Paul Klee: Halbűvölet




Paul Klee: Ad Parnassum

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Grosz József ügynök élete és halála, avagy minden másképpen van

Grosz József életének ötvennyolcadik esztendejében elhunyt. Nyugodjék békében.

Ilyen vidám temetésen még nem voltam. Kocsikísérőtől miniszterhelyettesig, sírjánál számosan összegyűltünk, az elhunyt jeles mondásait ismételgettük – ilyesformán áhítatos megrendülésről szó sem lehetett.

Szegény Groszt letették a földbe, és akkor szomszédom megkérdezte:

– Gondolja, hogy csakugyan meghalt?

A vállamat vonogattam. Mi tagadás, Grosz esetében erre sem lehet mérget

venni.

Különben meggyőződésem, hogy Grosz József nem halt meg, hiszen, tudvalevőleg, a kitűnő elmék halhatatlanok. Ha ezt bárki kétkedő mosollyal fogadná, kész vagyok becsületszavamat adni, hogy ő korunk egyik igen jelentős férfiúja volt. Grosz József 1904-ben született, Miskolcon. Édesatyja, Grosz Hermann foglalkozására nézve, szikvízügynök volt, édesanyja Rosmann Klára, bordélyházi takarítónő. A kis Grosz József szülővárosában végezte el iskoláit, négy elemit és két polgárit, majd édesatyja korai és váratlan halála után, meglehetősen fiatalon Pestre került. Előbb ügynökösködött, később hosszabb ideig címírással kereste kenyerét, és vasárnaponként az Új-lóversenytéren járatlan fogadóknak, potom fizetségért, tippeket adott. Szerencsés véletlen folytán a lóversenytéren megismerte és húsz pengővel kisegítette a hírhedett fogadó és kártyás Beöthy Lászlót, aki hálából – a húsz pengő visszafizetése helyett – színházába, a Király Színházba fogadta díszletmunkásnak. A díszlettologatóból rövidesen világosító lett, s alighanem szép karriert futhatott volna be a szakmában, ha egyik-másik kis színésznőnek időnként nem tesz bizonyos férfiúi szolgálatokat. Ám a dolgok kitudódtak, s az erkölcsökre oly kényes Beöthy László hősünk szűrét rögvest kitette. Grosz József ekkor, felhasználva színházi összeköttetéseit, gombügynöknek csapott fel, majd segédeladóként helyezkedett el a Günczler féle textil-nagykereskedésben. Sajnos, az 1930. szeptember elsejei tüntetésen megvert egy rendőrt, s így ifjabb Günczler Rezső felmondott neki, annál is inkább, mivel Grosz Józsefet hatóság elleni erőszak címén jogerősen hathónapi börtönre ítélték.

– Ez nem egy ország – mondotta, amikor büntetését letöltve kiszabadult. Hamis útlevelet szerzett, s előbb Ausztriába, azután pedig Párizsba ment. Ott volt éjjeli portás, bármixer, kocsimosó, esztergályos a Renault-ban, orgazda és sorsjegyárus, majd balszerencsés félreértés áldozataként 1936-ban Spanyolországba került, ahol a híres Quinto Regimiento Thälmann-zászlóaljának önkénteseként Modesto tábornok alatt harcolt. Az ebrói áttörés alkalmával megmentette sebesült főhadnagyát (német spartakista volt, bizonyos Kamerad Helmut), s ezért a hőstettéért kitüntették. Részt vett a guadalajarai ütközetben és Madrid védelmében is. Árulás következtében fogságba került, s hamarosan alkalma nyílott megismerni a tangeri, később pedig a ceutai várbörtönt.

1941 nyarán néhány társával egyetemben megszökött Ceutából. Viszontagságos bolyongások után jutott el Marokkóba, majd Oránból egy Isztambulba tartó francia teherhajó segédfűtőjeként visszaérkezett Európába. Isztambul nem tetszett neki, szerencséjére ő sem a török hatóságoknak, ezért diszkréten áttoloncolták Bulgáriába, ahol számos városban, többek közt, Plovdivban és Szófiában, egy drága pénzért vásárolt munkakönyv segítségével kisegítő pincérként helyezkedett el. Illegális úton csakhamar Romániába távozott, onnan pedig hazatért.

Politikai nézetei ekkor már kialakultak. Hitlerről például igen rossz véleménye volt, és a Simplon kávéházban, több író és újságíró társaságában, kijelentette, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút.

– Maga egy koszos zsidó, Grosz – mondta neki barátságosan az atlétatermetű, kopasz novellaíró. – Valami vacak alak még azt gondolhatná most, hogy maga a szövetségesek pártját fogja.

– Erről szó sincs – tiltakozott Grosz. – Én legnagyobb mértékben a magam pártját fogom. Éppen ezért bátorkodom Németország bukását jósolni.

Könyvügynök lett, majd atyai nagybátyja, Grosz Ervin futballbíró révén a Terézvárosi Torna Klub labdarúgócsapatának szertárosa. Rendszeresen kijárt az egyesület mérkőzéseire, és fáradhatatlanul szurkolt.

A német bevonulás napján, 1944. március 19-én partizánosztagot akart szervezni, de kellő jelentkező híján csakhamar letett elképzeléséről. Sárga csillagot nem hordott, mert 2000 pengőért, egy Vámosi-Waldeck nevezetű valutasíbolótól svájci útlevelet és állampolgárságot szerzett. Az alku a Csáky utca és a Körút sarkán levő Club kávéházban zajlott le. Grosz József ezen a helyen lett református felekezetű, St. Gallen-i születésű, és Franz-Joseph Gross néven a Suchard csokoládécég magyarországi megbízottja. Egy árumintadoboz segítségével nagybani üzleteket kötött – az előlegekből élt.

Mégis, 1944 szeptemberében a politikai rendőrség letartóztatta, mivel a Japán kávéházban német- és magyarellenes jelszavakat hangoztatott.

– Ugyan kérem, mesebeszéd – mondotta kifogástalan St. Gallen-i akcentusban kihallgatásakor –, ilyesmi egyszerűen szóba sem került. Csupán az üzleti, a cégem iránti aggodalom vetette fel bennem a kérdést: mi lesz, kérem, ha az oroszok netántán Magyarország területére lépnek?

– Ez nem fog megtörténni – jelentette ki ünnepélyesen a kihallgatást vezető százados. – Biztosíthatom, hogy a Kárpátokon semmi esetre sem jutnak át.

– Ebben nem kételkedem – bólintott Franz-Joseph Gross, és néhány pillanatig a falon függő térképet tanulmányozta. – De, mondja, kérem… itt délen hogyan lesz?… Ajvé, most látom, hogy délen nincsenek is Kárpátok! Erre mihamarabb föl kéne hívni az itteni hadvezetőség figyelmét…

– Ön sokat enged meg magának, Herr Gross – mondta a százados, és homlokát ráncolta.

Franz-Joseph Gross rendőrhatósági figyelmeztetésben részesült, ám svájci állampolgárságára való tekintettel szabadon bocsáttatott.

Az ostrom egész ideje alatt Dembinszky utcai lakása – mint semleges ország állampolgáráé –, területenkívüliséget élvezett. Ebbeli jogában egy zsidó orvosházaspár, egy Bács nevű szökött katonatiszt és egy szociáldemokrata országgyűlési képviselő is osztozott. Később még egy Bujdosó Endre nevezetű kecskeméti hírlapírót és Reich Salamon hitközségi halottmosdatót is magához vette.

Nem szabad azt gondolnunk, hogy a Dembinszky utcai szoba-konyhás lakás a béke szigete volt. Miközben a Keleti pályaudvart angol repülők szőnyegbombázták, és Vecsésnél a szovjet hadsereg ágyúi dörögtek, a szoba-konyha lakói között súlyos világnézeti ellentétek merültek fel. Bujdosó Endre állandó jellegű faji vitákba keveredett a hitközségi halottmosdatóval, s a mélymagyarság tanításától áthatva idegen, káros elemnek ítélte a zsidóság magyarországi ténykedését, amire Reich Salamon a zsidóság történelmi elhivatottságát bizonyító, haragos ószövetségi idézetekkel vágott vissza. Bács Kornél édesatyja háromszáz holdjáért aggódott, a szociáldemokrata képviselő pedig Angliát szidta, mivelhogy Magyarországot szemlátomást kiszolgáltatja a bolseviki hódításnak. A zsidó fogorvos egy sarokba húzódva, reggeltől estig hideglelősen suttogva Marxot olvasott, felesége pedig, aki másfél esztendeig Wagner-Jauregg bécsi klinikáján végzett tanulmányokat, a háború kirobbanásának okait szexuálpatológiai szempontból kísérelte meg elemezni. Bujdosó Endre csupán a parasztságban, a fogorvos az urbánus értelmiségi elitben, Reich Salamon kizárólag a zsidó világuralomban látta biztosítottnak a jövendő Magyarország kibontakozásának lehetséges útját.

A szélsőbaloldali eszméket kétségkívül Franz-Joseph Gross képviselte a társaságban. Az ismeretlen, szemüveges férfi arcképe (ki véleménye szerint a svájci államelnököt ábrázolhatta) már nem egyedül díszelgett a falon. Karácsony szentestéjén ugyanis ünnepélyesen kirajzszögezte F. D. Roosevelt és I. V. Sztálin fényképét is, mindkettőt egy svájci magazinból ollózta ki. Az amerikai zsidóplutokrácia és az ázsiai bolseviki imperializmus képviselőinek ilyetén szembeszökő kifüggesztése személyekként változó, de általános tiltakozást váltott ki. Franz–Joseph Gross ekkor lekapta vastag keretes szemüvegét (közönséges ablaküvegből készült), és ami ritkán történt meg vele, kifogyott a béketűréséből.

– Ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye – közölte az orvosékkal és Reich Salamonnal –, ha egy szociáldemokrata hülye, az természetes, a kereszténységről pedig pláne megvan a véleményem. Engem azonban, hallják, ne nézzenek hülyének! Nos, meine Damen und Herren, önök oda mennek, ahová akarnak. A Nyilasház a Keletinél. Nyugalmamat azonban méltóztassanak ne háborgatni.

Bujdosó Endre erre sértődötten megjegyezte, hogy legjobb tudása szerint Svájc a szólásszabadság ősi hazája, és álmában sem gondolta volna, hogy Tell Vilmos leszármazottja a zsarolás és a diktatúra undok eszközéhez folyamodik.

– Maga, Bujdosó, maga csak ne oktasson engem, egy ilyen vacak híg magyar tartsa meg a véleményét! – mondta Franz-Joseph Gross, azzal elővette revolverét, amit még a régi párizsi napokban vásárolt a rue Montmartre egyik zugkereskedésében, s bejelentette a legszigorúbb proletárdiktatúrát.

– Amúgy is itt az ideje, hogy egy kissé hozzászokjanak – tette hozzá magyarázatul.

Meg kell vallanunk, hogy az exterritoriális szoba-konyha lakói – dacára minden félelmüknek, rettegésüknek, gyűlöletüknek – őszinte könnyekkel szemükben üdvözölték az első belépő szovjet katonát, mert az a néhány napos proletárdiktatúra, amelyet Grosz József produkált, magasan felülmúlta addigi életük legrémületesebb napjait is.

Franz-Joseph Gross pedig eldobta szemüvegét, letépte álbajszát, és orosz módra háromszor megcsókolta az elhűlt szerzsántot. Utána vörös karszalagot öltött, és pisztolyával a kezében behatolt az óvóhelyre.

– Grosz vagyok a harmadik emeletről. Ezennel felszabadítom magukat – közölte a pince lakóival, és nyomban letartóztatta a nyilasbarát légóparancsnokot.

1945 februárjában Grosz József a kerületi közmunkaügyi hivatal operatív osztályán helyezkedett el. Feladatköréhez tartozott az egészséges férfilakosság munkára mozgósítása, valamint az utcai hullák és lótetemek elszállításának megszervezése. Belépett a polgári radikális, a kisgazda, a szociáldemokrata és a Schlachta féle kereszténykatolikus pártba. Orosz nyelvtudását a kerületi parancsnokságon kamatoztatta. Néhány hétig, hivatalos tolmácsi minőségben, tisztek és tiszthelyettesek polgári családoknál való elszállásolását intézte. Gomblyukában vörös csillagot viselt, tűzkövet és használt svájci órákat árusított, esténként pedig az ebrói áttörés napjairól számolt be a hozzá bekvartélyozott Ivan Polikarpovics és David Mihajlovics gárdafőhadnagyoknak.

Az 1946-os választásokon az MKP-ra adta szavazatát, ugyanakkor valamennyi párttagságáról lemondott. A hetedik kerületi kommunista pártbizottságon sofőr lett, ily módon figyelemmel kísérhette a Zalában és Somogyban tevékenykedő földigénylő bizottságok munkáját. Ő maga több kocsmahelyiségben is beszédet tartott, s beszédeiben világosan kijelölte a magyar parasztság helyét és feladatát a szocialista átalakulás országútján.

Pályafutásának legdicsőségesebb szakasza az államosításokkal esik egybe. A Schulek-féle angyalföldi vasöntöde dolgozói vállukra emelték, ütemes tapssal köszöntötték, amikor a magyar kormány nevében ünnepélyesen nemzeti tulajdonná nyilvánította üzemüket.

Beszédét, igen emlékezetesen, így fejezte be:

– Elvtársak! A történelem folyamán három jelentős tényezőt figyelhetünk meg. A katolikus egyházat, a marxista munkásmozgalmat, valamint az élet- és balesetbiztosítás intézményét. A most nacionalizált Állami Biztosító nevében felhívom figyelmüket arra, hogy önök, ezen gyár új gazdái, pártunk és államunk messzemenő gondoskodása ellen vétenek, amennyiben megfeledkeznek életük biztosításáról. Most pedig, közlöm önökkel, elvtársak, biztosítónk korrekt feltételeit…

Ekkor már az Állami Biztosító dolgozója volt. Elve: kapitalista módszerekkel a szocialista biztosítás sikeréért. Miután a hetedik kerület egyik, Bethlen Gábor utca, István út, Dózsa György út és Dembinszky utca által határolt tömbjét utolsó szál lakóig biztosította, oklevéllel tüntették ki, majd elbocsátották, mivel módszerének burzsoá jellegére, sajnos, napvilág derült.

Egy darabig segédmunkásként dolgozott az erzsébeti papírgyárban, később az Élelmiszerellátó Nemzeti Vállalathoz került kocsikísérői alkalmazásba. Intézője lett a vállalat labdarúgócsapatának, és az egyesület számára, társadalmi összefogással, sporttelepet építtetett. E munkahelyén ismerkedett meg Pandella Ernő gépkocsivezetővel, a csapat gólzsákjával, akivel sírig tartó, örök barátságot kötött.

1950-ben, a koreai háború idején, hivatkozással spanyolországi múltjára, önkéntesnek jelentkezett, és vállalta, hogy az Élelmiszerszállító sofőrjeiből, szerelőiből és kocsikísérőiből gépkocsizó-századot szervez. Egy pártbizottsági tag, bizonyos Horovitz Gyula azonban sajnálatos módon félreértette hősünk buzgalmát. Otromba gúnyolódással, destruktív, provokátor magatartással vádolta meg Grosz Józsefet, akit az Államvédelmi Hatóság illetékes osztályán, a koreai nép harcának ellenpropagálása és becsmérlése címén, azonnal feljelentettek.

Grosz Józsefet kiutasították a fővárosból, és az inotai építkezésre helyezték. Az építőtáborban különféle deklasszált elemek társaságában lakott, akikből, diktátori hajlandósága folytán, rövidesen megszervezte a Vörös Inota nevű építőbrigádot. Grosz vezérlete alatt a brigád vért izzadott, de az év végére elnyerte az építkezés selyem–vándorzászlaját, s ebből kifolyólag a Vörös Inota valamennyi brigádtagjának büntetését felfüggesztették.

Grosz József ebből az alkalomból rövid beszédet intézett társaihoz.

– Ide hallgassanak, fasiszta csirkefogók! Én visszaadtam maguknak az állampolgári jogaikat, és remélem, hogy ezután jobban megbecsülik magukat, és beilleszkednek a társadalomba. Vegyék tudomásul, hogy a történelem kerekét maguk semmiféle disznósággal nem tudják visszaforgatni. De ha mégis neszét veszem, hogy valamelyikük ilyesmiben sántikál, annak aztán az atyaisten irgalmazzon…

Miután Grosz József fölépítette Inotát, és sztahanovista oklevelet kapott, hatósági engedéllyel visszatért Budapestre. Lakásában ismeretlen fiatal hölgyet talált, aki közölte vele, hogy ő Horovitz Gyula hivatalos szeretője, és párttagjelölt, és Grosz azonnal menjen a fészkes fenébe, mert különben betelefonál Horovitznak. Grosz József miután felpofozta és kihajította az illető hölgyet, az egész ház jelenlétében olyan kijelentést tett, hogy Horovitz Gyula csirkefogó, és rács mögött lenne a helye.

Másnap egy igen díszes társaságban a kistarcsai polgári büntetőtáborba szállították. Itt nagy örömmel fedezte fel rég nem látott ismerőseit, Bács Kornél volt hadnagyot, akit tiltott határátlépési kísérletért és többrendbeli fegyverrejtegetésért, valamint a zsidó fogorvost, akit arany- és valutaüzérkedésért zsuppoltak be.

A fogorvos sírva fakadt, Grosz nyakába borult, és azt hajtogatta, hogy csupán egy banánhéjon csúszott el.

– Az élet már bizony ilyen – mondta Grosz József. – Az ilyen banánhéjakat rendszerint nem lehet kikerülni. A banánhéj tulajdonképpen az a véletlen, ami a szükségszerűség okszerű megnyilvánulása. A marxizmust tisztességesen kell tanulmányozni, mindig is mondtam magának, doktorkám.

– Igen, kissé elhanyagoltam az utóbbi időben – motyogta az orvos.

– Na látja – bólintott Grosz. – A hiányos elméleti tudás előbb-utóbb megbosszulja magát…

Bács Kornél a fogát csikorgatta és időnként azt mondta:

– Várja csak ki a végét, Grosz! Kiszabadulok én még innen, de akkor megfizetek a nyomorultaknak…

– Maga csak ne fenyegetőzzön itt nekem! – háborodott fel Grosz József. – Magát egy tisztességes proletárdiktatúra már réges-rég likvidálta volna.

Grosz József Kistarcsán is hamarosan átvette a kezdeményezést. A politikai előadásokon hallottakat rendszeresen megvitatta barakktársaival, és különös gondot fordított két ismerősére. A fogorvossal az Állam és forradalmat olvastatta, Báccsal Dzerzsinszkijről és a CSEKA tevékenységéről konzultált. A blokkparancsnok magához hívatta, és hivatalosan is rábízta a barakk elméleti továbbképzését.

– Nézzék, én nem vagyok valami elméleti szakember – közölte szemináriumával –, én a fejemmel szoktam gondolkozni. Próbálják meg maguk is a fejüket használni. Egy ilyen internálótábor direkt jó a dialektikus materialista gondolkodás elsajátítására…

1956 augusztusában szabadult, Báccsal és a fogorvossal együtt. Búcsúzóul megölelte társait, és a lelkükre kötötte:

– Aztán csak semmi marháskodás… Komolyodjanak meg végre, ahogy felnőtt emberekhez illik…

A fogorvos elérzékenyült, sírt. Biztos volt benne, hogy a felesége időközben megcsalta. Bács Kornél sötéten hallgatott.

Grosz József visszakapta jogos lakását, és a kerületi tanács indítványára, kis ünnepség keretében rehabilitálták. A rendkívüli lakógyűlésen a párt képviseletében Horovitz Gyula jelent meg. Miután a lakóbizottság elnöke méltatta Grosz József érdemeit, és az úttörők virágcsokrot nyújtottak át az ünnepeltnek, Horovitz Gyula emelkedett szólásra. Elöljáróban rövid elemzését adta a párt és a tömegek új típusú kapcsolatának, majd elítélte a múlt hibás politikáját, a törvénytelenségeket, a bürokráciát, a nehézipar fejlesztésének túlfeszített ütemét, és kitért a hibás mezőgazdasági politikára, és a pesti földalatti építkezésére, majd biztosította hősünket, hogy a múltbéli káros gyakorlat soha többé nem ismétlődhet meg vele.

„Csak semmi marháskodás” – dünnyögte magában Grosz József, és nem vágta szájon Horovitz Gyulát, holott a tenyere módfelett viszketett.

Vállalatánál szívesen fogadták. Rozs Bálint igazgató, aki úgy vélekedett, hogy a rehabilitált személy csak emeli a vállalat tekintélyét, zártkörű kis bankettet rendezett dolgozószobájában. Szép magyar bajszát cibálgatva, több ízben is Grosz József egészségére emelte poharát, majd főellenőri beosztást ajánlott fel neki. Grosz József ezt szerényen visszautasította, és állhatatosan ragaszkodott kocsikísérői állásához, mert rehabilitálását, úgymond, kizárólag így látja teljesen befejezettnek.

Amikor Pandella Ernő, hűséges barátja, meglátta, a nyakába borult, és úgy megölelgette, hogy csaknem megfojtotta hősünket. Aznap este sokáig poharazgattak a Szürke szamárhoz címzett kiskocsmában.

– Nahát, nekem itt valami nem stimmel – mondogatta Grosz József fejét csóválva. – Penetráns illatokat érzek, Ernőkém. És ha egy ilyen öreg zsidó azt állítja, büdös van, akkor legalábbis szaglik valami, az ziher.

Pandella Ernő nem politizált. A bajok összes forrását a nemzeti labdarúgó válogatott gyászos szereplésében látta.

– A labdarúgás pusztán felépítmény – ellenkezett vele Grosz. – Ezt már megtanulhatnád, Ernőkém. Hetet-havat összehordasz, mert fogalmad sincs a marxizmusról.

Pandella Ernő hümmögött, és a szégyentől vörös füllel hallgatott.

Ittak még egy-két félliterrel, s Grosz József elmesélte, hogy egy írószövetségi delegáció élén felkereste régi ismerőse, Bujdosó Endre kecskeméti hírlapíró, aki időközben Kossuth-díjas író lett, és hogy Bujdosó roppant fontosnak tartaná, ha az irodalmi lapban folytatásokban közölhetné az ő kistarcsai élményeit.

– És mennyit fizetnének érte? – kérdezte meg Pandella Ernő.

Kérdésén Grosz József mélységesen megbotránkozott.

– Phuj! – mondta megvetően. – Szatócs vagy te, Pandella? Egy tál lencséért eladnád a lelkedet?… Jegyezd meg magadnak, hogy Grosz József nem szokta szemen köpni magát. Kistarcsa, az államtitok, fiam, a proletariátus terrorjának fontos talpköve…

Késő éjszaka indultak haza, és végig a Dembinszky utcán azt énekelték: „Fel vörösök, proletárok…” A Nefelejcs utca sarkán rendőr igazoltatta őket.

Grosz József kifakadt:

– Mit kötözködik velünk, hallja?! A Horst Wesselt énekeljük magának vagy a brit himnuszt?

Ötven forint bírságot fizettek.

1956. október 23-án délután Grosz József kocsikísérő és Pandella Ernő gépkocsivezető, BLASZ elsőosztályú gólkirály felkereste a kerületi pártbizottságon Horovitz Gyulát. Kifogást emeltek a hatóságok tehetetlensége ellen, és egyöntetűen követelték a délutánra és estére meghirdetett tüntetések azonnali hatállyal való felfüggesztését.

– Önök elvakultak – mondotta Horovitz Gyula, és pufók arca kigyúlt. – Önök nem értik meg a történelem szavát, nem értik meg népünk felbuzdulását, spontán, forradalmi mozgalmát szocializmusunk megerősítéséért.

Grosz József közölte, hogy mindezt tökéletesen megértik, s éppen ezért ragaszkodnak követelésük végrehajtásához.

Horovitz Gyula ekkor reszketni kezdett a dühtől, és torkaszakadtából leszektásozta őket.

– Ide hallgasson, maga Horovitz – háborgott Grosz József –, hogy beszél maga ilyen egyszerű dolgozókkal?! Velem hallja, tisztességesen beszéljen, maga Dreckenhauser, maga renegát Kautsky, mert isten az anyám, hogy menten kivágom az ablakon…

– Szektások! – üvöltötte Horovitz Gyula. – Szektások, bürokraták! – És kidobatta őket.

Másnap Horovitz Gyula kinevezte magát a kerületi honvédelmi bizottmány elnökévé, és Grosz József kiásta a pincében negyvenötben eldugott pisztolyát, amely – hála az időnkénti gondos zsírozásnak – teljes épségben maradt.

Ezután nemzetiszín kokárdát és karszalagot öltött, s Pandella Ernő társaságában, hivatalos papírokkal felruházva, letartóztatta Gondos Henrik pártbizottsági titkárt, idősb Manfréd László tizenkilences veteránt, Rácz Lajos és Blahuta Simon államvédelmi tiszteket. A nevezett személyeket teherautóra rakták. A teherautót néhány nemzetiszínű lobogó, azonfelül Deák Ferenc és Sir Winston Churchill arcképe díszítette. Pandella Ernő sűrű bocsánatkérések kíséretében precízen összekötözte a foglyokat, majd elindította a gépkocsit. Útközben még őrizetbe vették a tanács kereskedelmi osztályának helyettes vezetőjét, Kovács IV. János rendőrtizedest, valamint Nikosz Diamantopulosz görög emigránst, akit – mert ellenállást fejtett ki – Pandella Ernő leütni kényszerült, s aki magához térvén, egész úton egyfolytában szitkozódott, csekély etnikai ismeretei folytán szakadatlanul fasisztának nevezve hősünket.

Grosz József szigorú arccal és kibiztosított pisztollyal őrizte foglyait, és időnként rámordult a görögre, hogy tartsa a száját.

Végül szerencsésen megérkeztek Pandella Ernő rákoscsabai házához. A foglyokat beterelték a házba, ahol Pandella Ernőné, született Jobbik Anna rumos teával fogadta s vendégelte meg valamennyiőjüket.

– Önök, elvtársak, a legnagyobb mértékben foglyok – jelentette be Grosz József. – Felügyeletüket most Pandella Ernőnére ruházom, s bízom abban, hogy saját érdekükben, mindenféle renitenskedés helyett, rendesen fognak viselkedni.

