Vadász Levente 13 éves
Népünk múltja a túlélés, mindeddig a megmaradás sikertörténete – vélte és hangoztatta Kosáry Domokos számos alkalommal. Hiszen az egyetlen nem őshonos európai nép a honfoglaló magyarság, amely képes volt államot alapítani és azt évezreden át fenntartani, amelyet nem sodortak el a népvándorlás viharai. I. (Szent) István királyunktól kezdve legjobbjaink jövőnket csak itt – a Kárpát-medencében, Európa közepén – az európai népek nagy családjában tudták elképzelni, látták biztosítottnak. Csalfa és áruló, sőt ostoba „államférfiaink”, jogbitorló népvezéreink, idegenszívű uralkodóink nemzetvesztő politikája, haszontalan háborúik, valamint a nagyobb hatalmak fejünk fölött kötött (békének nevezett!) alkui, területi és népesség-csonkításaink, sanyargattatásaink és megsarcolásunk ellenére – megmaradtunk. Tanúsítják ezt jogos önvédelmi háborúink, régi koroktól jegyzett dicső tetteink, forradalmaink és szabadságharcaink, országhatárainkon kívül rekedt magyar ajkú nemzeti kisebbségeink küszködései a létért, népünk hite és elkötelezettsége egy közös – jólétünket is biztosító – európai jogbiztonság mellett, valamint régtől vágyott jogállamunk modern, demokratikus berendezkedése. Ez újabb évezredünkben sincs másként. Tényszerű bizonyíték erre a 2004. május 1-én tartott szabad népszavazás eredménye: az ország belépése – a több évig tartó csatlakozási tárgyalások lezárulta után – az Európai Unióba. Azóta nemcsak magyarok, hanem az Unió polgárai is vagyunk. A konföderáció garanciák fedezete mellett szavatolja nemzeti jogainkat, szabad nyelvhasználatunkat, állampolgárai és a népek egyenjogúságát, előmozdítja gazdasági felzárkózásunkat, kulturális felemelkedésünket.
Személyes élményem: mindez szóba került egy évvel később, amikor az Orpheusz Kiadó irodahelyiségében (a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházának első emeletén székelt a kiadóm) az igazgatóval, Deák Lászlóval tárgyaltam következő verseskötetem (a Hajnali tótágasok) kiadásáról és éppen betoppant hozzá Domokos Mátyás, a neves irodalomkritikus és történész, hogy üdvözölje a tréfásan „Orpheusz úrként” tisztelt József Attila-díjas költőt. Hamarosan – irodalmunk állapotával összefüggésben – a magyarság előtt megnyílt történelmi távlatokra terelődött a szó, nevezetesen arra, hogy nem vagyunk egy nemzetnél se alábbvalóak, mert bármely korábbi és jövőbeni történelmi helyzetünkben a leginkább megbízható „iránytűnk” mindig a mérvadó kultúra volt és lesz. Idézték Adyt – nem múló múltunk miatt idézhetjük ma is! –
Vajjon lehet-e jobbra várni?
Mikor fogunk már összefogni?
Na, végre! Deák László kedvvel citálta Juhász Ferencet, aki szerint Petőfi és Ady óta József Attila tudta csak igazán mi is az: magyarnak lenni? Mert itt Pesten, a külvárosban is – mondta – „honvágya volt a hazára”! Domokos Mátyás pedig Illyés Gyula magyarság-tudatáról beszélt, jövőképéről, aki nem egyszer kijelentette: „magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival”, hiszen – úgymond – „itt, azaz már a Kárpát-medencében, szellemi gyarapodásunk által lettünk lélekben igazán magyarrá” – hovatovább európai magyarrá.
Fennkölt, világító emlékem marad beszélgetőtársaim máig fülembe csengő minden magasztos szava. Irodalmi művekből idézve bizonygatták, hogy messze tekintő géniuszaink (Bartók Bélától Németh Lászlóig, Márai Sándortól Juhász Ferencig) a magyarság jövőjét mindenkor az európai kultúrába ágyazottan látták csak biztosítottnak. (Fájdalom: Domokos Mátyás a következő év nyarán elhalálozott, Deák Lászlót pedig – költőtársamat, kiadómat – 2009. decemberében kísértem utolsó útjára. Hiányukat megszenvedjük.)
Utóbb – ugyancsak 2005-ben, majd 2015-ben is – Juhász Ferenccel folytatott személyes eszmecserénk során hasonlóképpen bizonyosodhattam meg arról, hogy a magyarok jövőben követendő történelmi útjáról – további megmaradásunk végett! – csakugyan azonos meggyőződéssel vélekedik; hogy jövőképünk európaiságára vonatkozó állásfoglalása A tékozló ország című poémájának befejező soraira épül. Íme:
Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét,
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.
Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!
Lám, nyomtatásban is, elnémíthatatlanul harsonázzák legjobbjaink a magyarság történelmi jövőképének mindenkori megőrzését. Hajdan Babits Mihályunk mondá: az író a morál és igazság szolgálatában felelősségtudatát el nem veszítheti: az Írástudóhoz a világítótorony heroizmusa illik. Az írástudók (papok, filozófusok, tudósok, írók, a művészeti élet jelesei) akkor esnek az árulás bűnébe, amikor bármely bűnöket, vétségeket, hibákat erényekké avatnak, magasztalnak, alantasabb érdekeiket pedig a magasabb rendű igazság, a szellem princípiuma fölé akarják helyezni. Meghazudtolva akár a valóság tényeit is! Ez az elv vésődött írói hagyományaink kőtábláiba. Az író, ha jó hazafi, hivatástudatából következően hőn szereti hazáját, nemzetét, népét. Még hibáiban is, de nem hibáival, tévedéseivel együtt. Hibáit, tévedéseit, bűneit nem szeretheti. A független Írástudó: az író, tudós, művész, értelmiségi szakember, ha kulturált, ne képviseljen pártálláspontot, de (vagy hanem!) mutasson rá, ha az országot hatalmába kerítő bármilyen színű politikai banditizmus bontja-rontja le jogállamában a fék-egyensúly rendszerét, a demokrácia tartópilléreit, sérti az emberi jogokat. Az efféle kártevés láttán emelte-emeli föl szavát az Európai Unió kormányzata, a világsajtó, tudósok tucatjai (európai és más országok különféle nemzetiségű polgárai), a többi között figyelmeztetésül tíz éve már. Például 2012-ben Kim Lane Scheppele is, a Princeton Egyetem alkotmányjogász professzora (független társadalomtudós, abszolút szaktekintély, aki 4 éven át itt élt hazánkban, megtanult magyarul, s azóta eredetiben olvassa törvényszövegeinket). Bizonyító tényekre támaszkodva mondta ki már akkor: „Magyarország többé nem alkotmányos demokrácia”. A demokrácia, a jogállam hiánya pedig modern társadalmakban mindig az adott nemzet, nép anyagi, társadalmi romlásához vezet, sőt mentálisan is szellemi-erkölcsi hanyatlását okozza. Ennek ellenére ma még – a tapasztalt tények nyomán – a leghatározottabban tehetjük közhírré: nemzetünk jövőképe változatlan, és semmiféle hatalomnak nincs arra felhatalmazása – még hazudott felhatalmazása sincs! – hogy ezen útjáról nyíltan vagy alattomban népünket letérítse! Társadalmunk hiányos tájékozottsága, szellemi gyarapodásunk akadályozottsága késztet arra, hogy többekkel egyetértésben rámutassunk hazánk választott útjának veszélyeztetésére. Mert hiába vagyunk hittel, meggyőződéssel az Európai Unió tagállama, ha teszem azt irdatlanul nagymérvű és magas kamatozású, nem ismert kötelmekkel járó, netán szükségtelen hitelfelvételek következtében a kormányzat szinte „lábon” adja el országunkat, kockáztatva a nemzet, népünk anyagi és szellemi jólétét, egészségét, biztonságát, jövőjét.
Vadász Levente 13 éves
Lám a széplelkű idő, hogy tisztogat,
sajátosan rendez; mosolyogva loptak
érzelmeket már nagyanyámtól is,
arcán rendezte a ráncokat, majd
megkínálta kaláccsal a betolakodót.
Kegyelem sem sokszor adatott; könnyed
mozdulattal dobták korcs kutyák elé
a masina alatt szült csupasz kismacskákat.
Pattogzó zománcú lavórban mosták
kezeiket, mintha a tisztaság fontos lenne.
Fokozható a feszültség, minden cselekedet
áttehető a mába. Suhognak selymes
hajszálak, karnyi acélsodronyok.
A különbség annyi csak: ma kattintással
rendelhetők számlálhatatlan faktorú
naptejek, és érzelgős kivégzőosztagok.
Behajolnak barna mandulafa ágak
egy valószínűtlen Világ nevű kórház
koszosfehér ablakán. Félelmetes
látvány, lecsukódna a szem.
Behajolnak hóköpenyes nővérek,
ringó mellük jó a szemnek, rossz
az erőtlen kéznek. Túlélési
gyakorlatokat játszunk. Megakad
a duzzogó vérnyomásmérő.
Őzlábgomba szagú vaságyak fölött
mandulával fűszerezett parfüm illata
kereng. Naponta kisorsolnak ingyenes
utazásokat, halottas kocsi kereke zörög,
feketepólós fagylaltárus teker utánuk:
a pisztáciával mi lesz?
Utoljára rogyásig teli asztalnál
találkoztunk, mohón ettél,
nagy tested kiszorította
a fürdőkádból a vizet. Napokig
készültél, káromkodások
után citromos vízzel öblítetted
a szád. Ez sem segített.
Aranyhalak ficánkoltak
az akváriumban, készítetted
a filéző kést, öltél volna.
Napi küzdelem egy falatért.
Még nem tudtad, hogy
a bronzáriumból kiugró feketére
sült lányok szerint fáj az élvezés.
A piruló hús szaga sem riaszt.
Arany után kutattál sebzett
tájakon. Tüzes sugarak szúrtak,
átölelted magad. Gyöngyöző
homlokod kivirágzott.
Megveheted a bókokat.
Az asztalon táncolnak
hasas üvegek, hátad mögé
dobod a szálkákat, megfullad
a kutya. Szétpattan egy ing
a hasadon. Erőltetett menet
a temetőig, nem bírják
a koporsót a muraközi lovak.
Magamra húzom hosszú köpenyem,
fejemre csavarom fekete szövetem,
ahogy a tojás, megbuggyan a nyár,
legelők perzselődnek, mint disznók szőre
öléskor, reped a bőr hátamon.
Beduinokkal járjuk a legelőket,
elsündörögnek az oázisok. Felhajtjuk
szakadt sátrunk oldalát, kitárulkozunk.
Halkul a zene, lassul a tánc, laposodik
a költészet. A tűz körül vérbosszút
tervezünk. Hát itthon vagyunk.
Zemplén, Bükk, Mátra, Börzsöny,
Bakony. Utánozzuk a nomád tábort
ritkás erdőszélen, apadó patak partján.
Csíkhalak vergődnek a sekély vízben.
Előkerül vaktérkép, iránytű, lüktetnek
az erek. Pocsolya, madárkép, zsírkréta vár.
A tájoló nem tájol, leheverednek a fák.
Éjszaka bátorságpróba, bagolyhuhogás,
vacog e hon.
Láttam habzó szájjal
haldokló vadlovakat,
büszke kancákat, csődöröket.
A viperák kétágú nyelve
hasonlított az égből dobott
villámokhoz.
Láttam semmibe néző
költőket, alkoholeső hullott,
arcukról csorgott az alkony.
Keresztet láttak maguk előtt,
meghasadtak a faragott szobrok.
Láttam ártatlan kék szemekből
sugárzó gyűlöletet, tébolydából
szökő kényszerzubbonyos árnyakat,
előttük falépcsők szaladtak,
halottaskocsi közelített,
eltörött a kereke.
Találkoztam csipetnyi boldogsággal is,
a tenger felől sós szél suhogott,
átölelt mindkettőnket, belesett
a bokrok szoknyája alá, kezem
elindult utána. Térélmény lett a vége,
akvarellek, lüktető versek.
Visszafele pörög a film, kattog,
eltűnik a mozigépész, mi meg rájövünk,
hogy öregen újra ráncos kisbabák leszünk.
Tehetetlenek, mint a karóba húzott
madárijesztők, vállunkra megfáradt
varjak ülnek. Gyorsan elpörgött
ez az életnek nevezett valami, ingujjban,
mosolyogva, feltartott kézzel.
Lesi Ágota 10 éves
Lihegve állt meg két tölgyfa között. Merre menjen? Most cserbenhagyta híres női logikája, amellyel eddig minden nehéz feladatot megoldott. Plusz pontokkal jutott be az egyetemre, elnyert több nemzetközi pályázatot, disszertációját könnyedén megírta, megvédte, itt pedig elbukik egy buta játékban. Mit szól majd Marci? Szinte hallotta férje nevetését, és látta a két gödröcskét a szája szegletében. Talán ezekbe bolondult bele először a műegyetem gólyabálján. Az egymásba feledkezett tánc után reggelig sétáltak a Duna-parton, összefonódva, mint akik nem akarnak többé különválni.
Azóta hosszabb-rövidebb ösztöndíjakkal bejárták fél Európát, Kanadába is eljutottak. Mikor hazajöttek és összeházasodtak, már biztos volt benne, hogy nem részecskekutatóként fogja leélni az életét, hanem tanítani szeretne. Pesten kaptak állást: Kata egy gimnáziumban, Marci a földtani intézetben. Fizikus párként otthon is tudták, mikor kell hevíteni a másik érzelmi kémcsövét, de arra is figyeltek, hogy időben eloltsák a spirituszlángot egy strapás nap üvegcséje alatt.
Imádták a természetet. Amint elérkezett a nyár, harmadik emeleti panellakásukból kiszabadulva a hegyekbe utaztak. Mindig útba ejtették a mátrai kalandparkot, ahol fék nélkül száguldottak le a bobon, végigsétáltak a régi kőbánya feletti függőhídon, élvezték a kilátást és a végtelen teret.
Egyik alkalommal éppen átadtak egy új játékot. Kata ugyan gyerekesnek találta, de Marci lelkesen fizette be az erdei labirintusra a kőpengőket. A legkacskaringósabb ösvényen indultak el, hogy némi megjátszott izgalmat vigyenek az útvesztőbe. A szűk helyen a fiú engesztelően nyújtotta hátra két kezét a lánynak, és úgy lépkedtek egymás után, mint azok a furán összekapaszkodott piros-fekete bogarak, a verőköltő bodobácsok gyerekkorukban, a kertben. Marci javasolta, hogy váljanak külön, és bízzák a véletlenre, hol találkoznak szembe.
Az útvonal kitalálói igen kreatívak voltak. Az eredeti turista-csapásokat meghagyva újakat is kialakítottak, gallyakkal zárták le a zsákutcák végét és poénos táblákat helyeztek ki. Néhol félre kellett hajtani a bokrokat, hogy karcolás nélkül el lehessen menni mellettük. Különféle zajok szűrődtek be a mesterségesen zárt világba: kiáltások, a bob fémes suhanása, zene-szövegfoszlányok a hangosbemondóból, autóduda és egy távoli ajtó nyikorgása. Elvileg mind segítség a tájékozódáshoz.
Kata meg volt róla győződve, hogy pillanatok alatt kijut, de rögtön egy kínos feliratba botlott: „Csúfosan felsültél! A barátaid jól szórakoznának most rajtad!” Hát, ha nem ez, akkor a következő kanyargós utacska bizonyára már a kijárat lesz. Érezte, hogy körbemegy, így nem csodálkozott, hogy ugyanazon a helyen találta magát. A dombtetőn egy nádfonatú kerítés mentén próbálkozott újra. Hosszan, egyenesen vitt a csapáson az út, csakhamar egy galagonya bokorhoz ért, amelyre ezt a feliratot kötözték: „Ilyen közel még sosem voltál a kijárathoz! Kitartás!”. A szöveg alatt egy térkép segíthette volna, de ott valójában nem voltak utak, ahová rajzolták őket. Kezdte bosszantani a dolog.
Dacosan vágott neki egy ismeretlen ösvénynek, amelyen egy fiatal pár jött vele szembe. Ekkor döbbent rá, hogy már fél órája rója a köröket, és még senkivel sem találkozott. Hol lehet Marci? Megszaporázva a tempót harmadszor jutott vissza ugyanahhoz az elágazáshoz. A tábla magáért beszélt: „Már megint erre jársz?” Az erdő összefogott ellene, felnézve a magasba úgy érezte, alig látszik az ég kékje, megfojtják a magasba törő, vaskos ág-karmok.
Ekkor a fagyökerek között egy gallyakból kirakott nyilat vett észre. Bizonyára Marci hagyott neki jelzést, merre menjen. Mindig nagyon figyelmes volt vele, lám, itt sem csalódik benne, a távolból is segít neki. Elindult hát jobbra, aztán egy csipkebokornál balra, le néhány földbe vájt falépcsőn. A fák mögött csalódottan torpant meg a már sokadszor előbukkanó hamis térkép előtt. Kis híján elsírta magát.
Nem, nem adja fel, az nem ő lenne. Eddig csak ment a maga feje után, de most taktikus lesz és megfigyeli az útvonalat. A sarkon lévő fának feltűnően horgas ágai nőttek, ez használható támpont. Jobb kanyar, hármas elágazás, emelkedő, és sajnos máris elveszítette a tájékozódó képességét. Mert mi van, ha a fordulónál a másik ösvényt választotta volna? De az út azután is többfelé ágazik. Ez így egy megoldhatatlan egyenlet, segítsen már valaki! Mi lesz, ha egy vipera tekereg elé, vagy egy rókába botlik? Végtére is ez egy igazi erdő. Ekkor jutott eszébe a jegyszedő fiú viccesnek szánt megjegyzése, hogy valaki másfél óráig bolyong, mire kitalál, de volt már rá példa, hogy egy idősebb hölgyet zárás után mentettek ki. Szép kilátások! Nem beszélve arról, hogy Marcinak meg akarta mutatni, ő ér ki előbb.
Rákapcsolt, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment lefelé a lejtőn, felfelé a dombon, lépcsők és elágazások követték egymást. Mint egy rémálom, amelyben megakad egy szörnyűséges jelenet, és vég nélkül ismétlődik. Újabb és újabb feliratok lendültek támadásba: „Te kis kíváncsi! Minden lyukba benézel?”, „Határátkelőhely”, „Megírtad már a végrendeletedet? Ha nem, most még megteheted!” és hasonlók. Fától fáig vonszolta a fáradtság, poros túracipője egyre halkabban dobogott az ösvényen. Legyen vége már, ilyen vele nem történhet, felnőtt fejjel már nem!
Ötéves volt, amikor elveszett a strandon. Csupán egy pillanatra állt meg a vattacukros pultjánál, hogy kiválassza, milyen színű legyen a pálcika. Mire eldöntötte, hogy „Apuuu, rózsaszínűt kérek!”, addigra szülei a két bátyjával együtt már továbbmentek. Megijedt. Minden csupasz láb és strandpapucs egyformának tűnt, így arrafelé szaladt, amerre a nyugágyakra és a plédjükre emlékezett. Akkor esett pánikba és kezdett el kétségbeesetten sírni, amikor már az árus kocsijához sem talált vissza. Sok idegen vette körül, össze-vissza kérdezgették, majd egy kövér néni kézen fogva elcibálta a strand bejáratához. A hangosbemondó elmosódó szavaiból semmit nem értett.
Néhány év múlva egy kóbor kutya kergette egészen a házukig. Attól kezdve sötétedés után mindig valakinek elé kellett menni az utcasarokig, mert a gyér világítású utcában nem mert hazamenni. Kamaszként sokszor merengett a jövőről. Úgy érezte, magára fog maradni, és nem lesz elég ereje megbirkózni a nehézségekkel. Amikor Marcit megismerte, minden kisimult, eltűnt a bizonytalanság, a félelem. Ott folytathatta az életét, ahol annak idején a strandos vattacukorárusnál elszakadt. Újra nyugodtan aludta át az éjszakákat, és szüleihez hazautazva az utca összes kutyáját megsimogatta. Marcival önmagát kapta vissza.
