet a babonás bába.
A legjobb, ami egy emberrel történhet, hogy elveszíti az emlékezetét. Emlékezni annyi, mint szembe nézni a múlttal, ami kötelez. A múlt fáj. Az emlékezet – felelősségvállalás. És én ezt nem akarom…
Tizenhárom éves koromig próbáltam meg elhitetni a világgal és magammal, hogy szeretem a szüleimet, és ők is szeretnek engem. Mi voltunk a környéken a mintacsalád. Akkor jöttem rá, hogy körülöttem mindenki hazudik, leplez valamit – apám, anyám, s a velünk élő apai nagyanyám. Sokáig nem tudtam, milyen módon fejezzem ki tiltakozásomat. Ahhoz gyáva voltam, hogy a szemükbe kiáltsam: ne áltassatok, többet látok, és hallok, mint gondoljátok, mert gyerek vagyok ugyan, de hülye nem – így más útját választottam a tiltakozásnak: elkezdtem hallgatni, és kizárni a külvilágot. Bezárkózásommal párhuzamosan felépítettem magamban egy csak a saját magam számára látható világot: itt nem volt hazugság, nem voltak fölvállalhatatlan élmények, itt minden átlátható volt és igaz. Pontosabban úgy igaz, ahogyan én akartam. Még az öcsémet sem engedtem be ide.
Dani mindig jó kisfiú volt, soha nem lépte át a mások által meghatározott és elvárt határokat. Most is engedelmesen kívül maradt megszabott körömön, csak addig közelítve, amíg nekem ez jó volt, s ha megérezte, hogy túlságosan közel merészkedett hozzám, azonnal visszavonult, minden lázadás és sértődés nélkül. Azt, hogy ő a kedvenc, magától értetődőnek tartottam, Dani olyan ártatlanul viselte tündérszép vonásait, arányos termetét, megnyerő modorát, hogy egyszerűen nem férhetett hozzá semmiféle irigység, neheztelés. Inkább mintha azt éreztem volna, hogy valami nagy veszedelemtől kell őt örökösen óvnom – egy értehetetlen és megfogalmazhatatlan veszedelemtől. Korán megtanultam aggódni érte, bár nem szorult rám, hiszen sürgölődésemet a köztünk levő alig két év sem indokolta. Dani úgy élt családunkban, hogy sosem észlelt semmit – legalábbis sokáig úgy hittem.
Egy alkalommal, amikor szüleink elutaztak, s mi ketten maradtunk nagyanyánk felügyelete alatt, éjjel testvérem hangjára riadtam. Mondtam, valamiért folyton azt éreztem, hogy védenem kell őt egy megfogalmazhatatlan bajtól. Riadt kiáltozására ébredtem: láthatatlan kísértettel hadakozott, s még akkor sem ébredt föl, amikor berohantam a szobájába. Párnája, lepedője egy kupacban volt alatta, szeme rémülten tágra nyitva meredt egy pontra, s legalább 2-3 percembe telt, mire magához térítettem. Arca maszatos volt a könnyektől, úgy reszketett, hogy én is megriadtam. Kérdésemre, mit álmodott, nem felelt, csak nézett rám gyönyörű pillantású szemével, aztán megkérdezte, hogy az a fény, ugye, az ablakban már a hajnal odakinn? Akkor jöttem rá, hogy Daninak is van egy titkos világa, ahova ő sem enged be még engem sem, és az övé tele van félelemmel, szorongással. Lassan megnyugodott, és már lehunyt pillái alól kérdezte, hogy másnap jönnek-e anyáék haza. Megigazgattam gyűrött ágyneműjét, sután betakargattam, csak aztán feleltem, hogy még két nap. Lassan elaludt.
Éppen kifele lopakodtam, amikor dünnyögő hangja utolért: – Misike, ne nevess, Misike félek! Visszafordultam, de aludt, felismerhetetlenné váltak motyogó szavai, majd elcsöndesedett. Reggel, amikor megkérdeztem tőle, mit álmodott, és ki az a Misike, csak bámult rám, mint egy oltárkép. Nem figyeltem föl rá, hogy nagyanyám kezéből hangos csörömpöléssel esik ki a villa; megszoktuk, hogy ügyetlen, hol egy tányért, hol egy bögrét ejtett el, de apa megmagyarázta, hogy így, a nyolcvanon túl, már nem olyan ügyes az ember, hát segítsünk neki, nevetést, gúnyt nem tűrt meg.
Amikor megjöttek a szüleink, nagyanyánk bezárkózott apánkkal és anyánkkal a szobájukba, és a fojtott beszélgetésből nem hallatszott ki más, mint nagyanyánk fel-felcsukló zokogása, s szótöredékek. Apa, amikor kijöttek, furcsán nézett Danira, kutatva rám, de nem szólt egy szót sem, vette a kalapját, és bement a munkahelyére. Anya és nagymama zavartan, kisírt szemekkel jöttek elő, de ők sem szóltak, nagymama ment szokott feladataihoz a konyhába, anya pedig nekiállt a mosásnak.
Mivel már iskolaszünet volt, Danival a kertben bóklásztunk, próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy semmi sem történt, később előkerült a bőrlabda is, és azt rúgtuk eszelős eltökéltséggel, hogy ne kelljen tudomásul venni, valami mégis történt a felnőttek között. Nem bírtam legyőzni a rettegést, amelyek cikázó gondolataim során kergették egymást, mert akkorra már sok iskolatársunk szülei váltak el, hát mi lehetett volna a biztosíték, hogy a mieink ilyet nem tesznek, s nem erről szólt odabenn a titkos megbeszélés. Akkorára nőtt a feszültség bennem, hogy muszáj volt Danival is megosztani félelmemet. Dani azt felelete, hülye vagyok, a mi szüleink soha nem válnak el, s ez a tőle szokatlanul durva megnyilvánulás átmenetileg megnyugtatott. De azért izgatott a kérdés: miért zárkóztak be a szüleink, és mi az a titok, amitől a nagymamánk sírt, és apánk elmenekült itthonról? Egyre inkább éreztem, valami sötétét titkot rejtegetnek előlünk. Késő estig kóboroltunk a kertben Danival, és napnyugtakor a hintaágyon beszélgettünk csendesen, amikor végre vacsorához szólítottak minket. Apa még ekkor sem volt otthon, négyen ültünk a vacsorához. Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel, mert anya és nagymama nem beszélgettek, csak föl- fölpillantgattak hol ránk, hol egymásra. Ekkor határoztam el: kiderítem a titkot, ami tűrhetetlen, ami feszültséget kelt, s félelmet okoz bennem. Hogy aztán mi lesz, ha minden kiderül, azon egy pillanatig sem töprengtem el, pedig jó lett volna, de akkor nem éreztem mást, mint az adrenalint, ami egyre magasabbra szökött bennem, és a mohó kíváncsiságot, hogy beleláthassak a felnőttek zárt világába. Lopva figyeltem anyámat és nagyanyámat, mintha még sohasem láttam volna őket. Anyám arca kemény volt, mint mindig, mióta az eszemet tudom, nagyanyámé meg a sírásra görbülő szájával maga a gyengeség, védtelenség. Eldöntöttem, hogy a nagyanyámmal kezdem, azt reméltem, hogy hamarabb megadja magát, mint anyám. Nem gondoltam volna, hogy gyengeségében rejlik az ereje, hogy könnyei mögé bújik, ha védekezni kényszerül.
Aztán egy véletlen feledékenység sietett a segítségemre.
Másnap reggel mindenki munkába sietett, nagymama meg a szomszédba megbeszélni valamit, amikor Dani tudta nélkül beosontam apa szobájába, és lázas izgalommal nyitogattam ki a fiókjait, folyton kifele fülelve, nehogy meglepjen valaki. Óriási mázlim volt: apa a legfelső fiókban felejtette a kulcsait! Lázas buzgalommal lapoztam át a sokszor számomra érthetetlen és érdektelen iratokat. Egyszerre csak, az egyikben leghátul egy fotóalbumra leltem. Kicsit szakadozott volt, de belelapoztam, hiszen eddig még semmi fontosat sem találtam, jobb híján ez is érdekesnek tűnt. Már épp indultam volna, hogy megmutassam Daninak is a szerzeményemet, amikor megállt bennem az ütő: az egyik fénykép, az utolsó előtti oldalon, döbbenetesen újnak tűnt, és a testvéremet, Danit ábrázolta – duplán! Két kicsi fiúcska ült egy hálós járókában egymással szemben, közöttük valami puha szőrmejáték, aminek az egyikük a mancsát, a másik kisgyerek meg a fülét fogta. Remegő szívvel fordítottam meg a fényképet. A hátulján egy tíz évvel ezelőtti dátum állt és két név: „Dani és Misi első születésnapja, 20…. május 15.”.
A döbbenettől bénán álltam, szememet nem tudtam levenni a képről. Aztán lassan mélyeket lélegeztem, s óvatosan visszasüllyesztettem a fényképalbumot a helyére. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve újra kikaptam, kivettem a fotót, majd gyorsan visszadobtam újra az albumot. Becsaptam a fiókot, és visszagyömöszöltem a kulcsokat. Épp ideje volt. Dani hangját hallottam, ahogy nagymamával beszélgetve közeledett. Kisurrantam a fürdőbe, magamra zártam az ajtót, és csak most kezdtem el gondolkodni. A kád szélére ültem, és újra elővettem a fényképet. Alaposan megnéztem, egyetlen részletet sem hagyva ki, miközben lázasan jártak a gondolataim. Szóval Daninak volt egy ikertestvére is, akit soha nem említettek a szüleink nekünk! De miért titkolták? Hogy képzelik, hogy csak úgy elfelejtik az egyik gyereküket, aki meghalt? Hiszen minden bizonnyal meghalhatott, ha csak úgy eltűnt a semmibe! Ha én halok meg, engem is elfelejtenek? Rémületes gondolat volt, majdnem megfulladtam tőle. És vajon Dani emlékszik az ikertestvérére? De hiszen még álmodik is vele! Saját fülemmel hallottam, amikor álmában szólítgatta!
Megmostam az arcom hideg vízzel, elrejtettem a képet, és kimentem a fürdőből. Alkonyodott. Dani a kertbe vezető lépcsősor legtetején ült, és cseresznyét eszegetett egy tálból. A kertből ezer illat szállt föl az alkonyattal, és én is leültem a testvérem, az egyetlen testvérem mellé.
– Kérsz? – kérdezte, de én csak megráztam a fejem, és bambultam a lassan sötétbe boruló kertbe.
– Na, mitől vagy így elkámpicsorodva? – kérdezte és játékosan oldalba bökött. Ijedtemben dühbe gurultam. Nagyot löktem Danin, aki éppen felém fordult nevetve, s a következő pillanatban már gurult is le a nyolc lépcsőfokon, elejtette a cseresznyés tálat, majd egy fájdalmas ordítással elterült a kertben. Aztán csönd lett, és nem mozdult többé.
A cseresznyék hangtalanul, játékosan szökelltek utána a lépcsőfokokon, és ekkor belém vágott egy szörnyű emlék: az ikrek babakocsija egy sötét lépcsőház legfelső lépcsősorán áll, a lakás, ahonnan éppen kiköltözünk, tárva-nyitva, anya kiszól, fogjam meg a kocsit, le ne guruljon, amíg ő apával pakol valamit. Én szó nélkül megtaszítom a gyerekkocsit, s az gurul és pattog lefelé a lépcsőkön, némán bámulok utánuk, anya sikítva, apa ordítva rohan, hogy elkapják, a gyerekek torkuk szakadtából bömbölnek, majd csönd lesz, s csak az egyik kicsi nyikkan olykor-olykor még egyet…
Dani fölállt, leporolta magát, és amikor meglátta halálra vált, hófehér arcomat, szederjessé vált ajkaimat, fölszaladt mellém, barátságosan hátba vert, s vigyorogva mondta:
– Beszartál, mi? Nyugi, nyugi semmi bajom, nem öltél meg, tesókám! De magadat látnod kellene! – s nevetni kezdett. Ember! Micsoda arc!
– Nem – gondoltam, amíg megölelt –, téged nem öltelek meg valóban, és nem rajtam múlott, hogy nem sikerült.