Azzal kifordult az ajtón, és Pandella Ernő IFA Granit márkájú tehergépkocsiján újabb razziára indult.

Két nappal később azonban sajnálatos esemény történt. Grosz Józsefet lakásán nemzetőr-különítmény kereste fel, a forradalom nevében letartóztatta, és a parancsnokságra kísérte. Hősünk útja a parancsnokságig meglehetősen viszontagságos volt, mert az utcán csoportosuló, kíváncsi tömeg, mely ávós ezredest gyanított benne, minden második lámpavasnál fel akarta húzni.

– Ne marháskodjanak, emberek! – ordította Grosz József. – Miféle vacak demokraták maguk? A fejemre kitűzött díj kizárólag a nemzetőr testvéreket illeti meg… Vegyék tudomásul, hogy semmiféle tisztességtelen konkurenciába nem egyezem bele.

– Ne pofázz! – mordult rá Schmidt Henrik maszek zöldségkereskedő, volt volksbundista. – Egy ávós ezredes nekem ne pofázzon! A demokráciában mindenkinek joga van egy kis akasztáshoz…

Grosz József ezt készségesen elismerte, és tárgyalásba bocsátkozott a tömeggel.

– Hát nézzék csak, van egy indítványom. A nemzetőr testvérek bevisznek a parancsnokságra, felveszik értem a tiszteletdíjat, maguk pedig szépen odagyülekeznek az épület elé, és a kiadásomat követelik.

A korrekt ajánlatot a jelenlevők elfogadták, minekutána Grosz József nemzetőri fedezet mellett megérkezett a parancsnokságra.

– Egész rendes haver maga, öregem – mondta meghatottan a különítmény pakombartos parancsnoka, azzal Horovitz Gyula és Bács Kornél színe elé vezette hősünket.

Grosz József széles mosollyal üdvözölte ismerőseit, egészségükről érdeklődött, ám azok fagyos elutasítással tekintettek rá.

– Grosz, maga lógni fog – közölte tárgyilagosan Bács Kornél. – Nem fog itt azzal szórakozni, hogy összeszedi előlünk a kommunistákat.

Grosz a vállát vonogatta.

– Ja kérem, ez a szabad verseny! A konkurencia megjelenése… a nagy hal megeszi a kis halat… Maguk akarták…

– Azonnal fogja be a száját! – üvöltötte Bács Kornél, és acélkék szeme szikrázott.

– Nézze, maga hazaáruló – mondta Grosz József –, én megmentettem a maga vacak életét, amikor negyvennégyben gyáván meglógott a frontról, és elárulta a hazát. De ha velem itt ordítozik, hallja, ha ezzel a másik senkiházival együtt a főrabbit játssza, én úgy elmondok magukról mindent ezeknek a derék fiúknak, akikkel igen összebarátkoztam útközben, hogy fasírozottat csinálnak mindkettejükből…

Horovitz Gyula ekkor felpattant, és hősünket kétszer pofon ütötte.

– Nahát, Horovitz, maga egy disznó – tört ki a méltatlankodás Groszból. – Nem tűröm, hogy mindenféle bitang renegátok csak úgy belém töröljék a bűzhödt, izzadt mancsukat…

– Na, elég! – szólt rájuk a pakombartos parancsnok, s rájuk szegezte géppisztolyát. – Mind a hárman mennek a sittre! Egyikük szarabb alak, mint a másikuk, kötélen a helyük. Mozgás, az elnökséget átvettem…

– Érdekes – mondta Grosz József a pincében egy ládán elmélkedve –, magával még nem is ültem együtt, Horovitz. Bizonyos fokig elkedvetlenít, hogy a maga társaságában kell bevonulnom a mozgalom mártírjai közé.

Horovitz Gyula zokogott, és fejét minduntalan a falba verte.

– Családom van… két gyermekem…

– Látja, Horovitz, én ezért nem nősültem. Remélem, maga privát ember, Bács.

Bács komoran ült egy szénkupacon.

– Vegye tudomásul, Grosz hogy, én mostantól kezdve nem állok szóba magával.

– Ajjaj, Bács, maga gyanús nekem – csóválta a fejét Grosz. – Maga valamiért neheztel rám, fiam.

– Családom van – nyöszörgött a bizottmány volt elnöke, és könnyeivel összemaszatolta puffadt arcát. – Mit vétettem én maga ellen, drága Grosz úr? Mivel érdemeltem ezt magától, a hitsorsosomtól?…

– Phuj! – dünnyögte Grosz és kiköpött. – Sikerült, látja, megértenem az antiszemitizmus gyökereit…

Bács Kornél felugrott, és katonás léptekkel járkálni kezdett a fáskamrában.

– Két napig talán még életben hagynak bennünket – magyarázta. – Addigra okvetlenül befutnak az ENSZ-csapatok. Apám Londonban él.

Grosz legyintett, és kabátját magára húzva, leheveredett a ládára.

– London messze van – ásított. – Cinkota meg itt van a szomszédban. Tudja, ott állnak az oroszok…

Jóéjszakát kívánt társainak, és egy pillanat alatt már az igazak álmát aludta.

Mikor felébredt, első pillantása a fogorvosra esett.

– Kicsi a világ! – örvendezett. – Rég találkoztunk, doktorkám!

– Menjen a fenébe – szipogott a fogorvos. – Átkozott legyen az a perc, amikor megismertem magát.

– Judeobolsevik! – szólt egy mély hang a sötétben, és Grosz nagy csudálkozással látta, hogy a szociáldemokrata képviselő ül mellette.

– Már magára sincs szükségük? – érdeklődött. – Ajvé, szépen vagyunk, kérem…

– A bolsevikok elvadították a népet – mondta sötéten a képviselő. – Ez a félrevezetett népség már a szociáldemokráciában is kommunizmust lát. Én egy gyűlésen azt találtam mondani: elvtársak… és tessék, egyenest idehurcoltak…

Grosz erre azt mondta, hogy a forradalmak rendszerint felfalják saját gyermekeiket, de biztosította róla a képviselőt, hogy az ilyesfajta félreértéseket az utókor mindig tisztázni szokta.

– Engem ne tisztázzanak utólag, engem most eresszenek ki – rikácsolta a fogorvos. – Tudják meg, hogy nem vagyok ávós ezredes! Ártatlan vagyok. Egy könyv minden bűnöm. A maga átkozott Állam és forradalomja miatt kerültem ide, Grosz…

– Maga elveszett ember, doktorkám – sajnálkozott Grosz. – Ezek, tudniillik, nem azt nézik, hogy nem mindenki ávós ezredes, akinek Leninje van, hanem úgy okoskodnak, hogy minden ávós ezredesnek van Leninje. Megjegyzem, ez nagyon ésszerű következtetés tőlük.

– Gyermekeim vannak – zokogta mindegyre Horovitz Gyula. – Egy jogállamban, kérem, ezt figyelembe veszik…

A képviselő keserű hahotában tört ki.

– Maga elvesztette az eszét, barátom! Jogállam? Jogállam, ahol egy bolseviki… egy Nagy Imre a miniszterelnök?…

Az orvos tenyerébe temetett arccal üldögélt egy fatönkön és sírt.

– Megint meg fog csalni a feleségem – suttogta. – Fogalmuk sincs, mekkora szajha.

– Még mindig? – kérdezte udvariasan Bács Kornél, és nagyot sóhajtott. – Nézze, én bevallom magának, nekünk már úgyis befellegzett, az exterritoriális lakásban volt a nagyságos asszonyhoz némi közöm…

– Az isten pofozza meg magukat! – szitkozódott Grosz József, mikor a képviselő segítségével végre lecibálta Bácsról a dühöngő fogorvost. – Még haláluk órájában is csak a bujálkodáson jár az eszük?

Bács Kornél feltápászkodott, nyakát tapogatta, és nehezen lélegzett.

– És nem is egyszer – mondta megvetően. – Nem is egyszer, ha éppen tudni akarja…

Ekkortájt még be-belöktek nekik valami harapnivalót, de azután két teljes napig egy falatot sem. A parancsnokságon ugyanis megint detronizációra került sor, és az új elnök mit sem tudott a pincébe zárt foglyokról.

– Éhen akarnak veszejteni minket – mondta egyik este Grosz József. – Ezt előre sejtettem. Tudják maguk, hogy egy kiló kötél negyvenhét forint? Drága mulatság az akasztás, szegény az államkassza…

– Mert tönkretették az országot – hörögte a képviselő. – Tervgazdálkodás, iparosítás… íme, az eredmény… a teljes csőd…

Azzal bágyadtan visszahullott a sarokba.

Harmadnapra az ivóvizük is elfogyott, félholtan hevertek a földön. Grosz József Marokkóról mesélt nekik, ahol a vízspekuláció az egyik legkomolyabb üzleti ág.

Negyedik nap dörrenés hallatszott, és a felrobbantott pinceajtón át pufajkás katonák bújtak be.

– Oroszok – mondta Horovitz Gyula és felzokogott. – Továrisi, továrisi! Igyi szudá… zgyesz kommunyiszti, mártiri…

– Én is… – hörögte a képviselő, és az Internacionálét kezdte énekelni.

A katonák a sufniajtót is betörték, és Bács Kornél feszes vigyázzba állt.

– Bács Kornél, belügyi hadnagy.

Két katona jött be, az egyik magyar volt. Zseblámpájukkal körülvilágítottak a sufniban, az elgyötört arcok láttán tanácstalanul összenéztek.

– Élünk, élünk! – ujjongott Horovitz Gyula, és szemei kidülledtek, félő volt, hogy nyomban megtébolyodik.

– Baloldali szociáldemokrata vagyok, elvtársaim… – mondta a képviselő.

– Az Állam és forradalmat olvastam, kérem – magyarázta a fogorvos.

Csupán Grosz József hallgatott, tudniillik éppen aludt.

– Maga kicsoda – költötte fel a katona.

– Grosz vagyok – motyogta félálomban. – Jelentem, Grosz József nemzetőr.

Maradt a pincében.

Hanem az igazság, ha olykor megkésve is, győzedelmeskedik. Két nappal később Grosz József kiszabadult, és a kapuban hűséges barátja, Pandella Ernő várt reá.

– Csak semmi érzékenykedés – mondta Grosz. – Nem olyan időket élünk. Mi újság a foglyainkról?

Pandella Ernő keserűen legyintett, és ömleni kezdett belőle a panasz. Elmondta, hogy pokollá változott az élete, mert a foglyok éjjel-nappal a szökésen törték a fejüket. Különösen a göröggel volt sok baj, aki fegyvert követelt, káromkodott, éhségsztrájkba kezdett, végül pedig ki akarta törni az előszobaajtót, mire ő kénytelen volt ismételten leütni. Mikor aztán a foglyok száma harminchatra gyarapodott, közös erővel őt ütötték le, kitörtek a házból, és elmentek harcolni…

Megmutatta feje búbján a daganatot, és nagyon rosszkedvű volt.

– Soha többé – mormogta. – Ilyet nem vállalok. Ilyet én többé nem vállalhatok…

Munkára jelentkeztek vállalatuknál, ahol éppen fizetésosztás volt, és mindenki sztrájktörőknek bélyegezte őket. Másnap cukrot fuvaroztak Csepelre. Az erzsébeti hídnál tüntető tömeg tartóztatta fel őket. A vezetőfülkéből előbb Pandellát, majd Groszt cibálták ki, és kis híján agyonverték őket.

– Így jár minden sztrájktörő! – harsogta a tömeg, s miután a rakományon testvériesen megosztozott, felgyújtotta a kocsit.

Pandella Ernő bőgött, mint valami óvodás gyerek. Olyan szívszaggatóan sírt, zokogott, jajveszékelt ez a hatalmas ember, hogy Grosz Józsefet elöntötte a meghatottság.

– Ócska tragacs volt ez már, Ernőkém – vigasztalta barátját, s nyögdécselt közben, mert belül vérzett a gyomra, és veséjét kissé leverték. – Na, te marha, te… ne bőgj már! Különbet kapsz majd ennél…

– Ilyet nem, ilyet ugyan nem – hüppögte Pandella Ernő, s mert lábra állni nem tudott (lábát törték el, azt a félelmes, góllövő, arany jobb lábat), odacsúszott a földön felborított kocsijához, és megsimogatta hátsó kerekét. – Öt éve ismerem – suttogta. – Kétszázezer kilométer… generálozás nélkül… Ó, édes isten, istenkém, el ne hagyj!…

A másfél óra múlva kivonuló mentőkkel közelharcot vívott, akik elszakították kedves kocsijától, és hordágyra emelték.

Így hát Grosz József kocsikísérő születésének ötvenkettedik évfordulóját kórházban ünnepelhette meg. Amikor már járni-kelni tudott, meglátogatta barátját, aki egy emelettel lejjebb feküdt. Pandella Ernő gipszpólyás jobb lába egy ügyes csiga segítségével égnek meredt, ő maga borongós hangulatban volt. Szomorúan gondolt családjára, szeretett teherautójára és félbeszakadt pályafutására.

– Sose lépek én már pályára – motyogta s felsóhajtott. – Emlékszel arra a ménkű nagy szabadrúgásra? Harmincöt méterről, a sorfal között… A kapus, a vörös Müncz, az Útkaparóké, úgy szedte ki a hálóból a labdát, mint aki szélütést kapott…

– Akkor hagyta abba a védést – bólogatott Grosz. – Az idegei felmondták a szolgálatot. De emlékszel-e arra a húszméteres kapásgólodra, Ernőkém? A Cipészek ellen… A mindenhatóját! Én csak annyit láttam, hogy villan valami, és már rezeg is a háló… A kapus sírva fakadt, barátom…

Pandella Ernő egy könnycseppet dörgölt ki szeméből, és azt suttogta: – Vége… elmúlt…

– Amúgy is kiöregedtél már, Ernőkém. Ideje szegre akasztani a cipőt…

Szép esték voltak ezek, békés, szép napok. Mondhatnánk, Grosz József hányatott életének legnyugodalmasabb időszaka.

– Finom dolog ám egy ilyen kórház – bizonykodott több ízben is barátjának. – Az ember csak fekszik, lustálkodik, ábrándozgat… Ha éppen kedve szottyan rá, még meg is fürdetik a nővérkék… Kánaán, Ernőkém, valóságos Kánaán…

Kórtermében, lámpaoltás után marokkói, algériai élményeiről beszélt, később részletesen beszámolt az ebrói áttörésről és a véres madridi napokról. A betegeknek zúgott a fejük, álmaik nyomasztóak voltak, és éjszakánként hörögtek.

– Mert nem elég a bátorság, kérem – magyarázta. – Ha az ember nincs kellően megalapozva világnézetileg, az egész bátorság nyavalyát ér. Állunk az Ebrónál a tűzvonalban, a dögök ágyúznak odaátról, mint az ördögök. Egetverő üvöltés. Rohannak nekünk a mórok, ezek a barna bestiák… Nem vagyok berezelős, de akkor… „No, Grosz – mondom magamban , für alle Fälle, befellegzett neked, fiacskám…” Egyszer csak odalép hozzám maga general Modesto. „Fél maga, Grosz?” – kérdi tőlem. „Igenis, tábornok elvtárs!” – felelem. „Compañero Grosz! Vegye tudomásul, hogy egy vörös önkéntes sohase szarik be. Ezt jegyezze meg magának, fiam!” Nem volt ott, kérem, ideológiai továbbképzés, de azóta is, ha megszorul a kapca, eszembe jut general Modesto, és azt mondom magamnak: „Csak nem beszarni, compañero Grosz!”

Grosz József kibámult az ablakon, és a megilletődöttségtől könnyek szöktek a szemébe.

– Igen – dünnyögte. – Ilyen ember volt az öreg Modesto. A pokol fenekére is elmentünk volna vele… Hát, ezért mondom én maguknak, hogy világnézet nélkül esendő féreg a legbátrabb ember is.

1957 áprilisának végén Grosz József elhagyta a kórházat. Akkoriban már mindenki azt mondta: ellenforradalom, és ezért hősünket vállalatának dolgozói igen nagy ünneplésben részesítették.

– Ilyen tántoríthatatlan, acélkemény emberek szálltak szembe országszerte az ellenforradalom dögmadarával – mondotta Rozs Bálint igazgató azon a gyűlésen, ahol több oklevéllel és emlékéremmel tüntették ki Grosz Józsefet.

Ő ugyan remélte, hogy állhatatosságát valamicske pénzmaggal is jutalmazzák, de ebbeli reményében csalatkoznia kellett. Beszédek, méltatások hangzottak el, amiket türelemmel és nagy figyelemmel hallgatott meg.

– Mélységesen meghatott vagyok – mondotta válaszában. – Pláne, hogy pont maguk beszélnek rólam ilyen szépen, kedves elvtársak, akik nemrégiben még piszok sztrájktörőnek, moszkovita ügynöknek, rongy hazaárulónak neveztek… De hát, igazán örömömre szolgál, hogy ilyen szépen fejlődtek, amíg én kórházban voltam. Úgy vélem, hogy az elmélet végre önökbe hatolt, és ennek látszik meg szembetűnően az eredménye.

Grosz József országos hírre tett szert. Neve, fényképe, rövid életrajza gyakran szerepelt a lapok hasábjain. „Népünk leverte az ellenforradalmat” – hirdették a vastag betűs címek, és alul többnyire Grosz József fényképe szerepelt. Ekkor már kissé megöregedett. Pocakot eresztett, arca ráncos lett, és haját csaknem teljesen elveszítette. A dicsőséget is unni kezdte, mondhatnánk, torkig lett vele. Egy ízben, mikor éppen a filmhíradó jelent meg a Dembinszky utcában, és a stáb bezörgetett ajtaján, betelt a pohár.

– Menjenek a fenébe! – ordította bentről, s nem nyitott ajtót. – Nem szégyellik magukat?! Mit zaklatnak folyton egy ilyen szegény, öreg zsidót?…

A sok ünneplés, meghívás, élménybeszámoló borússá változtatta kedélyét, gyakorta volt szótlan és magába zárkózott. A dísztáviratokat felbontatlanul hajította a szemétkosárba, de a névtelen leveleket mind elolvasta. „Dögölj meg!” „Mocsok!” „Lógni fogsz, gazember!” – az ilyen sorok jókedvre derítették és meghatották.

– Úgy látszik mégiscsak tettem valamit – mormogta némi büszkeséggel, és gondosan összegyűjtötte ezeket a leveleket.

Dicsőségének napjai azonban lassacskán leáldozóban voltak. Az emberek rosszmájúskodni kezdtek, egyesek azt suttogták, hogy Grosz tulajdonképpen nem is állt olyan nagyon helyt, hanem otthon kuksolt a lakásán, mások szerint ugyan helytállt, igen becsületesen kitett magáért azokban a vérzivataros napokban, de hát a múltbéli érdem nem lehet örökös érdem, és különben se lehet folyton forradalmi lázban élni, mert ez merevséghez, szűkkeblűséghez és elszigetelődéshez vezet. Maga Rozs Bálint igazgató is megjegyezte többek jelenlétében, hogy az a Grosz derék elvtárs, kemény harcos, de a békés építőmunkába sajnos sehogyan sem tud beleilleszkedni, s hogy valójában tipikus képviselője azon kispolgári-anarchista forradalmártípusnak, aki nem eszköznek, hanem célnak tekinti a forradalmat.

Az emberek hidegen néztek Groszra, kerülni kezdték a társaságát. Különféle gyűléseken már sokan bírálták magatartását, kifogásolva merevségét, dogmatikus gondolkodását, az új feladatok iránti teljes értetlenségét.

– Itt már az atyaisten se ismeri ki magát – kesergett Grosz József egy nap hűséges barátjának. – Olyan érzésem van, hogy a politika megint változni fog.

Pandella Ernő nem politizált, derűlátóan ítélte meg a helyzetet.

– Meglátod, végül eljutunk a kommunizmusba.

– Belenövünk, Ernőkém, belenövünk – javította ki Grosz József. – A fogalmakkal tisztában kell lenni. Ahogy apja nadrágjába lassan belenő a gyerek, úgy jutunk el mi is, szépen, csendesen a kommunizmushoz. Csak az a fontos, hogy bízzunk egymásban, és ne vacakoljunk minden apróság miatt.

Sofőr és kocsikísérő együtt dolgoztak (Pandella vadonatúj kocsit kapott, ám a régit nem feledhette), és munkaidő után együtt iddogáltak valamelyik kies csehóban. Vasárnaponként futballmeccsre jártak ki, és utána Grosz József vacsorára volt hivatalos Pandelláéknál. Vacsora végeztével megeresztették nadrágszíjukat, cigarettáztak, és elábrándozgattak a régi időkről. Sokat gondoltak Horovitz Gyulára, Bács Kornélra, a képviselőre meg a többiekre, és őszintén sajnálták, hogy többé nem találkozhatnak velük.

A nevezett illetők ugyanis, szerencsére, külföldre távoztak. Ez az írónak is igen nagy szerencséje. Mert képzeljük csak el, ha Horovitz Gyula történetesen itthon marad, és ma már a…

Helyesebben tesszük, ha nem képzelődünk, tisztelt olvasó. A képzelődés nem kenyerünk, nem feladatunk, s képzelőerőnk korunk valóságának tükrében, ezen atomkorszakban, amúgy is szegényesnek bizonyulna. S minthogy ezen atomkorban, Damoklész kardjával fejünk fölött, amúgy sincs semmiről se fogalmunk, amúgy sem képzelhetünk el semmit, ami gyarló fantáziánkat felül ne múlná, bölcsebb dolog, ha nem erőltetjük meg agyunkat. Műveljük inkább kertjeinket, ki-ki a magáét, s ne törődjünk a világ hivságos dolgaival, hiszen az élet nyugodalmasan szép és békésen a legelviselhetőbb.

– Szeressük egymást – mondotta Grosz József azon napok egyikén, amikor Kubában megőrződött a béke, és őt gyomorvérzéssel (a csepeli verekedés emlékeként) sürgősen kórházba szállították.

– Szeressük egymást, és ne marháskodjunk – mondotta hű barátjának, Pandella Ernőnek, aki utolsó pillanatig ágya mellett tartózkodott. – Szeressük egymást, és legyünk elégedettek. A szeretet és a türelem az élet legszebb ajándéka.

És amikor halála eljövetelét érezte, ágyához szólította betegtársait, kik mind odasereglettek köréje, és akkor ő valamennyiüket sorban megcsókolta, s megbékélten, csendes derűben hunyta le örök álomra szemét.

Sírkövére, mint rendelte, ezt a szöveget vésték:

„LEBEN UND LEBEN LASSEN!”

– De azért mégis eljutunk a kommunizmusba – dünnyögte Pandella Ernő gépkocsivezető, aki sohasem politizált, és csökönyös módon optimista volt.

1962



Menekülés önmagam elől

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

(Egy rokoni bírálatra)

Az elmúlt világról, korholsz, az egész kádári korról
még ma sincs egy jó szavam se, bár láthatom már, az jobb volt.
Ám helytelen így a kérdés, hogy a jobb az volt-e, vagy ez.
Fordítva tedd föl, helyesen: az volt-e, vagy ez a rosszabb? –
és máris habozás nélkül vághatom rá, persze hogy ez.
De azért tudd! Most ami van, a tegnapiból született.

(Sándor Kálmán)

Hányszor hajtogatta, recsegte,
pipáját szortyogtatva közben:
járkálhatunk akármi görbén,
de beszédünk egyenes legyen!

(Abdán)

Talán nem is a kivégzés volt
az iszonyú számára akkor
(készült már rá egy évtizede),
hanem a kétség: mit zsebe rejt,
a verseivel telt, szerb irka
megkerül-e majd még valaha.

(Irigység)

                     Dobos Éva versére

Te átutazgatsz Apátiából
Letargiába – és onnan vissza.
Ez legalább kis változatosság.
Az én utazásom tudod-e, mi?
Ki sem mozdulok Depresszióból.

(Ladányiról)

Mint költő nemzedékünk legnagyobbja volt,
s csúnya halált halt, akár egy kivert kutya.
Mindegy mi végzett vele: szívroham, magány,
cukorbaj-e, csalódás vagy életundor.
Meghalt. És neki volt mire meghalnia.

(Tandori-emlék ’97)

Ott ültünk TD-vel, hármasban, Bécsben
(a Collegiumban akadtunk össze vele),
a köd ülte Csatorna mellett, a már bedőlő,
nyirkos, őszi estben, a Flossgasse sarki
kredences-stelázsis, bizarr kis csehóban,
a „sárbogárdi restiben”, ahogyan neveztük,
és egynyolcad borocskát szopogatva
kutyákról beszélgettünk, versekről meg turfról –
s aztán hosszas-soká egy volt, vak verébről.

A legszebb esténk volt abban az évben.



Egy expresszionista portréja

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Ő az, akit szeretsz

Egyik reggel arra ébredtünk, hogy kétségtelenül itt a tavasz. Az előző napokban még komisz ködök gomolyogtak, és szakadatlanul esett, de most, íme, kertünk megtelt verőfénnyel, játszi illatokkal, madárzajjal. Hars rigófüttytől zengett a környék.

– Világos – mondtam Gabbancsnak –, ilyen pompás időben az Állatkertbe kell mennünk.

Lelkesen helyeselt. – Igen, apu, az Állatkertbe akarsz menni.

Hogy miért neveztük el Gabbancsnak? Nem tudom. Talán mert a Gabi igencsak unalmas becenév, s meglehet, valamimód még Shakespeare is ludas benne: „parányi, mint egy makkopáncs”. Hanem amire végképp nem lelek magyarázatot: már jócskán elmúlt három éves, mégis rendületlenül második személyben beszél magáról. „Éhes vagy – követelődzik –, kaját akarsz!” „Mész a klotyóra – jelenti be –, pisilned kell” A kacifántosság sem ejti zavarba: „Jöjjél a kertbe, apu, szeretnél labdázni veled.” Senki sem érti ezt a furcsaságot. Azt mondják, eddig sohase hallottak második személyben beszélni gyereket. Én sem. Felnőttet is csak ritkán. Néha egy–egy költőt.

Kimentünk hát az Állatkertbe. A kisföldalattin természetesen, hiszen buszon bármikor utazhatunk, de a kisföldalattin csak akkor, amikor az Állatkertbe megyünk, és azért olyan jó, magyarázta Gabbancs, hogy most az Állatkertbe megyünk, mert a kisföldalattin utazhatunk.