Egy szarka hangos cserregése szakította félbe gondolatait, és újra szembesült a helyzetével. Merre menjen? A széles csapáson, ahol eddig még biztosan nem járt, egy várostábla fogadta, rajta a felirat: „Losonc”. Ezt nem hiszi el! Másfél hónapja éppen ott tartott előadást a helyi általános iskolában – Öveges professzor nyomában. Végül is, annyit kóborolt már ebben az elátkozott labirintusban, hogy akár odáig is elérhetett volna. Érezte, hogy kezd feléledni benne a rég nem érzett pánik.
Ekkor az út élesen balra kanyarodott. Lépteket hallott, a sűrű növényzettől viszont nem láthatta, ki közeledik. Próbálta ijedtségtől meglódult fantáziáját kordában tartani. Csak nem gondolni semmire! Itt nem lehetnek medvék, kisebb állat meg nem tehet benne nagy kárt. Különben is, emberek sokasága veszi körül, csak éppen a kerítésen túl, amúgy meg az egész tényleg csupán egy ártatlan játék. Csak látná már, ki jön.
Néhány pillanat múlva Marci tűnt elő, Kata sírva ugrott a nyakába. A fiú már régen kiért, a fiatal pár is. Többször szólongatta Katát, jó hangosan, a család titkos dallamjelét is befütyülte a fák közé, de nem jött válasz. Rossz érzése támadt, egy idő után komolyan aggódni kezdett, ezért indult el a kijárattól befelé, csak úgy találomra. Bízott benne, hogy előbb-utóbb szembetalálkoznak.
Egymást átkarolva tették meg a kapuig az utat, Kata remegő lábakkal támaszkodott a fiúra. Egy-két nap biztosan kell, mire kiheveri ezt a megpróbáltatást. A kijáratnál Marci még megkérdezte:
– Nem eszünk egy vattacukrot?
Tavasz
Már bóbitákat borzol a szellő,
puha pelyhüket hinti a tájra,
és mint millió hófehér szeplő,
tapadnak a rét zöld homlokára.
Csupa ujjongás pár aranyeső,
lenge szoknyában járják a táncot,
az ide-oda billegő vesszők
gyújtanak sárga zuhataglángot.
Néhány öreg-fűz vézna ujjain,
ezernyi apró egérfülecske,
cseperednek a tavasz dalain
egyre dölyfösebb dárdahegyekre.
----------------
Lassan lágyabbak lesznek az éjek,
röpködő denevérek cicegnek,
és az édes darázsverítékek,
ragadós esőként szemeregnek.
-------------
Nyár
A strandon ébredezik a csobbanás,
arcukat mossák benne az illatok,
fáradtan nyikorog az égi padlás,
aludni mennek rajta a csillagok.
Egy öltözőkabin levetkőzik,
amott, zsíros lángos-papír motoz,
a hajnal hirtelen megéhezik,
a legkövérebb bódén mohón kopog.
Mintha olajban sülne, pirul a Nap,
sistereg a víz mikor hozzáér,
a gyerekeknek meleget osztogat,
és jó reggelt köszön a nyári-szél.
-------------
Még gyümölcsízű mámor a szájon,
de el-elfárad a késő délután,
apró pókok utaznak cérnaszálon,
néha megpihenve a lombok zegzugán.
-------------
Ősz
Már vékonyka ködök sírdogálnak,
bogarak vacognak a bokrokon,
mint rojtosra kopott lepkeszárnyak
levelek verdesnek az ágakon.
Fakó fényben színek tivornyáznak,
a fákat rozsdásra dörzsöli a dér,
s ad rájuk foltos bohócruhákat,
melyeket kacagva kigombol a szél.
Nehezen virrad a gödrök mélyén,
sötét tócsák dideregnek benne,
s ringnak rajtuk barna falevélkék,
gyulladva új avarszerelemre.
---------------
Vastagszik a hideg a ház mögött,
kályhaálmok tapadnak az éghez,
a legfázósabb lila füstöt köpött,
majszolgatva a szőlővenyigéket.
------------------
Tél
Reggelente roppannak a léptek,
friss hó nyöszörög a cipők alatt,
a tó tükrén acélszínű kéreg,
iszapba csendesedtek a halak.
Szomorúan énekel a fenyves,
mert nemsokára fejszék csaholnak,
de így jutnak el a gyerekekhez,
a szegényből is gazdag lesz holnap.
És üvegharangok csilingelnek,
a Kisjézus boldogan felkacag,
ma mindenhol kövér kenyeret szelnek,
ma a könny is messzire szalad.
------------
Apró templomként térdel a világ,
szíve átdobog a házfalakon,
mindenkiért elsuttog egy imát,
hogy ahol te vagy, ott én is lakom.
Valamerre mentünk, már mindegy hova,
a tél ostoba volt, nem vettünk kabátot.
A sárban lépkedtünk, és a fákon a moha
még őrzött az alkonyból pár zöldes lángot.
Emlékszem, egy házfalnak dőltünk,
szerelem a dohos vakolaton.
A Hold tántorgott fölöttünk,
fakó fénye csörömpölt az ablakokon.
Arcod menekült tőlem, akár földtől az ég,
nekem úgy tűnt, szeretnénk még élni.
A számba súgtad a félhomály neszét,
ezért tüdőm nem akart levegőt cserélni.
Indulni kellett, téged vonat várt,
engem néhány pogány isten.
Véres bőrön dobolt két rókaláb,
és a sínek is fekete zajt vertek dühödten.
Mégis, hogy tiszták maradjunk,
mosolyom ráterítettem a sárra,
A kezemben hevertél, te voltál az imám,
a szabadság, ujjaim csontrácsaiba zárva.
Lassan súrolja a Nap a Földet,
vörösre festve a mezőket,
meszelt házfalakon fény csorog,
távolban dühös az ég, hát felmorog.
Csorba macskaköveken eső motyog,
aztán erősödik egyre jobban zokog,
átvágott torkú csatornák hörögnek,
alkonyi vér helyett csak vizet köpnek.
Sötétedik, a tetők lopott szeneszsákok,
takarják e maréknyi nyomorult világot,
tolvajok, kurvák, stricik ideje jön,
savószín’ szemükben kesernyés közöny.
Felgyúl egy-egy bádoghorpaszú lámpa,
mintha az Isten nélkülük nem is látna,
ablakokban hallgat ügyetlen imákat,
csak én hitetlen zárom össze számat.
Más a város pereme mint régen volt,
koszos utcákon szél kavarja a port,
kutyaszaros járdák, hulló vakolat,
az állomás is üres, erre nem jár vonat.
Pedig itt nőttem fel akár a szederinda,
belecsimpaszkodva minden maradék jóba,
próbáltam szívekre kúszni, mászni,
szép mosolyokban magamat látni.
Néha érzem a mosókonyhák illatát,
hol lúgos szappanokkal mosták a ruhát,
lepedők repdestek a szárító kötélen,
addig is táncolok borotvaélen.
Mert nem tudok mit kezdeni életemmel,
várok vissza fojtott lélegzettel,
pedig nem vágyom e hely poshadt zaját,
toldozott, foltozott mint egy öreg kabát.
De itt nyugszik sok rokon, boldogtalan ősöm,
nyüszít kínom, majd lenyúzza bőröm,
megöregedtem, és azon mélázom,
hol temessenek, ha értem jön az álom.
Gyöngyösi Bence 13 éves
A dús sörényű oroszlánnak királyi elhivatottságot, legyőzhetetlenséget, tettrekészséget, bátorságot, sőt erényt tulajdonítunk, amellyel a gyengék védelmére kel. Hihető is ez, midőn ágaskodva, rettentő karmokkal úszik el előttünk címerpajzsra festetten egy tornára készülő lovag karján. A pusztai valóságban azonban az egyik leglustább állat (ennélfogva persze állatkertben igen jól szaporítható), napi húsz órát alszik, hajtáskor általában elmarad a prédától, amelyet a falkában támadó nőstényoroszlánok – sokszor persze a náluk is ügyesebben vadászó sakálok – terítenek le, azokat elzavarja, csak miután ő jól belakmározott, akkor térhetnek vissza jussukhoz. Ha átveszi egy falka felett az uralmat, első dolga a védtelen kicsinyek elpusztítása. Az öreg hímeknek természetes ellensége nincsen, ádáz harcot csak egymással vívnak a területért.
Élt egyszer egy oroszlán Németországban, Henrik, Szászország hercege. Vagy Bajorországé? A Stauf- és a Welf-házak közötti konfliktus során ugyanis 1139-ben III. Konrád német király a birodalmi törvény nevében megfosztotta Henrik apját a bajor és szász hercegi címtől. Mindenesetre e Welf törzsfő – pusztai rokonaival ellentétben –, soha nem fanyalodott dögök vagy sáskák elfogyasztására, ámde a jóllakottság állapotában is szenvedélyesen növelte a vadászkörzetét. 1142-ben megkapta a Medve Alberttől (újabb nagyvad) elvett szász hercegséget. 1147-ben nőül vette Zähringeni Klementiát, elnyerve ezzel a badeni területeket és Badenweiler várát. Ugyanez évben arra kényszerítette Elő-Pomeránia hercegeit, hogy elismerjék hűbéruruknak, és megakadályozta III. Konrádot abban, hogy a szászországi Kemnade és Fischbeck apácakolostorokat alárendelje a Corvey királyi apátságnak. A király a második keresztes hadjáratra készülve (annak idején egy ilyen vállalkozásba bekapcsolódók végrendelkeztek) a fiát, Berengárt meg akarta választatni utódjának a frankfurti birodalmi gyűlésen. A választófejedelmek természetesen nem mulasztották el az alkalmat, hogy az ügy kapcsán különböző előnyöket kovácsoljanak maguknak. Így például Oroszlán Henrik keresetet indított Bajorországot követelve. II. Konrád ígéretet tett arra, hogy a keresztes hadjárat végeztével újratárgyalják a tartomány ügyét és kérte, hogy az Oroszlán tartson vele a Szentföldre, ő azonban saját keresztes hadjárat keretében az Elba és Odera menti szlávok ellen manőverezett, és jelentős területeket vett birtokba. A király és a törzsi fejedelemségek között kibontakozott belharc során fokozatosan kiterjesztette befolyását Bajorországra is. 1151 őszén Konrád megpróbált rajtaütni az Oroszlánon braunschweigi székhelyén, de kudarcot vallott. Németország legerősebb várát elfoglalni, amelyet olyan harcosok védenek, akik egy szómra a halálba mennek? – kacagott fel a herceg.
1152-ben egy másik oroszlán, Barbarossa Frigyes indult a német uralkodói címért, akit talán az azóta már kihalt, hatalmas termetű berber oroszlánokhoz lehetne sorolni. (Azazhogy nem egészen halt ki, tudniillik belőlük és a fokföldi alfajból származtak azok az egyedek, akik a középkori várak állatseregleteiben, az oroszlánszelídítők keze alatt, a cirkuszokban, majd az állatkertekben feltűntek, gyakorta keveredtek egymással, sőt más alfajokkal is, így végül a szavannákról teljesen kiirtott állatok génjei átöröklődtek egy új tenyészetébe, a menazséria oroszlánokéba.) Barbarossa – aki elődeivel szemben nem a birodalom két nagy pártja, a Stauf vagy a Welf valamelyikére akart támaszkodni, hanem mindkettejük egyetértésével kívánt kormányozni –, odaígérte Bajorországot Henriknek. Csakhogy az Oroszlán vitába keveredett Hartwig brémai püspökkel, aki missziós munkát kívánt végezni a vendek körében az Elba és a Peene között. Henrik azonban magának akarta fenntartani a jogot, hogy a saját felségterületén – vagyis ott, amelyet annak tekintett –, kinevezze a megyés püspököket. Ezt végül az 1154-es goslari birodalmi gyűlésen kapta meg a bajor hercegi címmel egyetemben. Közben Frigyes leválasztotta Ausztriát Bajorországról és átengedte a Babenberg-családnak, ami korlátozta az Oroszlán területi terjeszkedését, valamint több délnémet püspöki székbe a Stauf-házhoz hű püspököt ültetett be.
Henrik Bajorország megszerzése után tovább fokozta keleti és északi irányú hatalmi törekvéseit. Lübeck birtoklásával a baltikumi kereskedelem fontos csomópontját vette ellenőrzése alá. Közben azért Bajoroszágra is figyelt, ahol 1158-ban megalapította Münchent, amelynek máig ható következménye a Löwenbrau – tulajdonképpen Oroszlánfőzet – sör és a borostyánszínű nedű minőségének szigorú ellenőrzése. (Ez abban a korban úgy történt, hogy a városatyák bőrnadrágban kiszálltak a fogadóba, ahonnan friss sört jelentettek. A sörpadot végigöntötték az itallal, amelynek a felszolgálását is rögtön megkezdték. Mire a derék elöljárók mindegyike elcsemegézte a sörkorcsolyaként elébe tett, pirult bőrű hátsócsülköt, és az ötödik korsó tartalmát is legördítette a torkán – literes, még inkább kétliteres korsókra gondoljunk, persze – a nadrágoknak oda kellett ragadniuk a padhoz.)
1162-ben az Oroszlán Barbarossa nyomására elvált Klementiától, és Badenweilerért cserébe elfogadta a Harz-hegységbeli Herzberg és Scharzfeld várakat, valamint Pöhlde palotáját, így biztosítani tudta szászországi birtokait az ősi ellenséggel, Medve Alberttel szemben, aki időközben megörökölte a brandenburgi őrgrófságot, és már fiai is oldalukra csatolhatták a súlyos lovagi kardot. Az Oroszlán újból és újból összetűzésbe került velük. Barbarossa próbálta elcsitítani a birodalmi hercegek közötti ellentéteket, s a békéltetések során rendre Henriknek kedvezett. 1168. február 1-jén az Oroszlán újból megnősült, ezúttal a tizenkét éves Angliai Matild hercegnőt, II. Henrik angol király és a tündérfényű Aquitániai Eleonóra lányát, Oroszlánszívű Richárd nővérét vette el (még egy oroszlán a képben). 1170-ben meghalt Medve Albert, és Henrik összekülönbözött fiaival az örökség részét képező Plötzkau felett. Frigyes Henrik javára beavatkozott a vitába, ami viszont 1171-ben a császár és a Medve örökösök konfliktusához vezetett.
Oroszlán Henrik 1172-ben zarándokútra indult a Szentföldre. Erről az utazásról mi mást hozhatott volna haza, mint egy oroszlánt, amelyet Mánuel bizánci császártól kapott ajándékba. 1173-ban lerakta a braunschweigi dóm alapkövét. A skandináv országokkal, valamint a baszileiosszal folytatott önálló külpolitikája már egyértelműen megmutatta, hogy a többi birodalmi herceg felett állónak tekinti magát, és birtokainak önálló státust igyekszik biztosítani a birodalmon belül, legalább is a Cseh Királyságéhoz hasonlót. Az 1175-ben nagybátyjával, VI. Welffel kötött örökösödési szerződéssel megpróbálta tovább növelni területét. A német tér korlátlan ura hát két oroszlán, ha alávetik Itáliát, az a Római Birodalom megújítását jelenti!
1176-ban a Comói-tótól északra fekvő Chiavenna városkában találkozott a császár az Oroszlánnal, és ott segítséget kért tőle.
„Minden okom megvan rá – gondolta Barbarossa Frigyes. – Hányszor tartottam már miatta a hátamat? Menetrendszerűen szentesítettem a jogtiprásait. Szabad kezet adtam neki Németországban, eltűrtem, hogy hercegsége önálló állam legyen a birodalomban, és mindig felmentettem az itáliai hadjáratban való részvétel alól. Chiavenna. A hegyek közé bevágott völgy. Hegyek, csúcsaik, mint koronán a kereszt, az égbe szöknek. Alattuk a Comói-tó, szűk hasadékból kiömölve szinte tengerré tágul. Igen, onnan már nyitva az út a széles tengerek felé. A kékre festett, sós habok távolában delfinek kísérik fel-lebukva a hajókat. Közelebb jőve a sodorhoz, szájukat ételért tátva mintha mosolyognának. Melyik papunk is mesélte, hogy a pogányok egyik istene az ő alakjukban ugrott fel egy gályára, hogy a hajósait elvezesse arra a helyre, ahol a jósdáját meg kell alapítani? Egy mindent tudó jósda megmutathatta volna az irányt, amelyet követnem kellett volna az elmúlt negyedszázadban. De jósda nélkül is tudom, hogy az Oroszlán a legfőbb támaszom, és császárrá koronázásom után az ő kardja vágott nekem utat a fellázadt rómaiak között. Miért ne lenne ez most is így? Érveljünk a birodalom és az egység mellett.”
„Ez a chiavenai szárított sódar jobb, mint a mi füstölt csülkeink – gondolta Oroszlán Henrik. – Ám az olaszok borai, mint ecet viszonyulnak müncheni söreinkhez. Sebet kimosni, ilyesmire persze jók. Mit is feleljek ennek az előttem térdre borult alaknak? Hm. Birodalom? Egység? Amennyivel csökken az ő ereje, annyival nő az enyém. Majd leszek én az egység, csak hódoljanak nekem. Nevezzenek, ahogy akarnak. Főasztalnokom máris így: »Herceg, a korona a lábaid előtt fekszik, és hamarosan a fejedet fogja ékesíteni.« Jó emberismerőként ilyen megalázkodás után nem mondhatok nemet. Különösen, hogy Itália elsőrangú préda.”
– Császár, megígérem a támogatásomat.
– Nagyszerű, együtt triumfálunk majd Rómában, mint régen.
– De mégis, ha cserében megkaphatnám Goslart.
Barbarossa felpattant.
– A birodalom legnagyobb ezüstbányáját?
– Hát?
– Ez zsarolás!
Frigyes kifordult a teremből.
– Isten melletted lesz, amikor majd megemlékezel erről a napról és erről a dölyfösségről – fogta meg Beatrix császárné a férje remegő kezét.
Ha Isten nem is, de Freud tanár mindenképpen megemlékezett arról, hogy semmit nem választunk olyan rendszeresen külön énünktől, mint a lelkiismeretet. Szeretnénk valamit tenni, ami jólesik, de lemondunk róla, mert nem engedi meg a lelkiismeretünk. Vagy ha mégis engedtünk a kísértésnek, a szerzett gyönyörért tettünk keserű megbánására késztet. Észleltünk tehát egy, az énben elkülöníthető különleges intézményt, amelynek egyik szervezete a lelkiismeret, ám működéséhez, mint annak előfeltételére, az önmegfigyelésre is szükség van. Leghelyesebb tehát, ha ezen intézményt „felettes énnek” nevezzük.
Azt, hogy a császár térden csúszva könyörgött volna az Oroszlánnak (nem egy akadémikus festményen ábrázolták is a jelenetet), azt csupán a Löwenbrau túlfogyasztása keletkeztethette a fantáziában. Viszont a herceg – az önmegfigyelést teljesen kikapcsolva –valóban nem segítette meg hűbérurát. A német sereg erőtlen maradt, és a Milánó közelében, Legnano mellett vívott csatában vereséget szenvedett a lombardoktól. Mit a lombardoktól, holmi gyalogosoktól, akik négyszögekbe rendeződve, a pajzzsal fedett alakzatból kimeredő hosszú lándzsákkal kivédték a rohamot, majd a kézitusában lekaszabolták a nehéz páncél miatt esetlenül mozgó lovagokat. Magát a császárt is letaszították a lováról, napokig nem tudtak róla, és amikor végre felbukkant Paviában, Beatrix már feketébe öltözve gyászolta.
Két évvel később az Oroszlán és a főurak között szokásos viszályban, amelyben a császárnak kellett bíráskodnia, Barbarossa tagadólag rázta meg a sörényét. Azelőtt az ilyen ügyeket elsimította a herceg javára, de most szabad utat engedett az igazságszolgáltatásnak, és mint vádlottat Wormsba citáltatta, ahol a birodalmi gyűlés bírósága előtt kellett felelnie törvényszegéseiért. Az idézés hiábavalónak bizonyult, a második és a harmadik is; ezt már a törvényen kívül helyezés követte. Az Oroszlán a „császár őfelsége iránti engedetlenség” miatt hivatalból megindított per tárgyalásán sem képviseltette magát. 1180-ban jogerőssé vált az ellene hozott ítélet. Egy óra leforgása alatt elvesztette rangját, birtokait és becsületét. A bajor és a szász hercegséget feldarabolták és felosztották, magánvagyonát elkobozták, kimondták rá a birodalmi átkot, amely törvényen kívülivé tette, bárki szabadon üldözhette, sőt, felkoncolhatta.