Most már rájöttem, miért volt bennem az az érzés, hogy védenem kell az öcsémet, és már azt is megértettem, hogy az a láthatatlan árny, amely évek óta fenyegeti őt, én vagyok!
Milán bácsi
Eljött hozzánk a városból
az unokatesóm.
Ő azt sem tudja,
mi fán teremnek falun a dolgok.
No, az édesapja sem,
aki igazi kassai csodabogár,
de nem csak a ronda szemüvege miatt.
Kint voltunk a gyümölcsösben,
amikor azt mondta apunak, milyen szépek
az almák a fán, szedhet-e belőlük.
Október eleje volt.
Apu azt válaszolta, természetesen, Milán,
akár még a cseresznye- és a meggyfáról is
szedhetsz magatoknak gyümölcsöt.
Mit gondoltok, mi történt?
A szemüveges Milán bácsi fél órán
át kereste a meggyfán a meggyet,
a cseresznyefán pedig a cseresznyét.
Mivel a nézelődésben rettentően elfáradt
a nyaka, anyu megkínálta a konyhában
igazi falusi rumos meggybefőttel.
Ibolya
A bátyámmal, Ferivel
és a vele egyidős
szerelmével, a harmadikos
Rékával lementünk
a Kis-Duna-partra ibolyát szedni.
Réka megbotlott
egy nagyobb fűcsomóban,
mire a bátyám elmosolyodott,
és kedvesen azt mondta neki:
Milyen ügyes vagy,
te kis magasugró!
Bezzeg amikor én botlok meg,
kígyót-békát kiabál rám,
nem mosolyog, hanem röhög,
csak úgy visszhangzik.
Hogy mennyire,
azt nem tudom,
mert szerencsére
botfülem van.
Félnótás
Anyu szerint
a szomszéd bácsi
teljesen félnótás,
mert semmit sem tud
rendesen végigcsinálni.
A verseknek, énekeknek is
csak a felét tudja,
de amit ismer a szövegből,
azt olyan hangosan énekli, mondja
a templomban, a menyegzőn,
a szüreti mulatságon,
hogy a hangja mindig
kitűnik a többi közül.
Aztán meg áll,
mint szamár a hegyen,
csodálkozik, mert nincs feljebb,
magasabbra nem futja
a tudományából,
attól retteg, nehogy rájöjjenek
az igazságra.
Igyekszik hát észrevétlenül
lejutni a hegyről,
a dombocskáról.
Gyűrű
Ali bácsi,
a ravasz és furfangos
roma szomszédunk mesélte,
gyerekként kora hajnalban eljárt
azokhoz a házakhoz,
ahol disznót vágtak.
Elkérte az állat végbelét,
gyomrát, hogy abból a nagyanyja,
Mári néni, finom csucsogót készítsen.
Egy alkalommal a szerencsétlen disznó
szétszedése előtt érkezett.
A böllér megkérdezte tőle,
akar-e aranygyűrűt az ujjára.
Ő persze akart, de a furfangos böllér
aranygyűrű helyett megfogta a kezét,
s a gyűrűsujját beledugta az állat fenekébe.
Mindenki nevetett, hahotázott rajta.
A következő évben is így történt.
Ekkor azonban Alit
felvilágosította a nagyanyja. Adott neki
egy rézgyűrűt, hogy mielőtt a böllér
bedugja ujját az állat végbelébe,
tegye a gyűrűt titokban az ujjára,
de úgy, hogy a végén azt mindenki lássa.
Hogy ámult a böllér és a segítői!
Össze is kaptak azon, ki nyomja az ujját
előbb a disznó hátsójába,
hogy meggazdagodjon.
A házigazda még bele is harapott
a gyűrűbe, ellenőrizni, igazi-e.
Amikor nagy okosan
elkiáltotta magát,
hogy a gyűrű nem aranyból, csak rézből van,
elnevette
magát a felesége:
Ha réz, hát réz,
de a rajkó ujja,
amiről lehúztad,
az anyadisznó
végbelében turkált.
Szilágyi Liána 10 éves
Mancika
Harminchárom éves volt. „Krisztusi kor”! Aranyifjú! Gondtalan élete volt. Fiatal, művelt, kedves, gazdag és egészséges. Zsoltnak igen közkedvelt és sokak által látogatott edzőterme volt a belvárosban. Hónapokkal előre lehetett csak időpontot kapni. Teltház volt, ami nem kizárólag a modern eszközöknek, az otthonos, barátságos környezetnek, a hangszórókból áradó, finom, igényes zenének volt köszönhető, hanem elsősorban Zsoltnak, aki minden vendéget úgy fogadott, aki mindenkivel úgy törődött, mintha családtagja lett volna.
Visszatérve a zenéhez, el kell mondanom, hogy a hangszórókból nem modern zene szólt, hanem klasszikusok, Mozart, Vivaldi, Gershwin és Ravel.
Szóval, Zsolt sikeres ember volt, és boldog. Azt művelte, azzal foglalkozott, amit szeretett, amihez értett, amiért élt. Ez volt az élete, betöltötte napjait, hajnal hattól este tízig.
Munkája, a hobbija is volt egyben.
Hányszor említjük ezt a szlogent, ugye? Persze, egyáltalán nem mellékes, hogy az a „szerencsés ember” meg tud-e élni a hobbijából?
Zsolt megélt belőle. Volt saját lakása (kertes ház, Budán), volt autója (Mercedes), évente elutazott egy-egy egzotikus országba, vagy telente síelni az Alpokba.
Mi kell, mi kellhet még egy „teljes” élethez?
Egy egészséges, kedves, boldog férfi életéhez csupán egy „adalék” hiányzik, a Nő!
Rengeteg csinos, szép nő sétál az utcákon. Fiatalok, mosolygósak, a legújabb divat szerint öltözködnek, sportosak, karcsúak. A sportos, karcsú, fitt hölgyek a karcsúságra, sportosságra, fittségre leginkább a különféle edzőtermekben tesznek szert. Ilyen helyszín volt Zsolt edzőterme is.
Ezek után nem nehéz arra a tényre következtetni, hogy Zsolt edzőtermében egymásnak adták a kilincset a szebbnél-szebb, sportos hölgyek, akik közül többen is egyértelmű jelét adták annak, hogy az edzővel közelebbi kapcsolatot is szívesen ápolnának. Az egyértelmű jelek gyakorta meghallgatásra találtak, így Zsolt, a nők tekintetében sem szenvedett hiányt. Volt egyéjszakás kaland (ez volt a legtöbb), de volt hetekig, sőt hónapokig is tartó „szerelem” is. Szerelem?
Zsolt a park mellett húzódó kerékpárúton tekert, miközben az előbbi gondolatok foglalkoztatták. Kalandok, nők, szerelem.
A park egyik padján felfigyelt egy idős házaspárra, akik egymás kezét fogták. A férfi kezével botra támaszkodott. Beszélgettek, mosolyogtak. Nyilvánvaló volt, hogy boldogok.
Zsolt elgondolkodott. Pillanatok alatt lezajlott előtte az egész, eddigi élete. Az edzőterem, elégedett, kedves arcok, nyaralások, nők, szerelmek, de… de nem látta az esélyét annak, hogy ő valaha is így üljön egy padon, békességben, boldogan kedvesével, élete párjával sok együtt töltött év után.
Monoton, pittyegő hangra ébredt. Kinyitotta a szemét. Minden fehér. Olyan, mint egy kórház.
Az volt. Végig nézett a kórteremben. Az ágya mellett infúziós állvány, különféle műszerek görbéket rajzolnak. Csövek lógnak ki belőle, a karjából, az ujjából, és ott, ott az ágyékától lejjebb is.
– Na, jó reggelt! – térítette magához egy nővérke érces hangja.
– Hol vagyok, mi történt?
– Azonnal szólok a főorvos úrnak.
A nővérke eltűnik, s hamarosan megjelenik a főorvos, egy hatvanon túli, dús szemöldökű, ősz hajú férfi.
– Széki doktor vagyok, az osztály főorvosa. Hogy érzi magát?
– Itt fekszem egy kórházban, tele csövekkel. Mi történt velem, infarktus?
– Nem, nem infarktus. A sebészet intenzív osztályán fekszik. Önt elgázolta egy autó, a park mellett. Az autót vezető férfi fékezni próbált. A baleset az úton történt. Úgy tűnik, hogy ön volt a hibás.
Próbálta visszapörgetni a történteket. Kerékpár, park, idős házaspár….
– Igen. Elbambultam, de mi történt velem, mim tört el? Mi bajom?
– Gerincsérülést szenvedett. Az éjszaka megműtöttük.
–És, és ez mit jelent?
Oldalra próbált volna fordulni, de nem ment. Nem mozogtak a lábai.
A felismerés szörnyű volt.
– Nem érzem a lábaimat! Megbénultam?
– Igen. Deréktól lefelé.
– Ez mit jelent, azt, hogy béna lettem, hogy soha többé nem fogok tudni járni, hogy kerekesszékben töltöm az életem? Kérem, az igazat mondja!
– Több, hasonló esetem volt, és nem áltattam hiú reményekkel a betegeimet, soha nem hazudtam. Most sem fogok. Ön egy egészséges, erős, fiatalember. Van esélye.
– Van esélyem?
– Még két hétig a kórházban marad, majd otthonában kezdődik a rehabilitáció, a gyógyítás, ami azt jelenti, hogy három hétig 24-órás ellátásra van szüksége. Utána, elképzelhető, hogy önmagát is el tudja látni, és a gyógytornász segítségével 5-6 hónap alatt akár elindulhat valami pozitív folyamat. Vannak olyan családtagjai, barátai, ismerősei, akik be tudnák vállalni az otthoni, egész napos felügyeletét, gondozását?
– Egyedül élek. Szüleim elváltak. Apám természettudós, most talán Új-Zélandon van. Anyám Afrikában nővér. A barátom Karesz, de neki vinni kell az edzőtermet. Igazából senkim sincs, aki segíteni tudna.
– Nos, van egy szolgálat, ahol olyan emberek dolgoznak, akik az ilyen feladatokra, szolgálatokra szegődtek. Javaslom, hogy őket vegye majd igénybe.
– Rendben. Köszönöm.
A következő két hét gyorsan eltelt, de egyáltalán nem könnyen. Lehetetlen megszokni a kiszolgáltatottságot. Pláne, egy erőtől duzzadó, egészséges embernek. Karesz meglátogatta, megbeszélték az edzőterem ügyes-bajos dolgait. Az, legalább sínen volt.
Nagyon várta már azt a napot, amikor hazaviszik. Végre otthon lesz, a saját lakásában!
Elérkezett a nap. Reggel hazaszállították. Mondták neki, hogy hamarosan jelentkezik a szolgálat embere, aki pár hétig ápolja majd.
Délután fél háromkor csöngettek. Kerekesszékén gurulva sietett az ajtóhoz. Kitárta.
Az ajtóban egy szőke, duci, vigyorgós nő állt, jobb karján kézitáska, bal kezével egy hatalmas bőröndöt húzott maga után.
– Na, megjöttem!
– Maga… maga egy NŐ!!??
– Miért, tán kettőt várt, vagy egész háremet?
– Dehogy! Maga is sok!
– Na, szépen vagyunk! Még egy perce sem vagyok itt, és máris sérteget! Egyébként, Mancika vagyok, de ha úgy akarja, magának „macika” is lehetek!
– Ne haragudjon, de meglepődtem, nem gondoltam, hogy egy nő fog gondozni, és nem is akarom!
– Miért, a kórházban kik ápolták?
– Az más!
– Na, ez is más!
A kerekesszék támlájára könyökölve, Zsolt szemébe néz.
– Figyeljen ide! Számomra, maga csupán egy beteg, egy ápolásra szoruló ember!
– Akkor sem szeretném, ha egy nő gondozna!
– Kössünk egyességet! Adjon három napot! Amennyiben a harmadik nap után is úgy gondolja, akkor én magam fogom kérni, hogy más lássa el, rendben?
– Rendben, megegyeztünk!