Odakinn nem voltak épp kevesen, de sokan sem. Először is léggömböt vettünk, pirosat, mert az fontos, és anélkül még az Állatkert sem ér valami sokat, meg egy zacskó hámozott mogyorót, amelyet szétosztogatunk majd az állatok között.

Mire odaértünk a vízilovak medencéjéhez, a léggömbünk elröpült, és a mogyorót észrevétlen elropogtattuk. Sebaj, vigasztaltuk magunkat, az állatok etetése úgyis tilos…

A medence korlátjának támaszkodtunk, és megmutattam neki, az ott, látod, a víziló.

Elnézegette a hatalmas, barna hústömeget, és azt mondta, a vizet látja, de a lovat nem, csak azt a nagy, kövér rondaságot, aki folyton a száját tátogatja, s hozzátette, a víz lehetne tisztább is, meg hogy mennyivel, de mennyivel érdekesebb volna, ha a nagy, kövér rondaság helyett inkább valami vitorlás úszkálna a vízen, akár a Balatonon, egy szép kis vitorlás, színes zászlócskákkal az árbocán, csillaggal a vitorláján, s amire mindjárt föl is kéredzkednénk, ugye, apu?

– Föl, bizony – bólintottam –, hát persze! – Azzal átbaktattunk az elefánthoz, hátha az nagyobb sikert arat.

Nem sok figyelmet vesztegetett rá. Annál többet arra az ősz bajszú bácsira, aki kattogó masinájával a sétány menti pázsitot nyírta. Barátságos bácsi volt, nem vitás. Mihelyt odaléptünk hozzá, nyomban kikapcsolta a szerkentyűjét, és szép komótosan elmagyarázta, hogyan nyírja a gép a füvet. Amikor pedig még azt is megengedte, hogy Gabbancs megfogja a masina egyik szarvát, s egy darabig kettesben vágják a gyepet, már láttam, aligha jöttünk ki hiába az Állatkertbe, ez a fűnyírás sokáig emlékezetes marad. „No nem baj – gondoltam –, semmi vész, majd a zsiráf, azon fogsz csak bámulni igazán!”

Megbámulta. Tetőtől a talpáig, becsületesen. Azután a patájától föl a feje búbjáig, ahol a két szarvacska dudorodik, és élénken megszólalt: – Apu, ott egy repcsi… Integessünk neki?

Odafönn csakugyan úszott egy repcsi, jókora utasszállító, még a búgását is hallottuk. Biztosan Ferihegynek tartott.

– Nem azért vagyunk itt – figyelmeztettem –, hogy mindenféle repülőgépnek integessünk, inkább az állatokkal ismerkedj.

– Igen, apu – mondta engedelmesen –, ismerkedel az állatokkal. – És megkérdezte, ha az a repcsi leszáll, garázsba megy–e, mint a buszok, vagy remízbe, ahová a villamos.

– Sem oda, sem emide – feleltem mogorván –, hanem egy óriási csarnokba, melyet hangárnak neveznek. – Erre természetesen muszáj volt elmagyaráznom, milyen a hangár, mire használják, és hogyan fér el benne a repülőgép. Közben szomorkodtam magamban. Lehetséges, hogy agresszív ösztönök szunnyadnak ebben a gyerekben? Hát valóban csak a vad ragadozók fogják érdekelni?

Tévedtem. Ha vetett is rájuk néhány közömbös pillantást, szemlátomást csak irántam való udvariasságában. És még szemrehányást sem tehettem neki. A tigrisek egytől egyig unottan kuksoltak, a párduc, a jaguár meg a többi nemkülönben. A sörényes hím oroszlán jámboran szunyókált a napsütésben.

Gondoltam, felcsigázom egy kissé a képzeletét. Mesélni kezdtem, micsoda veszedelmes és vérengző fenevadak ezek, hogyan pusztítják, ölik, marcangolják darabokra a védtelen, békés állatokat, s mondhatom, egyre jobban belemelegedtem, míg csak észre nem vettem végül, hogy már réges-rég nem rám, hanem másvalakire figyel.

Egy baszksapkás fiatalember állt ott. Előtte állvány, az állványon vászon, paletta a kezében.

Őt nézte.

– Mit csinál a bácsi?

– Fest – mondtam.

– Mit fest?

– Láthatod – mutattam –, az alvó oroszlánt.

– Miért festi a bácsi az alvó oroszlánt?

– Hogyhogy miért festi? Azért, mert… hát, hogy… hiszen ez igazán egyszerű! Meg akarja örökíteni.

Ezt a szót nem ismerte. Felvilágosítottam, mit tesz az, megörökíteni valamit.

Szőke fejével rábólintott, most már érti.

Azután megkérdezte: – De miért festi a bácsi az alvó oroszlánt?

Nyeltem egyet, és szelíden azt mondtam, a bácsinak ma biztosan éppen arra szottyant kedve, hogy alvó oroszlánt fessen.

Megrázta a fejét, a pillantásából kiolvashattam, hogy csudamód értetlennek tart, és kérdését megpróbálta szabatosabbá formálni. – Miért festi le a bácsi az alvó oroszlánt, ha az alvó oroszlán úgyis van?

„No nem – gondoltam –, esztétikai vitába nem fogsz beleráncigálni!” – s azzal ütöttem el a dolgot, hogy ami nincs, azt bajos megfesteni, éppen ezért a bácsitól sem várhatja el, hogy az alvó oroszlán helyett azt fesse meg, ami nincs.

Ezen eltűnődött. De kisvártatva még határozottabban kijelentette: pedig azt, ami nincs, mégiscsak sokkal érdekesebb volna megfesteni, mint az alvó oroszlánt, mert az alvó oroszlánt megfestés nélkül is látni, de ami nincs, azt csak úgy lehetne látni, ha a bácsi megfestené.

Azt hiszem, neki volt igaza.

Ezek után a tevékhez kerültünk. Megvallom, kedvelem a tevét. Kedvelem igénytelenségét, elnyűhetetlen szívósságát és bölcs egykedvűségét, ahogy a világ ügyeit szemléli, de nem ám holmi kívülálló, hanem olyan lény módjára, aki mellesleg tudja, mi a dolga, és azt fáradhatatlanul el is végzi. Mindig is a kedvenc állataim közé tartozott.

Érthető tehát, hogy rosszulesett látnom, a fiam rájuk sem hederített. A fülét hegyezte. A kerítésen túl kerekek csattogása hallatszott, mozdonydübörgés. – Apu – szólt boldogan –, itt vonatok is járnak!

– Járnak – hagytam rá megadóan, jól tudva, mi következik.

Hát igen, az obligát kérdések özöne. Milyen vonat jár erre? Tehervonat, személyvonat vagy gyorsvonat? Villanymozdony húzza-e, vagy dízel? Ha dízel, melyik dízel, a piros, a zöld vagy a kék? Hány kocsiból áll a vonat? Honnan jön, és hová megy? Ülnek-e rajta gyerekek, és ha ülnek, ezen a vonaton kihajolhatnak-e az ablakon?

– Tudod, mit? – szúrtam közbe alattomosan. – Keressünk egy fagyist vagy vattacukrost!

Vattacukrot sajnos nem árultak, így hát beértük vaníliafagylalttal, és elsétáltunk a majomházhoz. Ahány gyerek csak kint volt aznap az Állatkertben, azt hiszem, mind ott visítozott gyönyörűségében. És mindegyik vaníliafagylaltot nyalt, és az apja nyakában trónolt.

Én is fölajánlottam, hogy a vállamra ültetem, úgy jobban láthatja a majmokat.

– Nem akarod jobban látni a majmokat – rázta a fejét –, a vonatokat szeretnéd látni a kerítésnél.

Erre már megmérgelődtem. No várj csak, gondoltam, engem te nem fogsz fölhergelni!

Azzal fölkerestük a medvéket. Ez volt a végsőkre tartogatott tromfom. Mert ugyan akad-e olyan gyerek, aki el nem olvad egy igazi, élő mackó láttán?

Hát, egy akadt.

– Nem szereted a macikat – mondta –, csúnyák és büdösek. – S még a ketreceiknek is hátat fordított, olyan irigykedve bámult egy kisfiút, akinek tűzpiros biciklije volt, és a kormányán csengő helyett valami kimustrált autóduda. És pillanatonként tülkölt azzal a dudával.

De miért is folytatnám? Felsültem vele, bárhová vittem is. A mókusnál az önműködő locsológép érdekelte, a szarvasoknál a szemeteskocsi, amelynek villogott a narancssárga tetőlámpája. A zebrák előtt meg egy papírcsákós, öreg mázoló, aki bagót rágott és a korlátot pingálta, és természetesen neki is megengedte, hogy húzogasson néhányat a pemzlijével.

No, és az állatóvoda? Fütyült az állatóvodára. Mit neki süldő oroszlán, farkaskölyök, őzgida és hintázó medvebocs, amikor éppen arra jött egy kannákat szállító motoros targonca! S akadt-e nála boldogabb gyerek aznap az Állatkertben, amikor a füttyös kedvű vezető, meglátva sóváran rimánkodó, már-már könnyes tekintetét, fölvette maga mellé az ülésre, és kétszer megkerülte vele a zergék szikláját?

Ez a targoncázás megrendítette. Ünnepélyes volt, szinte átszellemült. És ami páratlan dolog, legalább tíz percig hallgatott. Csak a szeme fénylett, meg a füle piroslott megilletődöttségében.

Letelepedtünk egy padra valami félreeső, hosszú ketrecsor előtt. Perecet ettünk, hallgattunk.

Csöndes zug volt, még véletlenül se vetődött el arra valaki.

Egyszer csak hallom, hogy fojtott hangon szólongat: – Apu… apu… – s látom, a szeme kikerekedik, látom, hogy magánkívül van izgatottságában. – Apu… az ott micsoda? Ott ni, bent a ketrecben…

Odapillantottam. Egy kecske volt. Egy közönséges kecske. Biztos, hogy nem tévedtem. A táblán is ott állt: KECSKE, CAPRA.

Így hát közöltem vele, az ott egy kecske.

– Ő az, akit szeretsz! – kiáltott fel elragadtatottan.

Mit mondhatnék még? Ez valamikor fél tizenegykor történt. Ötnegyed óra múlva még mindig a kecskében gyönyörködtünk. Nyájas kecske volt, meg kell adni, jóindulatú és kezes. Időnként kedvesen mekegett, és nagyon összebarátkozott a fiammal.

Gabbancsot hat ló sem vonszolhatta volna el attól a kecskétől. Szólongatta és gügyögött hozzá, simogatta, becézgette, babusgatta, még énekelt is neki – nem győzött vele betelni. Sajnos azzal sem, amit követelődzésére a kecskékről meséltem. Holott elbeszéltem mindent, amit csak tudok róluk, s végül már azt is, amit nem.

Talán kapuzárásig ott rostokoltunk volna, ha el nem harangozzák a delet. Akkor megjelent egy ápoló, és a kecskét beterelte az akoljába.

Erre aztán mi is elindulhattunk haza ebédelni.

– Máskor is eljössz – mondta elmenőben Gabbancs –, mindennap eljössz hozzá… Szereted! Okos, kedves és jó. És szép. A legszebb állat!

1978

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

(Mihasznaságom)

A kocsmában, ahol naponta írok,
meghúzva magamat törzs-zugolyomban,
megszoktak már, s elkönyveltek – gondolom –
még légynek se vétő, jámbor bolondnak,
aki órák hosszat mereng, és körmöl
kockás füzetébe; távozásomkor
azonban korhely-barátin megkérdik
mindig: „Aztán máma ment-e a munka?”
– és mi tűrés-tagadás, jólesik ez.
„Munka” – mondják, akik kisiklott sorsuk
közepette is tudják, mi a munka,
s fölötlik a Központ nyegle ficsúrja,
az életre kapart dzsentri kövület,
amint éppen azt puhatolja: vajon
milyen apja is három gyerekének,
ki a pénz szorgos csinálása helyett,
inkább munkanélküli segélyen teng,
s mihaszna firkálásra adja fejét?

(Az ember megtanul társalogni a portörlőronggyal)

Az ember végtére megtanul beszélgetni a tárgyakkal
A tollával, hű, de meg-megbokrosodó írógépével
(Amely, különös mód, éppen annyi idős, mint a gazdája)
Megtanul társalogni a portörlőronggyal, örökösen
Elbúvó szemüvegével, a zsörtölődő és rosszmájú
Kávéfőzővel meg egy fáradhatatlanul lelkendező
Fecsegő kislábassal, melyben a reggeli tojást főzi
De még azzal a diófaággal is, mely a zord, farsangi
Szelek idején figyelmeztetően oda-odakoccan
Zúzmarás ablakához, mintha csak bekéredzkedne egy kis
Melegedésre, és jómaga is valami meghitt, csöndes
Kvaterkázásra áhítozna az esteli lámpafényben

Így aztán könnyen zavarba jön az ember, megriad szinte
Mikor úgy hozza a szükség (vagy a konvenció), hogy néha
Rákényszerül szót váltani egy-egy felebarátjával is

(Toportyán)

Ifjan magányos farkas akartam lenni
S most öregedve üvöltök társak után

(Kutyakesergő)

Ó, csak ez a rengeteg sok gonosz garádics ne lenne,
Ez az ötvenhét fok lépcső, megannyi komisz akadály,
Mely a hegyoldalba épült, magas házhoz vezet fel,
S amelyet naponta, séta s szükség okán, megjárnom muszáj!
Holott nem is oly rég szélvészként száguldottam még
Fölfele rajta, s ott fenn nyelvem lógatva büszkén vigyorogtam
Vissza tirátok, amint hátramaradtan, lihegve kaptattok nyomomban.
Hát a nyelvem a földig lógatom most is, az egyszer igaz,
Csak ám a fáradtságtól és nem hencegő, víg örömömben, mikor
Utánatok nagysokára félholtan én is célba ütöttem,
Akkora tortúra nekem ilyen bice-bóca öregen fölvergődnöm
A topra, hogy meghitt zugomba bújva békében elvackoljam magam.

Elkelne, gazdáim, elkelne bizony már egy jó kis kutyalift itt!



Önarckép

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Farkaskaland

Az a havas, kora áprilisi délután Zsgyár fölött, a Bélai-Tátrában, valahol harmadúton Javorina felé, mindenképp pompás előjelekkel kezdődött.

Először is láttunk egy csapat mókust. A mókusok egy cseppet sem ijedtek meg, szelíd érdeklődéssel nézegettek bennünket, azután elunták a bámészkodást, villámfürgén felkúsztak a fenyőtörzseken, átröpültek egyik ágról a másikra, és szemvillanás alatt eltűntek.

Csak a legkisebbik nem tágított. Egészen Mukihoz merészkedett, a közvetlen közelébe, oly igen nagy bizalommal volt iránta, két hátulsó lábára emelkedett, bozontos farkára támaszkodva, és úgy tekintett rá, annyira beszédesen, mintha valami szerfelett fontos közlendője lett volna.

De alighanem csak egy szem mogyorót akart kikunyerálni.

Mogyorónk, sajnos, nem volt. A mókusnak be kellett érnie egy darabka csokival, ami Muki kisbundájának feneketlen zsebéből került elő, de nem látszott elégedetlennek.

Mi sem voltunk azok. Reggel óta talpaltunk, remekül telt a délelőttünk, és most, alighogy tarisznyából megebédeltünk, lám, a délutánunk is rögtön szépnek ígérkezik.

Pedig honnan is sejthettük volna, mi mindent tartogat még?

Egy csacsit mindenesetre tartogatott. Méghozzá egy csengős csacsit. A csengő a csacsi nyakában himbálózott, és igen szépen csilingelt, a csacsi egy szénával megpúpozott szánt húzott, a szánon kucsmás, bekecses öregember ült, jókora zúzmarás bajusszal, marcona hegylakóábrázattal, mellette pedig egy jambósapkás kisfiú, akit mindenféle göncökbe és nagykendőkbe bugyoláltak,de úgy, hogy csak a hidegtől megcsípett, piros papucsorra meg a csillogó szeme kandikált elő.

Csin-csin, csin-csin, csöngött a csengő a csacsi nyakában, tap-tap, tap-tap, futott a csacsi a keményre tapodott havon, nyehe-he, nyehe-he, nógatta rezes hangon az öregember – és elsuhantak mellettünk a szántalpak játszi surrogásával befelé, a fenyvesbe vágott úton. – Dobrý deň! – köszönt le az öregember a bakról. – Dobrý deň!– köszöntünk neki mi is.

Csak a kisfiú nem szólt. Ő csak feszített a pokróccal kibélelt bakon, feszített odafönn ragyogó tekintettel büszkén pillantva ránk, és odaintett az egyujjas kesztyűjével.

Visszaintettem neki, büszkeségét nagyon is megértve. Elvégre ülni egy szánon, egy olyan szánon, amelyet csengős csacsi röpít a tavaszodni nem akaró, hófútta, téli világban – az bizony nem akármilyen élvezet!

És úgy vettem észre, Muki is szívből átérzi ezt.

– Kis töksi… – dünnyögte irigykedve. – Hogy felvág avval a csacsival! Pedig ilyen szánhoz nem is csacsi való, hanem ló. Méghozzá harangos ló. Benne van az olvasókönyvünkben…

– Így igaz – helyeseltem, rögtön tudván, honnét fúj a szél. – Föl se ülnénk olyan szánra, melyet csak egy csengős csacsi húz.

– Nem hát – mondta vágyakozva. – Olyan szán, amit csacsi húz, nem az igazi, hiába lóg akár száz csengő is a csacsi nyakában. Ló kell az ilyen szánhoz – erősítette meg –, egy jó erős ló. Sőt, nem is egy ló, hanem kettő. De még jobb – tette hozzá vérszemet kapva –, ha mindjárt három lovat fognak elébe. És mind a három lónak harang van a nyakában.

Ki tudja, tűnődtem el, talán tényleg így történt. A trojkát talán valóban így eszelte ki valaki. Ha nem is épp egy első osztályos kisfiú.

Elkísértük tekintetünkkel a távolodó szánt, aztán folytattuk utunkat mi is befele az erdőbe.

Nagy volt a hó, még nagyobb a csend. A csacsifogat nyomait követtük, a kicsiny patákét meg a széles szántalpakét. És közben úgy rémlett, egyre halljuk a csengettyűszót, ha mind messzebbről is, már valahonnan az erdő mélyes-mélyéről, de bizonyára csak hallucináltunk. Csak a fülünk őrizte meg a cseppnyi csengő remegő, pici hangját.

A magisztrális út folytatásán, a kék jelzésen haladtunk, és úgy terveztük, rajta is maradunk mindvégig, majd csak Lysa Polanán, a lengyel határnál ereszkedünk le róla, onnan pedig autóbusszal térünk vissza Poprádra, a szállásunkra. Jókora darab út állt még előttünk, de nem bántuk. A tavaszi szünidei szép napok megkoronázásának szántuk ezt a túrát.

Szótlanul ballagtunk, ropogott, hersegett talpunk alatt a hó. Az út hol emelkedett, hol süllyedt. De mindenütt jó előre beláthattuk, hogy merre fog továbbvezetni, és ez elég unalmas volt. Nem kecsegtetett meglepetésekkel.

– Tudod mit? – ajánlottam Mukinak. – Tegyük érdekesebbé a kirándulásunkat, csatangoljuk el erre-arra. Hátha akad valami jó kis kalandunk.

Lelkesen beleegyezett. Jó kis kalandokra ő bármikor kapható. Ő aztán nem olyan, mint a nővére meg a bátyja! Mert Kata (nemhiába eminens tanulónak is, tájfutónak is) kizárólag olyan kalandra hajlandó, amelyről előzőleg tüzetes tervet készítünk, amelyre térképekkel, tájolóval, stopperórával szerelkezünk fel, útközben furtonfurt bemérve, meghatározva, ellenőrizve pontos feltalálhatóságunkat, és amelyet olyan iramban loholunk végig, mint akiknek föltett szándékuk a nem hivatalos tájfutási világcsúcs halaszthatatlan megdöntése; ami pedig Gabbancsot illeti, szó se róla, ő is kész bármilyen kalandra, ám csakis azzal a feltétellel, hogy kalandunk érett megfontoltságú legyen, vagyis vendéglők, melegkonyhás turistaházak, de legalábbis forróvirslis büfék tőszomszédságában történjék, s hogy természetesen szerét is ejtsük e vendéglők, meleg konyhás turistaházak és forróvirslis büfék fölkeresésének.

Muki más fából van faragva. Ő nem szab feltételeket. Hacsak azt nem, hogy a kaland legyen minél izgalmasabb. Mert kedve szerint örökké csak veszélyekkel dacolna, naphosszat Herkulesekkel viaskodna, Dávidként Góliátokat gyűrne le. Ilyen volt már feleennyi idősen is. Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte meg egyszer az óvó nénije. HŐS – felelte Muki. De így ám! Csupa nagybetűvel.

– Akkor hát rajta – vezényeltem –, kalandra fel!

Rátértünk egy kitaposott, keskeny csapásra. A legelsőre, amely utunkba akadt. Kényelmes, könnyű járás esett rajta úgy ezerháromszáz méteren, a hegység málján, a ritkás fenyvesben, és már csak azért is bizalmat keltett, mert amerre vezetett, minden lélegzetszegően szép volt. Fölöttünk balra a verőfényben szikrázó, fűrészfogú csúcsok, a felhőtlen, hidegkék ég előterében, átellenben, majdnem egy magasságban velünk, a hótakarta, kopár Magura megfagyott hullámverésre emlékeztető vonulata s középütt, jobbra alattunk, a fák közül ki-kibukkanó hosszú, keskeny, kanyargós völgy, az országút sötét szalagjával és egy be nem állt, sebes vizű patak érzékeny hajszálerével; körös-körül pedig, ameddig a szem ellátott, az egybefüggő fenyvesrengeteg roppant zöldje, a fenyőcsúcsok felett finoman opálozódó köddel.

Olyan tiszta, annyira áttetsző, oly könnyen áttekinthető volt minden! Ki hitte volna, hogy eltévedhetünk?

Az ösvény egyre beljebbbeljebb hatolt a fenyvesbe, mi pedig engedelmesen követtük lejtőit, kaptatóit, szeszélyes kanyarulatait. Mentünk, mentünk, sőt – ahogy Muki megjegyezte –, mendegéltünk (egy barnába öltözött, anorákot, kordnadrágot viselő, zömök férfi meg egy kék bundás, piros csizmás, aprócska kisfiú), miközben megsűrűsödtek körülöttünk a fák, haragosabbak lettek a színek és nőttön-nőtt az erdei homály. Vagy egy jó órát kutyagoltunk még, mindvégig abban a hiszemben, hogy a jelzett út közelében járunk, és hamarosan újból rátérhetünk.

De az ösvény nem vezetett vissza hozzá. Egyáltalán sehová se vezetett. Egyszerre csak megszakadt. Se szó, se beszéd – véget ért.

Leesett állal bámultunk egymásra. Ki látott már ilyet? Kitaposott csapáson haladunk, mások nyomain, és egyszerre… mintha elfújták volna az egészet. Ahol állunk, még egy csomó nyom (itt egy kiscsizmáé, ott egy sílécé, emitt valami recézett talpú cipőé, amott hatalmas jancsiszöges bakancsé), ám alig egy macskaugrással odébb már semmi. A világon semmi. Csak a csillámos, érintetlen porhó.

– Hát ez vicces! – álmélkodott Muki. – Elröpültek a lábnyomok…

Érthetetlen volt. Megfoghatatlan. Merő képtelenség.

Olyan, mint Čapeknál az a magányos lábnyom a hóban.

Csakhogy mi nem valami kies parkban ámultunk–töprenkedtünk rajta, a nagyváros kellős közepén, hanem egy fölöttébb kietlen fenyvesben, amely percről percre barátságtalanabbnak tetszett.

– Sebaj – mondtam végül, belátva, hogy ítéletnapig meg nem fejtjük ezt a talányt –, nem esünk kétségbe! Erre ugyan tovább nem mehetünk, de juszt se fog ki rajtunk ez a nyavalyás ösvény. Ha idevezetett bennünket, akkor vissza is vezet szépen oda, ahol elindultunk rajta.

Sarkon fordultunk, és útnak eredtünk arra, amerről jöttünk. Most már kiléptünk, mert vészesen fogyott az időnk, még pihenőket se tartottunk. Csak néha egy-egy pillanatra álltunk meg, és a fülünket hegyeztük. Talán abban reménykedtünk, hogy ismét meghalljuk a csacsicsengő csilingelését.

De nem hallottuk meg. És az útra se találtunk rá.

Az ösvény visszafelé se vezetett el oda. Letévedtünk róla valahol, anélkül hogy észrevettük volna? Pedig úgy tartják: nagy hóban úgyszólván lehetetlen eltévedni, mert ha utat veszít is az ember, a saját lába nyomán könnyűszerrel visszajuthat oda, ahonnan elindult.

Hát nekünk sikerült ez az úgyszólván lehetetlen.

Egy alig tenyérnyi irtáson álltunk, ahol két halom felsarabolt fa szunnyadt a vastag hó alatt, és ahonnan nem vitt tovább az ösvény. Leríhatott rólam a tanácstalanság, mert Muki reménykedően megkérdezte: – Talán eltévedtünk?

– Hogy képzeled?! Szó sincs róla! Ott egy másik csapás – mutattam –, azt is emberek taposták ki. Valahová annak is el kell vezetnie.

Szaporán nekivágtunk – és néhány perccel később ugyanott találtuk magunkat, ahol az előbb. Ugyanazon a tenyérnyi irtáson, a két halom felfűrészelt fa társaságában.

És amikor, egy másik ösvénnyel próbálkozván, harmadszor is ugyanoda bukkantunk ki, éreztem, hogy hirtelen melegem támad. – Nos – vallottam be Mukinak –, azt hiszem, mégis eltévedtünk.

Örömében épp hogy csak bukfencet nem vetett a hóban.

– Biztos vagy benne? – kiáltott. – Egészen biztos? Nem csapsz be?

– Nem csaplak be – biztosítottam róla dühösen. – Tudd meg, ha mindenáron tudni akarod: úgy eltévedtem, mint még soha!