Az ilyesmit vérfagyasztó kacaj követi. Az ítélet holmi irkafirka papír, a császár vazallusai megosztoztak értékes bőrén, mielőtt elejtették volna a puszták rémét. A herceg csak magában Szászországban hetven vár és negyven erődített város ura, s azokat vasfegyelmű katonák védik kipróbált várkapitányok parancsnoksága alatt. Ráadásul, mint az angol király veje, valamint a dán király és a pomerániai herceg szövetségese komoly külföldi segítségre is számíthat. Amikor azonban az utolsó berber (ugyanakkor talán az első menazséria) oroszlán, Barbarossa Frigyes a császári sereggel megindul Oroszlán Henrik ellen, a felvonóhidak sorban leereszkednek, a városkapuk sarkig tárulnak. Hűbéreseim cserben hagynak, dühöng a herceg. Hűbéresei immár hűbéreseim, nyugtázza a császár, akinek a táborához csatlakozik a dán király és a pomerániai herceg, Franciaország uralkodója pedig követe útján tájékoztatja, hogy nem szándékozik háborút indítani ellene, bármennyire biztatja is erre az angol király. Oda Braunschweig is? De hát megparancsoltam nekik, hogy az utolsó nyílvessző kilövése, az utolsó dárda elhajítása után karddal, és ha már a kardjuk is eltörött, puszta kézzel tartsák magukat az utolsó szál emberig. Szászország feldúlva, Bajoroszág felosztva, magány, számkivetettség – nyomor. 1181 novemberében, az erfurti birodalmi gyűlésen Oroszlán Henrik a puszta életéért behódolt a császárnak.
– Legyőztél – hajolt a lábai elé (és valóban, bár e jelenetet nem örökítették meg az akadémikus festők).
– Nem – rázta meg a fejét Barbarossa Frigyes. – A saját alattvalóid győztek le, azok, akiket az idők folyamán csupán megfélemlíteni, kirabolni és sárba tiporni voltál képes. Azért húztak volna ki saját csapdádból, hogy csuklóikra újra bilincset rakj?
Andi melltartója
az ablakkilincsre akasztva,
leng, mint az inga,
a pezsgő buborékgolyókkal
teli, ki van biztosítva,
a téren összeverődött
fiatalok, parázslik
a cigitől szájukban az ige,
de ki jelentkezik majd,
hogy az égből a szemetet levigye,
licitálják egymást,
barátságuk káoszos viszony,
a holdat találja el,
a vágyukkal repülő szigony,
talán munkát kéne adni nekik,
ahogy közülük mindenfelé
dolgoznak páran,
de mindnyájukért imádkozunk
lefekvéskor, a hálószobában,
ma is Múzeumnegyed, Taródi vár,
az Egyetem botanikus kertje,
hogy védje valóságunkat,
az álom kutyája ki lett engedve,
szünet van, nincs iskola,
csak elcsépelten: „az élet iskolája”
nem zár be soha,
nyári melegben a kultúra
ablakán át szellőzik,
a tanulószoba.
Kinyitott az óraszalon,
söprik az utcát,
a forgalom, autókkal
tömi meg az utak hurkát,
feléled a város, én a
tetőtér leséből nézem,
a vadóc lányokat,
míg a kukás, egy éji sötéttel
teli kukát, a helyére noszogat,
a Várkert terének – zátonyán,
több évtizede ott rekedtek a szobrok,
az elkényeztetett, jól menő
nyávogókra, mélyről morgok,
halántékom – csatornáján,
lecsorog az eső, szárad a pad,
a bank felett átszállnak,
a lefizethetetlen madarak.
Ez nem csak egy kirándulás,
mikor a Kőfejtő galaxis termében,
látod a golyónyomokat,
80 méteres kutat ástak a rabok,
és útjaik járásától,
lábad feldagad,
mikor a „legnagyobb magyar”
sírja előtt állsz, és lestoppolod
magadat,
az ember egy hétig
van itt, de évszázadokra
itt ragad,
igen, szabadságon vagy,
de a szabadságnak óriási
árát megfizették őseink,
és hiába az interaktív bemutató,
ha nincs rá ujjad,
nem nyílik meg a link,
persze, a motorbőgető,
fáklyavilág mobilos
fiatalok is: Sopron képe,
az ember beül az autójába,
hogy a körforgalom,
az Esterházy-kastély
parkját idézze,
ez nemcsak egy kirándulás,
a múzeumokban,
a város szívének kitapogatása,
hogy szemüvegét megtörölve
az ember, a politika
piszkát ne lássa,
miért kéne tudnod erről?
Mert, hozzá tehetnéd,
azt aki vagy, magadat,
talán a nap aranyérmét,
párszor megnyerhetted volna,
az Olimpia alatt.
Temesvári Zoé Csenge 12 éves
„Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket.”
(József Attila: Imádság megfáradtaknak)
Üljetek le, és figyelmezzetek rám, miként szoktátok, ha észreveszitek és felfogjátok, hogy atyátok fontos dologban kívánja a figyelmeteket, ám nem olyan szándékkal beszél, hogy véleményezzétek, hanem sokkal inkább azért, hogy meghallgassátok és elfogadjátok a szavait, hiszen a szikkadt talaj is mohón issza az esővizet, nem kérdi, honnan jön és mivégre, csupán a beteljesedésnek örül, s annak, hogy élete meghosszabbodik; ennek okán ti ketten, Jancsi és Juliska, ne firtassatok semmit, ne keressétek mondandóm rejtett értelmeit, mert az én szavaim átlátszó tiszták, mint az esőcseppek, és a ti értelmetek meg szikkadt, akár az augusztusi föld.
S ezzel csupán azt akarom mondani és egyértelműen a tudomásotokra hozni, hogy a ti feladatotok a néma és feszült hallgatás, semmi más, nincs más teendőtök a beleegyezést leginkább kifejező bólogatáson kívül, a szemetek forgatását nem kívánom megtiltani, hiszen jogotok van az egyéniséghez, sőt, el is várom, hogy rendelkezzetek az önállóság bizonyos jellemzőivel, viszont ez a függetlenség nem lépheti át azt a határt, amit a szülőnek kötelessége meghúznia a feltétlen és megfellebbezhetetlen tisztelet fenntartása érdekében, és ha ennek a szülőnek jelenleg zavart is az esze kissé, kótyagos, és pici pontok ugrálnak a szeme előtt, hiába hessegeti őket, nem szúnyogok ezek, sajnos, ebben a zavart elmeállapotában is fel kell néznetek rá olyan rettegő áhítattal, akár a villámok szétszabdalta égboltra, melynek működésével nem vagytok tisztában ugyan, de félve respektáljátok őt.
Jancsi, tedd le a kisfejszét, most még nem megyünk irtani a fattyúgallyakat, hiszen este van, fent a vacsoracsillag meg a sok kis tyúk meg jérce, látjátok, ne csak meresztgessétek a szemeteket, hanem lássatok is vele, gyermekeim, a világ azoknak való, akik észreveszik a lényeget benne, és nem törődnek a fölösleges holmikkal; Juliska, te is kóvályogsz, igaz, tőlem örökölted, érdekes, hogy szegény anyátoknak nem volt ilyen kólikája vagy mifenéje, ő a tüdejét fájlalta, hiába főzte a gyógyleveseket, teákat, de legalább nem esett össze a rosszabb napokon, nem állt tótágast a faluvégi kerek erdő, egy szó, mint száz, összpontosítani kell a feladatra, hogy túlélhessük ezt a napot, aztán a következő napot, nektek még olyan sok van, mint az esőcsepp vagy a nyári égbolton a csillag, annyi napotok van, hogy ha az idővel jól lehetne lakni, ha a percekből pitét tudna sütni Juliska, semmi gondunk nem volna, igaz, az utóbbi időben olyan kenyeret sütsz, te lány, hogy a halott ember kinyúlna utána a falból, hogyan csinálod, el nem tudom képzelni; Jancsi, édes kisfiam, ha beleállítod a térdedbe azt a fejszét, úgy fogsz járni, mint Koncz bácsi, vagyis nem fogsz úgy járni, mert Koncz bácsinak hiányzik mind a két lába, ugye, tudod, miért, nem kell elmesélnem még egyszer ezt a történetet, és levontad a tanulságot is belőle, egyedül, minden segítség nélkül, mint a nagyfiúk, akik elkísérik nővérüket a félelmes erdőbe, és vissza is térnek onnan?
Egy jó pohár víz mindent helyrehoz, köszönöm, édes lányom, üljél vissza, és hallgassad meg édes jó atyádat, akinek úgy folyik az ajkáról a szó, mint a méz, úgy, támaszkodj oda a falhoz, ne félj, nem fog beomlani, jóféle vályogból meg az erdő növénysarából lett tapasztva; ne feledd el kivenni Jancsi kezéből azt a nyomorult fejszét, mert képtelen elszakadni tőle, pedig igen fontos volna figyelnie rám, mert ki tudja, meddig lesz alkalma élvezni azt, amit mondok, meddig tart ki az elme napfényes nyara, ha értitek, mit akarok mondani, és mikor jön el a ködös, homályos, hideg és szomorú ősz meg tél, a kezét nem tudja felemelni majd az ember, olyan erőtlené válik, mint egy mazsolaszem a kalácsban… lehet, hogy ez a büntetésünk, gyerekek?
Ez az ára a gyilkosságoknak, hogy nevén nevezzük a dolgokat, hiszen az Írás is az őszinteséget kívánja tőlünk, nem is kívánja, parancsolja, és azt követeli, hogy ne hazudjunk, másnak se, de magunknak különösen nem, mert mi vagyunk a legértékesebbek földön-égen magunk számára, mindenki tündöklő ékkő, higgyétek el; gyilkosságokról beszélek, noha nem követtük el őket, ti semmiképpen sem, csak én, de én is csupán gondolatban, és nem telik el óra, hogy ne gondolnék a szándékra, és ne szégyenkeznék miatta, hogy lehetőségként felmerült , hagytam, hogy az ötlet kiváljék a homályból, testet öltsön, akár egy gonosz Ige, amitől menekülnünk kell, de én elfogadtam, és alárendeltem magam abban a hiszemben, hogy jót cselekszem, és, értsétek meg, az a szörnyű az egészben, hogy a rossz jó is lehet, néha meg sem különböztethetőek egymástól, mint azok az ikrek, akiket a vásárban mutogatnak, s Koncz bácsi elveszített lábaiként emlegetik őket a kocsmában, ha ingerelni akarják az öreget.; s aztán az idea valósággá vált, nem tehettem mást, nem tehetek mást ma sem, ha azt akarom, hogy holnap is legyen nap, és mi hárman együtt gyönyörködhessünk a napkeltében, ahogyan megfesti az eget.
Ejnye, Juliska, ne kezdd megint ezt a reszketést, nem vagy te nyárfalevél, erős vagy, hajtsd le a fejedet a két térded közé, úgy majd jobb lesz, ha nem, hát legyünk türelemmel, forog a világ, hát hadd forogjon, ez a te kis világod, nem a mindenki világa, tudom, milyen érzés ez, száraz süvítést is hallani, ahogyan az északi szél zúg át az erdőn, ilyenkor egy jó favágó, mint én, de még egy mihaszna is, amilyen a Koncz bácsi volt, amíg megvolt mindkét lába, és nem állt neki boros fővel az ezeréves tölgynek, szedi a lábát, nekiiramodik, hogy a vihar, a gonosz cúg biztos helyen találja, vagyis ne találja, komolyan, ha Juliska nem álmodta volna meg a csodás kenyérnek a receptjét, nem tudom, mi lenne velünk, itt pusztulnánk ebben a vacak kis viskóban, aminek az alapjait alighanem Hitvalló Edvárd rakta le saját két kezével, és soha senki nem találná meg a csontjainkat sem, hogy méltó helyükre helyezhesse őket; de szerencsére, édes lányom, álmodtál, és azt is tudod, hol lehet beszerezni a hozzávalókat, és az is szerencse, hogy mindezt be lehet szerezni a tisztásokon, melyek holt állatok nyomaitól foltosak, hideglelős ákom-bákoma egy ilyen tisztás az elmúlásnak, és ahol hemzsegnek a lidércek, az avarszellemek és a ledér és kikapós strigák, akikről a kocsma népe Koncz bácsival az élén olyan ízesen, olyan részletesen értekezik, hogy az alkalmi boszorkányvadászoknak összefut a szájában a nyál, és máris iramodnak a mutatott irányba, mielőtt végiggondolnák, mivégre meg merre az addig; igen, Juliska, tudom, hol található a te tisztásod, bár jómagam egy babalépést se tennék abba az irányba, ez már nem a te titkod többé, se Jancsié, hanem közös, és megőrzöm ezt a titkot, mert a titok arra való, hogy megőrizzék, s mert nem akarok éhen halni, és azt se akarom, hogy ti éhen haljatok, amíg én itt vagyok.
Mindig éhesek vagyunk? Fáradékonyak? Homályos a látásunk? Ó, ne törődjünk ilyen apró-cseprő dolgokkal, hiszen mindig van, ami miatt érdemes továbbmenni, mindig van érdekesség, s kíváncsiak vagyunk, szomjazzuk meg éhezzük az újdonságot, ezt a láthatatlan varázst, amit nem lehet elérni, ahogyan a szivárványt sem, csak nézni és bámulni, megfürdetni benne a szívünket, hogy ellenállóbb legyen a szörnyűségekre, úgyhogy ne csüggedjetek, ha kissé törődöttnek érzitek magatokat, megviseltnek, és annyi erő sincs a tagjaitokban, hogy a félreeső helyre elvánszorogjatok, noha, ahogyan észrevettem, egyre gyakrabban keressük fel azt a bizonyos helyet, semmint kellene, de nincs semmi baj, itt vagyunk hárman egymásnak, és az a kicsi félreértés is a múlté már, nem emlékszünk rá, és pillanatnyi kétségbeesés szülte elkeseredett tett volt csupán, az elme naplementéje, semmi más, igaz-e.
Jancsi, az a kisfejsze még a nagyapádé volt, az én apámé, akinél derekabb favágót nem teremtett a föld, a leghatalmasabb rengetegben se tévedt el, ment az orra után, és az szinte sohasem csalta meg, kiszimatolta, hol nő a legendás szarvasfenyő, amiért csengő arannyal fizetnek a legfinomabb városi piacon ólálkodó hipszter kupecek egyetlen centiméternyi gallyacskáért, egy kéregmorzsáért, s akkor se hagyott fel a kutatással, amikor rájött, hogy a ritka értékes portékát ó idők lényei védelmezik, fanyűvő manókról beszélt nekem a legvégén, tömzsi, kegyetlen teremtményekről, akik megengedték ugyan, hogy a szarvasfenyőre éles fegyvert emeljen, de csak a kisfejszét hagyták jóvá, azt ott, ni, gyerekek, és amikor nagyapátok, az én apám engedelmeskedett, és csak azzal a kisded fejszével merészkedett legutolsó útján a fához, lemészárolták, hiába védekezett, megért hazavánszorogni, hogy a lelkemre kösse, soha ne merészeljek a szarvasfenyő közelébe menni, és rám hagyta a kisfejszét, azzal, hogy soha nem használhatom csakis lelkes lény ellen, s csak akkor, ha az életem vagy más életek forognak veszélyben, ebből egyértelmű volt, hogy a félelmes manók nem lelkes lények; úgyhogy nem játék az az eszköz, Jancsi, nézd, milyen vérvörösen csillog, ha a gyertyafénybe mártogatod, felizzik, mert az ördög manók vére lemoshatatlan, de ez mellékes, az a fő, hogy ez a hagyaték velünk van, és folyton folyvást emlékeztet minket egykori hibákra és mai bűnökre egyaránt, gyerekek, lássatok és hallgassatok, nem kell válaszolni, s noha az időnk egyre fogy, arra még futja, hogy tisztességesen, annak rendje és módja szerint felkészüljünk a holnapra, amit vagy megérek, vagy nem, tekintettel erre az átkozott ringlispílre, ami a fejemben köröz, mint a búcsúban az a fura masinéria, amire még anyátok ültetett benneteket, és ami kiszívja az erőt a tagjaimból, de ha iszom néhány kortyot, vagyis inkább kihörpintek egy icce forrásvizet, ami néhány csepp óborral van megbolondítva, erőre kapok.
Kicsit jobban vagyok, csak kicsit himbálózik ez a szoba, meg ki van száradva a szám, leng, lengedezik a sifonér, a csálé asztal, ami neked, Jancsi, az első alkotásod volt, ha úgy tetszik, mestermunkád, a sámedli, amit meg Juliska készített egészen aprócska korában, körül vagyok véve emlékekkel, amelyek talán elhomályosítják a jelen kézzel fogható és hivalkodó elemeit, a tanakodó s megbízhatatlan tárgyakat, akik nem tisztelik a tulajdonosukat; tárgyakat, amik ugyan a mi kezünkhöz vannak kapatva, s amiket mi irányítunk, meglehetősen szeszélyes és önző módon, ám hogy ki a főnök, kérdéses dolog, csak mi abban a hiszemben éljük le életünket, hogy mi vagyunk a vezetők, nem a sifonér, az asztal, a sámli vagy akár ez a kisfejsze, lássuk be azonban, ez afféle gyermekded porhintés, amellyel a saját dolgunkat óhajtjuk megkönnyíteni, trükk és szemfényvesztés, semmi más, ahogyan ezt ti is megtanultátok a legutóbbi leckéből, amikor a kenyérszeleteket felcsipegették az ostoba madarak, akik csak eleséget láttak bennük, nem pediglen igen fontos útjelzőket, és bár sohasem ejtünk szót erről az esetről, egyikünk se beszél róla, mint ahogyan másról se nagyon, még létezik ez a történet, és új s még újabb értelmezéseket nyer; nekem a szarvasfenyőt kell óvnom és őriznem, neked a tisztásotokat, s bár nehéz ez a munka, fárasztó és néha undorító, legalábbis ami az én feladatomat illeti, nem hagyhatunk fel vele, hiszen a ringlispílből se lehet csak úgy ukmukfukk kiugrani, igaz-e, meg kell várni, míg megáll vagy egy kicsit lassul a futása, és akkor is igen komoly a kockázata, hogy megsérülünk, meg is halhatunk.
Nincs messze az az idő, amikor, Jancsi, átadom neked azt a kisfejszét a furcsa, vörös foltokkal, a halál megszáradt kontinenseivel a lapján, kitanítottalak már, úgy hiszem, a használatára, úgy simul a tenyeredbe, mintha belenőtt volna, vagy onnan nőtt volna ki, szóval egy olyan fiút, aki az életveszélyből menekült meg, nem érhetnek már meglepetések, neked kell gondoskodnod rólunk, hármukról, vagy kettőtökről, ha engem utolér a nyomomban settenkedő, sunyi végzet, s neked kell megszervezni a védelmet, hogy a szarvasfenyő csak a miénk legyen, senki másé, kerüljön, amibe kerül, bár engem a manók már nem bántanak, igaz, nem emlékszem, mikor jártam arra, el is feledten az oda vezető utat, miként a nagyapádnak és nekem, kerül, amibe kerül, talán mondtam már ezt, annak ellenére, hogy az eszemet se tudom, mikor kellett használnom a manók ellen, ha kellett egyáltalán, az emlékezetem olyan lyukas és szivacsos lett, mint az esőn hagyott, lefejtett nyírfakéreg, s ha nem ragyognának azok a foltok, azt hihetném, hogy sohase fordultam meg azon a földön; öröm nézni, milyen ügyesen pörgeted a két ujjad közt.