Az elkövetkező három nap Zsolt számára egy örökkévalóságnak tűnt. De teljesen másképp alakultak a dolgok. Az első fürdetés még igen szikrázó volt, a vacsora sem volt teljesen olyan, ahogy azt megszokta. Hiszen Zsolt modern, up-date, kalóriaszegény ételeken élt, míg Mancika a hagyományos magyar konyha híve volt, így a kolbászos rántotta illata erősen irritálta a férfit.
Mancika betette az ágyába Zsoltot (Zsolt arra gondolt, hogy azért nem is olyan nagy baj, hogy egy ilyen „erős” lányt küldtek hozzá, egy edzőtermes-csinibaba lehet, hogy le is ejtette volna). Mancika bevonult a szobájába, Zsolt elővette a hifi távirányítóját, s megszólalt Dvořák 9. szimfóniája. Csendben kinyílt Mancika hálószobájának ajtaja. Mancika, óvatosan kiosont.
– A kedvencem, hallgathatom? – suttogta.
– Hmm. Jó, hallgassa.
Dvořák után hallgattak egy darabig, majd beszélgetni kezdtek a komolyzenéről. Az éjszaka feltettek egy „kis” Mozartot és Debussy-t is.
Miután nyugovóra tértek, Zsolt azon gondolkodott, hogy volt-e dolga olyan nővel, aki ennyire szerette a komolyzenét? Igaz, hogy az edzőteremben állandóan az szólt, de, mint később kiderült, nem elsősorban a zene miatt jártak a nők az edzésre.
A második nap házi, kacsazsíros pirítóssal indult. Természetesen Mancikának hála. Zsoltnak muszáj volt megkóstolnia, amit nem is bánt meg. Reggeli után beszélgettek, ami nem teljesen fedi a valóságot, mert igazából csak és kizárólag Mancika beszélt. Sokat. Sokat tudott beszélni. Be nem ált a szája. Mesélt az ápoltjairól. Kedves, humoros történeteket. Zsolt is mosolygott, már-már nevetett is, de amikor Mancika elmesélte egy tizenkétéves kisfiú történetét, akit hónapokon keresztül ápolt, s aki a karjai közt halt meg, akkor nem nevettek. Csendben voltak.
Este, vacsora után tévéztek. Zsolt kapcsolgatta a csatornákat (volt vagy százötven). Az egyik csatornán a Casablancát sugározták. Egyszerre kiáltották: Ez az! Ez kell!
Egymásra néztek, s mosolyogtak.
Áhítattal nézték (nem először) az egyik kedvenc filmjüket, de Zsoltnak egész máshol jártak a gondolatai, nem a kiszolgáltatottságát érezte, nem a szerencsétlen helyzetét, hanem azt érezte, hogy egyszerűen jól érzi magát, boldog. Nem is akarta elhinni! Pedig, tényleg az volt.
A harmadik nap is beszédesen, jókedvűen telt, de Mancika egy kicsit feszült volt, félt. Ebédnél Zsolt a szemébe nézett.
– Azt szeretném, ha itt maradnál, te gondoznál továbbra is, megteszed?
A nőnek potyogtak a könnyei. Átölelte a férfit.
– Ezért jöttem – suttogta a fülébe.
A következő hetek gyorsan teltek. Nevettek, jól kijöttek egymással, de javulás Zsolt állapotában, az nem volt. Türelmes volt, de olykor rátört a reménytelenség érzése. Ha nem Mancika lett volna mellette, lehet, hogy már el is veszett volna.
Az utcán sétáltak, pontosabban Mancika tolta a kerekesszéket. Megálltak egy padnál. Mancika leült, Zsolt beszélni kezdett, rátört a reménytelenség.
A lány átvette a szót és csacsogott-csacsogott, vidáman, nevetgélve. Zsoltnak ismét jó kedve lett. A nagy nevetgélés közben Mancika ösztönösen Zsolt combjára csapott.
– Na, ez fájt!
Elnémultak. Egymásra néztek. Összeborultak.
A parkban, egy kőrisfa alatt van egy pad. Minden délután arra sétál egy idős házaspár, akik leülnek a padra. A bácsi nagyon jól tartja magát, bár bottal jár. A néninek be nem áll a szája. Csacsog, beszél, együtt nevetnek, s a néni gyakorta megpaskolja férje combját.
Szabó Amira Kimberli 7 éves
Okosodó tojások
feltörni készülnek,
indulatok sorától
lelkesen hevülnek;
vékony héjuk edzendő –
legyenek kemények,
ha jön hét szűk esztendő,
s elfogynak remények;
egymást fűtik óvatlan,
kihúzzák vállukat;
és a dicső szólamban
méltóan zápulnak.
Szöllősi Barbara 7 éves
Erdő közepében
Szarvaskirály háza.
Szép Ilonka látta
s magának kívánta.
Takarított, mosott.
Mosolyának csendjét
mindenkire szórta,
Szarvaskirály fejét
az ölébe vonta.
Kipattant a tűzből
aprócska legényke.
Tipegett, topogott,
végül táncba fogott.
Olyan szépen járta,
mindenki zokogott.
Szarvaskirály bogja
tovább tornyosodott.
Szép Ilonka kendőt
kötött, álomszépnek
látta, s kifejtette
szépen: Ilyen legény
mesékben él. Félig
ember, félig isten!
És a csillag
felragyogott,
Szarvaskirály
háza forgott,
emelte az égre
Szép Ilonka
reménységét:
Sose legyen vége!
Kicsit még próbálunk kapaszkodni. Egy pillanat múlva elrugaszkodunk, a szélre bízzuk magunkat. Nem pánikolunk. Élvezzük a repülést. Eddig a földön álldogáltunk. A magasból nézve kitárul a világ.
Alattunk végtelen mező terül el. Zöld traktor igyekszik meghódítani a domboldal kemény talaját. A lejtő alján a falu melletti réten bárányok legelnek. A fekete puli szorgalmasan terelgeti őket. A dűlőúton idős férfi kerékpározik. Biciklije talán még nála is öregebb.
A többiekre nézek. Trükköket mutatnak be a levegőben. Szaltóznak, pörögnek, gurulnak. Kedvet kapok én is. Önfeledten mozgok a levegőben. Átjár a szabadság érzése. Eddig röghöz voltunk kötve, nem mehettünk sehová. Most elénk tárul a világ.
A község szélére érkezünk, az alvégre. A földút sáros időben járhatatlan, akkora gödrök vannak rajta. Az első ház vakolatlan vályogház. Ajtaja nincs. Egy függöny választja el a külvilágtól. Az udvaron összegyűjtött lom. Lyukas lábasok, kábelek. A mosott ruhák az utcafrontra épült kerítésen száradnak. Az udvaron hat gyerek rohangál. Cipő egyiken sincs. A talpuk megszokta a forró nyári talaj melegét. A legkisebb meztelen.
Repülünk tovább a falu központja felé. Isten házát már láttam messziről. A közelébe érve csodálkozom el rajta, hogy milyen magas. Falai kívülről fehérre vannak meszelve. Vele szemben a faluház is fehér. Tetejét vastag nád borítja, a templom tornyát vörös bádog.
Módosabb parasztház előtt idős férfi pipázik. Közelebb szállok hozzá. Ügyet se vet rám. A dohányfüst nehézzé teszi a levegőt. Gondolataiba merülve kémleli a szomszéd házakat. Ő is látja a fiatalasszonyt, aki szatyorban tejesüvegeket tesz a házak kapujára. Egy utcával odébb egy kamasz fiú és lány reklámújságokat helyeznek el a postaládákba. A fiú a páratlan oldalon sétál, a lány a pároson. Az utca sarkán megállnak és megcsókolják egymást. Arcukra ráfesti a szerelem a boldogságot.
Megpihenek egy nyitott zsalugáteres ablak előtt. A többiek szállnak tovább. Látom rajtuk, hogy egyre lomhábban mozognak. Fogy a lendület. Elrugaszkodom. Nem választok irányt, rábízom magamat a délnyugati szélre.
A falu másik végén a felvégen emeletes épület áll. Körülötte virágzó gazdaság. Karámok, istállók, gyönyörű lovak. A hegyoldalon szőlőtőkék sorakoznak rendezetten, ameddig a szem ellát. Tehenek legelésznek a lovak mellett a legelőn. Az udvaron két kombájn, három traktor és egy terepjáró áll. A terepjáró mögött a nyitott garázsajtón keresztül látszik a drága sportautó a garázsban. A háztól a faluig aszfaltozott út vezet.
A társaim közül sokan befejezik a repülést. Néhányan még szállni akarunk tovább. A szél megfordul és elkezd visszarepíteni oda, ahonnan elindultam. Társaim néhányan feladják és megpihennek a földön. Talán nem is akarnak visszamenni. Többet akarnak látni a világból.
Egy hirtelen széllökés távozásra kényszerít a gazdaságból. A templom és városháza melletti háznál az idős ember békésen pöfékel tovább. A fiatalasszonynál már nincsenek tejesüvegek. Az elvégzett munka miatti elégedettség kiül az arcára. A fiú és a lány is befejezték a szórólapozást. Egymás kezét fogva sétálnak a kis falu girbegurba utcáin. Az alvégen a gyerekek egy csúzlit adnak kézről-kézre és lövöldöznek vele a horpadt fazekakra.
A fekete puli a juhász mellett fekszik. Minden rendben van a nyájjal. Neki is jár egy kis pihenés.
Meglátom a helyet, ahonnan indultunk. Én vagyok az egyetlen, aki visszatért. A többiek lemorzsolódtak útközben. Lehullok a földre és onnan nézem a kislányt, aki útnak indított minket. Újabb pitypangot tép le és fúj meg. A rokonaim önfeledten bízzák rá magukat a szélre.
Unokám nem ismeri a csillagszemű juhászt,
sem Johnny Popcorn kalandos életét,
az Óperenciás helyett neki az Ontarió a nagy víz,
s dollárban fiadzik majd bankszámláján a betét.
Most még vállamhoz bújva azt búgja, Daddy, de
ha hirtelen eltűnök, mint a tejfogát, hamar elfelejt,
egy időre legalábbis, hagyatékom mind, ami akad,
széthordja a szél, elrohad a magyar susnyásban,
s még egy kis akcentusa se marad utánam szegénynek.
Péter Zsófia 8 éves
A dantei „emberélet útja” értelmezhető úgy is, mint kihívásokra, kísértésekre és csábításokra adott válaszaink sora. Közülük egynémelyek a „dicső kikötő” felé vezérelnek, mások letérítenének az „egyenes” vagy „igaz útról”. 1 Az irodalom „Kincsét” Brunetto Latini a halhatatlanságra vezető „csillagként” mutatta és magasztalta egykori tanítványának, Danténak. 2 Ám ugyancsak az Isteni Színjáték első canticájában, a Pokolban a könyv ezzel ellentétes szerepet is betölt: „letérítő” lehet s ekként (is) örökítődött meg és át a Trecento harmadik „koronája”, Boccaccio Dekameronjára, méghozzá egyenesen alcím-adói rangban. Az irodalom e kettős funkciója és értékelése a legrégibb és legklasszikusabb olasz irodalomtörténetben: ez a jelen írás témája.