Csak úgy ragyogott az a hatalmas kék szeme. A boldogsága láthatólag ezzel lett teljes. Én pedig sóvárogva gondoltam Katára meg a térképeire, de főleg a tájolójára. Egy iránytű most igencsak elkelt volna. „Ámbár – ötlött fel bennem hirtelen –, erdőben igazán nem boszorkányság az égtájmeghatározás.”

– No, figyelj csak – pillantottam Mukira. – Azt az egyet szerencsére tudjuk, hogy mindig északkeletnek kell tartanunk, és akkor előbb-utóbb elérjük odalenn az országutat. Most tehát az a legfontosabb, hogy megnézzük, merre van észak.

– És azt hogy nézhetjük meg?

– Mi sem egyszerűbb! A fatörzsek mohos oldala mindig északra mutat.

Odaléptünk a legközelebbi fához, és megvizsgáltuk a törzsét. Körös-körül ujjnyi vastag moha borította. A mellette állóét nemkülönben. És közelében az összes többiekét is.

– Itt, úgy látszik, mindenfelé észak van – kuncogott Muki. – Akkor meg úgyis mindegy, hogy merre megyünk, mert akármerre megyünk, mindig jó felé megyünk, hát nem igaz?

– Túl jó a kedved – mordultam rá –, csak ne bőgés legyen a vége!…

Benne voltunk a csávában, és nem tudtam, hogy kecmereghetnénk ki belőle. Hideg szerencsére nem volt, de az idő már alkonyra hajlott. És a hegyvidéki alkony pillanatok alatt lepi meg az embert. Ha pedig itt az erdőben sötétedik ránk… „No – borzongtam bele –, arra jobb nem is gondolni!” Ráadásul a hó is pilinkélni kezdett.

– Gyerünk – sürgettem meg Mukit –, indulás, itt mégse toporoghatunk! Megyünk az orrunk után, bele a vakvilágba, aztán… csak lesz valahogy.

Buzgón helyeselt.

– Az orrunk után, bele a vakvilágba… Ez az igazi csatangolás! Úgy tévedni el, hogy azt se tudjuk, hol vagyunk. Ez a jó! Én még úgyse tévedtem el sosem, se utcán, se erdőben, se hóban, se sötétben… mert ugye, még este meg éjszaka is el leszünk tévedve? És akkor nem kell lefeküdni és aludni, hanem kedvünkre kóborlunk reggelig… Igen – hajtogatta boldogan –, igen, ez tényleg egy kaland! Igazi, remek kaland. Ugye, apu, szerinted is az?

– Az – hagytam rá megadóan –, bizony, hogy az.

– Remek, nagy kaland! – lelkendezett. – És akkor lenne még remekebb és még nagyobb kaland, ha véletlenül farkasokkal is találkoznánk. Az gyönyörű lenne… ó, apu, egészen gyönyörű! olyan, de olyan gyönyörű szép!…

– Meghiszem azt – dünnyögtem. – Képzelni se tudnék gyönyörűbbet-szebbet! – s titokban csak gratulálhattam magamnak, hogy történetesen tudom, a Magas-Tátrában már régóta nem élnek farkasok.

– Egyszer csak a fák közül csörtetést hallanánk – folytatta nekihevülten Muki –, meg nagy recsegés-ropogást, és hipp-hopp… máris itt teremnének előttünk. Igazi, okos, szép farkasok. Mi meg rögtön köszöntenénk őket. Úgy csinálnánk, hogy: hú-ú-ú! És erre ők is rögtön úgy csinálnának, hogy: hú-ú-ú! Mert mindjárt látnák, hogy mennyire szeretjük őket, és hogy a barátaik vagyunk… Ugye, te is fogsz hú-ú-úzni, apu, ha majd találkozunk velük? – az arca kipirult izgalmában, pirosabb lett piros sísapkájánál is, és olyan könyörgően, már-már esdekelve nézett rám, hogy muszáj volt beleegyeznem.

– Fogok – ígértem meg –, persze hogy fogok.

Azzal tettünk is nyomban egy próbát.

Fejünket hátravetettük, az égnek túrtuk az orrunkat, és szájunkat kerekre csücsörítve, elvékonyított hangon, amúgy farkas módra rázendítettünk: – Hú-ú-ú, hú-ú-ú… – és tutultunk, egyre csak tutultunk ott a homályosodó fenyves mélyén, valahol Zsgyár és Javorina között, egy ki-tudja-hová-vezető ösvényen, az alkonyi, néma csendben, tutultunk-tutultunk, míg csak a szusz végleg ki nem fogyott belőlünk – akkor pedig összenevettünk, s elbillentett fejjel, mintha csak választ vártunk volna, figyelmesen hallgatózni kezdtünk.

És egyszer csak a fák közül csörtetést hallottunk. Meg nagy recsegést-ropogást.

Čo sa tu bi? – dördült ránk egy mély hang. „Mi történik itt?”

Öles termetű ember állt előttünk, erdészuniformisban, araszos vállán puskával. Az ilyenekről írták hajdan: nagy brontes férfi. Még Muki is tisztelettel nézett rá. Főleg a puskájára.

Zabludil sme – mondtam neki. „Eltévedtünk.”

– Maguk magyarok? – kérdezte erre.

Kiderült, hogy hibátlanul beszél magyarul, valahonnan a Zobor-vidékéről származott el, úgyhogy minden nehézség nélkül beszélhettem el, mi is történt velünk.

– Hát jól elkeveredtek – dörmögte. – Legalább egy óra, amíg visszajutnak a jelzett útra, azon meg még kettő, amíg beérnek Zsgyárba. De húsz perc múlva már sötét lesz.

Gondolkozott egy kicsit, azután így szólt:

– Jöjjenek. Megüdülnek nálam, közben pedig kitalálunk majd valamit.

Az erdészház, ahová elvezetett bennünket, alig néhány percnyire volt, egy tágas tisztás garádja mögött. A félig hóba süppedt, megfeketedett gerendázatú, alacsony faépület kopár volt kívül is, belül is.

– Nem itt lakom, hanem a faluban – mondta az erdész, szinte szabadkozva emiatt –, ez csak a szolgálati hely.

De akármilyen kopár volt is a ház, került benne tea is, harapnivaló is, a pohos vaskályhában pedig tűz pattogott.

Csak ekkor éreztük, hogy mennyire átfáztunk a bolyongásunk közepette.

– Akár meg is fagyhattak volna ebben az időben – csóválta a fejét az erdész. – Az idén nagyot késik a tavasz, és errefelé könnyű eltévedni. Miért hagyták el a jelzett utat? Mindenhol táblák vannak, hogy a jelzett útról tilalmas letérni. Talán egyet se láttak?

– Dehogynem – feleltem bűnbánóan –, de egy kis kalandra vágytunk.

– Nagyon jó kis kaland volt – jelentette ki Muki, és két kezébe fogta a pöttyös bögrét, úgy hörpölgette a teát. – Még lábnyomokat is láttunk, amik elröpültek.

– Hogy… hogy mit csináltak? – hökkent meg az erdész.

Elmeséltem neki titokzatos esetünket a lábnyomokkal, amelyek eltűntek a hóban, és aminek a nyitjára sehogy se leltünk magyarázatot.

Nevetett.

– Hiszen nincs abban semmi titokzatos. Gyakori dolog a téli fenyvesben. Szélvész kerekedik, megsuhogatja a fákat, és az a rengeteg tömeg hó mind az ösvényre szakad. Úgy betemeti, hogy hűlt helye se marad.

– No – néztem Mukira, bosszús kis fintort vágva –, ezt ugyan magunk is kitalálhattuk volna.

De neki szemlátomást máshol járt az esze. Révedezve kortyolt a teájából, és azt mondta:

– Csak az a kár, hogy nem volt szerencsénk, és egyetlen farkassal se találkoztunk. Mert az lett volna az igazi. Attól lett volna csak igazán szép a kalandunk.

– Ej – csodálkozott rá ismét az erdész –, te ilyen bátor legényke vagy? Aztán eleven farkast láttál-e már?

– Az Állatkertben – legyintett Muki. – De az állatkerti farkas nem igazi farkas. Mert a farkas, ha rabságban van… nem farkas már többé – s megvetően elbiggyesztette a száját –, hanem csak egy kutya.

Az erdész mosolygott.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, ahogy Petőfi megírta – válaszolt Muki. – Petőfi Sándor. A bácsi talán nem ismeri a kutyákról meg a farkasokról írt verseit?

Komoly arccal letette a bögrét, és szavalni kezdett. Ezt a két verset betéve tudta.

Mint ahogy betéve tudtam én is már ötéves koromban. Mert alig ötéves múltam és bárányhimlősen feküdtem, amikor egy este apám (az éppen szabadságos munkaszolgálatos katona) az ágyam mellé ült, és egy aranyozott gerincű, ódon Petőfi-kötetből, melynek vérpiros fedelét a költő arcmása díszítette, verseket olvasott fel, egyebek közt A kutyák dalát meg A farkasok dalát. Soha nem felejtem azt az estét. A félhomályos, csöndes szobát, az elsötétítő táblával födött ablakot, a pergamenburás állólámpa sárgás fényét, a cserépkályhába vetett fahasábokon nyargalászó tüzet, apám lesoványodott, megszegletesedett arcát és a testéből áradó, szúrós fertőtlenítőszagot, amelyet itthonléte napjai alatt megannyi fürdéssel sem tudott megszüntetni, de még a hangját, meleg színezetű, kissé tompa hangját is hallom, amint félig hangosan, félig suttogva, valami fojtott, benső izgalommal olvassa nekem A farkasok dalát, és emlékszem, négy évtized távolából is, mint egy minapi, friss élményre, olyan élénken emlékszem arra az enyhe láztól támogatott bódulatra, amelyet a vers keltett bennem, elbűvölve, megrendítve, lelkem mélyéig fölkavarva. Úgy éreztem, rólunk magunkról szól a vers. Hogy valamiképp a sorsunkat példázza. És akkor már nem a farkasokat, hanem aput láttam magam előtt abban a süvöltő förgetegben; aput, aki két nap múlva visszamegy a hómezőre, vissza a csatába, ahol egyre-másra halnak meg a katonák, és ahol neki még csak puskát sem adnak a kezébe, s hirtelen könnyek öntötték el a szememet, mert arra gondoltam, hogy sem ő, sem én, sem senki meg nem mondhatja, élve marad-e, viszontlátom-e még, megtér-e onnan valaha is…

Ez a története, hogy olyan különös, nagy becsbe kerültek előttem a farkasok. Attól a naptól kezdve úgy gondoltam rájuk, mint akikhez titkos szövetség fűz. És később is, egész gyermekkoromat áthatotta az irántuk érzett elfogult szeretet. Olvashattam akárhány mesét, láthattam szintannyi rajzfilmet, amelyek egytől egyig a gonoszságukat hirdették, az én szememben nemes, büszke és bátor állatok voltak, akiket igaztalanul üldöznek, s akiknek akkor is pártjukat kell fognom, ha ellenük esküszik bár a fél világ. Amikor pedig néhány éve Gabbancs fiunk bárányhimlőbe esett, s erre a két kicsit, Katát meg Mukit az ágyába dugtuk, egy füst alatt őket is átsegítendő a ragályon, váratlanul felidéződött bennem az egykori emlék. Gondoltam egyet, és leemeltem a Petőfi–kötetet a polcról. Felolvastam A kutyák dalát meg A farkasok dalát, és elbeszéltem mindazt, ami azon az 1943. decemberi estén történt, és amit egyszer már nekik is meg kellett tudniuk.

Azóta ők is tántoríthatatlan hívei a farkasoknak.

Csakhogy – éppúgy, mint én – sose láttak még egyet se. Kivéve az állat kertie ket. De azok valóban nem az igaziak.

Hanem akkor ott, meghallgatván a két verset, az erdész így szólt Mukihoz:

– A szavalatod olyan szép volt, hogy jutalmat érdemelsz – és figyelmesen kipirult arcában nézett. – Ha tényleg farkast akarsz látni – mondta –, holnap láthatsz.

Mindketten elkerekedett szemmel bámultunk rá. Muki egyszerűen nem jutott szóhoz, de én is csak hebegni tudtam.

– Ezt… komolyan mondja?

– Komolyan hát – erősítette meg.

– De hiszen mindig úgy tudtam, hogy száz év óta nem él farkas a Tátrában…

– Igaz – bólintott –, egyszer már utolsó szálig kipusztultak. De a háború alatt újból felbukkant néhány példány, a román Kárpátokból menekültek át a harcok elől. Most is él itt egy család. És holnap, ha korán megébredünk, megleshetjük őket.

… Hát így esett meg másnap a mi rendhagyó farkaskalandunk. Mert mondanom se kell, a házban töltöttük végül az éjszakát, hajnalok hajnalán már talpon voltunk, és házigazdánk elvezetett bennünket egy meredek lejtésű, hatalmas irtáshoz, amelynek fölső végében gerendából ácsolt magasles emelkedett. A zúzmarás létrán felkapaszkodtunk az állványzat fülkéjébe, ő pedig megmutatta Mukinak, honnan várható a farkasok előjötte az erdőből; napi rendes útjuk ugyanis az irtáson át vezetett ivóhelyükhöz, egy közeli forráshoz, amely a legnagyobb hidegekben se fagyott be. Ott az a magas farakás, azt kell figyelni, kötötte a lelkünkre, mindig onnan bukkannak elő.

Türelmesen vártunk, a szemünket meresztgettük, figyeltük a farakást. Nem került gondunkba. Világos éjszaka volt, hótól, holdvilágtól derengett a vidék. De a hold nem a szokott ezüstösen fénylett, hanem sárgásan, és Muki szerint pontosan olyan volt, mint egy nagy lángos, amiből Gabbancs egy jóízűt harapott. És azért a Gabbancs, nem pedig a Kata, magyarázta meg suttogva, mert a Gabbancs sokkal nagyobbat tud harapni.

Álldogáltunk, topogtunk, fagyoskodtunk, teltmúlt az idő. Nagy csönd volt. Olyan valószínűtlenül nagy és mély csönd, hogy szorongást keltett, megborzongatta az embert. Időnként felröppent egy-egy éji madár; surrogó röptük szinte fülsértőnek hatott.

– Hát nem jönnek? – szipogott Muki. – Éppen ma nem jönnek?… Miért nem jönnek?…

És abban a pillanatban megláttuk őket.

Három surranó árny sötétlett elő a havon. Két nagy és egy kicsi. Lappangva, hangtalan vágtak át az irtáson, de annyira gyorsan, oly alig villanásnyi idő alatt, hogy mire felocsúdtam, már el is tűntek túloldalt, a bakacsinsötét erdőben.

Olyan volt az egész, akár egy látomás. És talán annak is hittem volna, ha mellettem Muki meg nem szólal.

– Ordaskáim… – suttogta gyengéden.

Nem mondott egyebet.

Halkan, melegen felsóhajtott.

1984

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

(Jutkának, rákbetegen 12)

Hónapok óta nem jártam itt
Nagyon hiányzott az a nyáron
Poros, ősszel-télen lucskos és
Sáros jász falu, Dózsa, ahol
Bokáig süllyedsz a latyakban
De hát ugyan érdekel is ez
Mikor a jóbarátok, Miklós
Béla, Marika, Kati, Ili
S még a mindig komor Eszmi
Is felvidul, amikor meglát
Hogyne hatna meg e szeretet
Mely oly önzetlen, mint az enyém
Irántatok. A klinikai
Kezelés képzelhetetlenül
Hosszú ideje alatt részben
Ti tartottátok bennem azt a
Bizakodást, hogyha teljesen
Nem is, azért úgy-ahogy talpra
Állok ebből a gyilkos kórból
Milyen gyakran gondoltam rátok
Barátaim, azokban a leg-
Keservesebb napokban, mikor
Veszni éreztem minden reményt
Barátságotok azóta úgy
Őrzöm magamban, mint valami
Ritka, romolhatatlan kincset



Fasor

(Jutkának, rákbetegen 20)

Ó, csak azt ne, csak azt ne

Csak azt ne, hogy az átkozott gének
Kiszámíthatatlan, rejtélyes gonoszsága
Valamiképpen bármelyiküket is leterítse
Hiszen a mi családunkban csak az én
Apai nagyapám volt rákos, és lám amolyan
Fekete bárányként egyedül én lettem
A megöröklője, ha pontosan nem is annak
A prosztataráknak, amelyben szenvedett, s amely
Éppen negyvenöt fénylő tavaszán, már
Fölszabadulva s hazatérve Auschwitzból
Rövid úton, könyörtelenül végzett vele
Mostanában egyre gyakrabban gondolok erre
S egyre gyakrabban gyötör a rémlátás
Hogy valamelyik gyerekem vagy unokám talán
Már megbélyegzett és ott lappang benne a kór
Melyet tőlem örökölt, s mely oly kivédhetetlen-
Orvul tör rá, ahogy velem tette nem is oly rég

Ó, csak ezt ne, csak ezt az egyet ne
Soha



Álomszerű

(Jutkának, rákbetegen 23)

Hogyan is tagadhatnám előtted
Vannak percek, amikor
Valósággal letaglóz a tudat,
Hogy hamarosan itt az idő
És búcsút kell vennem tőled
Mert vár reám a nem ismert tartomány
Melyből nem tér meg az utazó
Tagadhatnám, és szívesen meg is
Tenném, hogy némelykor naphosszat
Ez gyötör, ez foglalkoztat, no meg az
Hogy mi lesz veled, hogyan boldogulsz
Egymagad, sőt egyre gyakrabban
Csakis ez, mert nem vagyok sem
Annyira öntelt, sem olyan ostoba
Majom, hogy úgy képzeljem, velem
Együtt végképp vége a világnak is
Tudom, sok minden vár még rád
Rengeteg elvégzendő, nehéz munka
Mi elől, akármi legyen is, soha nem volt
Szokásod kitérni. És hát… talán
A legfontosabb: a gyerekek meg az unokák
Hiszen ma sem veszthetjük őket szem elől

Még a lelkem is átmelegszik most
Ahogy leírom ezt, arra gondolva közben
Mi mindent fogsz még látni, tapasztalni
Mi mindent tartogat számodra még az élet
Bízom benne, hogy sok szépet, igaz örömöt is

Szeretlek
Irigyellek



Szellemhajók

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Bernardo és Marcello

Valahányszor cirkuszba megyek, mindig eszembe jut Bernardo, a bohóc. Abban a varázslatos és misztikus világban, amely a cirkusz világa, Bernardo neve fogalom volt egykor. Ez a lombard parasztfiú karrierjének minden egyes stációján sikert sikerre halmozott, Párizstól Sanghajig, Moszkvától Rio de Janeiróig a fél világot meghódította, a közönség tódult előadásaira, s rajongott érte, mint Grockért, Charlie Chaplinért. Csaknem két évtizedes tündöklő pályafutása alatt népszerűsége egyetlen pillanatra sem halványodott el. Franciaországban Becsületrenddel tüntették ki, Londonban egyik föllépésén maga a király is megjelent, Amerikában Oscar-díjat kapott, és a Gallup Intézet – közvéleménykutatása alapján – két ízben ítélte neki a First Man, az Év Embere címet, éppen azokban az esztendőkben, amikor erre a dicsőségre szerfölött áhítozott egy Hitler Adolf nevű mázoló is.

Csodálói közül sokan így nevezték: a filozófus bohóc. Bernardo valóban különös bohóc volt. Megszegve hivatásának ősi törvényeit, nem a nevettetést szolgálta mindenáron, s abban a tekintetben is sutba vágta a szakma hagyományait, hogy tartózkodott mindenféle hatásvadászattól és olcsó fogástól, már ami a hátsófelével való durrogtatást, a folytonos hasra vágódást meg az egyéb handabandákat illeti; nem ripacskodott, nem ordított harsányan, fülrepesztően, hanem szavak nélkül, némán adta elő produkcióit, nagyszerű mimikájára, pantomimkészségére és rendkívüli artistatudására hagyatkozva.

Ámbár irigyei és művészetének egyéb ellenzői éppen ezt kifogásolták. Unalmas, nem cirkuszba való, nem clown-szám – mondogatták ezek, és keresettséggel, érzelgősséggel, túlzott szimbolizmussal vádolták. Ám kivételes egyéniségét, művészetének szuggesztív erejét ellenségei sem tagadhatták.

Még kisfiú koromban láttam őt egyszer.

Amikor vállas, magas alakja megjelent a porond kijárójában, egyszerre minden zaj elcsitult. Elnémult a folyton csinnadrattázó zenekar is, és körös-körül sorra kialudtak a fények. Csupán egyetlen reflektor vörös sugara vetült a porondra.

– Látod, biceg – súgta a fülembe apám. – Egyszer lezuhant a kötélről, és lábát törte.

Bernardo lassan jött be, jobb lábára csakugyan bicegett. Festett arcával, nagy, lila orrával, rongyos köntösében ellenállhatatlanul mulatságos volt. Itt-ott fel is hangzott valami csöndes, fojtott nevetés. De akkor reánk emelte a tekintetét, és nagy szemében annyi fájdalom ült, hogy a kuncogás nyomban abbamaradt, s néma csend lett. Ő szerencsétlenül álldogált ott hatalmas cipőjében, szemlátomást nem tudta, mitévő legyen, és zavarában egész darabka szöveteket tépdesett le ruhája szegélyéről.

Csend volt, lélegzetvisszafojtva várakoztunk.

A magasban, valahol a sötétben úszó kupola alatt egyszerre megszólalt egy szájharmonika. Lálálá… lá-li-li-lilá… Lálálá… – szólt a szájharmonika, és az együgyű, ostobácska dallam, amelynek hallatán máskor talán csak fintorogva legyintettünk volna, most, ebben a feszült várakozásban olyan elbűvölőnek hatott, olyan megfoghatatlanul varázsosnak, hogy önkéntelenül is felkaptuk a fejünket, és mosolyogva kutattunk a muzsika forrása után.

A bohóc csudálkozva meredt ránk. Értetlenül követte fölfele fürkésző tekintetünket, majd láthatólag ő is meghallotta a muzsikát, s hirtelen különös pózban merevedett meg. Eleinte még csak fülelt, a fejét ingatta, azután lassúdan ringani kezdett a dallamra, előre-hátra hajladozott, egyre szélesebb ívben, és a teste mintha csonttalanná vált volna, olykor már-már a földet érintette, miközben a lába tapodtat se mozdult el a helyéről. Fölemelte a karját, és ekkor látni lehetett, hogy csuklójánál összekötözöttek a kezei, majd gyorsan, valószínűtlen könnyedséggel néhányszor felszökkent a levegőbe. Felszökkent, szép, büszke, balett-táncoshoz méltó tartással, miközben a szemében lázas izgalom, túlfűtöttség csillogott, hogy aztán ez a tűz egyetlen pillanat alatt kihamvadjon, s ő maga földhözkötöttsége és reménytelen sóvárgása fölötti fájdalmában összeroskadjék. Nesztelenül elterült a porondon, a fűrészporban, és merev, kővé dermedt arccal hallgatta a muzsikát. Hidat csinált, úgy ringatózott most, majd görcsbe merevedett testének minden porcikája, s ide-oda vetette magát mondhatatlan szenvedésében, bukfencet vetett, cigánykereket hányt, flikflakolt, végül teljesen kimerülve önnön tehetetlenségétől, megállt tótágast a feje tetején.

Sokáig maradt ebben a pózban. Míg a szájharmonika újból meg nem szólalt.

Akkor talpra ugrott, s mielőtt felocsúdhattunk volna meglepettségünkből, már meg is ragadta a kötéllétrát, és fürgén elindult rajta fölfelé. Megbabonázottan, lehunyt szemmel kapaszkodott, arcán valami nem evilági öröm kifejezésével, mintegy transzban, öntudatlanul. Ámde a létra váratlanul leszakadt, és azzal együtt ő is a porondra zuhant. Elnyúlt a fűrészporban, s akkor hatalmas, mennydörgő nevetés rázkódtatta meg a csendet – alacsony, kövér bohóc gurult be.

– Marcello – mondta apám. – Ő a Marcello.

Marcello bohóc a földön heverő Bernardóra mutogatott, miközben harsányan ordítozott és bruhaházott. Fülsértő hangja az egész csarnokot betöltötte, s ő maga minduntalanul hanyatt vágódott kárörvendő, széles jókedvében.

Hanem Bernardo fölemelte a fejét, mert a szájharmonika ismét megszólalt. Révülten odabotorkált a másik hágcsóhoz, és kábultan, félig öntudatlanul, de annál elszántabban kapaszkodni kezdett rajta. Marcello látván ezt, mérgében prüszkölni kezdett, és felkapott egy óriási trombitát. Teleszívta magát levegővel – amitől pocakja, de egész kövér teste úgy felfúvódott, hogy nagy, színes gombjai sorra lepattogtak –, azzal teli tüdőből belefújt a trombitába.

A bömböléstől megreszketett a levegő, Bernardo pedig visszahullott a porondra, ahol még fektében is görcsösen szorongatott egy kötéldarabkát.

De máris egy szál kötélen kúszott fölfele, csakis karjai erejével húzódzkodva. Marcello kezét tördelve futkosott fel-alá, csalódottságában dühödt ordításokat hallatva, majd megrántott egy lecsüngő kötelet, s erre Bernardo teste ismét a fűrészporban puffant.

Most már olyan magasról zuhant alá, hogy senki se remélhette, még egyszer talpra áll. Mégis feltápászkodott, ám azonnal térdre is rogyott. Úgy, térden csúszva vergődött oda a következő kötélhez. Negyedszer is nekivágott. Meg-megállva, nehezen, rettentő erőfeszítéssel kapaszkodott, olykor-olykor métereket csúszva vissza (ilyenkor tüstént felharsant Marcello bugyborékoló, gúnyos kacagása), de újra meg újra összeszedte magát, kapaszkodott, kúszott, kapálózott fölfele, és lassacskán már olyan magasan járt, hogy alakja csaknem eltűnt a sötétben.

Ekkor Marcello elővont bő nadrágszárából egy irdatlan mordályt, és elsütötte.

Velőtrázó dörrenés hallatszott, a fény kialudt.