Igaz, Juliska, rátermett ám az öcséd, ő ehhez ért, te pedig azokhoz a mennyei kenyerekhez, amik olyan édesek, mint a mesebeli mézeskalács-emberkék ujjai, bár tudom, hogy ők nem léteznek, csak a Koncz-féle öreg ripőkök földhözragadt eposzaiban, amelyektől gyakran támad hányingere az embernek, mint nekem most, ebben a pillanatban, de nem, ne aggódjatok, lesz, ami lesz, és ezen a mai estén nincs más teendőnk egy kis összegzésre, sőt, azt hiszem, elégedettségre is, hogy még mindig itt vagyunk, a házikó áll, ahogyan nagyapátok megépíttette egykoron, semmi vész, gyerekek, fel a fejjel, amíg lehet, ezt szó szerint értettem, Juliska, nézz a szemembe, te meg, Jancsi, add ide a szekercét, most valahogy nem jól áll a kezedben, reszket, táncol, mert úgy cidrizel, úgy ráz a hideg, mintha a tél ólálkodna az erdőben, te meg, Juliska, feküdj le szépen, mert hajnalban indulsz vissza a te titkos tisztásodra, ahonnan hozzávalókat hozol, ez olyan titokzatos, akár a szarvasfenyő lelőhelye, amiért véres csaták dúltak, s amit már Koncz bácsi emleget csupán, akire senki se hallgat, akár józan, akár nem.
Eljött az ideje a búcsúnak, csak előbb egy pohárral, nehéz mostanában elaludni, te is nyöszörögsz az álmodban., Juliska, Jancsi meg úgy forgolódik, mintha harcolna valakivel, igen, hangtalan ütközetben vesz részt, s az ellenség már a torkát szorongatja, és néha, fiam, boszorkányokat és vadászokat emlegetsz, akik fenyegetnek minket, és akik csak a kedvező pillanatot lesik, hogy a tisztás nyomára akadhassanak, akár azok a görbe lábú kutyák, akiket nyers májjal etetnek, hogy soha ne veszítsék el a szagot, s ezért nem is érik meg a harmadik telet; Jancsi, tegnap vagy tegnapelőtt említetted, mintha láttál volna egyet a ház környékén, de rákiáltottál, és elszaladt, ami ugyan nem vall a fajtájára, úgyhogy én inkább afelé hajlok, hogy képzelődtél, hogy valami mondvacsinált káprázatnak lettél a martaléka; jómagam is alig bírom már megkülönböztetni és elválasztani egymástól a valót és a nem valót, azt hiszem, hogy álmodom, aztán mégsem, és fordítva, nehéz ez, gyerekeim, amikor mindhárman ilyen elesettek vagyunk, kitartani.
Ha minden igaz, telihold van, nem lesz nehéz megtalálni az utat, Juliskám, Jancsi majd vigyáz, ahogyan szokott, és amiről nem beszélünk; magam elé tartom a kezem, nézzétek, hogy remegnek az ujjaim, és nem tudom, hogy bennem van-e hiba, de ti is remegtek, vagy csak úgy látom, a sifonér, a sámedli is mozog, ami lehetetlen, és mintha messziről kutyavonyítást hallanék, rekedtet, akár a görbe lábú ebek szokása, s azon gondolkodom, eleresszelek-e benneteket, de aztán meg azt, hogy megjöttetek eddig is, hogy apátoknak, aki meg se érdemli, ennivalót hozzatok, édes csemegét, Juliska művét, az erdő ajándékát, ami nélkül már nem volnánk e földi világban, hanem másutt járnánk., a fehér fény végigömlik az ablakpárkányon, mint az unikornis vére vagy a vanília, és igen, Jancsi, viheted a kisfejszét, bár manók talán nem is léteznek, dugd a hónod alá, vagy inkább az övedbe, hogy előkaphasd, ha a lopakodók, leselkedők ezen a teliholdas éjszakán el akarnák venni azt, ami miénk, ki tudja, meddig még, ki tudja, meddig még a miénk.
…Élekké alakítani át az Időt,
a Teret s a Semmit harmadikul,
szétszedni magunk körül újra azt,
ami lényünket rabbá teszi
(Babics Imre)
neszek… elaluvás előtt a furcsa ablak
ideodáz, izzajtanak, fölnézek, ím
suhantában (setteng, de észbe kaplak)
áttör a fény a zsalu résein,
egy nő lábszárára esik,
felkúszik combjain ~ emléknyom-képeim? ~
aztán tovább, szétporló évekig…
a rég ittjártak visszatérte
talán csupán, hült lépteik,
csillámot vet a térde…
tapogatnám harisnyakötőit vakon,
pár pillanatomat tán visszakérte?
~ hegyikristályokként rakosgatom ~
átmásznék múlt időbe érte
azon az időablakon
ember, ne csüggedj, higgy, ki többet egyre innál,
asszonytul vert hideg, szaggattam ingemet,
bódítóbb volt a gyilkos heroinnál,
bár ágybetét csupán, szedett-vedett,
a legbutítóbb drog, mitől
valaha férfi boldog volt és szenvedett,
álmombul máig föl-fölcsiripöl
~ istentagadó, jajj, imádkozz! ~
bár fölkeltem a semmiből,
lelkemre ült a káosz,
hát… elmentem ~ hová? ~ pirosra vert popó,
hja, elvonóra Virginhez, Tinához,
én, én, a rodini gondolkodó:
az emlékezetem kiátkoz,
eszembe sohse juss lotyó!
a szürkület bordásfalán pár daru karja,
kék füstök lólengései, a táj zihál,
egy jaguár-járású nő akarja,
vele tutuljak, hajnali opál,
bár fara fáj, a szája karamell,
esetleg este várjak rá a mozinál?
egy nem túl kedvetlen félóra kell,
stricije őrzi, néha tettleg,
engem ~ sistergi ~ hát, kamel,
félára sincs e mellnek…
elfogy a nap, a hold csak csöppnyi fényt hasít,
az idvezültek ilykor föl se kelnek,
az ember elveszíti ~ pszt! na, csitt! ~
barátnők, egykori szerelmek
beomlott arcvonásait
batyuzva „adjon Isten”-t jobbra-balra szórok,
pár kutya fölcsahol, utánam uccudik,
kakasos házak, lányok és lavórok,
tornácokon kinn száradó bugyik,
mikor egy kerítés-likon
kulacsomat karcossal tölti meg csurig,
nem nézem, ki, csak szemborát iszom,
ez hát a föld napíze, nedve,
na, nézd! engemszagolj-szirom,
ajkára játszi lepke
parányi pírja lobban, ég bíborlilán,
szellőt fuvalló fények egybekelve
ingvállain, s a melle! nini, lám,
változz át ~ gömbölyödj ölembe! ~
leánnyá írisz pumilám
Kerekes Emese 7 éves
A kerületi kapitány, Somos hívta oda. Apa régi barátja volt, elment a temetésére is, hogy kimutassa, mennyire együtt érez anyával. Meg is ölelte, bármire szükség van, mondta neki, ő pedig megveregette a vállát. Gyere rendőrnek, ha nincs jobb. Huszonöt éves, őrmester, előtte a jövő, így mondják. Lakótelepi gyerek, nem volt se hazudós, se lopós, se besurranós, se verekedős. Szorgalmas, eszes és igyekvő, vannak tervei, szeretne főiskolára menni, érdekli a nyomozói pálya, ezt mondta őszintén annak a felügyelőnek, aki személyiségvizsgálatot tartott a kapitányságon. Anyával lakott egy kétszobás panelben, kettesben, amióta apa meghalt. Kétszobás, külön bejárat, mégsem ideális, anya minden hall, ami az ő szobájában történik, sőt, Marci úgy érezte, még fülel is, különösen, ha nő volt nála. Most már három hónapja Erzsi, egy irodai zászlós a partnere, pizzát esznek együtt, moziba mennek, de főleg szexelnek.
Éppen vele beszélt telefonon, amikor meglátta. Egy BMW XM, az egyik legdrágább modell a magyar piacon, nincs is sok belőle, ezüst, őrült tempóban, egy zebrán vágott át gyalogosok között, és záróvonalat átlépve előzött, amikor utolérték. Legalább negyven millió. Odasétált a vezetőüléshez. Fiatal férfi, sörtefrizura, homlokra tolt napszemüveg, vörös nadrág, fehér cipő, fekete ing, minden márkás. Nagymenő.
– Tévedsz – a férfi meg sem várta, mit mond Marci. – Nem mentem át a piroson. És kár erőlködni. Ne nyomd nekem a műsort.
– Állítsa le a motort. A kamera rögzítette, nincs min vitatkozni. Kérem az iratait.
– És ha nem, akkor mi lesz, kispofa? Pisztolyt fogsz rám?
Gázt adott és elhajtott.
Marci visszaült az autóba, Poszler addigra már kikereste a férfi adatait.
– Itt lakik a mi kerületünkben, fent a hegyen. És már tizenkét büntetőpontja van.
Ez volt az első találkozása Zbirányival.
Ne törődj vele, mondta anya, és ezt mondta Erzsi is, amikor elmesélte nekik, de az nem úgy megy, hogy az ember csak úgy nem törődik egy ilyen megalázó helyzettel. Feljelentette a férfit, videófelvétellel. Egy héttel később utánakeresett, két büntetőpontot írtak be neki, a szabályszerű négy helyett.
Marci egy hónapig irodai munkán volt. Beszélt a kapitány-helyettessel, beadta a jelentkezését a főiskolára. Bűnüldözés. Anya nem volt lelkes.
– Nem veszélyes? – ezt kérdezte. – Simán lepuffanthatnak.
Marci elnevette magát. Megsimogatta anya arcát.
* * *
Éppen két napja, hogy visszakerült járőr-szolgálatra, amikor megint látta. A piroson hajtott át, de nem úgy, ahogy sokan, hogy „éppen átcsúszok”, hanem szinte kihívóan, másokat is veszélyeztetve. Bekapcsolták a kékfényt, beérték. Most Poszler beszélt vele, átadta a csekket, a BMW elhajtott. Úgy látom, mindent szabad neki, jegyezte meg Poszler csalódottan, most ezek dirigálnak. Visszamentek a kapitányságra.
Egy héttel később Marci anyát vitte le a bevásárlóközpontba a kis Swift-tel, éppen beálltak a parkolóba, amikor felbukkant Zbirányi. Mintha csak rá várt volna. Egyenesen Marcihoz ment, megállt előtte, olyan közel, hogy az orruk majdnem összeért.
– Mi van, követsz, kisrendőr, bazdmeg? – szólt oda neki.
Marci nem is tudott válaszolni, olyan méltatlan volt a helyzet, többen is odanéztek, anya pedig megrémült. Aztán Zbirányi eltűnt a lépcsőn, ő meg a liften ment fel anyával.
– Semmi baj – ölelte át a vállát. – Vannak ilyen alakok. Ne is törődj vele.
Anya elsírta magát.
Egy héttel később megnézte Zbirányit a rendszerben. Nem kapott büntetőpontot a piros miatt, és a feljelentésnek se maradt nyoma. Van ilyen, mondta később Poszler, van ilyen, nagykutyák a barátai vagy ő maga is nagykutya. Vigyázz, hogy ne szívjon be az ügy.
– Ne szívjon be? – kiabált vele Marci.
Zsarubetegség, tudta ő, hogy van ilyen. Hogy az embert egyszer csak beszívja. Azért, amikor elváltak Poszlerrel, még egyszer megnézte az adatbázist. Zbirányi. Voltak már ügyei, garázdaság, csalás, erőszak. Nagykutya? Este kilenckor végzett, elkanyarodott a Kút utcába. Volt egy kis izgalom is benne, ilyen lesz, gondolta, amikor majd bűnügyekben nyomozok. Megállt a ház előtt. Magas kerítés, mélygarázs, tujasor. Nem lehetett belátni. Csak az emeleten volt világosság az egyik ablakban. Kibaszott nagykutya, nem is vitás.
* * *
Elkezdett valami megváltozni körülötte. Másik körzetbe helyezték, az unalmas és eseménytelen lakótelepre, új társat kapott, egy elvonóról visszaérkezett, lepukkant századost, Basztató-t. A kapitány-helyettes, akit addig rendes pasasnak ismert, most szinte rá sem nézett, amikor rákérdezett a felvételi lapjára, egy ideig nem is válaszolt, aztán azt mondta, hogy utána kell néznie, azt követően meg azt felelte, hogy betelt a kvóta, talán majd jövőre, közben aztán mégis ránézett, azzal a tudhatnád-magad-is-hogy-mi-van tekintettel. Aztán meg is mondta.
– Rámásztál egy pasasra. Ennyi.
És még hozzátette, hogy nincs helye vitának.
Erzsivel próbált beszélni róla, de a nő már unta, ha nem bírod a nyomást, keress más munkát, mondta ingerülten és felöltözött. Marci is megsértődött, a végén rámegy a szex, pedig úgy érezte, csúcsformában van.
Döntsél, Marcikám, mondta magának. Elég a rendőrségből. Beteget jelentett, nézegetni kezdte az álláshirdetéseket. Biztonsági őröket tucatjával keresnek, már telefonon is beszélt néhány ügynökséggel. Kemény vagyok és elszánt, ezt mondta az interjúkon.
– Kétezret keresek óránként – mondta anyának. – Magánháznál hármat. És a rendőrök előnyben vannak a felvételin.
– Le fogsz ragadni – nézett rá szemrehányón anya. – Nem szeretném, ha ilyen embereknek dolgoznál.
– Nem fogok leragadni – felelte szenvedélyesen Marci. – Elkezdem az angolt is. Nem bírom, ha kibasznak velem, és nem is mondják meg a szemembe, hogy mi van. Elég volt.
És tényleg úgy is érezte. Erzsivel is kerülték egymást.
– Mi van? Fekete bárány lettem, vagy mi? – kérdezte ő indulatosan.
Hagyjál békén, felelte Erzsi.
Megírta a lemondását, ez a szakszó, lemond a szolgálati viszonyról, beadta Vilmának, a parancsnoki titkárnőnek. Beült a kocsijába, útközben megállt a Vigadó sörözőben, lehajtott két vodkát és vezetett tovább, egészen hazáig. Jó érzés volt.
Bassza meg mindenki.
* * *
Másnap reggel aláírta a szerződését Próber Géza ingatlanfejlesztővel egy Júlia utcai villában. Ötezer óránként, plusz éjszakai pótlék. Kezet is fogtak, barátságosan megveregette a vállát, stramm fiúnak látszik, Marci, mondta. Volt egy monitorokkal felszerelt dolgozószoba az alagsorban, az éjszakai műszaknak. Megkapta a kulcsokat és egy szolgálati mobilt, hétfőn kezdhet.
Kiment az utcára, leült a kőkerítésre. Rágyújtott. Akkor látta a telefonján, hogy Somos magához rendelte.
* * *
Megváratták. A szokásos játék. Nézte Vilmát, amint némán gépeli a sorokat, unott arccal emelgeti a telefonokat, ugyanazt a mondatot ismétli, a kapitány úr nem ér rá, visszahívjuk, szerencse, gondolta Marci, hogy itt hagyom az egészet a francba.
Belépett a kapitány irodájába. Bagószag volt. Az íróasztalon ott feküdt a lemondólevele. Somos rágyújtott. Mérgesen nézett fel.
– Ez mi a lófasz? – kérdezte az első szippantás után.
– A lemondásom – felelte Marci.
– Zbirányi miatt?
Marci bólintott.
– Egy puhapöcs vagy, Marci. Az ilyesmi mindnyájunkkal megtörténik. Kérdezd csak meg a kollégáidat, hogy beszélnek velük nap mint nap a menő csőnadrágos senkiházik, de már a gyerekek is! Aztán ha felemeled a kezed, jön a fegyelmi meg a pszichológus. Engem is megfenyegettek már, még a lányomat is. Ráadásul ólálkodtál a házánál. Felvette a kamerája. Simán feljelentett, azt állította, hogy zaklatod. Jegelem, de tudjál róla. Pont a háza előtt parkoltál. Ügyes húzás, mondhatom. Valamelyik amerikai rendőrfilmben láttad, vagy mi? Mi ütött beléd, Marci? – Somos előrehajolt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, de nem emelte fel a hangját.
– Nem számít. Találtam új állást.
– Tudom, a Próbernél, a Júlia utcában. Még hogy ingatlanfejlesztő. Négy orosz és egy szerb vállalkozót bújtat. Egy hónapon belül jön a sittre. Zbirányitól kiakadtál, és most Próbert szolgálnád? Hát nem látod, mi van? Bűnözők mind. Vagy szemetek mind. Mindegy, hogy fogalmazunk. Nem az a lényeg. Apádat is kicsinálták.
Marci hallgatott.
– Áthelyezlek a bűnügyiekhez, egy évre. – Somos halkan beszélt, szinte a fogai közül préselte ki a szavakat. – Leléphetsz.
Marci szabályosan, ahogy kell, tisztelgett, és sarkon fordult. Már fogta a kilincset, amikor Somos is felállt, odalépett hozzá.
– Magaddal baszol ki, hidd el. Ilyen stricik között élünk. Nincs más választás. Lúz-lúz, ahogy ti mondjátok. Húzzál ki egy évet itt nyugiban, utána aláírom a főiskolát.
Lelépett. Hazafelé megállt a Júlia utcában, firkantott egy levelet egy kitépett noteszlapra, bedobta a mobilt és a kulcsokat a postaládába, aztán elment a boltba, vett zöldséget meg gyümölcsöt. Látta a telefonján, hogy anya már többször hívta. „Rögtön otthon vagyok”, ezt üzente.
Most akkor nézzünk szét, ide mi sikeredett s milyen,
elég vegyes a kép, fiúk, nem minden viseli keze nyomát,
akad, ami már most avult, kopott, szűzlány vagy kokott,
igaz, más meg a vártnál sokkal jobb hátteret kapott,
mától kezdve, aki-ami van, utókor, hálával vagy a nélkül:
a volt pedig napra nap szépül, ha nem, amíg belekékül,
ostorozza őrült kocsisunk rémült, habosra hajszolt lovát.
A sok koszorúslány körtáncot lejt,
köztük az igazi, hátrahajtott fejjel,
mire beírom ide a versbe
akiért meghalnék, már el is felejt.
Suhan a csálé csélcsap szerelem,
a perzselő vágy elröppen
mire beírom ide a versbe,
s csak csacsog a jó jelző félszegen.
Napos délutánokon gyakran jár eszemben,
hová lettek a kékszemű lányok,
a nefelejcsnevetésűek, a kedvharangozók,
hová lett az a kékszemű szende kislány,
aki akkoriban itt lakott, szemben,
akiért majdnem sikerült jobbá lennem,
hová lettek azok a kékszemű lányok,
a nefelejcsnevetésűek, a kedvharangozók,
akik mosolyára áhítoztam egész életemben.
Amikor Vultur, akinek a neve sast jelent, papírra vetette A nyúzott bőr evangéliumát, elküldte azt a kézzel írt könyvet a térképen A-val jelölt kolostorból B-be. A jámbor Fridolin testvért választotta ki erre a feladatra. Fridolin testvér nem tudott olvasni. Lázár szombatja volt. A szentmisén Lázár feltámasztásáról szólt az evangélium, János evangéliuma, tizenegyedik fejezet, Jézus könnyekre fakadt, harmincötödik vers, sírt egy másik változat szerint. Ha Jézus sírt, töprengett az úton Fridolin testvér, aki az isten fia, akkor az érzelmek az istentől valók. A és B között Fridolin testvér boldognak érezte magát. Könnyű szentnek lenni, ha nincs melletted senki, állapította meg a jámbor Fridolin testvér.
A nyúzott bőr evangéliuma a jámbor Fridolin testvér tarisznyájában lapult. A kézzel írt könyv mellett három rozscipó meg egy kulacs forrásvíz. Vihetett volna magával akár bort is a jámbor Fridolin testvér, hiszen a regula engedélyezi, hogy az úton lévő testvérek húst és bort vegyenek magukhoz, ám a jámbor Fridolin testvér, aki türelmes volt a várakozásban, a bort nemigen állhatta. Nem úgy a duhaj Teofil testvér, aki úgy értelmezte a regulát, hogy a testvérek úton vannak örökké, és a testvérek célja Jézus utánzása, Jézus pedig azt mondotta volt: én vagyok az út, az igazság és az élet, így aztán a duhaj Teofil testvér kolbászon és kadarkán tengődött egész nagyböjtben. A jámbor Fridolin testvér megszomjazott.