Az Inferno – s az egész Commedia – alighanem „legromantikusabb” és (ha ez a jelző a „szent poéma” esetében egyáltalán alkalmazható) „legnépszerűbb” énekében, az ötödik cantóban Francesca da Rimini és Paolo Malatesta „szórakozásból” (per diletto) olvasnak (a nyelvi megfogalmazás szerint – „noi leggiavamo” – Francesca is, ami a hölgy a maga korában kivételes műveltségét tanúsítja) egy könyvet. 3 Hogy pontosan melyiket, a szakirodalom nem tudta kideríteni. 4 Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy Francesca (a beszélő-emlékező) és Paolo „egyedül és teljesen gyanútlanul” (soli eravamo e senza alcun sospetto) olvassák Lancelot és Guinevra „love story”-ját. Vagyis Dante nem tette magáévá a két fiatal korábbi eredetű – külső erőszakkal megszakított – szerelmének legendáját. Nála ők csakis „azon olvasmány” (quella lettura) hatására ébrednek rá kölcsönös szerelmükre. Ami annyira megdöbbenti mindkettőjüket, hogy a vágytól és a vele harcoló szemérmességtől nem belepirulnak hanem a félelemtől „belesápadnak” (scolorocci il viso). S a könyvbéli Lancelot példáját követve „csókolta meg egész testében remegve” Paolo Francesca száját (la bocca mi baciò tutto tremante). És azután következik be a szerelmespárt a paráznák (második) pokolkörébe juttató házasságtörés, amelyre Dante (Francesca szavaival) csodásan finom költőiséggel céloz csupán: „aznap nem olvastunk tovább” (quel giorno più non vi leggemmo avante). Ahogy Galeotto (Galehaut) Lancialotto (Lancelot) és Ginevra (Guinevra) kapcsolatában, úgy lett a róluk szóló könyv kerítő Paolo és Francesca viszonyában: „Galeotto volt a könyv s aki írta” (Galeotto fu il libro e chi lo scrisse). Dante elhallgatja a „parázna tettet”, ellenben elénk tárja, hogy őt, a (legnagyobb) keresztény költőt mennyire meghatja-megrendíti az a „bűnbeesés”. Úgy, mint senki más kárhozotté: „s összeestem, mint holttest esik össze” (e caddi come corpo morto cade). 5 Emberi részvétből, felebaráti szánalomból? Részben azért. Sőt, együttérzésből olyan férfi és poéta részéről, akinek életét és életművét teljességgel áthatotta a szerelem. Ám más okból is. Dantét a szerelmi költészet ilyetén lehetséges hatása sújtotta le. Hisz Francesca „a világirodalom leghíresebb anaforájában” 6, a „szerelem” (amor) kezdetű három strófában, terzina-hármasban lényegében annak az „édes új stílusnak” (dolce stil nuovo) szerelemkoncepcióját, szerelemfilozófiáját foglalta össze, melynek legkiemelkedőbb képviselője éppen a fiatal Dante volt (s amelyet Babits Mihály nyugatos szabadsággal, Baranyi Ferenc hűségesebben fordított le) 7 Emberség, empátia, az arisztotelészi „részvét és félelem” 8, bűntudat: mindezek együtt terítik le Dantét „eposzkatedrálisa” egyik legfelemelőbb passzusában. 9
Francesca és Paolo szerelme kétszeresen öröknek bizonyult: tovább élt a túlvilágon a „pokoli szélvészben” (bufera infernal) és a földi világban, a világirodalmi századok folyamában. Egyik legnagyobb tovább éltetője éppen Boccaccio volt, a Trecento második legklasszikusabb epikai remekművében, a Dekameronban, az „emberi színjátékban A Decameron(e) alcíme (cognominato) ugyanis – lám! – Prencipe Galeotto, azaz Galeotto Herceg. 10 Azonos név – merőben más, homlokegyenest ellentétes tartalommal. Dante Galeottója bűnre csábított, Boccaccióé „szerelmes hölgyeknek” (dilicate donne… quelle che amano) mesél „segítségül és menedékül” (in soccorso e rifugio) 11. Francesca és Paolo szórakozásból” olvastak, azonban Dante történetükkel tanítani akart, erkölcsi példázatot kínálva. Boccaccio mindenekfölött „mulattatni” kívánja hölgyolvasóit (attendere a’ loro piaceri). 12 Művelt nők tehát a tizennegyedik század elején már nem kevesen voltak. És korántsem „gyanútlanok”, mint Francesca da Rimini. A boccacciói Galeotto – szemben a danteival – azonosítható az író-elbeszélővel, egy megnyerő és elbűvölő csábítóval. Boccaccio „anticommediájában” 13 a testi szerelem, a szexualitás, a „paráznaság” már nem halálos bűn, hanem boldogító szórakozás, kellemes csíny. Olvasása pedig vidám vétkezés, kéjes „letérés”. Hanem megmaradt Boccacciónál a nők egyfajta felsőbbrendűsége. Ahogy Danténál Francesca mesélt, Paolo csak sírva hallgatott, úgy a Dekameron mesélői közt is a hölgyek vannak túlsúlyban: heten, szemben a három férfiúval. És a novellákban rendre az asszonyok járnak túl férjuraik eszén.
Dante és Boccaccio így (is) lettek a könyvkultusz prehumanista „alapító atyái”.
1 Dante Alighieri: La Divina Commedia, Inferno, I., 1., 3., 12., XV., 56. [vissza]
2 Dante: Inferno, XV., 55., 119–120.
Madarász Imre: „Hogy örökíti meg magát az ember.”. Túlvilági és földi halhatatlanság a dantei Pokol tizenötödik énekében in Madarász Imre: Változatok a halhatatlanságra. Olasz irodalmi tanulmányok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011, 13–32. o. [vissza]
3 Dante: Inferno, V., 127. [vissza]
4 L. pl. Dante Alighieri: La Divina Commedia col commento scartazziniano rifatto da Giuseppe Vandelli, Hoepli, Milano, 1941, 42. o.
Dante Alighieri: La Divina Commedia a cura di Natalino Sapegno, Inferno, La Nuova Italia, Firenze, 1978, 64. o.
Lorenzo Renzi: Le conseguenze di un bacio. L’ episodio di Francesca nella Commedia di Dante, Il Mulino, Bologna, 2007, 32–37. o.
Dante Alighieri: Komédia I. Pokol. Kommentár (szerk. Kelemen János), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2019, 99. o. (Hoffmann Béla) [vissza]
5 Dante: Inferno V., 127–141. [vissza]
6 Renzi, 53. o. [vissza]
7 Dante: Inferno, V., 100–107. Dante Alighieri: Pokol, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992, ford. Babits Mihály, utószó és jegyzetek Madarász Imre, 27–28. o.
Dante Alighieri: Pokol, ford. Baranyi Ferenc, kísérő tanulmány és jegyzetek Madarász Imre, Tarandus Kiadó, Győr, 2012, 37. o. [vissza]
8 Arisztotelész: Poétika, VI. [vissza]
9 Vö. Madarász Imre: „A Szerelem halottjai” vagy „theologia moralis”? Lectura Dantis: a Pokol ötödik éneke in Madarász Imre: „Költők legmagasabbja”. Dante-tanulmányok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2001. 51–65. o. [vissza]
10 Giovanni Boccaccio: Decameron, Rizzoli, Milano, 1978, 1. o. Boccaccio művei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975, 317. o. [vissza]
11 Boccaccio: Decameron, 5. o. Boccaccio művei, 319–320. o. [vissza]
12 Boccaccio: Decameron, uo. Boccaccio művei, 320. o. [vissza]
13 De Sanctis uo. [vissza]
Szabó Katalin Leila 9 éves
A hatvanas években saját bőrömön tapasztalhattam, hogy miközben a román diktatúra heves nacionalista uszításának ütései a kompakt magyarlakta vidékeken koncentráltan csak minket sújtottak, addig a soknemzetiségű régiókban ezt több váll fogta fel, így jobban megoszlottak. Sőt, a rezsim eredeti szándékával ellentétben, erős szolidaritást teremtett közöttünk a közös ellenséggel szemben. Noha mindent elkövettek „kiutálásunkra”, mégis vérig sértődtek, ha végleges távozásra szántuk el magunkat és hivatalosan beindítottuk a kitelepülési folyamatot, szó szerint „hazaárulóként” kezeltek, aminek első következménye azonnali állásvesztés lett. Aztán jött „a huszonkettes csapdája”, mert a munkakerülést eleve büntették, viszont diplomásként nem vállalhattunk szellemi munkát, mert „politikailag megbízhatatlanok” voltunk, fizikai munkára pedig „túlképzettnek” számítottunk. Sváb és zsidó sorstársaim annyi előnyt élveztek, hogy államközi titkos, éves kvóták szerint az NSZK és Izrael „fejpénzt” fizetett értük kemény valutában, én viszont – minden anyagi ellenszolgáltatási lehetőség nélkül –, csak friss diplomás budapesti menyasszonyommal bizakodhattam a jó szerencsében, a házasságkötési engedély megadásában és utána a hosszadalmas áttelepülési folyamatban.
Így lettem én Temesváron a szerkesztőségből kirúgva – afféle köztes megoldásként – eladó a művészellátó boltban, a mindenféle nemzetiségű festők, szobrászok és grafikusok egyetértésével, nemcsak jótéteményből, hanem saját jól felfogott érdekükben is, mert több nyelven árusítottam nekik és a külföldi klienseknek a munkájukhoz szükséges kellékeket, az egybeépített galériában pedig a kiállított műveiket. Kezdetben úgy éltünk a nyugati végeken, „mint Marci Hevesen”, mert a szovjetek titkos kivonulása után a „külön-utas” Romániát a Nyugat anyagilag támogatta, az árubőség pedig alacsony árakkal is társult. Ráadásul a román-magyar-jugoszláv hármas-határon fekvő Vihar-sarokban hétvégeken ellepett minket a bevásárló turizmus: a szerbek és horvátok rohama, az olaszok pedig a digózó olcsó lányok miatt jöttek. Amikor Achim román-zsidó ügyvéd és famíliája alijázásra szánta el magát, hogy csatlakozzon Izraelben élő családtagjaihoz, a férfit rögtön elbocsátották, élelmes felesége viszont művészi gyöngyfűzéssel kezdett foglalkozni, hogy némi jövedelemre tegyen szert. Beszélgetéseinkből kiderült, hogy „földiek” vagyunk, mert ő is a Nagyszalontához közeli, Sebes-Körös-parti nagyközség – Kisjenő (Chisineu) – szülöttje, (ami nem tévesztendő össze a moldáviai Kisinyov városával). A holokausztot úgy élte túl szüleivel és bátyjával, hogy különféle romániai és magyarországi rejtekhelyeken dekkoltak, majd a családja többi tagja 1948-ban Ausztrián keresztül emigrált Palesztinába. Jeruzsálemben szülei panziót nyitottak, József (románul Josif) nevű fivére pedig Yossef Gutfreund néven elektromos árucikk kereskedést alapított. 1956-ban elvette Ráchel nevű szerelmét, házasságukból pedig két lányuk született. Ifjú korától rajongott a küzdő sportokért, birkózó bírói képesítést szerzett és ebben a minőségében részt vett az 1964-es tokiói olimpián, majd pedig a müncheni nyári játékokon lett az izraeli keret tagja.
Mivel mindkettőnknek „kifelé állt a szekerünk rúdja”, ezért afféle „titkos paktum” jött létre közöttünk, kölcsönös „véd- és dac-szövetség”: én szorgosan ajánlottam a betérőknek a nyakékeket és a karkötőket, akik szívesen vásárolták azokat: az idősebb hölgyek a fekete-szürke-ezüst-fehér mértani mustrásakat preferálták, az érett nők a vörös-fekete-fehér kontrasztokat választották, a fiatal lányok pedig a „millefleur” (ezer virág) vidám tarkaságát kedvelték. Utóbbiból készült ajándék-garnitúra Budapestről havonta ingázó feleségemnek is, amikor az üzletben a készítővel összefutottak és kölcsönös szimpátia lett belőle. (Nejem ezt évek múlva is szívesen viselte, mert minden nyári ruhájához illett). A diktatúra hermetikus bezártságában azt sose hittük volna, hogy a távoli nagyvilág tragédiája egyszer ide is betör hozzánk. Egyik nap a gyöngyfűzőnő kisírt szemmel tért be a legújabb „termésével”, és faggatózásomra könnyekkel küszködve, halkan elnyöszörögte a pult mellett állva, hogy a müncheni olimpián az izraeli sportolókat ért arab terrortámadás során, (1972. szeptember 6-án) az ő fivérét is megölték. Izrael állam illetékesei azonnal, diplomáciai úton, hivatalos meghívót küldtek Temesvárra egész családjának az Izraelben tartandó ünnepélyes temetési szertartásra, minden költséget vállalva, de a román hatóságok közölték vele, hogy egyedül őt engedik ki idős, özvegy édesanyjához, férjét és fiát – bevett szokás szerint „túszként” – visszatartják.