Mikor újra kigyúlt, a kesernyés szagú, oszladozó lőporfüstben ott hevert a porondon Bernardo, mozdulatlanul, keresztül-kasul kötelekbe gubancolódva. Felhangzott Marcello rettenetes bömbölése. Őrjöngő táncba kezdett, veszett vad, győzelmi táncba, a gonosz diadal valóságos rituális táncába, de íme: a tánc eksztázisának tetőfokán a teste hirtelen sóbálvánnyá merevedik, s odaföntről megint hallható a gyönge szájharmonikaszó.

Bernardo e hangra lassan felült, s bódultan, csodálkozva pillantott körül, de a farkasgúzsként ráfonódó kötelektől jóformán moccanni se tudott. Most virtuóz betétszám következett. Pillanatnyi feloldása a feszültségnek. Groteszk harc a kötelekkel.

Végre megszabadult tőlük, és hason csúszva elindult körbe. Látszott, hogy lázasan keres valamit, hogy egy új hágcsó vagy kötél után kutat, amelyen ismét elindulna fölfele. Ám nem volt több olyan hágcsó, se kötél, melyet elérhetett volna. Hasztalanul ugrándozott, összekötözött kezével mindmegannyiszor csupán a levegőt markolhatta meg.

De Bernardo most hatalmasat szökkent, szinte felröpült a levegőbe, mint aki súlytalanná vált, mint akinek hirtelenében szárnyai nőttek, és gúzsba kötött kezével megragadta a kötél végét. Akkor azonban ereje elfogyott, tehetetlenül és kiszolgáltatva csüngött rajta. Teste megnyúlt, feje a mellére csuklott – élettelenül himbálózott azon a kötélen.

Marcello óriási vasgömböt vonszolt maga után a porban. A gömböt nagy erőlködések közepette Bernardo lábára kötözte, és felüvöltött örömében. Bukfenceket vetett, cigánykereket hányt, azután hanyatt vágta magát boldog kárörömében, hogy csak úgy nyekkent, és közben még borzasztóbban, még iszonyúbban bruhaházott.

Ám a szájharmonika megint megszólalt, és a kötélen függő bohóc önkívületben moccant meg. Könnyű remegés siklott végig a testén, karizmai megfeszültek, és csukott szemmel, gépiesen, mintegy álomittasan lassan húzódzkodni kezdett. Hiába is csüngött a lábán a súlyos vasgolyó, haladt, haladt, haladt fölfele.

Ekkor szörnyülködő moraj futott át a nézőtéren. Marcello tüzet csiholt, és meggyújtotta a kötelet. A kender lángra lobbant, kakasa futott, iramlott fölfele, és a nézők talpra ugrottak izgalmukban, és azt kiáltották: „Bernardo, vigyázz!”, mert a lángnyelvek már-már utolérték őt. Utolérték, a köntösébe kaptak, de akkor átvetette magát egy trapézra, amelyen szédítő gyorsasággal forogni kezdett, míg csak ruhája szegélyén a tűz ki nem hamvadt.

Csalódott üvöltés hallatszott. Odalent Marcello zuhant el, dühös zokogással verdesve fejét a fűrészporos homokba.

Bernardo már a kupola alatt járt, a fényszóró vörös pászmája most követte. Egyik kötélről lendült át a másikra, másodpercnyi szünet nélkül, lélegzet-elállító ütemben váltogatta a köteleket, melyeknek valóságos dzsungele vette most körül, ugrott, szökkent, repült, kifeszített testtel szelte át a levegőt, egy keresztbe húzott drótkötélen billegett végig, meg-meginogva, hajszál híján látszólag egyensúlyát veszítve, majd egy lengő nyújtóra vetette magát, onnan egy másikra, majd egy harmadikra suhant át, és abban a lábával megkapaszkodott.

Így himbálózott egy darabig, fejjel lefele csüngve, miközben szomorú tekintetével ismét reánk nézett. Azután egyetlen lendülettel álló helyzetbe tornászta fel magát, a nyújtóról még magasabbra rugaszkodott, s ott fent, immár közvetlenül a kupola vastraverze alatt, egy kör alakú porondocskára lépve végre megállapodott.

A reflektorok ekkor mind kigyúltak, és szikrázó fényükben hunyorogva, zavartan állt a bohóc. Ismét köntöse szegélyét tépdeste, majd fölemelt a kis porondról egy csokor papírvirágot, s nagy gyönyörűséggel szagolgatni kezdte. Azután a szájharmonika halk dallamára az alig tenyérnyi helyen táncra pördült. Táncra pördült, és énekelni kezdett. Ez volt az a híres dal, az egyszerű és mégis oly szívbemarkoló, amelynek értelmes-értelmetlen szövege Európa minden egyes nyelvének egy-egy szavából íródva, a nagy, ősi álomról, az emberek testvéresüléséről szólt, s amelyet a világ minden táján énekeltek az emberek, és most itt is, öröm és megindultság hullámzott végig a nézőtéren. A közönség felállt, s lelkesen, felszabadultan énekelte a bohóccal együtt.

Mikor a dalnak vége lett, Bernardo a virágot közénk hajította, hihetetlen fürgeséggel lecsúszott az egyik kötélen, azzal már el is tűnt a kijáró bársonyfüggönye mögött. És haragos füttyöktől kísérve kikullogott Marcello, a másik bohóc is.

A lámpák körös-körül kigyulladtak, a zenekar a záró indulót játszotta, a varázslat véget ért. A közönség csak ekkor ocsúdott fel, és elragadtatott tapsviharba tört ki.

– Bernardo! Bernardo! – hangzott fel a tágas csarnok valamennyi sarkából.

Az emberek tapsoltak, tapsoltak, nem mozdultak a helyükről, egyre csak Bernardót követelték, de Bernardo soha nem jött vissza, hogy megköszönje az ünneplést.

Később még egyszer láttam őt. Apám mutatta meg az utcán, s alig akartam elhinni, hogy az a magas, zárkózott arcú, komor férfi, aki széles karimájú kalapban, rézfogantyús sétapálcára támaszkodva biceg a Körút forgatagában, hogy az az ember ő, Bernardo, a bohóc. De futólag rám pillantott, egy másodpercre megláthattam szomorú, okos szemét, és akkor már tudtam, hogy valóban ő az… Jött a háború. Bernardo nem maradt tovább Európában. Áthajózott az Egyesült Államokba, ott telepedett le, és jódarab ideig nem lehetett hallani róla, legalábbis mifelénk, idehaza. Azután megtört a csend. Az újságok hírül adták, hogy vagyonának tetemes részét, sok-sok százezer dollárt a hitlerizmus üldözötteinek ajánlotta fel. A fasiszta sajtó, amely korábban sem tüntette ki rokonszenvével, ekkor valóságos dührohamot kapott, és módszeres hadjáratot indított ellene. Még a vezető náci lap, a Völkischer Beobachter is megszólalt, cikket közölt, amelyben „vörös ügynöknek”, „zsidó kóklernek” titulálta. Bernardo válasza rövid volt. Ha dr. Goebbels és a többi haramia ilyen megtiszteltetésben részesíti, ezután természetesen minden fenntartás nélkül vörösnek és zsidónak fogja tekinteni magát.

Ekkor nyilatkozott életében először és utoljára a sajtónak. A nyilvánossággal való kapcsolattartást társának engedte át, azzal a szigorú kikötéssel, hogy róla mint magánemberről semmit sem mondhat. Marcello, aki nemcsak partnere, hanem menedzsere és titkára is volt egyben, mindenkinél alkalmasabbnak bizonyult a feladatra. Magabiztos föllépése, humora, szókimondása s mindenekelőtt közlékenysége az újságírók kedvencévé avatta; mindig valami újjal, meglepővel, sőt szenzációval tudott szolgálni, a kérdésekre pedig szavakészen és csattanósan felelt, temperamentumos bőbeszédűségével még a legrámenősebbeket is elkábítva. Örökké mosolygó, joviális, nyílt arca csak akkor komolyodott el, amikor Bernardo személye került szóba. Róla a legmélyebb tisztelet hangján szólt. A század legnagyobb művészei közé sorolta, azok közé a karizmatikus egyéniségek közé, akikben az emberi szépség és értelem méltósága iránti elhivatottság lobog, akik tehetségükkel az emberiség egyetemes, legszebb törekvéseit fejezik ki, hittel, életerővel és tisztasággal hatván át az emberi szíveket. Bár Bernardo világtól elvonult, titokzatos lénye, megközelíthetetlensége és talján származásához sehogysem illő puritán, már-már aszketikus magánya önmagában is legendateremtő talaj volt, a személyét övező s mindinkább terebélyesedő legendárium megteremtésében Marcello oroszlánrészt vállalt. Ő maga azonban szerényen a háttérben maradt, saját személyét illetően semmiféle összehasonlítást nem tűrt el Bernardóval.

Íme, egy részlet a Chicago Daily News interjújából, 1943 novemberéből:

„Mr. Marcello, ön kilenc évvel fiatalabb mesterénél. Gondolt–e már arra, hogy Mr. Bernardo visszavonulásakor önnek kell átvennie művészi örökségét?”

„Nem, sohase gondoltam erre. Biztosíthatom, hogy még álmomban sem. Egyébként nem először szegezik nekem ezt a kérdést, és valahányszor csak hallom, elszomorodom rajta. Lehetséges volna, hogy a világ még mindig nem ismerte fel, ki is valójában Bernardo? Hát valóban csak egy tehetséges artistát látnak benne, egy leleményesszürke, csepűrágót? Egy ügyes clownt, akiből tucatnyi is akad a világon?… Ó, nem, Bernardo egyedülálló! Bernardo páratlan, és éppen ezért utánozhatatlan! Bernardo a cirkusz géniusza! Hogyan is léphetnék én a helyére? Hogyan vetekedhetnék az ő istenadta tehetségével? Visszavonulásakor tehát minden bizonnyal magam is búcsút mondok a manézs világának.”

Bernardo 1945 tavaszán tért vissza Európába, és azonnal megkezdte föllépéseit. Előadásait, kívánságára, mindenütt ezzel a szöveggel hirdették:

Bernardo, a vörös ügynök, a zsidó kókler!!

Akárhol fordult is meg, hálával és szeretettel fogadták. Micsoda tavasz volt az! Talán még soha nem ért meg Európa olyan csodálatos tavaszt! És Bernardo művészete ama tavaszon, a háborúból való újjászületés mámoros hónapjaiban, különösen fölemelő, ujjongó értelmet nyert. De akkor már öregedett, s tudta, rövidesen vissza kell vonulnia.

Búcsúelőadására 1947 nyarán, Párizsban került sor. Az egykori beszámolók tanúsága szerint művészete fényesebben ragyogott, mint valaha, és a közönség énekelve, önfeledten ünnepelte, s csaknem egyórás szakadatlan tapsorkánnal követelte visszatérését. Életében először, már civilbe öltözötten, kijött a porondra, hogy megköszönje a tapsokat. „Szép hattyúdal volt a Bernardóé – fejeződik be az egyik beszámoló. – Kevés művésznek adatik meg ilyen diadalmas búcsú.” „Küldetéses ember volt – írta pályabúcsúztatójában egy másik világlap. – És tudtuk a legnehezebb időkben is, hogy amíg olyan őrlelkek vigyázzák sorsunkat és álmainkat, mint amilyen Bernardo, a bohóc, addig a gonoszság – mesterkedjék és tobzódjék bárhogyan is – nem fog felülkerekedni sem rajtunk, sem bennünk.”

Azután eltűnt a világ szeme elől. Senki sem tudta, hol él, mit csinál. Egy újságíró mintha Capri szigetén látta volna, egy másik a Côte d’Azurön vélte feltűnni, de bizonyára azoknak volt igazuk, akik azt gyanították, hogy szülőföldjén, Lombardiában él teljes visszavonultságban. Időről időre még felröppent róla egy-egy értesülés, tartott még a találgatás egy darabig, de ahogy peregtek-múltak az évek, az érdeklődés lanyhult iránta, lassanként nevéről és művészetéről is megfeledkeztek. És elfelejtették partnerét, az örökké vidám Marcellót is.

Ám évekkel később, már a koreai háború idején, meglepő hírt közöltek a nagy sajtóügynökségek. A szenzációs hír szerint Marcello ismét visszatér a porondra, és mesterének egykori produkcióját óhajtja felújítani.

A cirkusz, amellyel Marcello aláírta a szerződését, Európa-szerte zajos hírverést csapott. MARCELLO VISSZATÉR! MARCELLO, A NAGY BERNARDO PARTNERE, TANÍTVÁNYA! – harsogták plakátok, újságok, rádiók. És a cirkusz vaskos műsorfüzetében olvasható volt az is, hogy Marcello, aki Luigi nevű fiával együtt fogja előadni Bernardo világszámát, háromesztendős kitartó munkával készült fel az előadásra, amellyel egyébként föltett szándéka beutazni Európát és Amerikát, s hogy mindezzel egyetlen célja van csupán, életben tartani feledhetetlen mestere emlékét, az új generációval is megismertetni halhatatlan művészetét.

Egy fölöttébb tapintatlan újságíró felidézte ugyan Marcello emlékezetes chicagói nyilatkozatát, és még azt is megpendítette, hogy ilyesformán vajon nem tekinthető-e plágiumnak a dolog, de Marcello kurtán válaszolt: „Nem lesz plágium.” S közölte, hogy a produkcióban bizonyos csekély változtatásokat eszközölt.

Marcello föllépésére egy késő őszi estén került sor.

Amikor a kikiáltó bejelentette, néma csend támadt. A fények kialudtak, csupán az egyetlen vörös reflektor világított. A nézők félig fölemelkedtek ültükből, és pisszenés nélkül, feszült várakozással fordultak a kijáró felé, ahol most meglebbent a függöny.

Marcello pontosan úgy jött be, ahogy azelőtt Bernardo. Lassan, bicegve kissé, és ugyanolyan maszkot, köntöst viselt, mint egykor ő. Taps csattant fel, de ez a taps még Bernardónak szólt. Marcello is tudta, mert egyszerre megtorpant, már nem utánozta Bernardót. Tétován megállt a porond közepén, hökkent csodálkozással futtatta körül a pillantását a nézőtéren, mint aki csak most veszi észre, hogy mennyien is vannak itt, és el nem gondolhatja, ugyan miért, aztán egykedvűen, de annál kifejezőbben vállat vont, hogy felőle lehetnek annyian, amennyien csak akarnak, ő bizony fütyül rájuk, nem zavartatja magát tőlük, és jámbor tekintetében, joviális ábrázatán egyéb se látszott, csak valamiféle derűs közöny.

Ekkor leereszkedett egy kötél, és odafönn megszólalt a szájharmonika. Lálálá… lá-li-li-lilá… Lálálá… – szólt a jól ismert, együgyű s mégis oly kedves, fülbemászó dallamocska, és a nézők közül sokan önkéntelenül is dúdolni kezdték. Marcello értetlenül bámult rájuk, a fejét rázta, a vállát vonogatta, miközben kezét kifordítva, beszédes és mulatságos fintoraival tudtára adta a nagyérdeműnek, hogy nincs ínyére sem a muzsika, sem a szelíden lengedező kötél, és bárki, aki azt képzeli, hogy most majd holmi majom módra elkezd csimpaszkodni rajta, hát az nagyon téved, mert neki aztán esze ágában sincs semmi ilyesmi. Azzal szép kényelmesen törökülésbe helyezkedett, kebléből elővett egy almát, és harsogva beleharapott.

Moraj hullámzott végig a nézőtéren, senki sem értette a bohóc viselkedését. Marcello pedig elfogyasztotta az almát, domborodó pocakjára ütött, és lustán, jólesően elnyújtózott a fűrészporos homokban. Arcáról öröm és elégedettség sugárzott, s valami gyermeki gyönyörűséggel gurult ide-oda, újabb és újabb almákat varázsolva elő a köntöséből, fényesre viaszkolt, jókora, szép, bordó-piros almákat, és máris dobálózni kezdett velük, a két keze úgy járt, mint a motolla, zsonglőrt megszégyenítő ügyességgel repítette fel és kapta el az almákat. S egyre több és több alma került elő a köntöséből, lobogó ruhaujjából, bő bugyogójából. És amikor már egész halomnyi alma kellős közepén üldögélt, kis piramisokat épített belőlük, majd önfeledt, csacsogó kacagással hemperegni kezdett a gúlácskák között, mintegy a legtökéletesebb boldogság képzetét keltve mindenkiben.

„Furcsa – gondolták a nézők –, de jól csinálja.”

Ekkor harcias dobszó perdült, s egy nyurga, marconára festett bohóc rontott be. A vállán tölcséres csövű, rozsdás kováspuska lógott, az oldalán óriási handzsár, az övében mordályok, kések, tőrök és egyéb gyilkok; egyszóval, állig fölfegyverkezve rontott be, a kezében tartott kutyakorbáccsal rettentőeket durrogatott, és dörgő hangon azt kiáltotta: – Avanti! Marcello! Avanti!…

Bősz ordításától Marcello reszketni kezdett, akár a kocsonya, rémületében talpra ugrott és többször a levegőbe szökkent, hogy kereket oldjon, de félelme olyan nagy volt, hogy bár ina szakadtából futásnak eredt, akkora erőfeszítéssel, hogy a szeme galambtojásnyira dülledt, már-már kocsányon lógott és homlokáról patakokban ömlött a verejték, vágtázása mégis csupán helybenfutássá sikeredett, miközben toprongyos, ladik nagyságú cipőiben ráadásul folyton orra is bukott.

Bravúros magánszám volt, nem vitás, és a széksorokon halk nevetés iramlott végig. Már sokan megértették, hogy itt most valami pompás persziflázst, remek paródiát fognak látni.

Valóban ilyesmiről lehetett szó, mert Luigi, a marcona bohóc, egy pattogó, torz induló hangjaira most Marcellóhoz masírozott, a földre taszította, és összekulcsolt, könyörögve feléje nyújtott kezét a csuklójánál szorosan összekötözte. Marcello mondhatatlanul fájdalmas pillantást vetett az almák pirosló gúláira, gyermeki derűjétől, háborítatlan boldogságától búcsúzott, azután Luigi szapora korbácspattintásai közepette legörbült szájjal, pityeregve az egyik kötélbe csimpaszkodott, és szánalmas-ügyetlenül húzódzkodni kezdett rajta.

A közönség zsibongott, növekvő élvezettel figyelte a játékot s már egy-két tenyér is összeverődött.

– Szenzációs! – suttogta valaki. – Óriási! Micsoda ötlet!

Marcello ekkor már hangosan zokogva kapaszkodott fölfele a kötélen, Luigi pedig ádáz diadaltáncot járt odalenn, a korbácsát csattogtatta és hahotázott. Ijesztő hahota volt, vérfagyasztó, már-már démoni.

– Avanti! – vicsorgott. – Avanti, poveretto!

Ám Marcello pillantása az almákra tévedt, és erre lepotyogott a kötélről. A kis gúlákhoz futott, újból hemperegni kezdett közöttük, boldogan énekelt, és magasba dobálta az almákat, labdázott velük. Luigi látván ezt, iszonyú haragra gerjedt. Lerántotta válláról a flintáját, és elsütötte.

Marcello rémületében tótágast állt, flikflakolt, szaltózott, azután mint a nyúl iramodott vissza a kötélhez, és hihetetlen fürgeséggel máris fölfele kúszott rajta.

Mindezt oly képtelenül rövid idő alatt, s annyira pompásan csinálta Marcello, hogy a nézőtér elismerően felmorajlott, és először tört ki egyöntetűen a taps.

– Szegény Bernardo! – mormogta egy újságíró. – Neked aztán végképp befellegzett…

Pedig a java még hátravolt. Marcello, aki sehogyan sem tudott szabadulni a gyönyörtől, a piros almák csáberejétől, megint csak lepottyant a kötélről, de rimánkodása nem hatotta meg a gonosz szívű Luigit. Hatalmas vasgömböt láncolt Marcello lábára, és azzal vonszolta oda a kötélhez. Szegény Marcello mászott, mászott, kínkeserves grimaszolások közepette igyekezett, de semmire sem jutott, mert ha egy-két arasszal följebb került is, a vasgolyó súlya menten visszahúzta, és ilyenkor Luigi korbácsa a fenekén csattant. Mászott, mászott, rúgkapálva vonszolta magát fölfele, iparkodásában lecsúszott róla színes sipkája, a cipője, sőt már a bugyogója is, és a nézők fölkacagtak, megpillantva rajta a kék csíkos jégert.

A nevetés szemlátomást erőt adott neki. Dacosan megállt, durcás gyerek módjára megmakacsolva magát, és most már hasztalan volt Luigi minden fenyegetőzése, bömbölése, korbácsdurrogtatása – nem volt hajlandó továbbkapaszkodni. Luigi ekkor elhajította korbácsát, s hatalmas konyhakést szorítva a fogai közé, megragadta a köteleket, és macskaügyességgel kúszni kezdett rajta – üldözés vette kezdetét. Marcello már a köntösét is elveszítette, s jégerjében meg egy szál trikócskában ugrált kötélről kötélre, és ezt látszólag oly szánalmas-pipogyán tette, hogy a nézőknek könnyük csorgott a nevetéstől.

– Remek! Nagyszerű! Bámulatos! – ilyen kiáltások hallatszottak mindenfelől.

Marcello a trapézra vetődött, meghintázta magát, és orrba rúgta Luigit, aki fordult kettőt a levegőben, s csak azután kapta el a lengőnyújtót.

– Bravó, Marcello! – ordította a publikum.

Marcello kövéren, pocakosan, derűs képpel tündökölt néhány pillanatig a trapézon. Igen ám, de Luigi akkor jókora lendületet vett, nyújtója a magasba lendült, és amikor elérte a másik trapézt, a hatalmas konyhakést a gyanútlan Marcello ülepébe szúrta. Marcello felordított, s már szűnni nem akaró, harsogó nevetés közepette, hátsójában a késsel végigmászott a keresztben kifeszített sodronykötélen, majd rábukott egy trapézra, és fejjel lefele csüngve, a lábával megkapaszkodott benne. Luigi ide is követte. Letépte társa fejéről a parókát, és Marcello már nemcsak hacukájától, hanem hajától is megfosztottan, tar fejjel menekült tovább.

Szédületes kergetőzés volt. Amit a két virtuóz artista bemutatott, valóban minden várakozást felülmúlt. A nézők egyik ámulatból a másikba estek, s szinte már egyfolytában tapsoltak.

– Mint az ördögök… Hihetetlen…! Bravó, bravó…!

Már a kupola alatt folyt a lélegzetelállító hajsza, és már látszott, hogy Marcello számára nincs menekvés, hogy legnagyobb bánatára muszáj a fönti porondocskára toppannia.

Ezt meg is cselekedte végül, és Luigi hatalmas, durva gúnykacajjal visszacsúszott a földre.

Kigyúltak az összes reflektorok, és szegény Marcello ott állt a vakító fényözönben, egy szál trikócskában, szánalmasan, tehetetlenül, kopaszon és pocakosan, ott toporgott a kupola alatti kerek kis porondon, s Luigi korbács-csattintására fel kellett emelnie és meg kellett szagolgatnia jutalmát, az ócska papírvirágot, sőt a zenekar felharsanó, vaskos indulójára kénytelen volt még táncra is perdülni.

Aztán a zenekar hirtelen elhallgatott, újból durrant Luigi korbácsa, és a pillanatnyi mély csendben Marcello hüppögve, a könnyeit nyelve, meg–megbicsakló hangon énekelni kezdett:

– Io sono felice! Io sono felice! O, molto felice… o, troppo felice! O, felicissimo… És egyszerre felcsuklott belőle a zokogás. Sírt, zokogott, bömbölve jajveszékelt és fénylő, tar koponyáját öklözte mérhetetlen keserűségében, hogy ott kellett hagynia egyszerű, de igaz boldogságának tárgyát, a sok szép piros almát, melyeket nagy bakugrások közepette éppen most taposott el Luigi diadalittas, sátáni hahota kíséretében.

Nem, ezt a látványt Marcello már nem bírta elviselni. Agya megbomlott, és kihúzva fenekéből a konyhakést, ott helyben azonmód szíven döfte magát, de még haláltusájában is azt énekelte, egyre halkulóbb hangon: – O, molto felice… o, troppo felice…

Azzal kiszenvedett, és a közönség helyéről felpattanva, elragadottan ordította: – Marcello! Marcello! Bravó!

S Marcello már le is csúszott egy rúdon, hajlongva, hajbókolva, csókokat dobálva fogadta a tomboló ovációt. Széles arca fénylett az örömtől, a sikertől, a győzelemtől, és a tapsorkán, a fergeteges ünneplés tetőfokán hirtelen akkorát rúgott ellenfele hátsó felébe, hogy Luigi bohóc egy gyönyörű, szárnyas szaltóval kirepült a porondról.

Marcello most végre magához szoríthatta megmaradt almáit. Ismét játszani kezdett velük, labdázott, zsonglőrködött, babusgatta őket, miközben újra meg újra gyöngyöző kacagásra fakadt együgyű, de mámoros örömében, és hempergett és bukfencezett és cigánykereket hányt, az elképzelhető legnagyobb boldogságban úszott – mígnem felharsantak a trombiták, megperdültek a dobok, a zenekar vidám csinnadrattába fogott, s ezzel véget ért a produkció.

A nézők kitódultak a cirkuszból, lármázva, hahotázva, rikoltozva lepték el az utcát. Villamosokra kapaszkodtak, autóikba ültek vagy gyalogszerrel vágtak neki az éjszakai városnak, dudáltak, fütyültek, kurjongattak, és harsányan és bömbölve énekelték: – Io sono felice! Io sono felice! O, molto felice… o, troppo felice! Felicissimo…

Nem is sejtették, hogy gúnydaluk annak a szomorú szemű férfinak szól, aki magányosan álldogált a villogó neonreklámok alatt, Marcello bohóc hatalmas, nevető képe előtt. Mélyen homlokába húzott kalapja karimája alól tehetetlenül nézte, figyelte a különös kavalkádot, a féktelen, elszabadult, veszett jókedvet, a torz örömnek ezt az elemi erejű paroxizmusát, ezt az esztelen, vad, félelmetes őrjöngést, az egész lázas, tomboló zűrzavart, majd végül vállat vont, és görnyedten, fél lábára bicegve, maga is elindult a kocsijához…

A reggeli lapok első oldalukon hozták Marcello szenzációs bemutatkozását. Kövér betűs, öles szalagcímek, több kolumnás beszámolók és fényképek, fényképek, fényképek… Ám azt a rövid hírt, amely általában az utolsó oldalak valamelyikén szerepelt, egyéb apróhírek közé betördelve, csak néhány szemfüles olvasó vette észre.