Belekortyolt a forrásvízbe, aztán a kulacsot visszatette A nyúzott bőr evangéliuma mellé a tarisznyába. Jézus annak az istennek a fia, aki nem létezik, gondolta a jámbor Fridolin testvér, meg kell majd gyónnom ezt a gondolatot. A és B között van egy fogadó, inkább B-hez van közelebb, mint A-hoz. A jámbor Fridolin testvér betért abba a fogadóba. Mi lesz a szorongással, kérdezte a tükörben a költő, aki nem tartozik ehhez a történethez, a költőket azokban az időkben kirabolták, ennek a költőnek is ellopták a szavait, nem tudott verset írni. Elképzelhető, hogy a történet egyik szereplője meglesi a történet másik szereplőjét. Nincs szükségünk arra a költőre, gondolja Vultur, aki A nyúzott bőr evangéliumát papírra vetette. A költő szomjas.
Bolond ez a Fridolin, nem pedig jámbor, gondolta Vultur, akinek a neve sast jelent. Persze van az a jelenet A nyúzott bőr evangéliumában, amikor a jámbor szerzetes A és B között betér egy fogadóba. Ott találkozik a költővel. A költőt előző éjszaka kifosztották. Rablóival a költő a mennyországban fog találkozni. Szomjas a költő, nincs neki pénze, a borral a szomjat oltani kéne, ha ad neki inni, a jámbor, jó a bor. Azért szeret téged mindenki, Fridolin, mert nagy szíved van, mondja a szerző, A nyúzott bőr evangéliumának a szerzője. A jámbor Fridolin testvér kulacsát nyújtja a kifosztott költőnek. A kifosztott költő bort, a jámbor szerzetes vizet iszik ugyanabból a kulacsból. Pásztorok tanyáztak azon a vidéken, csillag a bárány.
Bölcs volt Fridolin, jámbor és alázatos. Ha tudott volna írni, egyenként rajzolta volna gyertyafény mellett a latin betűket. A és B között a kísértőre gondolt. Nem tudom, mi van a tarisznyámban. Ha tudnék olvasni, elolvashatnám ennek a kézzel írt könyvnek a címét, A nyúzott bőr evangéliuma, talán bele is lapoznék, de nem tudok olvasni. Azt sem tudom, mit éreznék akkor, ha a kísértésnek engedve egyenként venném kézbe ennek a kézzel írt könyvnek a lapjait. Oda nyújtotta kulacsát a költőnek, aki bort ivott belőle, majd visszaadta a jámbor Fridolin testvérnek, aki vizet ivott ugyanabból a kulacsból. Tegnap együtt ebédeltem a pápával, mondta a költő, az ő kezei tették az én fejemre ezt a babérkoszorút.
Első levél, amit Pócsmegyeren írtam huszonnégy december huszonhetedikén, pénteken. Kedves Panka, számunkra a valóság nem egyéb, mint a látszatoktól való szorongás. Tegnap még úgy csináltam, mintha regényt írnék egy jámbor és alázatos szerzetesről, aki úgy csinál, mintha megírná ékes latin nyelven A nyúzott bőr evangéliumát, ma pedig úgy csinálok, mintha levelet írnék neked a valóságról. Ez a levél az első, Szilveszter napjáig írok még hármat, az év utolsó napján írom az utolsót, az lesz úgy öt, ha jól számolom. Ezeknek a leveleknek a célja az írás maga. Tulajdonképpen biztatni szeretnélek ezekben a levelekben. Ebben az első levélben arra biztatlak, hogy írj. Az isten is úgy teremtette a világot, hogy naplót írt.
Második levél, Pócsmegyer, huszonnégy december huszonnyolc, szombat. Kedves Panka, előző levelemben arra biztattalak, hogy írj, bátran teremts új valóságokat a képzelet segítségével. Ebben a levelemben meg szeretnélek dicsérni egy nagyon fontos erényedért, ez pedig a mértékletesség. Nagyon klassz dolog, hogy csak annyit eszel, amennyire szükséged van. Nekem nagyon nehéz megállnom, hogy ne egyek, amikor már csak a szemem kívánja. Persze a mértékletesség kiterjeszthető más dolgokra is. Ha helyesen gondolkodom, azt hiszem, a mértékletesség közeli rokona a rugalmasságnak, a kíváncsiságnak és a türelemnek. Irigylésre méltó az a képesség, ha valaki tud a más fejével gondolkodni. Éppen Mozartban gyönyörködsz, aki mellett holnap is levelet fogok írni neked.
Igen, ez már a harmadik levél, amit a pócsmegyeri Mozart közelében írok neked. Kedves Panka, ha esetleg más is olvasná ezt a neked szánt levelet, biztosan elgondolkodik, hogy ki is lehet ez a pócsmegyeri Mozart, akiben gyönyörködni lehet. A teremtés és a mértékletesség mellett ez a harmadik dolog, amire szeretném felhívni a figyelmedet, a gondoskodás. Van három állatkánk, egy Tina nevű nyúl, egy Mozart nevű hörcsög és egy Szavi nevű papagáj. Annak az olvasónak írom, aki nem te vagy, hogy a Szavi a Szavarina becézett alakja, a pócsmegyeri Mozarttal pedig hamarosan a salzburgi Mozartot fogom hallgattatni. Szavi a te íróasztalodon lakik, te pedig minden nap friss vizet adsz neki, mert felelünk azért, ami a miénk.
Negyedik levelemet szintén a pócsmegyeri Mozart közelében írom. Kedves Panka, egy valóságról szóló levélben nem hallgathatunk az illúzióról, hiszen a valóság az az illúzió, amit valóságnak nevezünk. Két út áll előttünk, az elme csöndje és az elme csapdája. Csak az lehet, ami van. Ez az elme csapdája. Csak az van, ami lehet. Ez az elme csöndje. Azt hiszem, nem volna haszontalan, ha elolvasnád A teljesség felét és Az ember tragédiáját. Ne feledd, hogy ami van, az mindig lehetne máshogyan. Egyetlen valóság létezik, az illúziókhoz való viszonyulásunk. Ez persze szintén csak illúzió. Minden interpretáció egy interpretáció interpretációja. Legközelebb igyekszem majd egyszerűbben fogalmazni.
Az év utolsó napja, az első mondat, a pócsmegyeri Mozart, az utolsó levél, a másik. Kedves Panka, Wang Gyuri azt mondta egyszer, hogy nem tud írni. Azért nem tud írni, mert valahányszor elkezd egy szöveget, néhány mondat után úgy érzi, valahogy másképp kellett volna elkezdeni. Akkor elkezdi másképp. Miközben leírtam az előző mondatot, kijöttél a nappaliba, aztán a konyhában beszélgettünk. Főztem egy mentateát. Azt hiszem, a másikkal való kapcsolatunk az odafigyeléssel kezdődik és az odafigyeléssel végződik. Persze ez a másik lehetünk mi magunk. Ezek a levelek is arról szólnak, hogy magamon keresztül rád figyelek. Igyekszem az új évben is odafigyelni rád, figyelni és odafigyelni. Boldog új évet, Panka.
C. Ezt a latin betűt véste kése hegyével a kocsmaasztalba a kifosztott költő, ám a jámbor Fridolin testvér nem tud olvasni. Miért nem fejezed be azt a kört, kérdezi a jámbor szerzetes a költőtől, miközben tarisznyájában ott lapul A nyúzott bőr evangéliuma, aminek a második részét a zenének szentelte az, akinek a neve sast jelent. A második rész negyedik fejezete Mozartról szól, a salzburgi Mozartról, a párizsi Mozartról, a bécsi Mozartról és a pócsmegyeri Mozartról. Ez nem egy félkör, mondta a szavaktól megfosztott költő, ez egy betű, Krisztus Urunk nevének kezdőbetűje. A kör a teljesség jele, gondolta az olvasni nem tudó testvér, a teljesség pedig Krisztus Urunkkal kezdődik.
Déltájt érkezett. A nyúzott bőr evangéliumát odaadta a kolostor elöljárójának. Leu, akinek a neve oroszlánt jelent, arra kérte, maradjon még három napig, amíg áttanulmányozza a kéziratot. A jámbor testvér elvegyült a testvérek között, imádkozott és munkálkodott. Harmadnapon a kolostor elöljárója visszaadta a kéziratot, és itt van ez a levél is, a konyhás testvér pedig ad neked elemózsiát, békesség kísérjen utadon. A jámbor Fridolin testvér tarisznyájába süllyesztette a kéziratot, a három rozscipót, a levelet meg a kulacsot, amit megtöltött vízzel. Amikor a térképen B-vel jelölt kolostorból elindult A-ba, lába nyomán a kövek kenyérré változtak. A és B között van egy fogadó, inkább A-hoz van közelebb, mint B-hez. Betért oda.
Éjféltájt érkezett. A nyúzott bőr evangéliumát és Leu levelét letette Vultur kezébe, majd a kolostortemplomban az oltár előtt arcra borult. Így maradt hajnalig. Vultur elolvasta a levelet, a levél után a kézzel írt könyvet, majd újra a levelet, hajnalban pedig A nyúzott bőr evangéliumát tűzre vetette. A jámbor Fridolin testvér elvegyült a testvérek között, imádkozott és munkálkodott. A kifosztott költő szerint három könyvet írtak ezzel a címmel. Az első valamikor az első században született görög nyelven, a hagyomány úgy tartja, hogy Szent Bertalan apostol a szerzője. A második a tizenkettedik században keletkezett, egy Vultur nevű szerzetes írta latinul.
Fridolin kenyérré vált kővel és borrá vált vízzel kínálta a kifosztott költőt, aki A nyúzott bőr evangéliumáról mesélt, mert hárman is írtak ezzel a címmel. A nyúzott bőr evangéliumát Szent Bertalan apostol írta az első században görög nyelven. A tizenkettedik században egy Vultur nevű jámbor szerzetes írta meg A nyúzott bőr evangéliumát latin nyelven. A harmadik könyvet, aminek A nyúzott bőr evangéliuma a címe, a huszonegyedik században írja egy szavaktól megfosztott költő magyarul. Ennek a könyvnek vagyunk a szereplői mi is. – Hogyan lehetséges szavak nélkül írni? – kérdezte a jámbor szerzetes. Számított erre a kérdésre a kifosztott költő, de nem akarta beszennyezni a gondolatokat, éppen ezért elhallgatott.
„Én egész nemzetem fogom,
nem középiskolás fokon,
taní-tani.”
Néped, bár szeret téged,
és imádja szavaid,
de ha oktatod,
hátat fordít néked,
elutasítja tanaid.
Nincs már oktatónk,
amolyan töltőtoll koptatónk.
Egy romlott világ van most itt,
helyetted Wass Albert tanít,
de ennél csúnyábbat is mondhatok;
képzeld, győztek a horgerantalok,
holott magukat nem is nagyon erőltetik,
győzelmük, tanítatlan népednek köszönhetik.
Daróczi Attila 10 éves
Az önfegyelem és a mazochizmus szép szövetségének igénybevételével elszántan léptem ki az utcára. A lakásban rossz volt, 35 fokos hőség, az utcán is rossz, itt lehet 38 fok. Azt mondják, ki lehet bírni. Nekem az a feladatom, hogy ki kell bírni. Mert a külvilágból szerezhetők be azok a dolgok, amelyek a lakásban a mai körülmények között is szükségesek. Például vannak, akik enni akarnak. Én már nem kívánok semmit. De az a semmi is legyen hideg, folyékony és íztelen. Teljesítem a feladatot: indulok vásárolni. A kinti 38 fok után a pláza hőmérséklete ideális: húsz fok. Ideális a tüdőgyulladáshoz, ha az elszánt-mazochista-önfegyelmet gyakorló vásárló testre tapadóan izzadt ruhájában – amelynek apró virágocskái szinte tetoválásként beleolvadnak a bőrébe – belép a légkondicionált vásárlótérbe. Ott először megborzong, majd fázni kezd, végül ráfagy a saját izzadsága. Az átázott virágocskákból fagyott hópelyhek lesznek.
Az első meglepetés a narancsszínű figyelmeztető ragacs néhány termék csomagolásán – dobozon, üvegen, flakonon – „Figyelem! Az áru tartalma az ár változatlan megtartása mellett kevesebb lett.” Ügyes. Kevesebb áruért ugyan annyi pénz: még egy bölcsészaggyal rendelkező, most éppen didergő értelmiséginek is egyértelmű árdrágítás. Az nem szerepel a jóindulatú figyelmeztetésen, hogy mennyivel csökkent az áru tartalma: felére? harmadára? csak mutatóba van belőle valamennyi? Döntöttem. Nem veszek redukált mennyiségű terméket azonos áron. A következő pulton a csökkent minőségű áruk darvadoznak: olvadt sajtok, zsírjukat magul alá eresztő felvágottak, lejárt határidejű joghurtok, ráncosan bőrző, beszáradt hidegkonyhai készítmények. Döntöttem. Rohadt árut sem veszek. De akkor mit? Ekkor lép elő fellazult tudatú énemből a Tudatos Vásárló, aki képes használni a mobiltelefonjára küldött reklámokat az akciós árú termékekről: hétfőtől csütörtökig a vadlazac kilója 8000 Ft – pompás, ezt kihagyom; a kedvenc réteges diós sajtom kilója kedvezményesen 9200 Ft – ezzel nem kényeztetem magam; a másik kedvenc, a cheddar, csak 6000 Ft, de ez arra a nanométeres nagyságú darabra vonatkozik, amelynek súlya meg sem rezdíti a mérleg tányérját; a magnélküli szőlő, fehér és piros változatban, egyaránt 2000 Ft alá szállt, no nem nagyon, csak 2 Ft-tal. A papír zsebkendő ára felment, de erre szükség van, ugyanígy más papírneműre is, tehát eldőlt, hogy a magammal hozott pénzt ezekre költöm. A kasszánál a mobilomból egy kis manó integet, mutatja, hogy kaptam egy kupont, à 200 Ft, ingyen vehetek rajta valamit. Nem vettem. A megmentett pénzemmel indultam a gyógyszertárba, éltető eszközeim további lecsapolásának színhelyére. Nem csalódtam: az alapvető vitaminok és a kötelezően előírt gyógyszerek majdnem az utolsó fillérig felemésztették a táplálékok vásárlásakor magmaradt anyagi erőimet. Enni vagy gyógyszert venni – a hamleti kérdés variációja – eldőlt. Banyataximra dőlve-támaszkodva visszatértem a kinti gyehennába: a plázabeli 20 fok után még fullasztóbbnak éreztem. Lihegek, vonszolódom. Semmire sem várok.
És mindig történik valami, ha az ember semmire sem vár. Megszólít egy női hang:
– Hölgyem, ön egy kiemelkedően jó illatot áraszt!
A furcsa fogalmazás meghökkentett: egy pillanatig elgondolkoztam azon, milyen egy kiemelkedő illat. Majd azon törtem a fejem, miképpen tudom árasztani azt az illatot, amikor csak néhány cseppet pöttyintettem magamra. De a hang nem hagy hosszú gondolkodási időt, a fejemet a banyataxira dőlő kényszertartásból felemelve, megláthattam a tulajdonosát is: ápolatlan külsejű, zsíros hajú, vörös foltokban hámló arcbőrű nő állt velem szemben, olyan ötvenes féle; Honecker-papucsban, amiben tudvalevő, hogy mindenkinek, koszos a lába; mellette egy fiatalabb, ápoltabb, rajta matyóhímzéses topánka. Aki támaszkodott már banyataxira, az tudja, hogy az ember előre hajolva, a földet fürkészve, vajon miben fog megbotlani, az előbb látja meg a lábakat, mint az arcokat.
Az idősebb nő volt az agresszívabb, tovább zaklatott: – Mit használ? Diort? Sanelt? Zsivencsit? Dzsorzsót? Zsadort?
– Ne fáradjon – mondtam. – Én csak férfi parfümöt használok.
– Jaj, hát akkor azért olyan különleges! És melyiket? Bekemet? Mekszet? Trezort? – tódultak a szájából az idegen nevek, amelyeknek írott alakját aligha ismerte.
– Nem, kérem. Én egy olyan parfümöt használok, amit itthon nem lehet kapni.
– Ahá! Szóval nem itteni boltban vásárol! Vagy talán nem is boltban? Kéz alatt?
– Nem, kérem. Én ajándékba kapom a parfümöt. És nem tudom, honnan szerzik be.
– Hát akkor, asszonyom, maga a mi emberünk! Mi az ilyen finom úrinők kiszolgálói vagyunk! Kérjen, és szerzek magának akármit!
– Miért, kérem, önök üzletkötők?
A két nő vihogni kezdett. – Nem üzletkötők vagyunk, hanem üzletelők!
– És mivel üzletelnek, ha szabad kérdeznem?
– Hát, amit el tudunk hozni a kisboltunkból, a Kolozsvár utcai piacról.
– Milyen boltjuk van ott?
– A fő profilunk a kozmetika, krémek, illatszerek, ez mindig megy a nőknél, erre nem lehet ráfaragni.
– Én ismerem a Kolozsvár utcai piacot, ott nem láttam sem illatszerboltot, sem Rossmannt, vagy DM-et.
– Jaj, naccságos asszonyom, rossz helyen kapizsgál. Mi nem tesszük ki a placcra az árukat, mi magunk találunk rá a kedves vevőre, ahogy most önre is!
– Akkor hát mégis honnan van az áru, és milyen engedéllyel árulják?
– Jaj, miket gondol! Gondolja, hogy kell ahhoz engedély? Ha megígéri, hogy nem adja tovább, válaszolok. A párom pilóta, a reptereken szoktak vámvizsgálatokat tartani, és a kozmetikumokat – különösen a nagyobb kiszerelésűeket: 70 milis, 100 milis – nem engedik behozni az országba.
– És?
– És akkor a személyzet elosztja egymás között. Én is mindig így kapok az uramtól parfümöt, krémeket.
– És?
– És ami megmarad, azt eladhatom.
– A piacon?
– Á dehogy. Nincs nekem egy standra engedélyem.
– Akkor?
– Hát átpakoljuk egy nagy szatyorba, tudja, olyan kukázósba, abba sok fér, és az utcán értékesítjük.
– De kedves asszonyom, hol az utcán? Padon, földön, fa tetején?
– Majdnem. Csak ahogy itten magával. És megszólítunk minden olyan nőt, akiből kinéz a minőség.
– Miért? Belőlem hogy néz ki a minőség?
– Ne játssza már meg az agyát. Jó parfümöt használ, rendesen fel van öltözve, nem valami ócska szabadidőruhába és gumipapucsba, magából nemcsak az illat emelkedik ki, hanem a pénzszag is!
– Rossz orra van. Az illat jó, azt elismerem, de pénzem az nincs. Most hagytam ott a patikában.
– Na ne vicceljen velem! Mutatok én magának olyan Zsadort 25 ezerért, ami benn a városban hatvanezer!
– Előbb mutasson valami vámárunyilatkozatot a reptéri illetékestől.
– Minek az? Az én árum papír nélkül is jó!
– De én sem a városban, sem az utcán nem veszek J’adore-t. Nemcsak azért, mert nem az ízlésem, hanem főként azért, mert nincs rá pénzem.
– Na jó, ha a Zsadort nem akarja, húszért tudok adni Dolcse gabbanát, száz milist. Nézze, milyen új, érintetlen!
– Az is marad, nem veszem meg.
– Legalább egy Laviébelt, a Gzsulia Robertsz is ezt reklámozza! A Gold 25 ezer, a sima 20!
– Nulláért a semmit. És legyen elég. Hagyjanak már békén. Jónapot.
És akkor jött a semmi, amire nem vágytam. Az idősebb lefogta a két csuklómat, a fiatalabb beletúrt a táskámba. A drabális idősebb röhögve biztatta:
– Szedd ki az erszényét, nézd meg, mi van benne! Nem kell, hogy bármit is vegyen, csak ürítsd ki a pénztárcáját!