Kint tartózkodási engedélye lejártával, egy hónap múlva tért vissza. Beszámolt arról a messzemenő támogatásról, amit Izraelben kapott – a pszichológus biztosításától fogkezelési költségeinek finanszírozásáig – és privát információival is megtisztelt. Mint utóbb kiderült, a támadás előestéjén az izraeli sportolók részt vettek a müncheni Deutsches Theater Hegedűs a háztetőn musical-előadásán – amelynek címszerepét Shmuel Rodensky színész alakította –, majd az azt követő banketten. A támadás hajnalán, amikor az állig felfegyverzett terroristák bekopogtattak mit sem sejtő fivére szobájába, a magas, nagytestű férfi nyitott ajtót, de kiváló lélekjelenléttel, abban a pillanatban átlátta a helyzetet és ösztönösen visszanyomta teljes erejével az ajtószárnyat, miközben kiáltva figyelmeztette társait a veszélyre. Így sikerült lakótársának – Tuvia Sokolsky súlyemelőnek – az erkélyen keresztül elmenekülnie és életben maradnia, akárcsak a szomszéd szobából a rangidős holokauszt-túlélő Saul Ladányi távgyalogló bajnoknak. (A matuzsálemi kort megért mérnök, egyetemi tanár és élete végéig aktív sportoló sorsa egy külön regény, de dióhéjban annyit, hogy édesapja Budapesten volt cionista vezető és mint ilyen, sikerült felraknia családját dr. Kasztner Rezső ügyvéd, újságíró németekkel folytatott egyezkedései nyomán az ún. Kasztner-vonatra, hogy tetemes anyagi ellenszolgáltatásért (arany, valuta, ékszer) Svájcba utazhassanak. A nácik azonban a szerelvényt hitszegően Bergen-Belsenbe irányították az ötéves kisfiúval és családjának nőtagjaival. Itt hónapokig voltak foglyok, amíg további tárgyalások során sikerült Svájcba jutniuk és onnan Palesztinába távozniuk).
Az már a korabeli médiából is köztudottá vált, hogy a véres merényletet lazaságok és tapasztalatlanságok láncolata segítette elő, kezdve azzal, hogy Hitler 1936-os berlini olimpiájával ellentétben a bajorok azt szerették volna bizonyítani, hogy az ország nem rendőrállam, ezért könnyedén vették az olimpiai falu biztonsági intézkedéseit. A tapasztalt izraeli terrorelhárítás rögtön felajánlott segítségét sem fogadta el Willy Brandt kancellár és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter, a belügyekbe való beavatkozás ürügyén. Az események közvetítését elejétől végig élő adásban láthatta az egész világ, akárcsak a terroristák. Ők először reggel kilencig szabtak határidőt: a tizenegy túszért cserében (mivel két ellenálló sportolót ott helyben lelőttek) 232 izraeli börtönben raboskodó palesztin fogoly, továbbá a RAF (Rote Armée Fraktion – Vörös Hadsereg Frakció) szélsőbaloldali német terrorcsoportból a hírhedt páros – Adreas Baader és Ulrike Meinhof – meg a japán Kozo Okamoto azonnali szabadon bocsátását követelték. Az izraeliek visszautasították erről a tárgyalásokat. Második menetben a német politikusok egy csoportja – Walther Tröger, az olimpiai falu polgármestere, Willi Daume, az olimpiai bizottság elnöke, Manfred Schreiber, a játékok biztonságáért felelős rendőrfőnök és Bruno Merk bajor belügyminiszter Hans-Dietrich Genscherrel egyetemben – felajánlották magukat túsznak az izraeli sportolók biztonságáért. Ezt viszont a palesztinok nem fogadták el. Közben sikerült két menetben, délután ötig kitolni a határidőt. Majd az elkövetők közölték, hogy túszaikkal Kairóba akarnak repülni, de biztonsági okokból nem voltak hajlandók egy mélygarázsban buszra szállni, ezért két helikopterrel vitték őket és a sportolókat a közeli, fürstenfeldbrucki katonai reptérre, ahol a Lufthansa egy Boeing 727-ese várta őket. A németek itt kívántak lecsapni a terroristákra, de azok minden rendőri előkészületről továbbra is értesültek a permanens rádióközvetítés révén. A lövöldözés 11 óra körül tört ki, amikor két terrorista visszatérőben volt a helikopterekhez az átvizsgált repülőgépről, és azt személyzet nélkül találták. Az első sortűz egyiküket megölte, társa őt hátrahagyva visszatért a többiekhez. Hárman a helikopterek mögött leltek fedezékre. A harc már háromnegyed órája folyt, amikor Münchenből fél órás késéssel a páncélozott járművek megérkeztek. Ekkor a terroristák kézigránátot dobtak az egyik helikopter túszaira, a másikban géppisztoly-sorozatokkal megölték ülésekhez kötözött áldozataikat. Ezek közt volt a 41 éves Yossef Gutfreund is…
Utólag az izraeli Moszad minden terroristát felkutatott és megölt, egy kivételével. Achim asszony fájdalmában azzal vigasztalódott, hogy bátyja nem vált tétlen áldozattá, minthogy halála előtt bátran szembeszállt az alattomos ellenséggel, és ezzel több sorstársa életét is sikerült megmentenie. Az áldozatok nevét héber és német nyelvű márvány emléktábla őrzi az olimpiai faluban, a menóra és az öt karika emblémájával…
Mohácsi Debóra 9 éves
A Sors és egy ausztráliai magyar nyelvű hetilap főszerkesztője – főnököm – jóvoltából 1959-ban Melbourne-ből Sydney-be kerültem, ahol egy szerkesztőségi szobában egymagam képviseltem a lapot.
Az előző képviselő, G. György egy fokkal feljebb lépett a ranglétrán, egy rádióállomás hírszerkesztői pozícióját pályázta meg sikeresen és így meg kellett válnia a kis emigráns újságtól, noha vigyázó szemét igyekezett a Sydney-i irodán tartani. Valamelyest joggal: ő volt az, aki megszervezte az eredetileg Melbourne-i lap Sydney-i kiadását és annak minden részletét: hirdetésfelvételt, terjesztést, postázást, hír-összeállítást. A lap főszerkesztője Melbourne-ben trónolt, jó üzleti érzékkel megáldott, de rossz lapszerkesztői kvalitásokkal megvert középkorú férfi, aki műveltségének látványos hiányosságait valamiféle magabiztos tekintélyuralommal igyekezett feledtetni. Egy alkalommal az ugyancsak egy szobából álló Melbourne-i szerkesztőségben arról folyt a szó, hogy a keleteurópai országok kivételével melyik európai országban van a legalacsonyabb életszínvonal. Arra a megállapításra jutottunk, hogy Portugáliában. A főszerkesztő – aki addig kegyelemteljes szótlanságba és cigarettafüstbe burkolózott – megszólalt:
– Ne hülyéskedjetek! Portugália nem tartozik Európához.
Ez megrázó volt. A jelenlévők – a hirdetésügynök, a könyvelő és jómagam – igyekeztünk kíméletesen meggyőzni a főszerkesztőt állításának helytelenségéről, kevés sikerrel. Kötötte az ebet a karóhoz. Mindaddig, míg valaki előhozott a nyomdából egy Európa-térképet, a falra ragasztotta, és oda invitálta a férfit, a jól látható Portugáliára bökve. A főszerkesztő hosszasan tanulmányozta a térképet, majd felénk fordult:
– Rendben van, lehet, hogy Portugália Európában van. – Aztán rosszalló fejcsóválással, mintegy mentve valamit vélt igazából, hozzátette: – de nagyon a szélén…
Mindez 1959-ben történt, három évvel a magyarországi események után, melynek következtében mintegy harminc-harmincötezer magyar telepedett le Ausztráliában, főleg a két nagyvárosban, Sydney-ben és Melbourne-ben. A lap a victoriai fővárosban gründolt, mégpedig a körülmények szerencsés egybeesése folytán: az oda érkezett mintegy tíz-tizenötezer magyar számszerű alapot teremtett a kezdéshez. Ennél is praktikusabb oka volt azonban, hogy a nyomdatulajdonos – akinek többek között a ritkaságszámba menő magyar betűtára néhány kereskedelmi nyomtatványtól eltekintve kihasználatlanul hevert –, megérezte a magyar bevándorlásban rejlő lehetőségeket. Olyasvalaki után nézett, aki képes egy magyar nyelvű újság összedobására, és ezzel állandó nyomdai munkát teremt a számára. Ekkor jelentkezett nála a fent említett férfiú – ugyanezzel az indítvánnyal. Két üzletember egymásra talált. A nyomdász, aki a háború előtti években malomkő-ügynök volt Magyarországon és a negyvenes évek végén érkezett Ausztráliába, egyetlen vizsgafeltételhez kötötte a főszerkesztői pozíciót: – Nahát, akkor üljön most ide le és írjon egy vezércikket – mondta az aspiránsnak, aki viszont még egy melbourne-i vágóhídon segédmunkásként csontozta a beérkező marhákat-birkákat, de legénykorában a harmincas években Budapesten az Új Magazin nevű színházi pletykalap körül riportereskedett. A vezércikk félóra alatt elkészült, a nyomdatulajdonos elolvasta és megállapíthatta, hogy nagyjából összefüggő mondatok vannak benne – indulhat a lap.
Gépszedő nélkül azonban nincs újság. Az évszázad közepe táján a szövegszerkesztő és a hozzá kapcsolt technológia még ismeretlen volt, egy lap előállításához szedőgép és kezelője szükségeltetett. Előkerült egy öreg nyomdász – nevezzük R. bácsinak annál is inkább, mert ez volt nevének kezdőbetűje –, aki üres óráiban hajlandó volt jó pénzért kiszedni az újságot. R bácsi a nyolcvan felé közeledett, és az első világháborúban az olasz hadszíntéren egy gránátrobbanástól teljességgel megsüketült. Azazhogy egy erősítővel kiegészített hallókészülék által mégiscsak hallott – már amit akart. Ez az újság tördelése folyamán számára kifejezett előnyt jelentett. R. bácsi jellemzésénél nem hallgatható el az sem, hogy élemedett kora ellenére rendkívüli szexuális érdeklődéssel bírt – amit ő maga értetlenül szemlélt és afféle betegségnek tulajdonított. Felesége mellett barátnői voltak, mégpedig a világ különböző városaiban, ahová rendszeres hajóutazásai alkalmával érkezett. Valamennyien idősebb özvegyasszonyok voltak, és R. bácsi úgy tekintette őket, mint pirulákat, melyeket lefekvés előtt rendszeresen szednie kell.
Megindult tehát az újság, s hamarosan hozzá csapódtak a működéséhez szükséges egyéb figurák: csomagoló, terjesztő, hirdetésügynök. Eme utóbbi, hatvanas éveihez közelítő tömzsi férfi volt, veres arcán állandóan valamiféle méreg honolt: tűzhányó kitörés előtt, bőr alatti tolulás, a külső körülmények emészthetetlenségének megjelenítése. Aktatáskával a kezében jelent meg délutánonként a szerkesztőségnek aposztrofált és a nyomdához ragasztott sufniszerű tákolmányban, kiragadott az aktatáskából egy-két papírlapot és lecsapta a főszerkesztő elé az íróasztalra:
– Itt van, ni! Három hónapos kötés, minden második héten jöjjön, jobb oldalra, keretes. Érti ezt maga?
A főszerkesztő gyilkos tekintetet lövellt az ügynök felé, ami még a cigarettafüstön át is látható volt, és felemelte a blankettára rótt szöveget. Aztán felugrott:
– Megőrült ?! – ordította – Ilyet hoz nekem? Magyar lapba??
– Mi baja van vele?
– Az, hogy ez közölhetetlen! Ilyen szót mi nem használhatunk.
Az ügynök vissza-villámlott, kikapta a főszerkesztő kezéből a papírt, szemüveget rántott és a szövegbe mélyedt.
– Ez egy olasz fodrász szalon hirdetése, negyedévre adta fel, jól fog fizetni – mondta.
A főszerk. arcszíne átvette a hirdetésügynök arcának bíborát: – Pina of St. Kilda – olvasta fennhangon a blankettáról.