A hír a következő volt:

Mára virradó éjszaka, percekkel éjfél után, a városból kivezető országúton halálos kimenetelű autóbaleset történt. A szerencsétlenség áldozata Giovanni Zampa, 46 éves férfi, aki Bernardo néven ünnepelt bohóc volt egykor.

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

(1490)

Hiszen az történt,
              amit az ország akart.
Szemfödő alatt végre,
              ki erővel, csellel ült a trónra.
Nincs többé vajdafia Mátyás,
              a nyúzó, az igaztalan.
Csak a lélegzetre nem vetett ki adót,
              s csak a koldust nem sarcolta meg.
Ki pedig rázúgolódott,
              sok jeles urunkat, papunkat
Torkonragadta és vártömlöcbe zárta,
              kegyelmet nem ismert, csak kényúri haragot.
A magyari jó erkölcsöket naponta elhagyta,
              olasz mód szerint élt
Pompának, vadnak, könyveknek, testi gyönyöröknek,
              s hogy híre-neve örökké megmaradjon,
Márványpalotákra, mulatóházakra, hitvány fényességre
              hányta el az ország kincsét,
Visegrádra, Tatára és Budának várára, talján cifraságra
              meg a szűnetlen sok hadakozásra.
Háborút háborúra vívott,
              mert nagyravágyó volt, telhetetlen és kevély.
A törökkel sosem is a békességet,
              de az esztelen viszályt kereste.
Hogy töröknek írmagját, de még nevét is kioltsa,
ellene a harcot kész volt vívni holtig.
És mert hadakozásához
              sléziaiaktól, morvától, csehtől, Bécsországtól
Pénzt, fegyvert, s frigyet nem nyert,
              megrohanta s felprédálta mindet.
De bús serege, hollós zászlajával,
              ím, végleg sárba-porba verve.
Szabad már Prága és Bécs és Boroszló,
              és szabad a Magyarok Országa.
Zsarnokhitről megtért, vitéz nagy jó urak,
              istápjaink: Kinizsi, Báthori, Zápolya
S ország ékessége, Tamás úr, az érsek
              királyt koronáznak.
Vladiszláv úr jó király lesz,
              istenfélő, kegyes és szelíd,
Nem zsarnoka, de fivére, atyja
              nagyúrnak, lovagnak, nemesnek.
A béke jött el vele, a bőség s az áldás kora,
              becse lesz a bornak, búzának, baromnak.
Ozmán népét nem ingerli
              innét ugyan senki többé,
Ebvásár csak egyszer volt Budán,
              tatári dúlás sem lesz még egy.
Ezért hát kincs, dénár és arany
              fegyverre, hadra már el nem orozható.
Ezután mindenki azt aprít bátran a tejébe,
              amije van, s amit el nem ivott.

Akkor meg miért jajong
                            a rút, pokol pórnép?
Miért, hogy hol van, hova tűnt
                            Mátyás, az igazságos?

(A fekete betűs ünnepen)

              A fekete betűs ünnepen
ünnepelni jöttem ím ide,
e lombja hullt két hegygerinc közé
bújt, világvégi faluba fel,
amelyet eső permetez, köd lep el,
s ahol egyéb jele-nesze életnek
nincs most, mint egy-egy kéményből
kiszivárgó, lomha füstcsík
és messziről konduló, komoly kutyaugatás.
              Ülök a kopár kocsmasarokban
fázósan, szomorúan, egymagam,
nézem a kemencetorokban a lángot,
de melege föl nem melegít. Az asztalon
előttem kormos, pisla lámpa
meg egy kancsó, amelyben pirosbor sötétlik –
a borból most töltök poharamba.
              Elsuttogok ekkor néhány verssort
Éluard-tól, Attilától, Brechttől,
magam elé dúdolom a dalt
csillagosokról, katonákról,
s a poharamat megemelem rád,
így ünnepellek hát ezen az
ünneptelenített napon, forradalom.
              Majd az ivó kicsinyke ablakából
elnézem bátor, szép röpülését
egy esti madárnak, mely a
mind szürkébb szürkületben,
szertelen szélben, kóválygó ködben
a magas gerinchez tart,
s magamban felsóhajtok, látván,
vergődve túljut fölötte
s útját folytatja, folytatja tovább.

                                   Mátraszentistván, 1989. XI. 7.

(Megtörhető már nem leszek)

Megtörhető már nem leszek,
csak éppen összetörhető,
ugyanúgy összezúzható,
mint minden finom szerkezet.

(Morus)

Kérded, királyom, hogy hitemhez
mért is vagyok oly ragaszkodó.
Azért, mert hitem, felséges úr,
nem kígyóbőr, mely levethető.



Menekülés az életbe

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Szereti ön Fuchsot?

Az öregúr, aki hófehér kecskeszakállat viselt, rám mosolygott a kávéházban.

– Szereti ön Fuchsot?

Meglepődve néztem rá.

– Sajnos, nincs szerencsém ismerni az illető urat.

Szemlátomást rossz néven vette.

– Fuchs az nem úr – mondta kioktatólag. – Fuchs az Fuchs.

– Hát igen – heherésztem –, ami fix, az fix.

Az öregúrnak nem volt humorérzéke.

– Nem fix, hanem Fuchs. Szóval nem szereti őt, fiatalember? Azt mondja, hogy nem szereti Fuchsot?

A hangja már cseppet sem volt nyájas. A tekintete villámot szórt, szemöldöke felborzolódott.

– Nem – szeppentem meg. – Elnézést, uram, de…

– Nincs elnézés! – ordított az öregúr. – Maga nem szereti Fuchsot!

Botjával az asztalra csapott és mindent lesöpört. Szemen köpött, fejbe vágott, majd elment.

A kedves pincérnő, kinek hébe-hóba udvarolgattam, szemrehányóan jött oda.

– No, de uram!

A fejemet tapogattam.

– Ez az ember őrült volt! Súlyos elmebeteg! Látja? Mindent szétvert… engem meg fejbe vágott… hívni kell a mentőket, a rendőrséget! Valami Fuchsról kérdezősködött…

A kedves pincérnő mohón pillantott rám.

– Ön szereti Fuchsot? – suttogta.

– Nem, nem – mentegetőztem –, dehogy! Azt se tudom, ki fia-borja?

Hidegen mért végig.

– Úgy! Fizetni óhajt? Két konyak, egy kávé, egy herendi csésze – és visszakézből szájon vágott.

A villamoson rám kacsintott az ellenőr.

– Szereti ön Fuchsot?

Eltakartam az arcom.

– Nem! Juszt se!

Az ellenőr kerekre tágult szemmel meredt rám. Az utasok iszonyodva mormolták: – Nem szereti Fuchsot…

– Maga huligán – dünnyögte az ellenőr, és a megállóban lerúgott a peronról.

Hazabicegtem. A házmester fogadott.

– Tetszik szeretni Fuchsot?

Dadogni kezdtem.

– A… éppen a lakbért hoznám…

– Ne kerteljen, uram! Szereti ön Fuchsot?

– Ha-hallottam már róla…

– Pofa be! Felelj! Szereted Fuchsot, vagy nem?

Sírva fakadtam.

Gyomron vágott, kiverte két fogam, és rátaposott az arcomra.

Félholtan vergődtem fel a manzárdomba.

Jött Georgina, az én tündérszép szeretőm, és az ölembe ült.

– Mondd, kedves, ugye szereted Fuchsot?

– Georgina! – könyörögtem.

Összeszűkült a szeme.

– Te… te nem szereted Fuchsot?

Úgy sziszegett, mint valami kígyó, és kiugrott az ölemből.

– Te dög! – hörögte. – Ó, te állat! És én még veled…– Zokogni kezdett. – Átkozott legyen az óra, amikor megismertelek!…

Bebújtam a pamlag alá, és elkeseredetten kiabáltam.

– Nem szeretem Fuchsot! Utálom! Érted? U-tá-lom…Jaj!

Georgina a kebléből revolvert húzott elő, és belelőtt a lábamba.

Eltávozott, én meg reszketve kecmeregtem ki a pamlag alól.

Ekkor két markos férfi lépett be a tetőről. Komoran mutatták föl igazolványukat.

– Központi Lélekügyelet.

– Uraim, az Isten küldte önöket! Segítsenek! Mentsenek meg!

Letelepedtek mellém. Egyikük tőlem jobbra, a másik balra.

– Nézzék… – mutattam a sebesült lábamat.

– Válaszoljon, kérem: szereti ön Fuchsot?

Nyöszörögni kezdtem.

– Uraim, az ég szerelmére…

– Ne féljen, nem ütünk – szóltak hűvösen. – Őrizze meg a nyugalmát, és a saját érdekében legyen becsületes. Szereti ön Fuchsot?

– Ki az a Fuchs! Esedezem: kicsoda? Tudni szeretném!

– Magas kitüntetést fog kapni – bíztattak. – Igen magas kitüntetést. Csak legyen becsületes. A saját érdekében. Nos, szereti ön Fuchsot?

– Kérem, kérem – rimánkodtam összefűzött kézzel –, kérve kérem önöket… én rengeteg embert ismerek. Roppant sok embert… Az utcában is szinte mindenkit… De ezt a Fuchsot, uraim, Krisztus sebeire esküszöm, hogy őt nem, nem…

– Hallgasson! – Arcukon megfeszült a bőr. – Szereti ön Fuchsot? Nyomás!

Beszélni!

Lehorgasztottam a fejem.

– Nem tudom – suttogtam. – Nem ismerem…

Felálltak. Kötelet vettek elő, és az asztalra tették. Aztán egy fiolát is odaraktak mellé.

– Választhat. A méreg talán kényelmesebb. Elnézést a háborgatásért.

Egyikük a rádió-magazint kezdte böngészni, a másik hasra feküdt a pamlagon, és a bőrkötéses Baudelaire-be mélyedt…

Mindezek után fölébredtem.

„Nahát – gondoltam. – Jó kis marhaságokat álmodom össze!”

A szobában egy sereg fiatalember nyüzsgött.

Felborították a bútorokat, és a könyveim közt kutattak. Mellükön géppisztoly csüngött.

Kiugrottam az ágyból.

Az egyik szakállas rám fogta a fegyverét.

– Na, szereti ön Fuchsot?

Kihúztam magam.

– Igen. Szeretem!

Valamennyien tisztelegtek. Libasorban vonultak el.

Átmentem a szomszédomhoz, s megkérdeztem:

– Szereti ön Fuchsot?

A fejét rázta. Leütöttem, megfojtottam egy zsineggel, és kiszúrtam a szemét.

Most már valóban szeretem Fuchsot.

1966



Mi baja?

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

(1793)

Hogy népfelkelés volt-e,
vagy sem?
Mellékes dolog.
Vendée-ban a nép kelt fel –
a Bourbonokért.

(Az égett homlokúnak)

Amit elvégeztél, bátyuska,
nem egészen két év alatt,
az egy egész ádáz világnak
hetven évig nem sikerült.
A jutalmad vajon mi lészen?
Nobel-díj? Bankbetét? Kötél?

                                          1990. I. 29.

(Szvjataja Rosszija)

Soha ki nem mondom a szót én többé:
Szovjetunió. Oroszország ez már, a szent,
ami volt: pópák és pogromlovagok,
Raszputyinok és fehérpribékek hazája.
Ez lett nagy reményedből, emberiség.

                                                        1990

(Történelem)

Hogy Sztálin és Hitler egy lett volna?
Az ám! Ahogy a tűz a vízzel egy!

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

A helvéciai próba

A harmincéves háború idején élt egy Erdélyből a Felföldre származott kereskedőember, bizonyos Servatius. Valaha szegény vándorkalmárként kezdte, de talpraesettsége folytán, no meg a szerencséjének köszönhetőleg hamarosan tekintélyes vagyonra tett szert. Kereskedőháza az első volt N. városában, és egész Felső-Magyarországon nagy üzleteket bonyolított le. Servatius elég későn, harmincnyolc éves korában nősült meg. Egy jómódú lőcsei polgárleányt vett el, akitől másfél év múltán fiúgyermeke született. Az asszony gyermekágyi lázban meghalt, és ez annyira lesújtotta a kereskedőt, hogy nem gondolt újabb házasságra, hanem fiával együtt özvegyemberként élt tovább.

Midőn Wallenstein betört a Felföldre, barátai azt tanácsolták Servatiusnak, hogy meneküljön el erdélyi atyafiságához, mivel nemcsak a gazdagságáról volt nevezetes, hanem hitbuzgó protestantizmusáról is, amely a püspöki városban már amúgy is sokak szemében szálka volt. Talán előkelő, kényelmes házát sajnálta otthagyni, vagy a veszélyt becsülte alá, jóllehet a közelgő had dúlásáról naponta érkeztek riasztó hírek a városba, de akármint történt is, elszalasztotta a kedvező alkalmakat, és csak akkor kapott észhez, amikor a katolikusok előőrsei megjelentek a város előtt. Ekkor azonban nagyon megijedt. Belátta, hogy pillanatig sem vesztegetheti tovább az idejét. Sietve magához hívatta titkárát, egy Hollósi nevű elszegényedett nemesembert, és így szólt hozzá:

– Ma este elhagyom a várost, mert nem akarom, hogy valami pénzsóvár német lator kilyukassza a bőrömet. A fiamat nem merem magammal vinni. Kicsiny még, ötéves sincsen. Ki tudja, milyen veszélynek tenném ki?

Magában azonban azt gondolta, hogy a gyerek csak kolonc lenne a nyakán, s egyébként is, mihez kezdene vele menekülés közben.

– Nyíltan megkérdem tehát – nézett a titkárra –, hogy vállalná-e a gyermek elbújtatását és gondozását addig, míg vissza nem térhetek? Kegyelmed, tudom, katolikus, nincs félnivalója a császáriaktól, már csak azért sem, mivel egykor a soraikban harcolt.

Hollósit meglepte a kereskedő kérése. Idestova hatodik éve állt a szolgálatában, mióta súlyos lábsérülésével mint rokkant kilépett a hadseregből, de kapcsolata a kereskedővel kizárólag a hivatalos üzleti ügyekre szorítkozott. A titkár szófukar, kissé rideg természetű ember volt. Magányosan élt, örökösen csak a könyveit bújta, amelyeket messzi földről, Itáliából, Párizsból, Danckából hozatott, nem sajnálván megadni értük mégoly borsos árakat sem. Barátokra, családra nem tartott igényt, habár sokan keresték a társaságát, és nem egy módos família akadt, ahol szemet vetettek reá, eladósorban levő leányuk számára. Ám ő hűvösen hárított el mindenfajta közeledést, senkit sem engedett közel férkőzni magához. Azt rebesgették róla, hogy emberkerülővé a sok mihaszna tudomány, gőgössé pedig a nemessége s buzgó katolikus hite teszi. Idővel éppen elég ellensége is támadt emiatt, de a kereskedő mindig erélyesen megvédelmezte az áskálódóktól. Jól ismerte titkára képességeit és megbízhatóságát, mizantrópiáját rokkantságának tudta be, munkájával pedig a lehető legnagyobb mértékben elégedett volt. „Igen – gondolta most is –, csakugyan nincs senki, akire nyugodtabb szívvel bízhatnám rá a gyereket.”

A titkár hallgatott. Lassan ocsúdott fel meglepetéséből. Hívő katolikus lévén, természetesen örült a császáriak jövetelének, és mit sem adott a kegyetlenkedéseikről szállongó hírekre, de azt azért sejtette, ha magához veszi a kisfiút, legalábbis kellemetlen háborgatásoknak nézhet elébe. Már éppen azon volt, hogy kereken visszautasítja a kereskedő kérését, amely máskülönben is valami megnevezhetetlen viszolygással töltötte el, amikor megpillantotta a gyereket, aki az ablaknál önfeledten játszott az ólomkatonáival. „Te, szegény kis nyomorult” – gondolta, és megesett rajta a szíve.

Nem is habozott tovább, hanem a kereskedőhöz fordulva, szokott szűkszavúságával azt mondta:

– Jó helyen lesz a fia, Servatius úr.

A kereskedő kitörő örömmel ugrott fel karosszékéből. Megölelte titkárát, és ígéretet tett, hogy visszatérve bőségesen megjutalmazza majd.

Még aznap este útra kelt, és a sötétség leple alatt szerencsésen átsiklott a katolikus sereg egyre szorosabbra záruló ostromgyűrűjén. Reggel a titkár is elhagyta a Servatius házat, miután az összes szolgákat szélnek eresztette. A kisfiúval együtt a bátyjához költözött, aki egy városszéli házban lakott.

Két nappal később a császáriak megadásra szólították fel a várost, és a város megnyitotta előttük a kapuit. Megkezdődött a dúlás, a fosztogatás és a protestánsok összefogdosása.

Hollósi csak ekkor ébredt igazán tudatára, micsoda veszedelembe hozta magát. A császáriak azokat a katolikusokat is irgalmatlanul megbüntették, akikről kitudódott, hogy protestánst rejtegetnek. És napról napra nagyobb keserűséggel kellett tapasztalnia, hogy bátyja családját kínosan érinti ottléte a protestáns gyerekkel. Sógornője éjjel-nappal reszketett félelmében, és titokban szüntelenül férje fülét rágta, hogy szabadítsa már meg tőlük a házat.

Így aztán egyik este, mikor Hollósi lefekvéshez készülődött, a bátyja félszegen megszólította.

– Be kellene látnod, hogy veszedelmes dolgot művelsz – mondta csendesen. – A nap minden szakában kidobolják, hogy aki protestánsnak menedéket nyújt, azt egész családjával együtt protestánsnak nyilvánítják. Az pedig jól tudod, mit jelent…

Hollósi kinézett az ablakon. A szemközti ház lobogva égett. A lángok fényénél látni lehetett, hogy egy szakasz zsoldos lőcsökkel ütlegeli a ház lakóit.

– Borzalmas! – tört ki belőle. – Hát mi történik itt? Azelőtt mindez ismeretlen volt ebben a városban. Ezek nem katolikusok, hanem gyilkosok!

Bátyja rémült szemmel nézett rá, mint aki attól tart, hogy még a falnak is füle van, majd pillantását lesütve, suttogva folytatta:

– Értsd meg, ha nem lenne családom… ha nem félteném a három gyermekemet… És különben is, kiért viszed vásárra a bőrödet? Voltaképpen mi közöd neked ehhez a kálvin hitű fiúhoz? Sohase szeretted a kereskedőt. Hiába állt köztiszteletben, te mindig csalónak és kapzsi csirkefogónak tartottad. Ez a gyerek pedig az ő vére…

Elhallgatott, mert észrevette, hogy öccse tekintete mereven szegeződik rá, s hogy haragjában megkeményedik az arca.

– A gyerek ártatlan – szólt fojtottan Hollósi, de egyebet nem mondott.

Nyomban készülődni kezdett, s többé rá se hederített a bátyjára, aki pedig bűnbánó arccal forgolódott körülötte, és egyre csak azt hajtogatta, hogy ha nem volna felesége meg három gyermeke, inkább tőből vágatná le a kezét, semhogy ily módon az utcára tegye őket. Hollósi gyöngéden felkeltette a kisfiút, aki még álmában is kedvenc ólomkatonáját szorongatta a kezében, majd meleg kendőkbe bugyolálva és a karjába véve, búcsúszó nélkül elhagyta a házat.

Az utcák néptelenek voltak, csak valahol a távolban csattant fel egy-egy lövés, és olykor rettentő jajkiáltások hallatszottak, részeg katonák gajdolásától kísérve. Bár borús éjszaka volt, és ablak sem fénylett sehol, könnyűszerrel lehetett tájékozódni, mert itt is, ott is máglyaként lobogó házak világítottak. Hollósi, karján az alvó kisfiúval, szorosan a házak fala mellett sántikált, felkészülve arra az eshetőségre, hogy behúzódjék valamelyik kapu mélyedésébe, ha katonákat látna közeledni. Köpenye alatt felhúzott kakasú, kis kerekes pisztolyt szorongatott. Eltökélte, hogy végveszély esetén inkább ő maga végez a gyerekkel, de élve nem engedi a martalócok kezére jutni. Így kelt át elszántan, de szívében félelemmel a város egyik végéből a másikba, mígnem egy hatalmas, erődszerű ház elé nem érkezett, ahol Servatius úr jó barátja, egy Matuscsák nevezetű, Sléziából bevándorolt, módos protestáns ember lakott, a tímárok céhmestere.

Hosszú kopogtatás után végre csikorogva megnyílt a súlyos tölgyfakapu, és kezükben lámpással, néhány halálra vált szolga kukkantott ki, s mögöttük ott állt hálóingben, sipkában maga Matuscsák úr is.

A titkár sietve elhadarta, hogy Servatius kereskedő elmenekült a városból, minekelőtte rábízta a kisfiút, és arra kérte a céhmestert, hogy erre az egyetlen éjszakára fogadja be őket a házába.

A tímár hidegen végigmérte, és rekedt hangon azt mondta, hogy semmi köze sem a kereskedőhöz, sem a kölykéhez, azzal rájuk csapatta a kaput.

A dörrenésre a kisfiú felriadt, és sírni kezdett. A titkár rémült suttogással próbálta csitítani, de a gyerek egyre keservesebben sírt. Hiába is ringatta, simogatta, becézgette a férfi, nem hallgatott el. Ekkor Hollósi kétségbeesetten letépte magáról a kicsiny aranykeresztet, amelyet még gyerekkorában kapott anyjától, s amelyet soha nem vetett le, és a kisfiú kezében nyomta. A csillogó fémdarab lekötötte a gyerek figyelmét és megfeledkezett a sírásról.

Most a néptelen sikátorokon át a város egy másik negyede felé indultak. Csakhamar a plébániatemplom melletti paplakhoz értek, ahol Hollósi gyóntatója, az idős Péter atya lakott. Ezt a papot Hollósi régtől tisztelte, és bizonyos volt abban, hogy számíthat a segítségére.

A pap a kései óra miatt ugyan némiképp csodálkozva, de igaz barátsággal üdvözölte, amikor kaput nyitott. Ám a homloka rögtön elfelhősödött, amint megpillantotta a kisfiút, aki kerekre nyílt, megszeppent szemmel bámult rá, s közben mélázva szopogatta a kis keresztet.

– Ismerős ez a gyermek – dünnyögte rosszat sejtve a pap, miután magasra emelt gyertyájával az arcába világított. – Mondd, fiam, kié?

– Servatius úré – felelte Hollósi.

Azzal őszintén elbeszélt mindent, Péter atya pedig egyre nagyobb szörnyülködéssel hallgatta. Ekkor három fáklyát lobogtató katona fordult be a templom mellett a térre, és a pap hirtelen megragadta a gyereket.

– Fuss! Menekülj! – szólt Hollósinak elfúló hangon. – A gyermeket majd én átadom nekik.

A titkár döbbenten meredt rá, s ezt a kedvező pillanatot kihasználva, a pap kitépte kezéből a kisfiút.

A katonák lépésről lépésre közeledtek, és Hollósi érezte, hogy a pap olyan erősen tartja a gyereket, hogy nem tudja tőle visszavenni.

– Hé, ide! Ide! – kiáltotta Péter atya a katonáknak. – Ebhitű fattyút fogtunk…

Hollósi fejét elborította a vér. Előrántotta a pisztolyát, és közvetlen közelről a papra sütötte. Azután felnyalábolta a gyereket, és amennyire csak rossz lába engedte, inaszakadtából futni kezdett a girbegurba utcán. Szerencséjére a katonák megrémültek a dörrenéstől, s minden bizonnyal részegek is voltak, mert nem vették üldözőbe, hanem csak vaktában lövöldöztek utána.

A hajnal egy elhagyatott szénapajtában találta őket. Hollósi betakargatta köpönyegével a mélyen alvó kisfiút, azután magára hagyta, hogy valami élelem után nézzen. Halálosan fáradt volt. Egész éjszaka le nem hunyta a szemét, és iszonyattal gondolt arra, amit elkövetett. Egyedül csak abban reménykedhetett, hogy a lövés talán nem ejtett halálos sebet, és Péter atya életben maradt. De ekkor ráeszmélt, hogyha nem halt meg, minden eddiginél nagyobb veszély leselkedik a kisfiúra, hiszen a pap mindkettejüket meg tudja nevezni. Ezért egy útszéli, roskatag kőfeszület elé térdelve, s kezét imára kulcsolva, azt a szörnyű fohászt küldte az Úrhoz, hogy bárcsak a pisztolylövés megölte volna a papot. Ez az óhajtása beteljesült. Kibicegve a piactérre ugyanis hallania kellett, amint éppen kidobolják: harminc aranytallér a jutalma annak, ki a protestáns gyilkos nyomára vezeti a hatóságokat. A titkárt rémület fogta el, meghallván ezeket a szavakat. Attól félt, hogy a vásári forgatagban azonnal felismerik és kiszolgáltatják. Kisvártatva mégis megnyugodott, hiszen a közleményből kitetszett, hogy nem tudják, ki a tettes. Ennek ellenére úgy döntött, a gyerekkel együtt mihamarább kiszökik a városból, és valami biztonságos helyen húzza meg magát egy időre. Némi élelmiszert vásárolt, azután visszatért a pajtába. A kisfiú már felébredt, és türelmesen várta.

Miközben csendesen falatoztak, a titkár szemügyre vette a gyereket. Meglepődve látta, milyen szép és milyen kedves. Felfedezése annál is inkább meglepte, mivel a kisfiú azelőtt gyakran a szeme előtt volt, de akkor soha nem tartotta különbnek akárki más négyéves gyerekénél. Most még az is feltűnt neki, hogy a fiúcska nyakán pici anyajegy van, és ha mosolyog, alig észrevehető gödröcske nyílik az arcán. De legjobban talán mégis a szeme tetszett. Szürkéskék, kissé keskeny metszésű szeme volt a fiúnak, s Hollósi úgy érezte, ez értelmet és bátorságot fejez ki. „Nem hasonlít az apjára” – állapította meg, és meghökkent, hogy ez a gondolat milyen örömet okoz neki.