Új élmény az életemben. A lakásunkba már betörtek, három hevederzáron mentek keresztül, azokat le kellett cserélni, és még egy rácsot is feltetettünk – már mindenki rácson keresztül néz ki a külvilágba, mint a rabok. A bankkártyámról már loptak le pénzt, a vízórámat az illetékesek rosszul olvasták le: 77000 Ft-ot számláztak 7 ezer helyett, (Bocs, félreütött a titkárnő!), kéthavi utánjárás után „visszáruzták”; de a nyílt színen, fényes nappal még nem raboltak ki. Nem ijedtem meg, mert volt egy titkom, amit a két tolvajnő nem tudhatott. A táskámból kihúzott erszény teljesen üres volt, blokkok, nyugták voltak csak benne.
– Bassza meg! – ordított fel az idősebb. – Ez tényleg egy nyomi alak! Egy vasa sincs! De még egy mobilja se! Csóró banya a banyataxijával! A francba innen! – és taszított egyet rajtam.
És akkor elengedtek. Rázogattam a fájó csuklómat. Az üres táskámat a földre dobták. Az üres cédulákkal együtt. A titkomat nem tudhatták: a banyataxi legaljába volt rejtve minden, aminek értéke volt, a gyógyszerek, a papírzsebkendők és a WC-papír alá. Ezek alatt volt még egy laposra hajtogatott nylonszatyor, olyan volt, mintha a banyataxi legalja volna. Ebbe rejtettem a valódi erszényemet a maradék pénzemmel, a kártyámmal és ide csúsztattam be a mobilt is.
A két csaló – ki tudja, honnan szerezték az árujukat, mert hogy nem a reptéren lefoglalt vámköteles luxusholmikból, az valószínű, de még ha onnan is, akkor nem két csalóval, hanem kisebb bűnszövetkezettel lett volna dolgom –, ordítva, káromkodva végre ott hagyott. Én viszont, amint elnyelte őket a főtéri tömeg, elővettem a mobilt, és hívni kezdtem a körzeti rendőrőrsöt, ami úgy ötszáz méterre lehet a főtértől. Elég sokáig tartott, amíg valaki jelentkezett, álmos-dühös hangon, pedig még csak öt óra volt. Megkérdezte, történt-e káreset. Mondtam, hogy szerencsére nem, mert… de nem engedte végig mondani, pedig hozzá akartam segíteni egy bűnszövetkezet leleplezéséhez. Nem érdekelte. Csak ennyit kérdezett: – Megsebesült? – Mondom neki: – Nem! – Nem vágtak magába kést? – Nem – mondom, és már folytattam is: – Uram, a késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban… de hiába mondtam jó hangosan, a rend ügyeletes őre már kikapcsolta a mobilját. Visszahanyatlott abba az édes álomba, amelyből én szívtelenül felriasztottam.
Fém sír fel a fémen,
szikra-könnyet hullat,
és a sínek nyögnek
tonnasúlyok alatt.
Ólmos szürke égbolt –
az is sírni készül,
néhány esőcseppet
hullat rájuk végül.
Elég lesz az gyásznak,
elég lesz búcsúnak:
a tömött vagonok
halálba indulnak.
Mi vár az út végén,
hányan érnek oda –
élni még egy kicsit?
Túlélni a csoda.
Haláltáborokban
tűzbe vetett testek,
füsttel szálló lelkek,
szürke hamu lettek.
A gyalázat örök
bélyegei lettek!
Mifelénk a múlt állandóan változik,
csak a jövő biztos,
a jövő, melyet
húsz-negyven évre
előre elénk tár
egy kormánybiztos.
Húsz-negyven év,
és akkor –
földön lesz itt a menny,
s egy új, egy y faktor…
Hogy mi jut annak,
ki sóvárog a mára?
Nincs húsz-negyven éve
a sorsából hátra?
Az állandóan változó múltban
vergődik szólam-mocsokba fúltan.
Elvesztheti gerincét, hitét:
mert elmenni korai,
de megalázva hosszú
a gyökértelen itt-lét.
A festett jövő üresjárat,
zálogon szerzett kalózmenet:
döglött tóban levegőhöz jutni
pisztrángoknak nem lehet.
Vendégsorok: Jóna Dávid: Helyzetjelentés c. verséből.
Az első párterapeuta lihegve érkező, ötvenes nő volt, tömött bevásárlótáskával. Rögtön kiszúrta, ki itt a pozitív fél, és elmondta, mélyen a szemükbe nézve, hogy a fej a férfi, a nyak a nő, és a nyak forgatja a fejet. Félkacér mosolyt vetve a férfira, megjegyezte, mennyire érzékenynek látszik. A férfi, aki vonakodott eljönni, elégedetten hátradőlt.
Pár évvel később a második párterapeuta felszólította őket, hogy emlékezzenek vissza, mit találtak szerethetőnek a másikban, ami miatt egymáshoz szegődtek. Nehéz feladat volt, a férfinak még nehezebb, a nő szinte megsajnálta, ahogyan gyötrődve próbált emlékezni. A kérdésre, hogy miért nem váltak még el, a férfi előadott egy fura mesét, amely szerint a nő kijelentette, hogy ha elhagyja, öngyilkos lesz. Ez volt az egyik első, a sorra következő fura, kitalált történetek közül.
A nő, a másoknak előadott történetek miatt minden egyes alkalommal sokkolódott, mert nem számított rájuk sorozatban. Váratlanul érkeztek, a férfi lazán adta elő ezeket, közös jellemzőjük nem volt más, mint a nő lejáratása. Ilyenkor a nő nem tudta, tiltakozzon-e, vitatkozzon-e, otthagyja-e, mindenképpen úgy tűnt volna, hogy a férfi mond igazat. Társaságban ráadásul olyan hangon szólt hozzá, ahogyan négyszemközt sosem, felülről gügyögően, mint valami kis butuska lényhez, akire nem kell odafigyelni, de kedvesek leszünk vele. Mesterien művelte. De társaságba egyre ritkábban jártak, itt vagyok én neked, mi ketten vagyunk a világ ellen, ismételgette a férfi, aki rendszeresen ócsárolta a családját és a barátait is. Hiába tiltakozott, hogy nem akar a világ ellen lenni, a világ része akar lenni.
Amikor megismerkedtek, nagyon fiatalon, felnőttként akart élni, minél hamarabb. Átsétálni a zaklatott gyerekkori függőségből a felnőttkor (gondolta balgán) függetlenségébe, mint egy rövid, stabil hídon. Nem átsétált, átrohant, pedig hosszabb volt és ingatagabb, mint amire számított, átrohant, családja és barátai legnagyobb döbbenetére. Honnan sejthette volna, mi várja? Nem ismerte sem önmagát, sem a férfit. Mindent oda akart adni, mindent feláldozott volna, csak legyenek egymás hűséges játszótársai, megbízható szövetségesei közös kalandjaikban. Nem látta, hogy a férfi készen állt ugyan a fogadásra, de teljesen mindegy volt neki, ki érkezik, csak érkezzen valaki. Nem látta, hogy a férfi nyomasztónak érzi, amit ő ad, frusztrálja a viszonozhatatlanság.
Szinte észrevétlenül jutottak oda, ahol hosszú évek óta időztek. Négyszemközt rendszeresek voltak a leszólások, az oda nem figyelések, a folyamatos ellenkezés, a kétségbe vonások, hiteltelenítések, ígéret be nem tartások. Ha örült valaminek, a férfi rögtön keresett valamit, amivel elronthatja az örömét, odáig jutott, hogy már nem mutatott érzelmi reakciókat, és mosolyognia is egyre nehezebben sikerült. Tarkították a megszokott bántásözönt a dührohamok, ő provokálja ki, ordította minden alkalommal, eltorzult arccal a férfi. Nem szűnt meg az egymást követő nők dicsérete, akikkel munkahelyen találkozott, utcán, tévében látott, és akik mindenben messze túlszárnyalták őt.
Értéktelennek, manipulálhatónak érezte magát a férfi mellett, kényszeresen boncolgatta magát, tépkedte magát apró darabkákra, mit csinál rosszul, hogy ennyire nem működik a kapcsolatuk? Sokat sírt, védtelennek érezte magát. A szégyen meggátolta abban, hogy beszéljen a helyzetéről bárkivel. Ahányszor rászánta magát, hogy otthagyja, a férfi esküdözött, hogy szereti, hogy minden más lesz, hogy megváltozik, és valóban, egy-két hétig sikerült is. Akkor is nagyon kedves volt vele, amikor örökséghez jutott, kikönyörögte tőle, egy úgynevezett közös kiadásra, de a hátsó szándéka mindenképpen az volt, hogy a nő ne juthasson pénzhez, amivel tudna mit kezdeni.
A harmadik pszichológushoz ő kezdett járni, aki kérte, hogy hívja be a férfit is egy ülésre. Úgy látom, mondta a pszichológus, önökben van még szeretet egymás iránt, el kellene kezdeniük hidat építeni egymás felé. A nő hirtelen műtővilágosságban ismerte fel, hogy csak ő építette a hidat a férfi felé, legelőször is, és azután is mindig. A férfi ült a másik parton, és vigyorgott az erőlködésén. Nem áldozat vagyok, ismerte fel, hanem közreműködő.
Egy családon belüli erőszakkal foglalkozó szervezet telefonos munkatársával vették sorra a védekezés eszközeit, amiket aztán a nő, a férfit igencsak meglepő módon, alkalmazott is. Nem fordulhatott már elő például, hogy kulcs vagy pénz nélkül menjen el otthonról, hogy a férfi otthagyhassa bárhol. Tanulgatta, hogyan állítsa le a férfi agresszióját még idejében, gyakran sikeresen. Reményei a férfi megváltozásában, iránta érzett, döbbenetes módon még mindig létező szeretete lassan szivárgott el, lassan szűnt meg végleg.
Apránként készítette elő a különélését, már küszöbön állt a változás, amikor a férfit letarolta a betegség.
Most itt ül ennek a félig ismerős, félig idegen embernek az ágya mellett, simogatja az erőtlen kezet. Kíváncsi lenne rá, milyennek találná őt, mennyire idegennek, mennyire ismerősnek, ha kinyitná a szemét. De napok óta nem nyitja ki. Simogatja a kezet, és azon kapja magát, hogy azt mormolja maga elé: sajnálom, sajnálom, hogy így alakult.
Hősköltemény, mint gyermeknevelés.
érzést emel, s szorongat, mint a prés,
betöltve okos telefon fegyverünk,
s az utastársra elvétve lesünk,
kellék lett, mindenünk, útonállónk,
mi információkat vadászók
népes serege, ha üzengetünk,
fogyó nemzetünk együtt jön velünk –
olykor bölcs elégtételt érzünk,
árut rendelünk, utazást nézünk,
segít, amikor fáj valamink,
elmét feltöltő tanáraink,
akár feleség, férj lehet, barát,
áhítjuk tudását, kijelzős szavát,
ha rabjává válunk, nincs kímélet,
prédikációk, imák nem kísérnek.
ösztönösen lapul a zsebben,
számlapja villan tündéri neszben,
verset elmormol, filmet is vetít,
betegség, ábránd mind letesztelik,
gondolat kitágult szabadsága,
nélküle tudjuk, hogy leszünk árva,
dobozba préselt hősköltemény,
lassanként kifog a világ eszén.
Apám emlékére
A fény pingáló derűs kedve
élő rácsokat rajzol fejemre,
sajognak akkor a vörös küllők,
(mutogatnak pokolba küldők)
élesebben csak apám szava
bódít, a kedves harsona,
ő volt a fény, szigorú játék,
amelyre bármikor megállnék –
nincs meg az út, ő mégis járja,
egébe magasodik a nyárfa,
napraforgó forog feléje,
neki dalol rigó és vércse,
engem meg bögöly és légy keres,
rám hahotázik az égeres,
még a folyón is talál utat,
s a meder fölött szedret kutat.
a sóskát is tudja hol terem,
málna cirógatja kedvesen,
a hal is kinéz, most jönne már,
de idő sincsen csak habos ár,
mely emlékezetre telepszik,
ha soká ölelem, felmelegszik…
mesélte, ahogy az üteg szórta,
tudta milyen a katyusa-nóta,
suhogó fenyők, fehér nyírfák,
kibeszélik a fogság kínját –
nótázó kedve van a szélnek
gyerekként fürdőzöm melegében,
megcsap a tavasz, március lángja,
annak terem, aki vigyázza,
s messze vigye, ahol az ősök,
legalább mi tudjuk milyen hősök,
tettük fénylik az emlékezetben,
és mindenséget megőrző szellem.
Születésnapomra
Az emberélet hátulsó felén,
mikor merészen vissza-visszanéz,
elfuserált dolgain nevethet,
mindent megváltoztatna az ész?
döntései az akkori agyban
úgy vezérelték és irányították,
nem tudhatta muzsikáló szavak
nélkül rakták össze a kottát –
még figyeli a pillangó röptét,
legyint arra, amit elérhet,
tudja, holnapra messze röpül:
pár nap csupán a pillangó élet –
belenézne a dolgok rendjébe,
homályban dagasztják kenyerét,
valakik megint kiszámolják
mire elég, és kinek elég…
terve tudja, csak önáltatás,
zsebekben lapul, mi neki járna,
kezéből szétfolyik javadalma,
többet nyel el a gyógyszeres láda,
naptárában hónapra előre
feljegyezve néhány vizsgálat,
üzenik neki, hogy gyűjtögessen,
hamarabb éri el a kórházat –
„hátsó felén” unokák örömét
pátyolgatja, hogy tovább tanuljon,
s a lehetőségét elrabló világ
zabáló éhségén kifogjon.
Mező Veronika 8 éves
A lány percek óta üldögélt a kis padon, a távolsági busz megállójában, és a régen elhagyott,fáradt, poros falucskát figyelte.
Itt, a távolsági busz megállójában nem volt feltűnő a jelenléte, hát csak nézelődött, és figyelte a járókelőket, akik e kései órán pillantásra sem méltatták őt.
A templom harangja tétován megszólalt, aztán egyre határozottabban zúgott. Képzeletben végigment az egyetlen széles utcán a templomig.
Az első ház, rögtön jobbra, a fűszeres Mariskáé – szinte látta maga előtt a kövér asszonyság szíves, kerek arcát. Belévágott egy emlék, ahogy bátyjaival cukrot lopnak az asszonytól. Mariska nem kiabált, csak némán, könnyes arccal csóválta a fejét, amikor rájött, meglopták. Zolika, a kisebbik bátyja, riadtan figyelte az asszonyságot, keze ragadt az édességtől, száján csurgott lefelé a színes cukorkalé, és torka szakadtából üvöltött, azt üvöltötte, nem ő volt, nem ő volt, és hazudnak, mindenki hazudik.
Nagyobbik bátyja megvetően nézte öccsét és húgát, szorosan zárt ajka a megvetéstől lebiggyedt.
– Uramfia – sopánkodott a szíves asszonyság –, csak nehogy rossz útra keveredjetek, drága gyermekeim – aztán egy marék cukrot adott mindegyikőjüknek, és azt mondta, kérjenek, amikor csak akarnak, de az isten szerelmére, ne lopjanak!
Azóta – a lány szomorúan legyintett –, hol van már azóta Mariska néni?
Hét éve jött el a falucskából, jóformán mindenki megmaradt azzal az arccal, ahogyan elköszönt az emberektől. Mármint aki hajlandó volt elköszönni tőle…
Képzeletben tovább ment az utcán. Ha most balra térne, srévizavé Mariska néni házától, akkor az öreg talyigás Pista bácsihoz jutna. Az öreg télen-nyáron gyümölcsöt árult a piacon, taligán vitte a sok gyönyörű gyümölcsöt, pedig közismert volt, hogy egy fia gyümölcs sem terem meg elhanyagolt kertjében, nemhogy ilyen rengeteg. Lopni öreg volt már, fára mászni meg különösen. Az emberek azt rebesgették, fia, aki börtönben ül évek óta, az szállítja talán neki, mert meglehet, még sincsen börtönben az a fiú, csak megszökött és bujdokol valahol, s az éj leple alatt segíti öreg édesapját. Az emberek sok mindent beszélnek, különösen, ha nem tudnak valakiről, vagy valamiről semmit…
Ha most felnézne, elhagyva az öreg házát, megpillantaná a templomtornyot, a különös haranglábbal. Vajon azt még mindig a féleszű Menyus húzza, akit a tisztelendő úr fogadott be az utcáról? Biztosan, mert ilyen idétlenül nem zúg harang sehol sem, mint itt.
A templom egy kis téren áll, onnan nyílnak az iskola és a piac utcái. Két aprócska utca. Nyáron az iskola utcája kísértetiesen csöndes, ősszel aztán megtelik lármával, élettel, bár egyre kevesebb gyereket iratnak be, mindenki menne föl, a városba.
A másik kis utcácska, mely a templomtól jobbra nyílik, a piac utcája. Ez minden nap megtelik délelőtt néhány órára, szombaton különösen hangos az árusoktól. Valaha nagypapa is itt árulta szegényes portékáját. Maradék faanyagból készített sípot, fakanalat, apró gyerekjátékokat. Hogy vágyott a csattogós szárnyú, húzható lepkére, istenem, hogy vágyott rá! De nagyapa azt mondta, ebből étel lesz, meg könyv, meg ami kell a háztartásba, soha nem kapott tőle egyet sem. Ha az öreg rábízta ideig-óráig a portékáját, titokban leemelt egy-egy ilyen csattogós szárnyú pillangót, és körbe futott vele a piacon. Egyszer arra ért vissza, hogy mindenüket ellopták. Akkor nagyapa rettenetesen elverte, vacsorát sem kapott, azt ordította az öreg, hogy tékozló, semmirekellő, s bár őt rabolták volna el inkább.
Mikor meghalt az öreg, mindenütt, még rongyos pokróca alatt is pénzt leltek a testvérek. Zoltán, akit nagynénjük nevelt fel, sunyin nézte testvéreit, míg a pénzt számolták, Sándor, a kisebbik báty szó nélkül három kupacba tette a szerzeményt.
– Mi idegenben senyvedtünk – közölte megfellebbezhetetlen hangon aztán Zoltán –, míg te élvezted nagyapánk rokoni szeretetét, így miénk a nagyobb rész. Azzal a legnagyobbik kupacot belesöpörte egy zacskóba, a valamivel kisebbet öccsének tolta oda. Testvérei ezzel elviharzottak, és többé nem is hallott felőlük. Ő nem nyúlt a maga kupac pénzéhez, csak ült elmélázva, a magányossá vált házikóban. Nagyapát már jó két órája elvitte a halottaskocsi, de olcsó, maga sodorta dohányának szaga még ott rezgett a levegőben. Nehézkesen felállt, az ablakhoz lépett. Kicsit meg kellett görnyednie, hogy az alacsonyan lévő ablakon kiláthasson. Ebben a pillanatban kondult meg újra a harang; előbb csak össze-vissza, ahogy a zaklatott szívű ember szíve ver, aztán egyre erőszakosabban töltötte meg a falucskát. A lány az órájára nézett, aztán elhúzta a száját: félkegyelmű Menyus megint negyedet kongat, holott már háromnegyed van. Becsukta a szemét, és lassan beszívta a ház illatát. Soha többé nem fogja érezni, ide többé nem jöhet, mert a Kovácséknak lett ígérve még nagyapa idején, akik az öregnek kölcsönt adtak megfizethetetlen uzsorakamatra, a „sohaviszontnemlátásra”. Még egy zsák fölös ruha került elő, inkább rongyok, mint ruhaneműk. Azt nagy nehézkesen kicipelte az udvarra. Aztán még visszament a szegényes bútorokért, amelyeket Kovácsék nagylelkűen neki ajándékoztak. Egy kupacba hordta a kis lócát, amin nagyapa lábainál kuporgott kinn a piacon, és a szedett-vedett ágyakat is. A derékalj nehéz volt, szuszogott, míg a kupachoz húzta, az elmállott ágyrácsok maguktól estek szét, mikor odahajította azokat is többi közé. Megtalálta saját hálóhelyén azon mód ahogy hét éve hagyta a kis takarókat, a szénával kitömött párnát és a matracként szolgáló zsákot is. Mind, mind kicipelte.