R. bácsi sietve felsrófolta hallókészülékét.
– Ez a fodrászat tulajdonosnőjének a neve – magyarázta az ügynök. – Őróla van elnevezve a szalon. Ez egy közönséges olasz női név, mint… mint nálunk mondjuk a Mária, vagy… az Erzsébet.
– Ez így nem jöhet – intézte el a főszerk. – Magyarázza el neki.
Az ügynök kikapta a hirdetést a főnök kezéből, aktatáskájába gyömöszölte.
– A maga kedvéért nem fogja megváltoztatni a nevét – dohogta, és az ajtóból még visszaszólt: – Az ember kiteszi a belét, hogy behozzon valamit, végre megvan a kötés negyedévre, és akkor maga… Vegye tudomásul, hogy nekem mindenképpen jár a tizenöt százalék, ha közli, ha nem! Megdolgoztam érte! – ezzel elviharzott.
A hirdetésügynök amúgy rejtélyes utakat járt meg, míg Ausztráliába érkezett. A háború előtt és kis ideig utána is Budapesten az illatszer szakmában tevékenykedett, majd a kommunista hatalomátvétel, azaz a „fordulat éve” után az ő számára is a fordulat éve következett: családjával együtt sikeresen távozott az országból, és néhány hónapon belül – a szokványos emigráns célországoktól eltérően – Perzsiában tűnt fel. Ott – rossz nyelvek szerint – a sah égisze alatt több egzisztenciális formulával próbálkozott és ennek során nem riadt vissza – állítólag – egész valójukat áruba bocsátó lányok kereskedelmi közvetítésétől sem.
A próbálkozások még eme utóbbi, általában igen jövedelmező szakmákban sem bizonyultak különösebben sikeresnek, mert az 1956-os magyar menekültek egyik hullámával eléggé kerülő úton, Teheránból Melbourne-be érkezett. Innen már csak egy lépés volt az emigráns újság.
Maga a lap kétségtelenül betöltött egyfajta kezdetleges igényt. Az új, ismeretlen világban letelepedő magyarok orientálódását szolgálta, egy bulvárlap és egy szolgáltatási értesítő nehezen meghatározható keveréke volt, szórakoztatás és hasznos tudnivalók nyomtatott elegye. Volt benne angol nyelviskolai rovat, jogi tanácsadás, receptek, szépségápolás és kozmetika-rovat, apróhirdetések, hírek az óhazából és a világból, ollózás más magyar nyelvű kiadványokból, sport és futballeredmények, rendezvények naptára. Ezenkívül a szerkesztő – az állandó anyaghiány miatt – sűrűn közölt jó szándékú, de dilettáns írásokat, olvasói leveleket, úgyszólván mindent, ami hétről-hétre megtöltheti az oldalakat. Magát az újságot magyar emigránsok által látogatott helyeken árulták: vendéglőkben, csemegeüzletekben, néhány idegennyelvű lapokat árusító kioszkban, egy-két könyvüzletben. Lebegett a szabadkereskedelem áramlatában.
* * *
A Sydney-i szerkesztőségi szoba, ahová ottani szerkesztőként avanzsáltam, egy nagyobb terem négy rekeszre osztott része volt. A szobákat vékony, hevenyészetten összeeszkábált furnérlapokból álló „falak” választották el egymástól, és a négy bérlő mindegyike magyar volt. A földszintes épületet egy magyar házügynökség, azaz annak tulajdonosnője bocsátotta a bérlők rendelkezésére, az egyik rekeszben ő székelt és bonyolította üzleti ügyeit. A másikban egy idős orvos rendelt, hajlott hátú, csoszogva járkáló ember, inkább ő látszott paciensnek, semmint azok, akik néha gyógyítás céljából fölkeresték. A papírvékony falakon át hallható volt, amint azt mondta úgyszólván mindegyik betegének: – ez semmi egyéb, mint vitaminhiány. Most beadok magának egy B-vitamin injekciót és szíveskedjék jövő szerdán bejönni egy másikért. Ez fel fogja erősíteni.
Legérdekesebb és egyben legzsenánsabb bérlő azonban egy praxisát kezdő fiatal ügyvéd volt, a szakma kötelező eleganciájával öltöző, vöröshajú szemüveges fiatalember, könnyen hevülő vérmérséklettel és sztentori hangerővel megáldva. A magánügyeket féltve feltáró ügyfelek érzékenységére mit sem hederítve, mindenekelőtt elordította az előtte ülő kliensnek ama problémáját, ami miatt az őt felkereste: – Szóval, azért jött hozzám, hogy tanácsot kérjen arra vonatkozólag, miszerint a férje tettlegesen bántalmazta, miután ön rajtakapta őt, amint a lányával… – Avagy egy más alkalommal: – Ha jól értem, az ön volt felesége a válás után sem akar kiköltözni a lakásból, noha már a szeretőjével él… Hát kérem, írok neki egy felszólító levelet, ez öt fontba fog kerülni, megijesszük a büdös kurvát, az anyja istenit!
Kevéssé érthető, hogy a pályaválasztás, majd a jogi tanulmányok folyamán a fiatalembert elkerülték azon tanácsadók, akik egyéniségéből kifolyólag más hivatás gyakorlása felé terelhették volna figyelmét. Meglehet azonban, hogy egyszerűen rossz helyen nyitott irodát, párnázott ajtó és falak helyett papírvékony elválasztó-falú helyiséget választott tevékenysége színhelyéül.
Sydney-be érkeztemkor szobát vettem ki a Paddington nevű városrészben, mely girbe-gurba kanyargó és egymásba futó utcácskáival valamelyest a Tabánhoz hasonlított, kivéve az építkezési stílust, mely szolgai másolata volt az angol építészetnek. A szorosan egymásba épített egyemeletes házak utcaszint alatti szobákkal kezdődtek, feljebb az utcára nyíló ablaksoruk előtt beépített terasz húzódott, a legtöbb ilyen ház az ún. Sydney lace-szel volt díszítve, azaz kovácsoltvas csipkézéssel kiképzett rácsozattal. Ezek az épületek még a múlt század vége felé épülhettek, az 1890-es években, kopottságuk mértéke erről tanúskodott. Feltűnő volt, hogy falaikon még a kopások is egyformák voltak, mintha egyetlen kéz karcolta volna ugyanazokat a kopás-formákat mindegyik épületre. Mindazonáltal a városrésznek bizonyos charme-ja volt, ezek az öreg utcák dombokra futottak le-fel, s a kereszteződéseknél néha elővillant a kéken szikrázó tengeröböl egy-egy részlete. Ma már Paddington igen felkapott és divatos lett, a házárak harmincszorosára szöktek, jónevű képgalériák, pub-ok, régiségkereskedések nyíltak a továbbra is kacskaringós utcákon.
Meglehetősen magányosan éltem az idegen városban, amely viszont szépségével és mediterrán hangulatával, meleg levegőjével és általános oldottságával igencsak meghódított. Az irodai órák után rendszerint a bűnösnek aposztrofált, de mindenképpen bohém Kings Cross-i városrészben vacsoráztam, az akkoriban gombamódra szaporodó magyar vendéglők egyikében, művészek, lógósok, prostituáltak és mulatók vidékén, anélkül, hogy részévé váltam volna a színtér életének. Hétvégeken a tengerpart puha, fehér homokú beach-eire jártam, fürdések szüneteiben nagyokat olvastam a meleg homokban és a barnára sült gyönyörű idomú lányok mozdulatait figyeltem. A városok ritmikája változik. Az akkori Sydney jórészt álmos, lassúbb iramú nagyváros volt, gazdaságilag – mint egész Ausztrália – biztonságosan ringott az angol anyaország ölében, termékeit automatikusan átvették a nemzetközösség államai, európai közös piacnak híre-hamva sem volt. A drót-ruhaakasztót felidéző híd, a Harbour Bridge körül elterpeszkedő, tengeröblökkel csipkézett városban semmi sem volt sietős, az emberek kényelmesen végezték munkájukat, az Operaház kontúrjai még a dán építész agytekervényeiben szunnyadoztak.
A szerkesztőségi munka folyamán nem egyszer volt alkalmam találkozni érdekes emberekkel, akik felkeresték különböző ügyekben a lapot. Egyik nap nagybajszú, tagbaszakadt férfi lépett az irodába, hóna alatt nagy köteg újsággal. Négy-öt hónapos magyarországi lapok voltak, gyűröttségük kimerítő olvasottságukról árulkodott. A férfiről kiderült, hogy hajóskapitány. Egy kereskedelmi hajózási vállalat gőzösének parancsnoka, tizenhét, részben Fülöp-szigeti tengerész irányítója. A kis tengerjáró az óceánnak az ausztrál partokhoz aránylag közeli szigetvilágába szállít rakományt, s hoz visszafele is árut. A hajóskapitány háromhavonta érkezik vissza Sydney-be, s amig megrakják hajóját, addig – többek között – felkeresi a másik rekeszben működő öreg orvost, aki belényomja a szokásos B vitamin-injekciót.
– Nagyon jó ám az nékem – magyarázta széles vasmegyei kiejtéssel – a doktor úr felpaprikázza a véremet, aztán mehetek, nincs semmi bajom. Meg aztán elteszi nekem az újságokat…
Ugyancsak kiderült, hogy az emígy összegyűjtött immár féléves lapokat leadja az Új Hebridákon egy magyar csemegeüzletben, ahol a tulajdonos képeslapokat ad érte, amelyeket viszont a felesége kap hajópostával Tahitiből. Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy mit tesz, ha a hajója elsüllyed, és mondjuk a vízben egy fadarabba kapaszkodva megtámadja egy cápa. A fejét vakarta: – hát… először is eddig még nem süllyedt el a hajóm, tehát nem tudom… Aztán meg mivel még nem kapaszkodtam hajóroncsba miközben megtámadott egy cápa – ezt sem tudom.
Az ember ilyenkor megtanulja, hogy a kíváncsiság néha a kaland mítoszának lerombolásához vezethet.
Az idegen városba csöppent ember magánya azonban nem mindig végleges. Egy nap megjelent a szerkesztőségi szobában teljes bomló testiségében S. Éva rajzoló-festő-illusztrátor és lehuppant a látogatók részére egy használt bútorüzletből beszerzett nádszékbe, amely azon nyomban összeomlott alatta. Ezt megelőzőleg levél érkezett tőle az irodába: A négyórás városi vonattal jövök. Várjon az állomáson.
Nem ismertem személyesen S. Évát, de tudtam róla. Egy Amerikába vándorolt budapesti barátomtól „örököltem”, akinek féltestvére volt. Ausztriai elválásunkkor adta át nővére ausztráliai címét, mondván, hogy az illető negyven és ötven közötti hölgy, rajzoló, a harmincas években Jaschiknál tanult, majd beleszeretett egy holland zenészbe és azzal elhagyta az országot. Keressem fel, értelmes asszony.
Írtam neki egy udvarias, bemutatkozó levelet, erre érkezett a magvas válasz. A levélben nem volt telefonszám, csak feladói cím. Még volt néhány nap a jelzett érkezésig, úgyhogy gyorsan menesztettem egy levelezőlapot, abbéli kétségemnek adva hangot, hogy talán nem ismerjük fel egymást, mivel még sohasem találkoztunk. Körülbelül kétszáz-háromszáz ember száll ki a vonatból, hogy’ a fenébe tudom majd, hogy melyik közülük S. Éva? Arra számítottam, hogy fényképet küld, vagy valamilyen ismertetőjelet javasol. Ehelyett postafordultával érkezett válaszlapján azt írta:
– Ne vicceljen! Két középeurópai arc csak egymásra talál!
Elgondolkoztatott, hogy egy arc mitől közép-európai, és meddig nevezhető közép-európainak Ausztráliában, ahol akkoriban a népesség jelentős hányada már az említett világrészből származott. Némi aggodalommal mentem ki a vasútállomásra, ahová éppen akkor futott be a jelzett vonatszerelvény. A peronokról leomló utasáradat csakhamar feltöltötte az állomás betonplatformját, a kavargó tömeg a kijáratok felé zúdult. Reményt vesztetten forgolódtam lehetőleg minden irányba, mint egy periszkóp. Aztán az utolsó előtti kocsi felől, két kezében poggyásszal egyenesen felém iramlott egy alak, akár egy célpontra kódolt rakéta. Ahogy felém tartott, egyre kivehetőbbé váltak egy nő mindkét dimenzióban növekvő körvonalai.