– Egyél csak, egyél – mormogta gyöngéden, majd váratlan elhatározással újra levette magáról az aranykeresztet, és a kisfiú nyakára kapcsolta. – Ez minden bajtól megoltalmaz majd.

Másnap megint kénytelen volt magára hagyni a gyereket. Körül kellett néznie, és ki kellett tervelnie, hogyan ejthetnék szerét menekülésüknek. Elmerülten kémlelődött a városkapu környékén, ahol igen nagy volt a forgalom, amikor egy bőrkesztyűs kéz nehezedett a vállára, s arra ocsúdott, hogy muskétás katonák veszik körül.

Nem veszítette el lélekjelenlétét, fennhangon és felháborodottan tiltakozott az erőszak ellen. Hangosan kiáltozta, hogy alkalmasint összetévesztik valakivel, hiszen ő katolikus, és ezt bárki megbizonyíthatja, aki csak ismeri a városban. A katonák azonban szóra se méltatták, hanem egyenest bekísérték a városi őrházba. „Végem van” – gondolta Hollósi, de csodálkozva tapasztalta, hogy önmagában ez mennyire hidegen hagyja, s csak a gyerek miatt aggódik.

Az őrházban legyőzve büszkeségét, térdre vetette magát a parancsnokló tiszt előtt. Könyörögve kérte, hogy engedjék szabadon. A zsoldostiszt fagyos pillantást vetett rá, és megkérdezte, igaz-e, hogy protestáns gyermeket rejteget. „Tehát nem a gyilkosság miatt…” – gondolta Hollósi, de megkönnyebbülést mégsem érzett, mert rájött, hogy ezek szerint valaki elárulta. „Csak nem a bátyám?” – s ettől egészen jéggé dermedt a szíve. Ám rögtön föllélegzett, mert látta, hogy bevezetik a helyiségbe Matuscsák céhmestert.

A kihallgatás sokáig elhúzódott. A céhmester kitartóan állította, hogy Hollósi a protestáns Servatius kereskedő kisfiával bebocsáttatást kért a házába. Hollósi körömszakadtáig tagadott.

A tiszt végül elunta a szócséplést, és intett a katonáknak.

– Vonjátok csigára mind a kettőt. Egyikük hazudik. És amelyik a hazug, az majd visszavonja a vallomását.

– Nemesember vagyok! – kiáltotta Hollósi, de a tiszt gúnyosan a szemébe nevetett.

Így történt, hogy csaknem másfél órányi kínzatás után, miközben mind a ketten több ízben is eszméletüket veszítették, és már élő roncsokká váltak, a céhmester nem bírta tovább, és felkiáltott, hogy az ő vallomása volt a hamis.

A tiszt akkor megparancsolta, hogy a tímárt tüstént állítsák pellengérre, mivelhogy ártatlan katolikus embert rágalmazott meg, és ezért lakolnia kell.

Hollósit szabadon bocsátották.

Borzalmasan összetört testtel vánszorgott vissza a rejtekhelyre, gondosan ügyelve arra, hogy kerülőutakat tegyen, és félrevezesse, aki netalántán a nyomába szegődött volna.

A pajtában a kisfiú mozdulatlanná dermedt, amikor meghallotta a lépéseket. Arcát, mintha csak ettől láthatatlanná válna, a meleg alomba temette. De aztán simogató kezet érzett, s erre szemét felnyitotta. Megpillantotta a férfi vértelen arcát, megtört szemét, és váratlanul így szólt:

– Apa!

Hollósi beteg lett, napokig magas láz gyötörte. Olykor elveszítette az öntudatát, érthetetlen szavakat mormogott, és ide-oda dobálta magát fekhelyén. A kisfiú hiába szólongatta, nem tudott válaszolni neki. De ha magához tért, odahívta a gyereket, és hosszan, szótlanul, különös mosollyal fürkészte. Azután megint visszazuhant az eszméletlenségbe. Félrebeszélt, s azt sem érezte, hogy a gyerek átkarolja a nyakát, szorosan hozzásimul, és szüntelenül csókolgatja izzadságban fürdő arcát. S mert a kisfiú éhes volt, mindennap kisettenkedett a pajtából. Riadozva bár, de az éhségtől űzve a szomszédos udvarokból gyümölcsöt, tojást, zöldséget lopott, sőt, valamelyik üresen hagyott konyhából egyszer egy frissen sütött kenyeret is elcsent. Miután jóllakott, apró darabkákat tört a kenyérből, és falatonként bedugdosta a férfi szájába.

Szent György napja után a titkár lassan összeszedte magát, és hamarosan talpra állt. A következő héten pedig szerencsésen kijutottak a városból. Egy közeli faluban húzódtak meg, amelyet elkerült a háború, és ahol jó szívvel befogadták őket.

Egy év telt el. Bethlen Gábor protestáns hadai megfutamították Wallensteint, és egymás után foglalták vissza a felföldi városokat. A fősereggel tért haza N.be Servatius kereskedő is, aki derekasan verekedett számos csatákban.

Miután számba vette a pusztulást, amely a házát érte, titkára és gyermeke felől kezdett kérdezősködni.

Így történt, hogy egy nap hajdúk jelentek meg abban a faluban, ahol Hollósi és a kisfiú meghúzódott. A hajdúk társzekérre ültették őket, és megindultak velük a városba.

Servatius úr széles mosollyal, öleléssel fogadta titkárát.

– Amit ígértem, megtartom – mondta. – Tetszése szerint óhajthat bármilyen jutalmat, szekretárius uram. Alkudozás nélkül megadom. – És gyönyörködve nézegette fiát, aki ott állt a titkár mellett, barnára sülve, megizmosodva.

Hollósi csendesen válaszolt:

– A gyereket kérem jutalmul.

A kereskedő elképedve bámult rá, azután nevetni kezdett, majd haragra gerjedt.

– Lökjétek ki! – kiáltott a szolgáinak. – Adjatok neki egy zacskó aranyat, de meg ne engedjétek, hogy még egyszer a szemem elé kerüljön!

A szolgák mindnyájan Hollósira vetették magukat. A titkár kétségbeesetten védekezett, de egykettőre kihajították a házból. És akkor Servatius úr megdöbbenve hallotta, hogy a kisfia zokogásban tör ki, és azt kiáltozza:

– Apa! Édesapa! Ne hagyj itt! – miközben a titkár után akart szaladni, s épp elég dolgot ad a szolgáknak, hogy visszatartsák.

Hollósi magából kikelve futott a hatósághoz, és szinte eszét vesztve őrjöngött, hogy elvették tőle a fiát. De a hatóságok sehol sem hallgatták meg. Tudták, hogy a gyerek Servatiusé, aki mellesleg gazdag és protestáns ember, míg ő szegény, akár a templom egere, és ráadásul katolikus, ami hivatalosan ugyan nem számít bűnnek, de most inkább hátrányra szolgált, mint előnyre. Ezért aztán mindenünnen kidobták, de mert csak nem hagyta abba a zaklatást, végül már bolondnak kezdték tartani, sőt még azzal is meggyanúsították, hogy a gyerek révén a Servatius-vagyonra fáj a foga.

Hollósi nem sokra ment volna, ha abban az időben a városba nem érkezik hadi mustrát tartani maga Bethlen Gábor. Az erdélyi fejedelem akkor már nagyon beteg volt. Az orvosok ugyan megállapították, hogy a veséje kínozza, de segíteni nem tudtak rajta. Egy nap, amikor különösen meggyötörte a fájdalom, jelentették neki, hogy jött valami bicebóca ember, aki azt állítja, hogy orvosolni tudná a betegségét.

Ez az ember Hollósi volt. Amint a tágas teremben kettesben maradtak, nyomban térdre esett a fejedelem előtt, és bevallotta, hogy az orvosláshoz mit sem konyít, de másként, mint e csalárdsággal, aligha nyerhetett volna bebocsáttatást, holott igen komoly kérése van.

A fejedelem lobbanékony természetű férfi volt. Ha elöntötte a harag, cseppet sem tartóztatta magát a válogatott gorombaságoktól. Hollósit is leteremtette a sárga földig, szörnyű dolgokkal fenyegette meg, de azután indulata lecsillapult, s intett neki, hogy álljon fel, és beszéljen. Úgy vélekedett ugyanis, hogy aki ilyen agyafúrt vakmerőségre vetemedik, annak valóban fontos közlendője lehet.

Hollósi látta, hogy a fejedelem mennyire szenved a görcseitől, s hogy fájdalmát palástolja, az ajkát rágja és a szakállát tépdesi, ezért rövidre fogta elbeszélését.

A fejedelem türelmetlenül hallgatta végig. Felfelugrált karosszékéből, és kínjában járkálni kezdett. Amikor pedig Hollósi befejezte, végigmérte, majd dühösen kifakadt:

– Szép kis infámiába keverte magát, kegyelmed, hallja! Gyilkosság, egy ígéret megszegése. Magasztos pápista erények! Méltóak egy invalidus császári tiszthez! Mint vélekedne arról, ha tüstént felhúzatnám az első fára? Ezúttal a kegyelmed anyaszentegyháza is lelkesen helyeselne.

A titkár közbeszólt, és azt mondta, hogy a gyerekért hajlandó akár nyomban áttérni a protestáns hitre. De a fejedelem ráripakodott, hogy botcsinálta protestánsokra nincs szüksége, hiszen éppen elég képmutató szaladgál körülötte, és máskülönben is sokkal helyesebb és Istennek tetszőbb dolog, ha egy gyilkos megmaradt a pápista hitben; még akkor is, ha a szóban forgó gyilkosság impetuosus volt, és olyan emberen esett meg, akit a pokol legmélyebb bugyrában szurokban sütögetnek már – remélhetőleg az idők végezetéig.

Hirtelen megtorpant Hollósi előtt, és áthatóan rámeredt.

– Tudja-e kegyelmed, hogy Servatius kalmár dúsgazdag ember? Hogyne tudná, hiszen a szekretáriusa volt! Nagy a vagyona, he? Roppantul nagy…

Hollósi elpirult és azt felelte, kész azon nyomban esküt tenni, hogy a vagyonból egy polturára sem tart igényt, neki csak a fia kell.

– De hiszen nem is a tied! – üvöltötte a fejedelem. – Nem a te véred, jó uram!

– Nem az én vérem, de az én fiam – mondta állhatatosan a titkár. – Minden, ami emberi benne, tőlem való.

A fejedelem megállt előtte, és megint szúrósan szemügyre vette. Talán két teljes percig is vizslatta arcát.

– Most menj – intett azután bágyadtan –, menj Isten hírével, uram! Szombaton délben ítélőszéket ülök majd.

A különös esetnek csakhamar híre ment a városban, s természetesen annak is, hogy maga Gábriel Princeps mond ítéletet a pörös ügyben. Az emberek városszerte sokat vitatkoztak a dolgon, és a véleményük megoszlott. Némelyek úgy vélekedtek, hogy a születési jog az idők kezdete óta perdöntő, s a gyerek vitathatatlanul az igazi apát illeti, mivel annak a vére csörgedezik az ereiben. Mások viszont, akik töviről hegyire megismerték a szekretárius viszontagságait a kisfiú védelmében, azt hajtogatták: annyit szenvedett érte, hogy kétségtelenül ő érdemli. Szombaton délben azután csak úgy feketéllett a magisztrátus előtti kövezett tér a kíváncsiskodóktól. A dísz-szálába csak kevesen jutottak be, azok csupán, akik nem sajnálták a fáradtságot, és már napkeltekor odaálltak a kapu elé. Amikor az öblös terem jobb oldali ajtajában megjelent Servatius úr, kézen fogva a kisfiút, a hallgatóság felmorajlott. Mindenki láthatta, hogy a gyerek szomorú, és olyan rossz színben van, mintha a bánat emésztené. Ezzel szemben a kereskedő pirospozsgás arccal, igazának tudatában nyugodtan és magabiztosan várakozott. Kis főbiccentésekkel és fojtott mosolyokkal még üdvözölte is ismerőseit.

A hajdúk kinyitották a bal oldali ajtót, amelyen Hollósi bicegett be. Akik hosszú idő után akkor látták először, csodálkozva állapították meg, hogy erősen megőszült, és szemlátomást megöregedett. A titkár nem nézett az emberek felé, csak a kisfiút nézte, aki megpillantva őt, nyomban hozzá akart szaladni, de a kereskedő visszatartotta.

Végül néhány előkelő úr kíséretében belépett a fejedelem, és erre nagy csönd támadt. Ő azonban nem pillantott sem a hallgatóságra, sem a pörös felekre, hanem minden ceremónia nélkül helyet foglalt a hosszú asztal közepénél, a hatalmas karosszékben. Két magas gyertya égett a két keze felől lassú lobogással, és az embereknek úgy rémlett, hogy módfelett rossz kedvében van.

– No, kezdjük! Elő a kauzákkal és az argumentumokkal, de ortálykodás nélkül! – szólt érdes hangon, s intett is rögtön a kereskedőnek, hogy lépjen elő. – Beszélj, uram, de velősen! Ne keríts nagy feneket a dolognak!

– Nagyságos fejedelem, legkegyelmesebb urunk! – kezdte a kereskedő, s mély alázattal hajolt meg. Azután nyugodt, mély hangon, szabatosan formált mondatokban elbeszélte, miként is menekült el a városból, és annak előtte milyen feltételekkel bízta rá kisfiát a titkárára, akiben tökéletesen megbízott, s akiről sem álmában, sem a legvéresebb csaták közepette soha el nem gondolta volna, hogy ilyen álnok módon, a gyerek magához édesgetésével akarja kiforgatni a vagyonából.

A fejedelem ekkor nyersen félbeszakította, és azt mondta, senkit sem érdekel, mit gondolt álmában meg a legvéresebb csatákban Servatius úr, másrészt pediglen korántsem bizonyosodott be, hogy a szekretárius a vagyonra sóvárog, annál inkább nem, mivel éppen az ellenkezőjéről az ő színe előtt ünnepélyes esküt tett a minap. A kereskedő némileg megijedt, és menten visszakozott abban az állításában, miszerint a titkár a javaira törne, de – fűzte hozzá – nem is ez a pörös ügy érdemi része, hanem az, hogy kié a gyerek. A gyerek pedig természetesen az övé lehet, mert ő nemzette.

A fejedelem intett, hogy álljon vissza a helyére, de mindenki hallhatta, hogy közben azt mormogja:

– Bolond ember! Ez még nem tudja, hogy mindenkor csak a mater a bizonyos…

Ezután Hollósit szólította elő, hogy beszéljen, de csakis a színtiszta igazat, mert ha bármilyen parányi hazugságon éri is, minden teketória nélkül egyenest a kaszatömlöcbe vetteti.

A titkár mindenkire kedvezőtlen benyomást tett. Ziláltan, kapkodva beszélt, mint aki attól tart, hogy a következő minutumban elfogy a lélegzete, és nem tudja befejezni a mondatot, s közben le nem vette tekintetét a kisfiúról. Gondolták is néhányan: nemhiába sánta, bizonyosan boszorkánymester, és most megbűvöli. Mindenről beszélt. Elmondta, hogy milyen vegyes érzésekkel vette magához a gyereket, és miként kellett eljönnie bátyja házából, és hogyan kergette el Matuscsák tímármester. Megvallotta Péter atya meggyilkolását is, meg elszánt hazudozását a császári zsoldostiszt előtt, aminek azután a céhmester vallotta kárát.

Az emberek zúgtak, morajlottak. A fejedelem jelenléte sem tartotta őket vissza ettől.

– Szilencium! – vágott az asztalra Gábriel Princeps, s azután a titkárra pillantott. – Bene. Kegyelmed tehát beismer egy gyilkosságot. Azt állítja, hogy a gyermek érdekében tette. Szép! Álljon vissza a helyére…

Ezután sorban meghallgatta a tanúkat. Egyik részük esküvel vallotta, hogy a gyerek igazi apja valóban a kereskedő, másik részük szintúgy eskü alatt állította, hogy a szekretárius minden egyes szava szentigaz, a gyilkosságot a fiú védelmében követte el, és a szenvedéseket is miatta tűrte.

Ekkor Hollósi, nem tudván tovább türtőztetni izgalmát, közbeszólt, hogy kérdezzék meg a gyereket is, kit tart apjának. Ám a fejedelem úgy rárivallt, hogy mindenkiben megfagyott a vér. Az ő dolga, hogy kit hallgat meg, bömbölte, senki emberfia tanácsára nincs szüksége, a gyermek pedig nem jöhet számba mint tanú, még egy ilyen nevetséges ügyben sem, s főleg úgy nem, hogy az utóbbi időket a szekretárius mellett töltötte, és befolyásoltsága kétségtelen.

– Igaz is – fordult hirtelen a kereskedőhöz –, egyvalami homályos előttem. Amikor kegyelmed elmenekült a városból, miért nem vitte magával a fiút is?

– Hiszen életveszélybe került volna! – kiáltott föl Servatius úr elszörnyedve.

– Úgy. Kegyelmed azonban vitézül kereket oldott, és ezt az embert meg a gyermeket a sorsára bízta. Mi több, ezt az embert gyilkosságba is belekergette.

Viselkedésed nem az igaz religio megkövetelte erényekre vall, tudod-e, uram? Semmilyen erényre nem vall! No persze – mormogta azután –, mindez nem dönti el az apaság kérdését. Nem vitás, mindkettőtöknek jussotok van a kölyökre.

Az emberek csodálkozva látták, hogy Gábriel Princeps elhallgat, s tisztesség ne essék, szólván, igen tanácstalanul forgatja a szemét. Voltak, akik a fejüket merték volna rátenni, hogy a mindig oly elmés s bölcs fejedelem ezúttal bizony nem tudja, mitévő legyen. Végül már a körmét is rágni kezdte, miközben lapos pillantásokat vetett hol Servatius úrra, hol a szekretáriusra. Akik az első sorokban szorongtak, utóbb ugyan azt állították, hogy a fejedelem szerfelett ravasz ábrázatot vágott, sőt, még el is vigyorodott egy kicsit. De ez csak amolyan mendemonda. Nem vágott ravasz arcot, se el nem vigyorodott, hanem épp ellenkezőleg: nagyon komolyan hajolt a főudvarnokához, Mikó uramhoz, és hosszasan sugdosott valamit a fülébe.

A főudvarnok eltávozott, Gábriel Princeps pedig zsémbes sóhajjal belesüppedt a karosszékébe.

– Maga Bölcs Salamon se tudná eldönteni, kinek van itt igaza. Ezért hát olyan próbát teszünk, amely világosságot derít az ügyre.

Az emberek hüledezésére egyszer csak behoztak egy jókora almát és két díszes veretű, kovás pisztolyt. A fejedelem belepislogott a pisztolyok csövébe, majd kezébe vette az almát, és begörbített mutatóujjával magához hívta a kisfiút.

– Állj oda, gyermekecske, és tedd a kobakodra az almát. De úgy állj ott, mint a cövek, különben rossz véged lesz!

A két férfit is maga elé szólította, és külön-külön kezükbe nyomta a pisztolyokat.

– Hallottátok Vilhelmus Tell hírét? Tíz lépésről le kell lőnötök a gyermek fejéről az almát. Ez a helvéciai próba. Amelyikőtök hibázni fog, az nékem valamit hazudott. A hazug embernek pedig reszket a keze, és köztudomásúlag Isten se fogja pártját.

A teremben nyugtalanság támadt. Mindenki látta, hogy Servatius úr szélesen elmosolyodik. Kitűnő lövész volt, az egész seregben híres éles szeméről, biztos célzásáról. De hát katona volt hajdan a szekretárius is, nyilván nem kevésbé jártas a lövésztudományban, mint a kereskedő. Most mégis halálsápadt lett. A földre ejtette a tekintetét.

– Rajta, Servatius! Mire vár, kegyelmed? – recsegte a fejedelem. – Lépje ki a tíz lépést, és amikor tapsolok, lőjön!

Az emberek visszafojtották a lélegzetüket. Akik hátulra szorultak, lábujjhegyre emelkedtek.

A kereskedő léptei kimérten koppantak. Hét… nyolc… kilenc… tíz… Szembefordult a kisfiúval, aki rémülten bámult rá, majd higgadtan célzott, és a fejedelem tapsjelére meghúzta a ravaszt.

Ám a dörrenés elmaradt, a fegyver csütörtököt mondott.

– Ej, ne vesztegessük az időt – türelmetlenkedett a fejedelem –, míg újratöltik a mordályt, következzék a másik!

Hollósi ránézett a gyerekre. Fél szemét behunyta, célzott, de nem volt senki a teremben, aki ne látta volna, hogy egykori katonaember létére is mint remeg a keze.

A fejedelem összeütötte a tenyerét, és akkor Hollósi eldobta a pisztolyt. Nem tudott a kisfiúra lőni.

Gábriel Princeps felállt.

– Íme – szólt ridegen –, bizonyítást nyert, hogy ki az igazi apa. A gyermeket a szekretáriusnak ítélem. A kalmár pedig örüljön, hogy nem töltettem meg a pisztolyokat! Hidegvérrel agyonlőtte volna a fiút.

Azzal rájuk sem hederített többé, mogorva arccal kisietett a teremből.

1981

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

(1871)

                           Courbet a Sainte Pélagie-börtönben

Arra bíztatnak, akik aggódnak értem,
hogy ne szégyelljem, fordítsak köpenyeget.
No, s ha úgy tennék? Hiszen mi haszna volna?
Kívül-belül vörös az én köpenyegem.

(B. utca)

Akik ezt akarták, s akarják ma is,
akik ezt tették, s teszik majd holnap is
velünk legutolsó évtizedében
e siralmas ezredvégnek, s akik mind
olyan természetesnek tekintik ezt,
akár egy Istentől eredő örök,
ősi törvényt, vagy a természet bármely
csapását: jégverést, földrengést, aszályt,
mi ellen kelni hasztalan botorság,
s akik úgy tüntetik fel ezt szemünkben,
mint az Európa-házhoz vivő utunk
szükséges hajtűkanyarját, amelyet
ha dicsérni nem is, köszönteni kell
üdvözülésünk föltétlen jeleként,
nos őket, kik ezt vallják, mondják s teszik,
őket nem látom-lelem sehol se most
a hosszú, néma sorban állva, állást,
segélyt vagy tanácsot várva a bűzös,
sötét, zsúfolt teremben, e télvégi
esten, a munkaközvetítőben itt.

(Két október)

Még hogy ezek ma nem ugyanazok?
Életkoruk szerint valóban nem.
De én láttam őket arcközelben
Még tizenhét évesen, s nem is egy
Helyen. És jól emlékszem, mit láttam
Akkor, és tudom, hogy mit látok most.
S mindenek felett tudom, hogy kiket.
Sok helye vitának nincsen ezen.
A hajdani cinikus vicc igaz:
Kis népnek csak egy csőcseléke van.

                                                2006

(Adalék)

A vas és acél országa helyett,
ez itt Aczél, majd Wass földje lett.

(Kapitalizmus)

Ez volna tehát a történelem vége
Vagy ha az nem is – a meghaladhatatlan
Az emberi nem fejlődésének célja
Ez volna, aminél különb nem létezhet
S mit – tetszik, vagy sem – tudomásul kell vennünk
El kell fogadnunk mint természeti törvényt
Vagy mint a természet akármely csapását
Aszályt, jégverést, tűzvészt, földrengést, orkánt
Amellyel szemben tehetetlenek vagyunk
S tudomásul is vesszük, el is fogadjuk
És elhisszük, hogy tehetetlenek vagyunk
Még ha százszor bőrünkre megy is a dolog
Lett volna más utunk, de ezt választottuk
A tejszínhabbal leöntött trágyadombot
Mikor Marx egyszer keserűn a tömegek
Átkozott igénytelenségéről beszélt
Tragikus megvesztegethetőségükről
Alighanem ilyesmire gondolhatott

(Egy akasztásról)

Marx nyakára kötelet hurkoltak,
Amikor Engelsszel együtt szobrát
Rendeletileg ledöntötték Budapesten
A Margit híd tövében, a pesti oldalon.
A drótkötelet munkanélküliségtől rettegő
Munkások vetették engedelmesen a munkásság
Tanítójának és fölszabadítójának a nyakába.
Képletesen felakasztották tehát.
S tenni kényszerültek mindezt
A „kereszténység kétezer éves értékeinek
Nevében, érdekében és védelmében” –
Ahogy egy kormánypárti szónok másnap
Napirend előtt a parlamentben kifejtette.

A marxisták soha sehol a világon
Nem döntötték le a Názáreti útmenti feszületeit,
És nem vetettek hurkot szobrai nyakába se.
Igaz, hogy mindig is tudták:
Az Ács fia leginkább hozzájuk tartozik.

(Farsangi éj)

Farsang ugyan
Látott-e már
Annyi törpét
Korcs vakarcsot
Gnómot, rémet
Torzat, kacskát
Púpost, bandzsát
Bicebócát
Mint ez éjen
Számolatlan
          Lát most éppen?

Ludvércek és
Kísértetek
Sátánpofák
Szörnyszülöttek
Vámpírok és
Eszelősek
Félkegyelműk
Megbomlottak
Rémületes
Kárhozottak
          Éjjele ez.

Gajdolnak és
Hahotáznak
Dőzsölnek és
Tivornyáznak
Jól mulatnak
Farsangolnak
Vérünk isszák
Velőnk szívják
Féktelenek
Tort ülnek a
          Lelkünk felett.

De kutyára
Megjön a dér
Farsangjuk is
Böjtjéhez ér
Vigasságuk
Tivornyájuk
Vérszopásuk
Rút éjére
Hajnal hasad
Rémálmunknak
          Vége szakad.



Bolondozás

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Mors per asphyxiam

Tüdőszanatóriumi történet 1962-ből

1.

Az orvos egymagában ebédelt. Általában a betegekkel étkezett együtt, mert tudta, jólesik nekik ez a gesztus, de ma úgy rendezte, hogy elkéssen. Csak az ebédidő végeztével jött le, amikor már teremtett lelket se talált a szálának is beillő, hatalmas étteremben, kivéve a felszolgálólányokat, akik az asztalokat szedték le.