A párna alól egy gyűrött, szakadozott fotót húzott elő: őt ábrázolta mintegy négyévesen, apja tartja a karjában, mellettük édesanyja nevet, vaskos hajzuhataga leér a csípőjéig. Még a balesetük előtt készülhetett, mert fél évre rá, hogy ez a fénykép előkerült, ő már nagyapával élt. Az útra nagyapáig, nem emlékezett, de a fényképész boltjára igen, és arra is, hogy Sanyika akkor kapott életében először saját cipőt, s nem megörököltet a bátyjuktól, büszkén feszít a képen apjuk kezébe kapaszkodva. Nagy, színes masni volt a képen a hajában. Zolika már akkor is gúnyosan nézett a világba, de lehet, hogy csak rá, mert ő lány volt, a lányokat pedig megvetette.
Nagynénjük csak a fiúkat szerette, őt soha, így került nagyapához, aki cserébe, hogy elvállalta a kislányt, némi pénzt is kapott az államtól, hát maradhatott nagykorúságáig. Akkor nagyapa kíméletlenül elzavarta a háztól, hiába volt köhögős, fulladós, nagybeteg, nem kívánta senki ápolását, gondozását, így is halt meg még azon a télen, kihűlt lakásában összefagyva, magányosan.
A lány értesítette testvéreit, mert abban reménykedett, talán újra lesz családja. Mikor megtudták, mi történt, s végig hallgatták a lány sírástól fuldokló hangját, hogy most már csak ők maradtak egymásnak, rögtön jöttek is a megadott címre. Aztán… hát igen, aztán hiába volt a meghitten induló beszélgetés – ő legalábbis úgy érezte, hogy annak indult –, testvérei fogták vélt jussukat, s elmentek, többé nem is keresték sem őt, sem egymást. A kertben hóvirág nyílt már, de a lány a könnyeitől jóformán alig vette ezt észre, holott azelőtt mindig szerette ezt a télutót, amikor még fagy van éjszaka, de már a természet üzen valahol, hogy jön lassú, megfontolt léptekkel a tavasz is.
A lány percek óta üldögélt a kis padon, a távolsági busz megállójában, és a régen elhagyott, fáradt, poros falucskát figyelte. Tulajdonképpen nem tudta, mi hozta most ide, ezen a kora tavaszi hétvégén, ennyi év után, de mielőtt végleg elhagyja az országot, látni akarta még egyszer a házat, ahol élt, ahol felnőtt – és hóvirágai tündöklő lányarcát. Olyanok – gondolta –, mint én vagyok. Senkinek sem kellenek, mégis virulnak minden télvégén. Cipője orrával egy követ görgetett, aztán hirtelen feleszmélt. Eszébe jutott, mekkora tűzzel égett a házból kihurcolt sok lim-lom, gyönyörűséges volt a tűz, ahogy égett, egész addigi élete ott lobogott, vált pernyévé. Úgy, üres kézzel ahogy egykor jött, ment el, még a ráhagyott bankókat sem vitte magával, azokat is belevágta a már a méterekig szökő tűzbe.
Amint a tűz kialudt egy percet sem maradt tovább, felszállt az első városba tartó buszra. Épp annyi csörgött apró pénztárcájában, amennyi az útra elég volt. Gyomra hangosan korgott, de amit érzett, az elnyomta minden fizikai szenvedését. Megpróbált szembenézni a jövővel, hogy mi várhat rá egy szál magában. A buszon elnyomta az álom, jó is volt, legalább semmit nem érzékelt a vele történtekből a sokáig nem szűnő kábulatban.
A város rideg és hatalmas volt, az emberek személytelenül mentek el mellette. Úgy tűnt, itt, a városban mindenki nagyon elfoglalt, siet. Nem mert megszólítani senkit sem, vitte a lába, míg egy gyár elé nem ért. Ott a portástól kért aztán felvilágosítást, mi tévő is legyen. A féllábú portás is vidéki volt, jó szívvel segített a lánynak, felküldte az irodába, nézzék meg, van-e hely náluk.
Eleinte hónapos ágyakat fizetett, lehetőleg elkerülte, hogy emlékeznie kelljen ezekre a kezdeti megalázó helyzetekre. Később saját szobát bérelt, s rájött, itt a városban nem jut többre, ha nem tanul. Hosszú, biflázással eltöltött éjszakák vártak rá, de végül is győzött. Abban a gyárban lett főkönyvelő, ahová a féllábú portás protezsálta be, de addigra már ő is olyan lett, mint a városiak: szürke arcú, egykedvű, sietős és személytelen.
És most újra itt volt a falucskában, ahonnan indult. Arca megtelt színnel, szeme kíváncsian fürkészte a távolságot. Nyíltak a hóvirágok a buszmegálló mellett. Egy gyönyörű szálat letépett, és a nála levő könyvbe süllyesztette. Akkor jött rá, hogy már nincs is köze a faluhoz, a templomharang is idegen lett. Megnézte a jegyét. Retúr. Még ma hazamegy! Nincs itt többé keresnivalója. Valójában sohasem is tartozott ide. Felállt, megnézte a kiírást. Még húsz perc, és jön a városba tartó busz. Visszaült előbbi helyére. Kivette a könyvből a már lepréselt hóvirágot, és a többi közé dobta.
Egy lány üldögélt percek óta egy kis padon a távolsági busz megállójában, és olvasott.
Megint eljöttek.
Hosszú idő után újra.
Mindketten, együtt.
Utolsó közös házunkba hívnak,
anya a szobaajtóból épp felénk néz,
apa meg én az étkezőben állunk,
egy bögréből kortyolok valamit.
Szól a rádió, talán az ablakból,
de feltétlenül a bejárati ajtótól
bentről nézve balra,
az asztal irányából
– ahogy régen is ott volt.
Először kicsit furcsállkodva hallgatom,
mert bár a vízállások felolvasásához
hasonlóan szavalja a bemondó,
mégsem akarom elhinni.
Pedig az. Igen, határozottan.
Ekkor rájuk nézek,
majd kissé pirultan mondom:
– Ez az én versem, az én versemet
szavalják a Kossuth rádióban.
Mindhárman finoman elmosolyodunk,
ehhez hasonló büszkeséget
még soha nem éreztem.
Legalább itt és most ők is meghallgathatják.
Ez az én Kossuth-díjam.
Gurbai Sándor 10 éves
gyerekként – úgy emlékszem – megtaláltam a nevem
egy falusi világháborús emlékművön
persze ez talán nem volt olyan furcsa
tekintettel család- és keresztnevem gyakoriságára
mégis büszkén mutattam meg a többieknek
tudniillik egy iskolai kiránduláson történt
sőt a rendfokozat is ott szerepelt – zászlós
hisz hát akkor teljes druszám nem is volt gyilkos
így még inkább kihúzhattam magam
mert névelődöm úgy válhatott hősi halottá
hogy talán ezért sohasem kellett ölnie
Balog Hanna Erika 13 éves
Hét körül arra ébredek, hogy hisztérikusan csattan a slusszkulcs a konyhaasztalon. „Mi van?” – kérdezi anyám. „Az van – ordítja apám –, hogy benzint töltöttem a kölcsönautóba, ami viszont dízeles! Be kell vontatnunk a szervízbe a benzinkúttól… Szedd össze magad… De ne olyan lassan, ahogy szoktad…” Anyám sóhajt, én pedig ma ki kell, hogy vonjam magam a családi valóságshowból. Mennem kell a saját bajom után, amiből van elég.
Kinézek az ablakon, köd van. Amúgy sem látnék sokkal többet, csak a betonfalakat. Így legalább olyan, mintha valami varázslat történne ma, attól, hogy homályos, ami máskor konkrét. Nehezen szedem össze magam és türelmetlenül várok a liftre, hogy öntudatlanul belekezdjek abba, amit nem is akarok. A buszról nézem a többieket, mindenki teszi automatikusan, amit kell. Ahol leszállok, már nem külvárosi hangulat van. Fémszínű kocsiból száll ki japán parfüm illatú nő és öltönyös férfi, egyre profibb minden, és én egyre idegenebbül érzem magam. Üvegpalota előtt tévelygek, azt se tudom, hol kell bejutni egy ilyen zárt egységbe és hol tudok majd kijönni, ha muszáj menekülnöm. Rám tör a pánik, hogy éveket kell itt esetleg eltöltenem. Bárcsak sikerülne annyira alulteljesíteni, hogy…
Délután van, amikor kisétálok a hídra. A mi hidunk olyan, hogy a közepén van egy senkiföldje, egy határsáv, ahová már nem lehet bemenni. A túloldalán egy másik ország van, nem tudunk róla semmit, nincs átjárás. Nem tudjuk biztosan, de talán ott más nyelven beszélnek, mások a szabályok. Nem tudjuk, milyen ott, elképzelni se tudjuk, nem foglalkozik vele senki. Megyek céltalanul. Csak úgy. Nézek a semmibe, az utat szinte nem is látni. Látom, hogy következik a senkiföldje, egy piros jelzőtábla jelzi, hogy nem mehetek tovább. Tudom, hogy ennyi, ami minket illet, ami nekünk jut, ezért megállok. Nézek a túloldalra, de csak a ködbe vesző híd tart a semmibe. Könyöklök a korláton, nézem a ködöt. Körülölel, fenntart, elzár, bezár, eltakar. Az átlátszatlan homályban, egyedül, saját gondjaim puhán elrejtve. Felkavaró és nyugodt állapot, ez a létezés, igen. Beleveszek a nyirkos, hűvös gyapjúba.
Hhhhhah! Hirtelen megáll a szívem, és elakad a lélegzetem! A túloldalon! Valami van a túloldalon! Mozdulni se merek! Oda se merek nézni! A szemem sarkából látom, hogy kirajzolódik a ködben egy alak! Egy fekete alak! Egy ember lenne? Dermedve fordulok vissza, a part felé, és önkívületben indulok el. Futni nem merek. A szívem ezerrel ver.
Este sétálok egyet a házunk körül, jó a nyugtalanság ellen. Legszívesebben mennék ki a világból, haza se mennék. Sokszor zenét hallgatok ilyenkor, most jól esik a csend. A fák levelei már nagyjából lehullottak, néhány sárga folt dereng a ködben. Megyek néhány kanyart a házak között, a betonfalak tele vannak szórva egyforma ablakokkal, egyforma életek, egyforma gyerekkorok sejlenek fel. Ez az én életem is. Engem is így néz valaki kintről. Egyszer csak halálos, erőszakos ordítás töri meg a csendet: „Itt maradsz, te ribanc!” Ajtócsapódás. Bár rajtam lenne a fülhallgató. Hazamegyek.
Másnap, munka után ismét rákanyarodom a hídra, végül is nem nagy kitérő. Cudar idő van. Nem tudom, miért jövök, hiszen nem látni semmit. Talán pont emiatt. Elmegyek, ameddig lehet. Talán a hidat is csak a felhőpárna tartja, nem látszanak a tartóoszlopok. A piros táblán túl pedig, hál ’istennek, semmi mozgás, nincs baljós árny. Alig kapok levegőt a párától, nézem a semmit. Hirtelen mégis mintha valami lenne ott? Valami fekete? Jaj, ne! Nem látom pontosan, talán egy ember. Magas. Fekete kabátban? A korlátnál áll. Mire készül? Ember egyáltalán? Ebben a pillanatban mintha felém fordítaná a fejét. Jaj, nagyon ijesztő! Gonosz vajon? Rosszak a szándékai? Miért nézett ide, vajon engem néz? Zavaromban próbálok úgy tenni, mint aki nézelődik, mindenesetre elindulok vissza. Azt mondják, akik ott élnek, más nyelven beszélnek, gondolkodásuk számunkra érthetetlen, buták és gonoszak.
Egy hete már, hogy minden nap kimegyek a hídra. Mindig ott van fél ötkor. Szürke idő volt eddig, de ma tisztább az idő. Szeretném jobban látni őt, de pont annyira messze van, hogy alig látom jobban. Kabátja fekete, gallérja felhajtva, hideg van, fázik. Ha fázik, akkor érez. Vajon ő is gondol rám este, amikor hazamegy a túlpartra? Nem akarom, hogy zavarjam őt azzal, hogy odanézek, én csak a vizet nézem. Jogom van idejönni.
Másnap könyökölve várom, rázom a lábam zavaromban. Múlik az idő, de nem jön. Lehet, hogy már nem is jön soha többé? Lehet, hogy teljesen véletlen volt, hogy eddig jött? Megijedt tőlem?
Én megijedek magamtól. Miért vált ilyen fontossá számomra? Egy délibáb.
Másnap sem jön, én pedig megérzem, mennyire nyomorult vagyok.
A következő napon már nem megyek arra. Húz oda a lábam, de közben kellemetlenül érzem magam. Mintha látnák az emberek, hogy miatta megyek. Ő pedig ott sincs. Nem tudom tettetni, hogy csak sétálok. Nevetséges, micsoda történetet kreálok ebből! Azt sem tudom, kicsoda. Érzékel engem? Eszébe jutok?
Mostanában tüntetések vannak a városban, felbomlik a béke. Pedig nincs még egy folyó, ami el tudna keríteni minket, magunktól. Bence hív a térről, a hangzavarból, túlordítja a tömeget: „Ébredj már fel, mindenből kimaradsz mindig!”
Naponta megyek el a híd előtt. Naponta elhatározom, hogy odamegyek, aztán halasztom. Talán holnap. Dobolok a parti korláton. Valami készül a híd környékén, itt is lezárások lesznek? Ez vagyok én, most már ha akarnék, sem tudnék a híd felé menni. Ott a piros-fehér szalag és rendőrök mindenhol.
Hazafelé vonszolom magam, amikor beszakad a dobhártyám. Fut mindenki és ordítanak: „Bomba volt!” „Felrobbant a híd!” Ütést érzek a mellkasomban, megáll a szívem. Remeg a kezem, de próbálok ránézni a telefonomra, háromnegyed öt. Próbálok futni lefelé, a víz felé, de elsötétül minden.
Hetek telnek el, tél van, sötét van reggeltől reggelig. Fekszem a szobámban a kanapén, olvasni próbálok, de inkább csak nézem az ablakot és azt a kevés fényt, ami beszűrődik. A kék, fekete sötétségben néha felvillan vagy eltűnik egy-egy sárga négyzet. Az ajtón túlról hallom apám: „Fúj, mi ez? Ez a csoki sós!!!” „Az leveskocka, ne edd meg!” – nevet anyám. „Ki volt az az állat, aki ide tette?” – beszél magában apám.
Bencsik István 9 éves
– Cseresznyevirágzás Japánban I. –
Úgy érzem, szükség van egy kis magányos sétára.
Hallatszik a szívem dobbanásán, hogy felkavar,
elgondolkodtat, nem ereszt a tengerré duzzadt csend látványa.
A tavasz emlékezés, remény, várakozás, vágy,
új meg új virágzás, kinyílás, a táj finom ébredezése.
És ha hitem van, akkor van lelkem az élet iránt,
hisz a boldogság oly vékony, akár a cérnaszál.
A nyíló virágok épp olyanok, mint a koldusok,
egy reményük van: a kegyelem, egy útjuk: a könyörgés.
Előttük mégis az örök szépségbe feledkezünk.
Az emlékezés, a remény és a lüktető virágzás;
melyből mindenki él anélkül, hogy észrevenné.
Néha elcsodálkozom azon, mennyi izgalmas,
ismeretlen, felfedezetlen világ rejtőzik benne
és mindez hogyan válik a lelkünk, személyiségünk részévé.
Jó lenne látni, jó lenne behatolni ebbe a titokba,
hogy lássuk, mi történik a tudattalan, ködös világban.
Csupán abban vagyok biztos, hogy a végtelenbe
vesző hegy csúcsáról csak lefelé lehet menni.
Márpedig a remény rügy, a nyíló virág szeretet.
S eddig nem hallott hangok zengnek mindenfelé.
Madárfütty tölti ki az ürességet, a pillanatok,
a mély lélegzetek és sóhajok közti apró szüneteket.
Hallottad már, mit mond a szelíden nyíló virág?
És csak legyintek egyet önmagamnak válaszul,
tudván, hogy a kövek fogságában a csend széttörik.
Vagy az is meglehet, hogy az Isten csodát tesz.
A virágzás csak egy vágy, szerelmetes lepkék
nászi tánca. Ragyog a levegő, fények villódznak.
S ha szótlanok, tekinteteik annál parázslóbbak.
Megfogni nem szabad, szól legbelülről a parancs, a tiltás.
Hidd el, ezek az egyszerű dolgok visszaadják
az önmagadba vetett hitet és úgy érzed, nem élsz hiába.
Boldogság és öröm idején nem szokás vétkezni.
Megtanultuk, hogy az Isten ajándékoz meg minket.
Így vagyunk mindennel, ami egységes s ami élet.
– Cseresznyevirágzás Japánban II. –
Minek nekem értékes kincs, csend van ismét,
csak vézna csontjai roppannak, mint az üres csigaház,
ha óvatlanul egy túl gyors mozdulatot teszek.
Igazán szép, merengek el és a közeli erdőből
céltalan kalandozásra, felfedezésre kiszökött pajkos
szellő napfényes ujjával megpöcköli az orromat.
Sehol egy hangos szó, sehol a világ nyüzsgő zaja,
az idő befed mindent békével és nyugalommal.
A fák virágzanak: tele vannak reménységgel,
fehér és rózsaszín hajuk kibontva omlik le a hátukra,
ám a lenge szellő, mely ágról ágra ugrándozott,
mintha nem tudná, mit kezdjen ezzel a sok makrancos virággal,
és úgy döntött, hogy inkább észre sem veszi,
kitépte egy-két hajszálukat, majd tovalebbent,
s eltűnt a csendben. Azóta hírét sem hallottam.
Ha az ember csendes magányában üldögél,
könnyebben leli meg az illanó csodát, mikor elé toppan.
Lehullott egy virágszirom, egy csepp tűzzománc.
Egy kis sminkkel próbálta eltüntetni sápadtságát.
Benne van az örökkévalóság bódító, zamatos illata.
Többször átéltem a megújulás szent ajándékát.
Ám azt a furcsa érzést nem ismertem eddig,
hogy a cseresznyevirág szirma belenő az ember szívébe.
Vannak róluk fotók, kattogtattam is lelkesen,
mintha az életben bármi csak akkor érne valamit,
ha meg tudom örökíteni mindazt, amit átéltem.
Minden tiszta selymen ott nyugszik az Isten szeme.
Tükör nélkül lehet élni, de virág nélkül soha!
A legtöbb vágyamat s kételyemet nem ismertem,
s a legtöbb ringó cseresznyesziromról kiderült,
hogy félig vagy teljesen teleírt kottalap a hallgatáshoz.
De az utolsó lapon már könnycsepp reszketett.
Az Új Millennium Bemutató Központ – köznapi nevén: Galéria – csodálatos acéltőrként ékelődik az amúgy meglehetősen idejétmúlt város szívébe. Kortárs építőművészetünk nem mindennapi remeke, amint arról a Galéria és a város számos kiadványa is megemlékezik időről időre.
Az épületet az egykori grófi feszített víztükrű úszómedencében alakították ki, megtartva egyfajta vizesárokhatást. A bejáratok nemesacél függőhidakon közelíthetők meg, melyeket nyitvatartási időn kívül és zártkörű rendezvények esetén egy kellemes görgőhang kíséretében vonnak fel a központ láthatatlan munkatársai.