A becsapódás – azaz két bőrönd csattanása lábam előtt – mellőzte a célba ért rakéták közismert hatását. Széles, férfias arc, kék szemek, vastag szemöldökök. – Mehetünk – közölte, mintha már régről ismerne, sőt, mintha már unna is egy kicsit. Nagyot fújt a levegőbe és csak ezután tört ki belőle az addig valószínűleg visszafojtott nevetés, és ahogy ez megállíthatatlan hahotába fordult, fehéren villódzó fogai fényt gyújtottak az arcra. – Na ugye, hogy megtaláltuk egymást –, mondta aztán lenyugodva.
– Örülök, hogy személyesen is… – hebegtem és az egyik bőröndöt felkapva megindultunk a kijárat felé.
László-Márki Károly 9 éves
Németh Boglárka 10 éves
A magyar népi találós kérdések számát 5-10 ezer körülire szokás becsülni (Mándoki 1988: 240), s közülük legalább egy tucat a gomba kitalálását célozza. A magyarban, miként a világ népeinél általában, a gomba kitalálására vonatkozó találós kérdésekben a tipikus gomba – tehát nem a tapló, szarvasgomba, korallgomba vagy pöfeteg stb. –, azon tulajdonsága fejeződik ki, hogy – szemlélettől függően – egy vagy fél lábon áll és kalapja (kucsmája stb.) van. Egyébként szerte Európában a legtipikusabb gomba a bódító légyölő galóca, míg a legtipikusabb ehető gomba a (termesztett) csiperke. Az idáig ismeretes magyar találós kérdések döntő többségét Erdélyben gyűjtötték, s bizonyos szempontból sajátos – valószínűleg a környező népek folklórjából is kimutatható – szemléleteket tükröznek. A magyar találósokhoz szemléletében közel áll az a baskír találós kérdés, mely szerint: „Egy apró gyerek óriási kucsmát vett” (Mándoki 1985: 49), míg egészen másféle – a magyarból és tudomásom szerint egyelőre más európai folklórgyűjtésből sem regisztrált – szemléletű az ujgur: „Ezerlapos könyvet kaptam” (Mándoki 1985: 78).
A magyarból talán legismertebb a már Kriza János háromszéki gyűjtésében is szereplő Fejér egyház fél lábon áll (1975: 275; Magyarózd, Horváth 1980: 354, fehér variánssal Árpád, Érbogyoszló, Gyanta, Szalács, Tenke, Fábián 1994: 90), további variánsai: Fehér ház fél lábon áll. Mi az? (Kisiratos, Kovács é. n. 224; Kibéd, Ráduly 1990: 107; Sóvidék, Gub 1996: 88); Kicsi fehér ház, féllábon áll. Mi az? (Zsigmond & Palkó 1996: 122); Fejér ëgyház ëgy lábon áll (Gyergyó, Molnár 1902: 532); Hófehér vár, / Egy lábon áll (Biharpüspöki, Fábián 1994: 90); Fehér ember fél lábon áll (Kibéd, Ráduly 1990: 107); Fehér ember féllábú (Sóvidék, Gub 1996: 88). Ezzel a típussal rokon a Feje egy, / Lába egy, / Az erdőn is megterem (Cséhtelek, Fábián 1994: 90). Ennek a szemléletmódnak az elterjedtségét mutatja, hogy a mintegy féltucat gombára vonatkozó karél találós kérdés közül valamennyi a fél lábbal kapcsolatos (Lavonen 1982: 50, 102). Egy lengyel találós kérdés így szól: „Az erdőben egy lábon áll, / Hazafelé kosárban jár” (Mándoki 1998).
Érdemes kitérőképpen megjegyezni, hogy Fehéregyháza vagy Fejéregyház néven több magyar település is ismeretes, s nyilvánvalóan fehér falú templomukról nevezték el őket (Kiss 1983: 213). A ma is létező Fehéregyháza (románul Albești, németül Weissenkirch, a helyi szász nyelvjárásban Weisskirich) Segesvártól északkeletre fekszik. Egy másik Fehéregyháza (Alba Maria, Alba Ecclesia) középkori helység volt a mai Óbuda területén. Anonymus szerint templomát Árpád sírja fölé emelték, így a XIX. század folyamán sok történész, régész tett kísérletet arra – eredménytelenül–, hogy a honfoglalás 1896-ban ünnepelt millenniumára megtalálja, s felkutatására az utóbbi években is történtek kísérletek. Egy további Fehéregyház tulajdonképpen Pozsonyfehéregyház, ma Szlovákiában Biely Kostol.
A magyarban, legalábbis a népi szemléletben a gomba a növények közé sorolódik, igaz a legperifériálisabb – legkevésbé tipikus – növények közé. Erre épít egy kömlődi (Komárom megye) találós kérdés: Nem virágzik, mégis terëm (Gősy 1911). A gombának ugyancsak ehhez a tulajdonságához kapcsolódik egy következő, igen népszerű típusa a találós kérdéseknek: Levele nincs, virága nincs, / Erdőn-mezőn fél lábon áll, / Feje fölött nagy ernyője, / A napsugár meg ne süsse. Mi az? (Kisiratos, Kovács é. n. 224; fölött helyett felett variánssal Sóvidék, Gub 1996: 88); variánsa: Levele nincs, virága sincs, / Erdőn mezőn fél lábon áll. / Feje felett nagy ernyője, / Hogy a napfény meg ne süsse (Érbogyoszló, Gyanta, Nagyszalonta, Fábián 1994: 91). A gomba itt említett tulajdonságait emeli ki a Nem virágzik, mégis terem (Kibéd, Ráduly 1990: 108; Albis, Cséhtelek, Nagyszalonta, Fábián 1994: 91; Sóvidék, Gub 1996: 88), variánsa: Nincs virágja, mégis terem (Kibéd, Ráduly 1990: 108); továbbá a Növény vagyok, nincs levelem, és mégis az emberek eledele vagyok, mi az? (Magyarózd, Horváth 1980: 356), illetve a Se levele, se gyökere, se magja se virágja (Kibéd, Ráduly 1990: 108), aminek ellentmond az ugyanitt gyűjtött Mi nélkül nem él meg a gomba? – Gyökér nélkül (Kibéd, Ráduly 1990: 108).
Ugyanannak a típusnak a variánsait képviselik a következő gyűjtések: Kicsi törpe mennybe néz (Kibéd, Ráduly 1990: 107); Kicsi törpe mennybe lát (Sóvidék, Gub 1996: 88); Törpe zsidó mennybe lát (Kibéd, Ráduly 1990: 108); Törpe zsidó mennybe néz (Sóvidék, Gub 1996: 88).
A tipikus gomba legfeltűnőbb része a kalapja, s erre épülnek a következő találósok: Kicsi ember, nagy kalap, / Kuporog a fa alatt (Bélfenyér, Éradony, Kiskereki, Mezőtelki, Szalacs, Fábián 1994: 90); Kicsi fején nagy kalap, / Kuporog a fa alatt (Kibéd, Ráduly 1990: 107; Köbölkút, Fábián 1994: 90; Sóvidék, Gub 1996: 88); Kicsi csupor, nagy kalap, / Kuporog a fa alatt (Szentjobb, Fábián 1994: 90); Feje felett nagy kalap, / Kuporog a fa alatt (Szalacs, Fábián 1994: 90); Napokig is ott van rajta, / Kicsi fején nagy kalapja (Sepsikőröspatak, Zsigmond 1994: 34). További típust képvisel az Egy kalap alá ezren férnek. Mi az? – Gomba és a fűszálak (Beck 1965: 92).
Végezetül két különleges találós kérdés. A Kicsike tatár, / Pogácsát kínál Mándoki László bulgáriai gagauz gyűjtése (1985: 9), utóbb azonban a magyar folklórban is megjelent (Köröstarján, Fábián 1994: 90). Szellemes rejtvény a következő: Egy kislányt megkérdeztem: hova megy, hogy hívják, mit visz a kosárban? Egy szóval felel. Mi az? – Esztergomba (Beck 1965: 90)
FELHASZNÁLT IRODALOM
Beck Zoltán: Néphagyományok Orosházáról és környékéről. A Békés Megyei Múzeumi Szervezet Kiadványai I. 1965.
Fábián Imre: Bihari találós kérdések, mesetalányok. Nagyvárad: Literator 1994.
Gősy Géza: „Találós mesék.” Magyar Nyelvőr 40(1911)191.
Gub Jenő: Erdő-mező növényei a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet 1996.
Horváth István: Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról. Bp.: Magyar Helikon 1980, 2. kiadás. (Kolozsvár: Dacia 1970, 1. kiadás.)
Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp.: Akadémiai 19781, 19833.
Kovács Ferenc: Iratosi kertek alatt. Bukarest: Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó é.n.
Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Kolozsvár: Stein János 18631. Bukarest: Kriterion 19754.
Lavonen, N. A.: Karel’skije narodnyje zagadki. – Karjalaisia arvoituksia.
Petrozavodsk: Karelija 1982.
Mándoki László: Ház tetején nyeles edény. Török népek találós kérdései. Bp.: Móra Ferenc 1985.
: „Szóbeli rejtvények.” In: Vargyas Lajos, szerk.: Magyar népköltészet. (Magyar néprajz 5. Folklór 1.) Bp.: Akadémiai 1988: 238–250.
: „Lengyel találós kérdések.” Hetedhéthatár. Dél-dunántúli Közérdekű Magazin 2(1998)5: 25.
Molnár Antónia: „Találós mesék.” Magyar Nyelvőr 31(1902)9: 532–4.
Ráduly János: Hold elejti, Nap felkapja. (Kibédi találós kérdések.) Bukarest: Kriterion 1990.
Zsigmond Győző: „A gomba helye népi kultúránkban. Egy falu (Sepsikőröspatak) etnomikológiai vizsgálata.” Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2, Kolozsvár 1994: 22–58.
Zsigmond József & Palkó Attila: Magyaró néphagyományaiból. Marosvásárhely: MENTOR 1996.
Pap Szimi 11 éves
Nem mindennapi dolog, hogy egy vaskos verskötetet úgy lapozol és olvasol, hogy megfeledkezel az időről, s csak a könyvet tartó kezed fárad el, kedvedet vers viszi versre tovább. Búzás Hubának mostanában jelent meg válogatott verseinek gyűjteménye Elodázhatatlan ódáim címmel, ami a költő kilencvenedik esztendejére céloz. Érthető az összegezés szándéka, de – ismerve őt – még nem kell félnie késedelemtől.
Búzás Huba immár negyedszázada, amióta húsz esztendő önkéntes elcsendesülés után Kávéillat című kötetével visszatért a költészethez, kiemelkedő lírai teljesítményt nyújtott. Még kéziratban ismerhettem meg lektorálásra küldött, monumentális munkáját, az Ég Föld Emberek trilógia darabjait, ezeket a filozofikus mélységű, az élet és a művészetek széleskörű ismeretéről tanúskodó, költői remekléseket, amelyek – sajnálatosan – kellő méltatás nélkül maradtak. De kellő méltatást kapnak-e manapság a művek? Nem kerül kezembe minden nyomtatott irodalmi lap, ezért inkább csak kérdezem. Mert költőnk különösen megérdemelné-megérdemli a figyelmet.
A klasszikus Európa neveltje, ezt sugallják versei. Janus Pannonius és a végvári Balassi szellemi utóda, nem véletlen, hogy megírta életüket drámában azon az eredeti, összetéveszthetetlen költői nyelven, amin megszólal verseiben. Zenét hallunk, ha olvassuk sorait, hátára vesz a ritmus, elbűvöl a maga-teremtette szó, a tájnyelvből beemelt szókincs, a személyesség vagy máshol a szikár valóság, a metafizikai tudás és a leghétköznapibb élet lírába oldódó varázsa.