A természetes úton, a környékünkön meglehetősen gyakori esők és hétvégi mulatozások révén feltöltődött árok kizárólag a nyári aszályok idején szárad ki, lehetőséget biztosítva a helyiek számára a kitakarítására – habár ezzel a lehetőséggel csupán módjával élnek. Langy nyári esteken gyakran találkozni itt a száraz árokban szerény italaikat, dohány- és egyéb termékeiket elfogyasztó ázott fiatalokkal, szürke kóbor macskákkal. Az árkot elönti a Hold lágy fénye, a száraz hínár, békatakony, a friss húgy, a kiöntött sör és a hamis gin olcsó, édeskés szaga. Finom rozsdapor csókol pirosat az ujjbegyekre és az ajkakra, vasas ízzel töltve meg a szomjas szájakat. Szájharmonika, gitárszó, itt-ott harsány artikulálatlan énekhangok, kuncogással vegyes suttogás, heves szóváltások töltik be a mélységet, mialatt odafönt, a felvilág gyömbérsört és valódi import japán whiskyt szopogató fiai röhögve köpnek, hajítanak üres üvegeket a mocsárlakók közé.
A rozsdapor a tervezői varázs része: a galéria fala zsindelyszerűen egymásra rétegezve jól korrodálódó vaslemez borítást kapott. Különösen az első évben rendkívül hatást keltett, ahogy esős napokon az acél ék oldalán alácsordogáló vasoxid vér elegyedett az árok szennyes vizével. A gyártelepi termelőegységek bezárása, majd a környék ezt követő gyors favelázódása óta viszont sokat veszített varázsából, hiszen immáron a szegénynegyed is hasonló élményeket kínál a kényszerűségből rajta átutazók számára.
A Központban mindig nagy figyelmet szenteltek a látogatói igények teljeskörű kielégítésének. Semmi sem tudja úgy elrontani a jól megérdemelt műélvezetet, mint holmi zavaró behatás. Az épületen nincsenek ablakok, a levegő és fényforrások rejtett üzeműek, a légkeringtetés és a személyzet hang- és szagtalanított.
A Galéria láthatatlan teremőröket alkalmaz. Mivel köztudomású, hogy sajnálatos módon máig sem léteznek született láthatatlan emberek, ezért a Központ jól kidolgozott módszerrel jutott el a lehetetlennek tetsző cél lehető legsikeresebb eléréséig, megfogadva a nemrég elhunyt világhírű alpinista – és nem mellesleg a központ tervezőmérnöke – Sir Edmund Buttaodann nemes példáját, aki a maga idején szenzációs módon, mindössze kilenc serpa segítségével, szabad tüdővel, oxigénpalack nélkül minden eddigi hegymászói rekordot megdöntve mintegy 8860 méteres magasságig küzdötte fel magát az Everesten a saját maga tervezte gyorskioldású és önfelállító 10,1 méteres végső magasságú toldalékhegycsúcs segítségével, mely azóta az amatőr hegymászók körében is jól ismert közönséges túrakiegészítő eszköz első prototípusa is volt.
A Központ a teremőrök láthatóságának csökkentése révén mindig is nem csupán a szó szerint vett láthatatlanság, mint vizuális jelenség – pontosabban: antivizuális jelenség – elérésére, hanem az érzékelhető jelenlét, mint zavaró tényező megszüntetésére törekedett. Vagyis a gyakorlatban a teremőrök hallhatóságuk, szaguk, térbeliségük redukálása valósult meg a munkaidőben való beszélgetéseket szabályozó intézkedések, öltözködési előírások, a soványabb, kisebb, csendesebb természetű teremőrök előnyben részesítése, különféle higiéniai előírások, a teremőr tartózkodási helye számára az adott terem legkevésbé figyelemre méltó helye kijelölésén és egyéb, műhelytitok számba menő intézkedéseken keresztül.
Vezetőségünk tisztában van vele, hogy a jó hozzáállásra, a megfelelő vezetői és alkalmazotti attitűdök szerencsés kombinációjára volt szükség a ténylegesen láthatatlan munkaerő megszületéséhez, melynek előnyeit immár nem csupán a kulturális szektorban élvezhetjük, mint arról Kovács Izsák, az első láthatatlan biztonsági őr esettanulmányából is értesülhetünk.
A huszonkét éves Izsák az álláshoz az Állami Munkaerő Közvetítő közvetítésével megvalósuló, „Mindenkinek jár Munka és Tisztességes bér Kormányzati elv-Stratégia” akcióprogram keretében, mint kiemelt támogatott fért hozzá és az állást – habár a bértámogatott időszaka több, mint hat hónapja lejárt –, máig be is tölti.
Kovács Izsák a munkavégzés során speciális, a teljes testfelszínt – az arcot is ideértve – eltakaró környezetvédő kaméleonruhát visel, mely a rátekintők számára mindig a hátteret mutatja. A jól szigetelt ruha egyúttal gondoskodik Izsák lehetséges hang- és szag hatásainak elnyeléséről is. Lépteinek zajsemlegesítéséről műmacskatalpprém cipőtalp gondoskodik, ugyanakkor Izsák mozgása teljességgel minimalizált. Kovács Izsák eleve igen kisnövésű, cingár személy, aki világéletében csekélyke részt foglalt el magának az élet színpadán. Mindazonáltal a gondosan előírt diétája révén ezt a kiteljesedést is sikerült a munkaképesség fenntartásához szükséges minimumra korlátoznia.
Izsák a próbaidő során végleges, teljes testfelszíni szőrtelenítésen, verejtékmirigy ritkításon, bélbaktériumnemesítő és hangszalagkorlátozó beavatkozáson esett át. Kovács Izsák mentes a káros szenvedélyektől. Nem énekel, nem hallgat zenét, sohasem tudott csettinteni, nincs humorérzéke, nem ropognak az ízületei, és még csak nem is lélegzik. Utóbbi képességére mintegy kilenc hónappal ezelőtt tett szert egy teljesen átlagos kedd esti szolgálat során az öncsepegtetős rendszerrel táplált óriás aszparágusz mellett kijelölt posztján.
Kállai Lili 10 éves
A székesfővárosi István Főherceg Szálloda különtermében hatalmas volt a kalamajka, a hangoskodás. Füttyögés, kurjongatás, asztalcsapkodás, káromkodás, pofonok csattanása, volt ott minden. Ki légyen az elnök? – ez volt a vita tárgya. Az ám! Mintha bizony verekedéssel kellene az ilyet eldönteni. Mondhatni: az erősebb jogán. De ez nem így működik, tudta jól mindenki. Éppen öt perccel előtte történt, hogy a tekintélyes Iszer Károly (mindenkinek csak: „Tata”) feltette a kezét, és azt mondta: ő nem akar elnöknek lenni. A fergeteges ricsaj és kavarodás ekkor vette kezdetét. Ám a „Tata” ismételten fölemelte jobbját. Rögtön csend lett, és kérdőn, sőt, már-már könyörgőn néztek rá a jelenlevők.
– Viszont valakit csak meg kell választani, nemde, urak? – szólt felállva a „Tata”.
– „Helyes!”, „Úgy van!”, „Mi az, hogy! „Igaz!”, „Persze!” – kiáltották mindenfelől a teremben.
No, akkor itt az ideje, hogy leüljünk végre! – mondta a „Tata”, és köszvényes lábát dörzsölgetve fájdalmas arccal, visszazöttyent a székére.
Pillanatok alatt helyreállt a rend. Percek múlva előkerültek a papírszeletek, amire ki-ki ráírhatta, hogy ki legyen a helyben megalakuló Magyar Labdarúgók Szövetségének elnöke. Pár óra múlva aztán ki is hirdették. A „Tatát” kérték meg, hogy olvassa fel az erről szóló jegyzőkönyvet; ki is, eleget téve a kérésnek, köszvény ide vagy oda, felállt és fennhangon olvasni kezdte:
– „Az 1901. évi január 19-i közgyűlés titkos szavazás útján a Magyar Labdarúgók Szövetsége első tisztikarát így alakította meg:
Elnök: Jász Géza (Magyar TE) 20 szavazattal
Alelnökök: Gillemot Ferenc (Műegyetemi FC) 13 szavazat és Füzéressy Árpád (MUE) 11 szavazat
Szavazatot kapott még: Orbán Pál 10 szavazat, ifj. Stielly Gyula 8 szavazat
Főtitkár: Horváth Ferenc (FTC) 23 szavazat
Pénztáros: Gabona Károly (BTC) 22 szavazat
Ellenőr: Boros Ignác (BSC) 20 szavazat
Számvizsgálók: Békés Róbert, Telkes Aladár és Eisner Ferenc…”
A „Tata” ekkor hangosan krákogni és köhécselni kezdett. A jelenlévők sorra buzdították, hogy „csak folytassa, ’Tata’!” A „Tata” körbenézett, olyan tekintettel, mintha azt kérdezte volna: Biztos, hogy akarják hallani? De csak bátorító nézéseket és intéseket kapott, így hát lassan vállat vont, és folytatta:
– Ö… Khm!… Szóval: „Jász Géza elnök javaslatára közgyűlés Iszer Károlynak (itt valósággal fuldoklott az öreg a köhécseléstől!), a magyar futballsport megteremtése és a szövetség létrehozása körül szerzett nagy érdemeit azzal honorálta, hogy őt a szövetség tiszteletbeli tagjának választotta…”
Ekkor ismét elszabadult a pokol! Az öreg lehanyatlott a székére, és görnyedten köhécselt, míg a terem szinte felrobbant a lelkesedéstől. Felállva tapsolták és éljenezték a „Tatát”. Így: Ta-ta! Ta-ta! Ta-ta – hosszú percekig és dobhártyarepesztő hangossággal. „Tata”, szegény, úgy nézte ámultan ezt az ünneplést, mintha teljesen meg volna lepődve. Miután kitombolta magát a terem, „Tata” ismét szót kért. Mély csend szállott alá a teremre. „Tata” ismét felállt, és nekikezdett.
Tisztelt elnökség, javasolhatok valamit, esetleg? – szólt, és ránézett az elnökre.
Jász elnök úr, komolyan bólintott.
– Nos, tehát – folytatta „Tata” –, ugyebár, volna itten nékünk ez az Angol rúgósdi nevű lapunk… Ne kereszteljük-e át valami másra? Mit szólnak hozzá?
A terem teljes egyetértésül morgott egy nagyot.
– Az én szerény véleményem szerint…
A terem teljes egyetértésül tiltakozott: „Ne szerénykedjen, ’Tata’!”
– Hát jó. Ha már így… Szóval, mit szólnak arra a javaslatomra, hogy legyen az újság új neve Sport újság?
A terem teljes egyetértésben örömittasan felzúdult, és kiáltották: „Zseniális, kolosszális!”
– Hát akkor ezt is megbeszéltük – dörzsölte össze a tenyereit az öreg. – És a bírók ügye? – itt megint az elnökhöz fordult.
Az elnök felállt.
– Khm! Mélyen tisztelt Iszer úr (a „Tata” ismét egy köhögőrohamot kapott), mélyen tisztelt urak! Kellenek a bírók, igenis! A múlt heti botrányos meccset, ahol is három boka eltört, húsz perc után félbe kellett szakítani. Uraim, az ügy nem tűr halasztást!
A terem ismét felbolydult. Egy óra múlva készen is lett a szabályzat, melyet Jász elnök úr olvasott fel az egybegyűlteknek.
– Tehát, az alábbiakban ismertetem a megállapodásunkat: „Közvetlenül az első bajnoki mérkőzések megindulása előtt az igazgatótanács elfogadta az angol futball-szövetség által közzétett játékszabályok magyar szövegét, miszerint: kimondja, hogy bajnoki mérkőzéseket csak elméleti és gyakorlati vizsga útján képesített szövetségi bírók vezethetnek. Meg is alapítottuk az első bíróvizsgáló bizottságot. Az első években már játékvezetői minőségben gyakorlatot szerzett, de képzett és levizsgázott bírók vezethetik a mérkőzéseket. Ezzel egyetértenek, uraim?
A terem teljes egyetértésben tapsolt. A „Tata” ekkor újra szót kért.
– Tessék, uram! – szólt Jász elnök úr és leült.
– A gyakori játékoscserék, az, hogy egy játékos szerepelhet-e egyszerre az I. és a II. osztályban? Ezt kéne tisztázni, mielőtt hatalmas kavarodás és káosz lenne…
Nem tudta befejezni, ugyanis hatalmas kavarodás és káosz támadt a teremben. Az érdekeltek és ellenérdekeltek ádázul összecsaptak. Füttyögés, kurjongatás, asztalcsapkodás, káromkodás, pofonok csattanása – ismét volt ott minden. A nagy kavarodásban még a tekintélyes „Tata” is kapott véletlenségből egy monoklit a szeme alá, pedig, mint állította később, amióta az eszét tudja, mindig teljesen tiszta volt a látása.
1901 őszén, vasárnap déli időpontban aztán el is kezdődtek az az évi 1901-1902-es hivatalos I. és II. osztályú nemzeti labdarúgóbajnokságok. Hamar nagy népszerűségre tett szert az új sportág. A meccsek egyre több lelkes nézőt csaltak a ki lelátóra.
És egyre több pofon csattant el…
Turbucz Marcell 6 éves
Bujdusó Szonja 12 éves
Megsejteni, megengedni, közelébe lépni, oltalmába érni, szent hatalmát, őserejét kérni, s megélni az átalakulást. Talán ezek azon stációk, melyek egyúttal invokálják is azt az élő, ható, világokat megrengető és ugyanakkor újra és újra feltámadni képes, oltalmazó minőséget, amelyet Csontasszonyként tisztelek: a bölcs, transzcendens látással bíró, maga helyét, biográfiáját sorsát kozmikus távlatokban látó és érzékelő nőalak Ő.
Mielőtt a kedves Olvasó élne a gyanúperrel, leszögezem: ez nem egy feminista írás, csupán egy személyes hitvallás, reflexió, ha úgy tetszik ahhoz a látomáshoz, mely megelevenedik versemben. Korunk a nőt, szakralitásától megfosztva, ugyanis zsákmányállatként teszi skatulyába, vagy üres-semmitmondó mozgalmak, ideológiák sajátítják éppen ki; viszont tény, hogy ameddig történelmi emlékezetünk tart, a női sors eléggé mostoha volt, állandó üldöztetés és megaláztatás elszenvedőjeként, pusztán önnön tudása és tisztasága miatt; s taszítottak le uralomra törő férfiak papnőket trónjaikról, égették fel szent helyeiket, alázták meg testük szentségét, kiáltották ki őket habzó szájú hatalomvágy közepette boszorkánynak, s végső soron vallásba csomagolták, mint afféle, bűnre csábító Évát, leradírozva az őseredet történeteinek eredendő nőalakját, mintha nem is létezett volna, holmi másodrangú, oldalborda torzójává, puszta csonttá degradálva. Holott a női és férfi princípium a bibliai Ádám lelki-szellemi természetének kettéhasadásaként született. Végső soron a kettő alkot egyet. A közöttük lévő magnetizmus miatt folyton keresik egymást, együtt, egymással és egymásért fejlődnek.
Amikor a csontok beszélnek – mert képesek rá –, Ősanyák megtapasztalása, bölcsessége, teremtő, befogadó és megtartó ereje nyert új értelmet nemcsak a psziché és az ösztönök, nemcsak a kollektív emlékezet révén, hanem – ha úgy tetszik – a transzgenerációs sorsmintákon, felmenőink megélései, tapasztalásai, küzdelmei, elmesélt, megénekelt s továbbörökített történetei mentén. A misztériumtudás őrzői mindig jelen voltak közöttünk, a beavatás ténye és a visszaemlékezés lehetősége valós, s olykor rendkívül egyszerű és csendes természetű: lásd köztünk járó, családot összetartó, közösségeket egybefogó asszonyok, mese-énekmondók, bábák, gazdálkodók, a maguk tiszta, egyszerű voltában, de szellemi összeköttetésben azokkal a nagy világkorszakok tengelyén működő, ezáltal a ciklikus egymásra rendezettségben mai napig élő ható misztériumtudással, ami Avalon, Ízisz, Vesta stb. papnők szent helyein nyilvánult meg, s írta át tanításait túlmutatva téren és időn.
Számos természeti ősvallás szentel kiemelt figyelmet a csont fontosságára az anyagi természetben, példának okán a polinéz, ezen belül Hawaii-i őstudás, a combcsontban található velős állományt, a „mana” lakhelyét az életerő, összes képességeink tárhelyeként ismeri. Tradicionális gyógyító, integrált testmunkájuk, a templomi stílusú „lomi lomi nui” során, egy arra beavatott személy, sámán ill. sámánasszony (kahu, kahuna) mind a fizikai, mind pedig a finomanyagi energia testek összehangolásával, a combcsont irányából, a szívközpont felé történő lágy, átmozgató testmunkával, összeköti a személyt a saját, örök, teremtő erejével, azaz a combcsontban lakozó „manával”.
A beavatás helyszíne számos ősi kultúra tanítása szerint egy sötét, mitikus erdő, az alvilágban, ha úgy tetszik legbelső, mély elcsendesüléseinkben, befelé figyelésünkben meglelhető vadon. Allegorikus képe ez a női lélek lakhelyének – továbbmenve a testi születés belső, sötét helyének, a méhnek –, ahol megélve belső teremtő ciklusait, találkozik az Ősi Természeti Asszonnyal, akitől egy magasabb tudás és misztériumbeavatás révén a nő képes lesz visszaszerezni önnön gyökereit, s égbenyúló almafa lehet (a bibliai alma szerepe mellett megemlíthető, hogy az ősmagyar hagyomány szerint lánygyermek születésekor almafát ültettek).
A természeti vallások kivétel nélkül mind visszanyúlnak a még romlatlan ősállapotok felé, s mind ismerik a megváltás tényének ígéretét. Ennek kimunkálása a mai világkorszak embere számára belső munka, áldozatvállalás.
A női lét holdciklusonként is megújul, s benne meghal, majd újjászületik, ugyanakkor létkereket alkot, hétéves szakaszokra oszlik. Ezek nem pusztán életszakaszok, (lány, szűz, nővér, szerető, anya stb.) hanem szellemi értelemben is fejlődési grádicsok. A fiatalabb nők mindig is idősebb nőktől tanultak. Korunk negligálná az öregedés tényét és mindent megtesz annak érdekében, hogy tömegek féljenek szembenézni érett sorsuk, önnön megtapasztalásaik tárházával, az arcukra írt gyönyörű életbarázdákkal. Egész iparágak épültek arra, hogy belső öntagadásba sodorják a kétségbeesett embert; holott a földi lét poláris: vége a test korosodása s végső soron a letétele. Viszont vannak olyanok közöttünk, akik fel merik vállalni az érett asszonyok példamutatását, nem dőlnek be a szépség- és gyógyszerlobbi hazugságainak és korosodó testükkel, csillogó szemükkel óvón, féltőn terelik azokat az asszonytársaikat, akik megérzik Csontasszony hívását, s újra kapcsolódnak elfojtott, belső, feltörni vágyó, eleven természetükhöz.
Az ily formán felébredt nő maga is Csontasszonnyá válik, a női lét azon archetípusává, aki maga lesz a nagy átalakító, aki nemcsak önnön sorsáért, hanem másokért is tesz, alkot, áldoz.
Titkos nyelveken szólunk.
Szakrális, agglutináló
Kódot dalolunk:
Bábel előtti időkből valót.
Torokcsakránkban kéken zeng,
Ékesen…
Mantránk egyedi hangját,
Csak Te meg Én ismerem:
Kékszalakótám, Kékmadaram.
(Sajtos Orsi, Madárdal)
(Havasi Miának)
Ott élsz: sziklák mozdulatlan üregében,
csupasz hegy gyomrában,
hús és ízületek nélküli ezüst csontvelőben,
pőre pergamenbőrben,
fehérré istenült ködbölcsőben,
gyémántként csillogó csöndben,
üres pókhálóban,
madzagon ringó, csilingelő csontok
szélcsengő lantjában.
Számból nyílnak ismeretlen dallamok,
visszhangjuk koppan a ködben,
Csontasszony! Ciklusok Őre, Bölcs Nő,
aszúban töppedő mazsola íze,
barrikolt tölgyfa hordók kincse,
borostyánba zárt világkorszakok tudója!
Megjöttem.
Titkokat rejtő méhedre tapasztom fülem,
s hallom, hallom a Mesét,
születés- és halál titkát,
letűnt civilizációk szakrális énekeit –
S lemállik rólam is húsruhám,
eggyé istenülök a földdel,
humusz leszek Benned,
az eljövő Nőknek őrhely.
Mező Kármen Szimonetta 16 éves