A lélek jelenében, az Ódák, elégiák, rapszódiák, szimfóniák és a Lélek a jövendőben ciklusok darabjai a korábbi kötetekből kerültek válogatásra, de szép számmal vannak eddig még könyvbéli közlésre nem került versek. Összességében egy életút tükröződése, ahogy maga a költő mondja: a lenyugvó nap visszaverődő fényében.
Az Elodázhatatlan ódáim többszáz verse – mint Búzás Huba korábbi, három nagy költői eposza – a létezés lényegét és távlatát mutatja fel, az élet örömét és kálváriáját, tudatosan és lírai ösztönösséggel eligazodva földi és kozmikus világunkban. Formaművész, jól tudja, hogy a vers köntöse teszi verssé a verset, és persze, amit már említettünk, a nyelv. Ebben – noha hasonló a legnagyobbakhoz, a korábbi századok és a modern kor lírikusaihoz – összetéveszthetetlenül eredeti. Sok hangon szól – szavaival élve: az átélt élmények, valós vagy képzelt emlékképeink eseményeire vissza-visszarévedve, hogy testet öltsön a vers, a szépség. Búzás Huba szenvedélyessége a fiatalság visszaidézésében valóban a szépség igézetével támasztja fel a szerelmet, mint hogy ez a belső izzás vezeti átélt viharos századunk megítélésében a Félrevert harangjaink darabjaiban.
A kötet olvasása feltámaszhatja a költészet iránti érdeklődést, mert valljuk be, napjainkban nincs a köz figyelmében a vers, mint ahogy volt boldogult évtizedeinkben. Vajon nem oka-e a mai költő bezárkózása is a csak maga kódolható alkotásba? Búzás Huba ahhoz a lírai vonulathoz tartozik, amely a Nyugatosoktól kezdve az Új Holdasokon át a háború utáni, sokrétű, de a világlírába sorolható költők nemzedéke volt.
A kötethez Ágh István írt tudós elemzést. Azzal fejezi be, hogy költészetével Búzás Huba rábír bennünket magyar nyelvkincsünk legmélyebb rétegeiben rejtőzködő szavaink feltámasztásában. És – teszem hozzá – versolvasó kedvünk feltámasztására is. (Búzás Huba: Elodázhatatlan ódáim, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)
2024-ben adta ki a Napkút Kiadó Szatmári-Nagy Anikó Trencsényi László – Személyes tükör 80 év pedagógiatörténetéről című életrajzi monográfiáját, amelynek értékeit Kellei György író a következőképpen összegezte: „ismerem a szerző korábbi köteteit, így határozottan kijelenthetem, hogy ezúttal is bámulatos empátiával, tárgyi/szakmai alapossággal mutatja be modelljének páratlan, tiszteletre méltó és többrétegű pedagógiai munkásságát”. És valóban. A könyv olvasása során (tanítványként a Szatmári-Nagy Anikó által hivatkozott Trencsényi-kötetek birtokában) sok minden más mellett nekem is az tűnt fel (több minden más vonás mellett), hogy a szerző mennyire alaposan olvasta el a méltán tisztelt professzor munkáit, s hogy milyen – szerintem is – páratlan szerkesztői kvalitásai vannak, amikor a különböző Trencsényi-munkák alapján rendszerezi egy-egy pedagógiatörténeti korszak (és az azokhoz szervesen kapcsolódó) életrajzi állomások elemeit.
Trencsényi Lászlóval több mint huszonöt éves tanár-diák viszony és barátság köt össze, de az élet sodrásában nem volt időm arra, hogy mindent magamba szívjak családtörténetéből és szakmai útjának történetéből, ezért különösen örülök Szatmári-Nagy Anikó munkájának, mert ezeket a „hiányosságokat” könyve most teljes mértékben pótolja; azt hiszem, hogy a tanítványok közül nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló indíttatásból, szintén nagy örömmel olvassa a szóban forgó opust, amely nemes egyszerűséggel fogalmazva: letehetetlen, annyira izgalmas. S ez nyilván nemcsak a „főszereplő” impulzusokkal teli életének köszönhető, hanem annak is, hogy Szatmári-Nagy Anikónak „remek vénája” van a komplex (mindent átfogó) összefüggések megvilágításához.
A könyv címlapján szerepel egy mottó: „Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.” Az idézet egy József Attila-töredék 1937-ből, amely szerintem jó választás, mert a nagy költő életérzése találóan jellemzi a – monográfiában kiválóan megrajzolt – Trencsényi-féle szakmai munkásság vezérlő elvét.
A kötetben megismerjük a gyermekkort. Azt, hogy az édesapa és édesanya szakmai megbecsültségének köszönhetően megfordult náluk, az otthonukban, a hazai élet krémje. Aztán értesülünk arról, hogy Trencsényi a gimnáziumi éveiben tagja lett a Dési Huber KISZ-alapszervezetnek, hogy osztálytársaival – Csoóri Sándor hatására – szociográfiákat írtak, illetve irodalmi pódiumműsorokat vállaltak, amely aktivitásoknak köszönhetően (negyedik évfolyamon) kibontakozott a Makai Évával való – és az egész életét meghatározó – szerelem is. Az egykori gimnáziumi osztálytárs a felesége lett, Trencsényi pedig az addig elvezető úton „megcsillogtatta az írói vénáját” is, amennyiben az „Éva-szerelmet” gyönyörűséges (verstanilag rendkívül precíz) szerelmi líra kísérte.
Trencsényi ifjú titánként lázadozott. A Dési Huber KISZ-alapszervezet keretei között 1964 őszén tiltakozott a KISZ Kongresszus élelmiszer ellátmánya ellen. Amikor két párizsis zsömlét kaptak és egy üveg üdítőt, akkor tüntetőleg zsíros kenyereket vettek elő zöldpaprikával, amely miatt a – társaival együtt – maoistának bélyegezték, de ellenforradalmi vádakkal is illeték, amiért részt vett egy olyan felolvasó rendezvényen, ahol Csoóri Sándor beszámolt arról, hogy Iszapeső című kisregényét azért nem adták ki, mert le merte írni, hogy egy parasztlányt szovjet katona erőszakolt meg.
Trencsényi László rebellizmusa az egyetemen is megmutatkozott. 1969-ben aktív résztvevője (tisztségviselője) volt annak a pesti bölcsészkari diákmozgalomnak, amely a „szocializmuskorrekció” és a „szocialista demokratizmus” jelszavaival a politikai és tudományos közélet megújítását/reformját/az egyetemi hallgatók szélesebb körű autonómiáját követelte a döntéshozói fórumokon, és megbuktatta a bölcsészkari KISZ-t, azaz Trencsényi már ebben az időszakban is úgy lépett föl, mint a demokratikus pedagógiai szocializáció úttörője, aki a „marxizmusreneszánsz” bűvöletében a szocialista (benne: szabadság)eszmék érvényesítését kérte számon.
Szatmári-Nagy Anikó monográfiája ugyanakkor kitér arra is, hogy a lázadások mellett a gimnázium (és a későbbiekben az egyetem is) a képzőművészet (a rajz és a festés) iránti művészeti orientáció időszaka. A Nógrád megyében található pataki iskolában is csak úgy vállalt kezdő tanárként állást, ha rajzot is taníthatott.
A diploma megszerzése után azért ment Nógrádba tanítani Makai Évával, mert a vészkorszakot Trencsényi családja ott élte túl, s ezért „cserében” a megye hátrányos helyzetű diákjainak szeretett volna visszaadni valamit abból a sok szeretetből, emberségből, amit ő és a családja kapott.
Aztán a pataki iskolaigazgató szakmai féltékenysége miatt elköltözött az északi megyéből. Az Úttörő Központ kulturális tevékenységeinek felelőse lett, amibe nagy kedvvel vágott bele, mert mindig is érdekelte a művészeti nevelés. Működése során segítette a táncházmozgalmat és ott bábáskodott a megszülető drámapedagógiai stúdium körül. Kétévente országos úttörő népművészeti tábort szervezett Csillebércen, ahol Sebő és Halmos zenélt, Tímár Sándor pedig táncot tanított. A Fiatalok Népművészeti Stúdiója barátságát megszerezve – kézműves foglalkozásokat szervezett, de ő állt a népzenei és nemzetiségi gyermekfesztiválok mögött is. Különösen kiemelkedő projektje volt egy modernitás-tematikájú szaktáborban a CSIBÉSZKE (Csillebérci Szövetséges Köztársaságok Egysége), amelynek életre hívását a gyermekek „alkotmányozó nemzetgyűlése” mondta ki, s amely történelmi korszakok köré szerveződött, mint komplex művészeti tábor.
A rendszerváltás után az úttörőmozgalom mint a magyar úttörők kulturális életének korábbi reformerét, visszahívta Trencsényit a soraiba, s ő elvállalta, hogy tagja legyen az ügyvivő testületnek. Ebbéli minőségében aztán próbált új életet lehelni a gyermekszervezetbe, amely fókuszába egy „barátságos harmadik évezredre” készülve a nemzetiségekhez, más nemzetekhez fűző inkluzív viszonyulást, az állatbarátságot, a környezetvédelmet állította. Ugyanakkor ez a formáció már nem különbözött a harmadik demokrácia újonnan létrejövő gyermekszervezeteitől, s végül az úttörőknek 2018-ban – a mozgalom utolsó megmaradt bástyáját – Csillebércet is fel kellett adniuk.
Trencsényi kutatóként megismerkedett két fontos szakmai szereplővel: Mihály Ottóval és Loránd Ferenccel, és a gyermekként még a szocializmus eszméi által „megfertőzött” diákból – felnőtt korára – egyre inkább iskolareformer is lett. A rendszerváltás kezdeti évei után az iskolareformerek a Miskolci Egyetemre „száműzettek”, ahol pedagógiai innovációk garmadáját kutatták/dolgozták ki. Végül a 2010 utáni autokratikus rendszerben meggyőződéses demokrataként szembefordult/és szembefordul ma is az illiberális demokrácia képviselőivel.
Hiánypótlónak érzem a kötetben a Neves pedagógus elődök című fejezetet, amelyben megismerkedhetünk a nagyapa (Waldapfel János), az apa, (Trencsényi-Waldapfel Imre) és az anya (Petrolay Margit) életrajzával, életével és szakmai múltjával. A három értelmiségiről (elsősorban a szakami tevékenységükről) voltak ismereteim, de személyes családtörténetükről nem, arról pedig végképp nem, hogy Trencsényi László személyiségének/pedagógusi magatartásának a vonásai milyen „szocializációs mátrixba” illeszkednek bele. Ha elolvassuk ezt a fejezetet, akkor abból – mintegy magától értetődő természetességgel –, ez is kibontakozik, továbbá az is, hogy a 21. században miért lett predesztinált arra, hogy közéleti szerepvállalásai legyenek, ugyanis nem tehetett másként. Trencsényi László mai szakmai/és közéleti tetteinek a gyökere visszanyúlik az „ősök” szellemi holdudvarába, s ez egyben igazolja a kötet azon állítását is, hogy habár 2025-ben Trencsényi László „még csak” 78 éves, az a személyes pedagógiai tükör, amit Szatmári-Nagy Anikó megrajzol igazolhatóan 80 év pedagógiatörténetét jelenti, azaz a szerzőnek igaza volt, amikor ezeket a célokat tűzte ki maga elé, minthogy Trencsényi László élete és szakmai munkássága megfelel mind a két kritériumnak. Egy ember pályáján keresztül megjelenik a magyarországi oktatáspolitika, nevelésügy közelmúltbeli történetének teljes spektruma. (Szatmári-Nagy Anikó: Trencsényi László – Személyes tükör 80 év pedagógiatörténetéről, Napkút Kiadó, 2024.)
Barta Sára 10 éves
Lisztes Sári Lili 12 éves
Kooperatív munka: Gurbai Hanna, Bíró Zsanett, Rostás Zsombor, 11-12 évesek (Komádi)
Turbucz Fatime 12 éves
Bíró Brigitta Edit 14 éves
Veres Dóra Emma 12 éves
Rostás Natasa Zselyke 9 éves
Kari Sanci 7 éves
Rostás Kelen 9 éves
Szász Boglárka 12 éves
Gerdai Lilien 11 éves
Vadász Levente 11 éves
Milák Kiara Ketrin 12 éves