Senkivel sem akart beszélni ezen a napon. Kora hajnalban meghalt az egyik betege, és úgy gondolta, ilyenkor még egy magafajta jámbor tüdőgyógyász is elvárhatja, hogy békén hagyják. Elintézte az összes elintézendőket, megannyi hivatalnoki formaságot, amelyek egy halálesettel járnak, s amelyek éppen nem voltak alkalmasak arra, hogy enyhítsenek a levertségén, majd táviratot adott fel a hozzátartozóknak, és azzal visszahúzódott a kuckójába. Mára elég a vesszőfutásból, gondolta elszántan, és kétszer is megforgatta a kulcsot a zárban. Mindenki elől elzárkózott, a kollégáit is beleértve, a délelőttre kiírt vizsgálatait pedig másnapra halasztotta. Beteget végképp nem akart látni. Több mint húsz éve volt a pályán, cselédkönyves orvos korától mindig különböző tüdőszanatóriumokban praktizált, és jól tudta, mivel jár itt egy-egy haláleset, mi mindent ébreszt a betegekben. Ilyenkor még azok fejében is badar gondolatok támadnak, akiknek a világon semmi okuk rá. Ő pedig most az egyszer nem fogja elővenni az ilyen esetekre tartogatott, különbejáratú jómodorát. Semmi hajlandósága ahhoz, hogy megnyugtató, jó szavakat mondjon, csillapítgassa a feldúlt kedélyeket, és türelmesen válaszoljon olyan kérdésekre, amelyekre válasz úgy sincs.

Mert hát, nem… erre az exitusra bizony nem volt elkészülve. Reggel, amikor bejött, úgy érte a halálhír, mintha alattomban tarkónvágták volna. Ennek a betegének a felépüléséhez komoly reményeket fűzött. És reménye nem volt légből kapott. Azt ugyan kezdettől fogva tudta, hogy egészséges többé nem lesz, ahhoz a kora is, a betegsége is túlságosan előrehaladott volt, de a klinikai kép alapján jó prognózis nyílt arra, hogy megállítsák a kóros folyamatot és a körülményekhez képest a legoptimálisabbat érjék el: kedvező stagnálást, amely még hosszú éveket biztosíthat. Ezt pedig egyre inkább igazolva látta az utóbbi hetek során. A beteg állapotában kétségtelen javulás mutatkozott… Ám hirtelen egy másik betege, Babrián, az író jutott eszébe, aki épp egy hete voltaképpen megjósolta azt, ami bekövetkezett, és ettől végleg kétségbe esett.

Egy pillanatra abbahagyta az evést, mindkét tenyerével keményen megdörzsölte az arcát, elégedetlenül pislogva kinézett a parkra. No persze, ez az istenverte idő. Kész katasztrófa! Ha így megy tovább, mindenki kikészül… Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen nagymérvű és szapora az időjárás nap nap utáni változása. Az idei október szeszélyessége alig volt elviselhető. Ha egyik nap fulladozni kellett a hegyre ülepedő pállott, kásás ködtől, másnapra holtbiztosan fagy köszönt be, metszően éles és ritka levegővel, hogy aztán a következő reggel viharos szelet és ónos esőt hozzon. Ma ennek a napja volt.

Utálkozva nézte a vigasztalanul ömlő esőt, és fázósan megborzongott. Mindenki megsínyli, nem vitás. Babrián is panaszkodott tegnap. Valósággal ledöfi az idő… a légszomjtól kínpadra vonva érzi magát… De máris ingerülten megrándult az arca. Nem, ebbe nem kapaszkodhat bele! Tetszetős magyarázat volna, csakhogy ennek az exitusnak semmi köze sincs az időjáráshoz.

Nem tudott napirendre térni felette. Kanalazta a híg levest, és komor kétségek gyötörték. Ismerte ezt az állapotot. Negyvennyolc éves fejjel és csaknem negyedszázados praxissal a háta mögött nyilván már megszokhatta volna, hogy mindig vannak és lesznek is olyan betegei, akik exitálnak – de nem tudta megszokni. Minden egyes halálesetét a saját személyes kudarcaként élte át, és kudarcainak ez az önpusztító átélése mindannyiszor a kétségbeesés olyan bugyraiba lökte, ahol már nem volt se mentség, se bocsánat, se feloldozás. Békétlen, furcsa bogár, mondogatták néha a betegei, és megmosolyogták a háta mögött, pedig szerették és ragaszkodtak hozzá. Rosszulesett neki. Békétlen, furcsa bogár… Miért? Mert feltétlen odaadást tanúsít irántuk? Mert minden gondolatát és érzelmét, egész idegzetét nekik szenteli? Hiszen jóformán nincs is privát élete…

Félszeg mosolyra rándult az ajka. Tulajdonképpen igazuk van, gondolta, igazuk és jó szemük. Ki tudta volna jobban, mint ő maga, hogy szokásos derűje és kedélyessége mennyi kiegyensúlyozatlanságot takar. Zaklatottságot, bizonytalanságot, önelégületlenséget… Ez a mai nap talán nem elég bizonyosság rá? Egyebet se tesz reggel óta, csak önmagát kínozza. Legalább fél tucatszor vett sorra és gondolt át külön-külön minden egyes részletet, ami a betegére vonatkozott. És mi haszna? Minél árnyaltabbá formálta a kórtörténetét, annál kevésbé tartotta a halálát elkerülhetetlennek. De mégis meghalt. Közbejött valami istenverte, átkozott véletlen, amit senki se láthatott előre…

Senki? De hiszen nem igaz! Még a leves íze is megkeseredett a szájában, amint újból felidéződött benne az író, és a röpke jelenet, ahogy Babrián megállítja az előcsarnokban, és azt mondja, hogy erre a betegére most nagyon figyeljen oda, különben napokon belül kínos meglepetésben lesz része. Honnan tudhatta? Miből? Képtelenség! Ennek az embernek valóban nem kellett meghalnia. Itt csakis ő, a kezelőorvosa, hibázhatott. Ő követett el valami mulasztást, ha látszat szerint mégoly tiszta is a lelkiismerete. Valamit nem vett észre, amit pedig muszáj lett volna észrevennie, és figyelmetlensége végzetesnek bizonyult, amiért is, legalább önmaga előtt, felelősség terheli.

Szép, sötét, latinos arca hirtelen kivörösödött a haragtól. Már megint beletévedt az önmagának tett, értelmetlen szemrehányások labirintusába! Eltolta maga elől a félig kikanalazott levest, s miközben hozzálátott a második fogáshoz, ingerülten próbálta meggyőzni magát, hogy semmi oka a szemrehányásokra, mert igenis mindent elkövetett, ami tőle telt. Sőt, ami azt illeti, éppen erre a betegére az összes többinél is nagyobb figyelmet fordított. Ha valamit egyáltalán felróhatna magának, kizárólag ez a megengedhetetlenül megkülönböztetett figyelem lehetne az. Hiszen most már bevallhatja, amit eddig semmi szín alatt be nem vallott volna: kezdettől fogva egyfajta makacsul feltett bizonyítási szándék dolgozott benne, amely ritkán szállta meg annyira, mint ennek a betegének az esetében. És attól tartott, hogy valaki nagyon is jól látta ezt. Hogy mindvégig a tudatában volt, mégha szóvá nem tette is. Ami persze nem azt jelenti, gondolta fanyarul, hogy ezután se fogja szóvá tenni. Mindenesetre különös, hogy erről az emberről minduntalanul Babrián idéződik az eszébe…

Ámbár, ha belegondol, nincs benne semmi különös. Elvégre Babrián volt az, aki vagy tíz hónappal ezelőtt benyitott a szobájába egyik délután. „Ma egy új beteg érkezett, nemde, doktor?” Ő rábólintott, rögtön hozzátéve, hogy egyelőre még látni se volt ideje, annyi dolga akadt egész nap. „De a felvételi lapja, gondolom, már idekerült magához – mondta az író. – No, vegye csak elő… Ugyebár, nem ismeretlen maga előtt ez a név?” Ő néhány másodpercig értetlenül nézte a kitöltött kartont, csak azután kapcsolt. De akkor halkan füttyentett meglepetésében. Lehetséges volna? Azt hitte, ez az ember már rég nem él, puszta létezését is anakronizmusnak érezte. Ám az adatok stimmeltek, szó se lehetett tévedésről. „Igen – tette el a kartont –, ő az.” „Ő bizony, személyesen – biccentett az író. – Ha tudni óhajtja, épp az imént akadtam vele össze a folyosón” – s a tekintete csakúgy, mint az arca, kőmerev volt, kifürkészhetetlen. Neki pedig valami nagyon kényelmetlen érzése támadt. Végül is mit akar tőlem, töprengett, milyen szándék vezette ide? „Hát – szólalt meg bizonytalan mosollyal –, az információt mindenesetre köszönöm, de… nos, hogy is mondjam? Őszintén megvallva, nem egészen értem. Miért tartotta ilyen sürgetően fontosnak, hogy tudjam ezt?” „Azért, hogy tudja” – hangzott kurtán, azzal Babrián már fel is állt, és némán kifordult az ajtón.

Nem, nem hihette, hogy csupán ezért. Hiszen nélküle is rájött volna, ki ez a beteg. Hírhedt név volt, egyike a legrosszabb emlékűeknek. És hát nemcsak a nevét ismerte, nemcsak viselt dolgairól tudott, hanem még medikus korában, akkortájt, amikor ez az ember a legzajosabb feltűnést keltette és az egyetemen is a legtöbb híve támadt, merő kíváncsiságból a könyvei közül is elolvasott egyet – „Az Esztendő Magyar Regényét”, ahogy úton-útfélen reklámozták –, a Tiszaeszlárt. Uszító módon elevenítette fel a hajdani vérvádat, Solymosi Eszter ügyében nemzeti perújítást követelt, és aljasul denunciálta Eötvös Károlyt. Soha életében nem olvasott fertelmesebb könyvet ennél a sötét miszticizmusba hajló, gyűlöletet fröcskölő, eszelős agyrémnél, de minden viszolygása ellenére is kénytelen volt megállapítani, hogy szerzője elvitathatatlan képességek birtokosa, és hátborzongató nézeteit átütő művészi erővel képviseli. Veretes nyelv, balladás tömörségű előadás, kivételes atmoszférateremtő készség, burjánzó szómágia. Azóta is a művészi tehetség olykori veszedelmes janus-arcúságának markáns bizonyítékát látta ebben a könyvben. A szavak valóban lehetnek olyan gyilkosok, mint a gázkamrák, bár a gázkamrák természetesen nem szavakból épültek.

A gázkamrák… Egy pillanatig szinte bénultan meredt maga elé, olyan kínzóan horgadt fel benne a fájdalom, de a heves, gyors mozdulattal, amellyel máris félresöpörte homlokába hulló, kékesfekete haját, egyben felszakadó fájdalmát is elhessentette. Ez nem tartozik ide, gondolta, ez a legszemélyesebb privát ügy, amit nem szabad belekeverni! No igen, természetesen megtehette volna, hogy átadja valamelyik kollégájának a beteget – ha elvétve is, előfordul ilyesmi, és senki se talál benne kivetnivalót –, de meg sem fordult a fejében. Soha nem tett így, és ezután se fog. Egyszerűen nincs joga ilyen megoldáshoz folyamodni. Ebben az emberben se látott mást, csak egy súlyos beteget, akiért meg kell tennie mindent, ami tőle telik. Ha pedig bárki is azt képzeli, hogy e több mint tíz hónapnak számára volt valami permanens próbatétel jellege – hát nagyon téved. Itt mindvégig csak egyetlen kérdés merült fel: tud-e segíteni a betegén, vagy sem? És hát… nem tudott.

Felsóhajtott, s újra a kudarc leverő érzése járta át. Letette az evőeszközeit, befejezte az evést. Közben a pillantása a kopottas aranykeretbe foglalt, ovális falitükörbe tévedt, és csak nézte megrökönyödve a feldúlt, összetöredezett, szinte szétesett arcot, amellyel szembetalálta magát. Ez én volnék? S önkéntelenül fintorszerű kis mosolyra torzult a szája. Lám, gondolta mély öngúnnyal, a békétlen, furcsa bogár!…

Összerezzent, az egyik felszolgálólány állt az asztalnál. A kis, szeplős csúnyaság, akit különösen kedvelt.

– Ne tessék haragudni, doktor úr – hadarta, miközben összes lúdtojásnyi szeplői kigyúltak a restelkedésben –, de a tészta már elfogyott, meg a gyümölcs is mind egy szemig. A séf úr egészen odavan. De ha egy kis sajtot el tetszik fogadni… egy finom kis Mackó-sajtot.

Az orvos rámosolygott. És széles, meleg mosolyától egyszerre újból a megszokott lett. A mindig derűs, nyugalmat és biztonságot árasztó, lekötelezően szívélyes modorú férfi, akit méltán szerettek a betegei.

– Hozza csak, angyalkám – mondta –, hozza azt a Mackó sajtot. A séf úrnak meg kösse a lelkére, hogy miattam a világért se tegyen szemrehányást magának. Úgy kell annak, aki elkésik! Hát nem igaz?

Ekkor meglebbent a csapóajtó. Egy bordó köntöst viselő, szikár férfi lépett be az étterembe.

Amint az orvost megpillantotta, megállt, és tekintetét merőn rászegezte.

2.

Az orvos felsóhajtott magában. Ilyen az én formám! Ha valakivel végképp nem akart találkozni ezen a napon, az éppen Babrián volt.

Babrián pedig szemlátomást habozott ott az ajtóban, hogy beljebb kerüljön-e, de végül mégis rászánta magát, és nehézkes léptekkel elindult hozzá a vedlett futószőnyegen. Most látszott csak, milyen magas, már-már hórihorgas, és ezen kissé görnyedt tartása sem változtatott. Jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető alak volt. Keményen faragott, csontos, mélyen barázdált arc, a szája sarkában szarkasztikus elmélyüléssel, nyakán habosra csomózott, finom selyemkendő, a fogai közt rövid szárú angol pipa; bordó köntöse, akár egy palást, járás közben a bokáját verdeste. Apró biccentéssel viszonozta az orvos üdvözlését.

– Jó étvágyat, dr. Windisch – szólt recsegő hangon, és hideg pipáját kivette a szájából –, tömje csak azt a kellemes fejét! – Leült vele szemben, dohányzacskóját az asztalra dobta. – Nekem csak egy főzeléket kegyeskedjék, simán – vetette oda a kis pincérlánynak, aki azonnal az asztalnál termett, hogy máris lélekszakadva loholjon a konyhába.

Akár egy kényúr, gondolta az orvos, és hét év óta, mióta Babrián rövidebb-hosszabb megszakításokkal a betege volt, először tűnődött el azon, vajon miért is veszik ezt mindnyájan magától értetődően természetesnek tőle. Önkéntelenül is a gúnyneve jutott eszébe, ahogy a szerkesztőségekben aposztrofálták, s aminek a híre ide is eljutott: Rettegett Iván – s ezt a nem éppen hízelgő gúnynevét néha bizony szerfelett találónak érezte.

A kettejükre boruló csend túl nyomasztóvá kezdett válni. Jónak látta, hogy megtörje.

– Szokás szerint el akarja bliccelni a csendeskúrát, igaz? – kérdezte kedélyes-korholón.

Babrián úgy eresztette el a füle mellett, mintha el se hangzott volna. Pipája szárával az asztal szélét kocogtatta, súlyos tekintetét nem vette le Windischről. A doktor meg igyekezett fesztelennek mutatkozni, noha fesztelenségében túl sok volt a kényszeredettség. Gyakorlott orvosi szemével persze azonnal észrevette, hogy Babriánt nagyon megviseli az idő – de nemcsak ezt vette észre. Harapós kedvében van, állapította meg, sőt krudélis kedvében, és ez óvatosságra intette. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor résen kell lenni vele szemben. Ma azonban nem volt hajlandó belemenni semmilyen idegőrlő játékba, és hirtelen döntött.

– Sajnos, mennem kell – pillantott az órájára, és felállt. – Rengeteg a dolgom. A hétfő itt mindig kész bolondok háza… – azzal már indult volna, de remélt visszavonulása nyomban meghiúsult.

– Üljön vissza! – hangzott olyan erélyesen, hogy nem tehetett mást, pillanatnyi tétovázás után visszaereszkedett a helyére. – Remélem, doktor, nincs ellenére – kérdezte Babrián.

Windisch kelletlenül mosolygott. Jött a felszolgálólány, a sietségtől pihegve, és hozta Babriánnak a főzeléket, neki pedig a sajtot.

– Nos, doktor? – szólalt meg Babrián. – Mi újság? Miféle friss pletykákkal fog elszórakoztatni ma? – Úgy görgette elő a szavakat, erősen, jóformán moduláció nélkül, hogy ettől amúgy is érdes hangja még nyersebbnek hatott. – Csupa fül vagyok.

– Nincsenek friss pletykák. – Windisch elkerülte a tekintetét, színleg minden figyelmét a sajtnak szentelte. – Általános a pangás.

Babrián is enni kezdett, az arca változatlanul szenvtelen maradt. – Azt mondja, pangás?

– Reggel ketten eltávoztak, és jött egy új beteg.

– Hát, ez valóban nem sok.

– Sajnálom – vonta meg a vállát Windisch –, ez minden.

Babrián éles pillantást vetett rá, majd folytatta az evést. – Pedig azt hittem, van valami mondanivalója a számomra.

– Van is – bólintott az orvos. – Veronika nővér újból panaszkodott magára, hogy túl sokat használja az oxigénkészüléket.

– Veronika nővérnek rá fogok verni a fenekére – jelentette ki Babrián.

Windisch tiltakozott. – Az én utasításomat teljesítette. Szigorúan meghagytam neki, hogy minden alkalommal köteles jelenteni, ha maga a túlzott könnyelműségében…

– Fütyülök az utasításaira! – szakította félbe Babrián. – Vegye tudomásul, hogy semmiféle orvosi idiotizmus kedvéért se vagyok hajlandó megfulladni. A leckéztetéseit pedig tartsa meg magának.

Windisch nem szólt, de barna arcába pír szökött. Hét év alatt természetesen volt alkalma megtapasztalni Babrián kolerikus temperamentumát, amely hol szenvedélyes dühöngésekben, hol meg többnyire éppen az ő fejéhez vagdosott, válogatott sértésekben nyilvánult meg, és mindent zsebrevágott tőle, mert jelentős írónak és nagyszabású egyéniségnek tartotta, akit feltétlen tisztelet illet meg, másrészt maga tudhatta a legjobban, hogy gyógyíthatatlanul beteg, s betegsége gyakori megpróbáltatásait fizikailag példátlan önfegyelemmel viseli. De mégis akadtak pillanatok, amikor szinte tűrhetetlennek találta. Márpedig nem szerette, ha azok az emberek, mint például Babrián is, akiket világnézete élharcosainak tekintett, saját személyükben tűrhetetlennek mutatkoznak.

Sértettségét azonban már le is győzte magában, ezúttal is azzal mentegette Babriánt, amivel rendesen. Állapota visszafordíthatatlan rosszabbodása egyre több magatartásbeli anomáliával jár. Írásra pedig már hosszú ideje nem is gondolhat. 1955 óta, amikor véglegesen felkerült ide, mindössze néhány elbeszélésre futotta az erejéből – egy vékonyka kötetre.

Felpillantott, és látta, hogy Babrián kitartóan figyeli. Az arca már ismét egykedvűnek hatott, közönyt árasztott a tekintete is, de az orvos megneszelte, hogy csalóka közöny ez, veszedelmet ígér, és nem tudta, mint térhetne ki előle.

– Hervadtnak látszik, adjunktus úr – jegyezte meg Babrián. – És becses engedelmével kötve hiszem, hogy a gorombáskodásom hervasztotta volna le. Hozzászokhatott már.

Babrián mosolytalan malíciával húzta össze a szemét. – Ejnye, doktor, csak nem akarja a bolondját járatni velem? Ifjúkoromban, tudja, nagy divat volt élet-jeligét választani. Valami bölcs aranyköpést. Én inkább fabrikáltam egyet magamnak: „Álljunk görbén és beszéljünk egyenesen!” Ezennel felhívom rá a figyelmét. Méltóztatna elárulni, hogy mitől ilyen búval bélelt ma?

Windisch megadóan felsóhajtott. – Hiszen úgyis tudja!

– Lekötelezne, ha megmondaná, mi az, amit tudnom kellene.

– Kizárt dolog, hogy ne hallotta volna, mi történt az éjszaka.

– Nocsak! Hát történt valami?

Az orvos szemrehányóan nézett rá.

– Értem – intett a szemével –, mindenáron tőlem akarja hallani. – Hát igen – mondta – magának lett igaza – s elkeseredve megrázta a fejét. – Csak legalább azt tudnám… Az ég szerelmére, honnan szedte a jóstehetségét? Az az ember meghalt az éjjel.

Babrián Dezső hátradőlt a széken. Az arca végképp kifürkészhetetlenné vált.

– Én figyelmeztettem magát – mondta. – Még idejekorán figyelmeztettem, hogy moribundus.

– Nem volt moribund – ellenkezett hevesen Windisch. Egy tragikus, ostoba véletlen… Ki láthatta előre?

Babrián legyintett. – Jobban tette volna, doktor, ha akkor rám hallgat. Miért nem hitt nekem? Csak a jólneveltsége tartotta vissza, hogy megmosolyogjon, igaz?

Az orvos hallgatott. Maga volt a tehetetlenség.

– Most pedig mit mondjak magának? – vont vállat Babrián. – Mondjam talán azt: mosom kezeimet? – Evett két-három kanállal, közben tűnődve az orvosra pillantott. – Sohasem sakkozott vele? – kérdezte szórakozottan. – Nem? Sajnálhatja. Kiváló játékos volt.

Windisch kínjában elmosolyodott. – Hát… nem valami nagy nekrológ.

– Ez az árnyak előjoga, doktor – vágta rá nyersen Babrián. – Mi egyebet várhatna egy magamfajta ötvenkilenc éves hullajelölttől? Itt ám lélekben nagyot süllyed az ember!

Windisch már csak turkált a tányérjában, a szeme alatt görcsösen rángatózott egy ideg.

– Hallgat? – fürkészte Babrián. – Miért hallgat? – Metsző tekintetével szinte átszegte az orvost, aki egyszerre érezte meg az író szuggesztív erejét, és azt, hogy jómaga lágyabb anyagú annál, semhogy szembeszállhatna vele. – Vagy most az egyszer szégyelli azt a fene nagy altruizmusát? – kérdezte Babrián.

Helyben vagyunk, állapította meg az orvos. Már tudta, mi a célja Babriánnak: erőnek erejével színvallásra kényszeríteni, hogy azután megbélyegezhesse. S egyszerre megint eltöltötte az önvád, de úgyannyira, hogy szinte jogosnak érezte, már-már afféle vezeklésnek, hogy eltűrje a vesszőfutást, amelynek kétségtelenül elébe néz.

– Hát ne hallgasson – csattant fel Babrián –, ne hallgasson, doktor, az istenfáját magának! Bökje csak ki bátran: deprimálta a haláleset!

Csörrent a tányér, ahogy az orvos ledobta az evőeszközeit.

– Megfulladt! – tört ki belőle. – Suffocatio, érti? – És a szemében kétségbeesés jelent meg, nem tudta tovább türtőztetni magát. – Heveny légzési elégtelenség, légúti akadály… Az ügyeletes már insufflatióval és légcsőmetszéssel sem segíthetett rajta. Annak rendje és módja szerint, közönségesen megfulladt…

Mors per asphyxiam – hagyta helyben Babrián. – Valami Auschwitz nevű lengyelországi helységben négyszázezer magyar állampolgár fulladt meg. Ehhez mit szól, maga homo humanus?

Windisch hallgatott. Zaklatott mozdulattal hátralökte a homlokából a haját. Kegyetlenség, amit velem művel, gondolta, de valami önkínzó módon egyre csak igyekezett elhitetni magával, hogy megérdemli, rászolgált, kijár neki.

Babrián dermesztő gúnnyal figyelte.

– Ha nem tévedek – mondta –, az ön boldogult szülei is, ugyebár?

Az orvos elvörösödött, enyhén megremegett az álla. – Nem gondolja, hogy ma a szokásosnál is sajátosabb?

– Szándékosan, doktor, szántszándékkal. Szeretném, ha végre látná a kredót, amelyben maga is nyakig csücsül.

– Semmiféle kredót nem látok.

– Valóban? – Babrián eltűnődött. – Voltaképpen mit tudott maga erről az emberről?

Windisch ingerülten nevetett. – Ugyan, kérem! Azt képzeli, nem tudtam, kicsoda? Egyébként éppen maga hívta fel rá a figyelmemet. De számomra ennek nem volt semmi jelentősége.

– Nem volt jelentősége… – mormolta Babrián. – Ezért, látja, irigylem. És mondja – kérdezte hirtelen –, milyennek találta?

– Nagyon udvariasnak és a szófukarságig zárkózottnak. Azt hiszem, egyetlen olyan mondatot se váltottunk, amely ne a betegségére vonatkozott volna.

– Tüdőasztma és ödémás szívbántalmak – bólintott az író. – Ugyanaz, mint az enyém. Hát nem fura szeszélye a sorsnak? És maga szerint az ő prognózisa jobb volt.

Windisch egy pillanatra összeszorította a száját, aztán biccentett. – Jobb.

Most Babrián hallgatott. Az esőt nézte, amint széles sávokban lefolyik az ablakon.

– Nem – szólalt meg végül csendes ajkbiggyesztéssel –, maga semmit sem tud erről az emberről. Jóformán semmit. Esetleg ismer egy felszínes történetet, amely semmire se magyarázat, és azzal be is éri. Belátom, ebben én is hibás vagyok. Segíthettem volna magának, és akkor most kevésbé mardosná a bűntudat.

– Fogalmam sincs, mire céloz – jelentette ki szárazon Windisch, mert találva érezte magát, és a türelme is fogytán volt. – De ha mindenképp ragaszkodik a témához, árulja el, miből sejtette, hogy meg fog halni. Emlékszem, pontosan megjósolta: napokon belül.

– Az ember általában megérzi, hogy mikor adja be a kulcsot. Főleg, ha nagybeteg. Éppen ön, a jeles lélekbúvár ne tudná? Apropó! Működik még a lelki klinikája, doktor? Nem venne analízisbe engem is?

Ez érzékeny pontja volt Windischnek. Most is elfelhősödött a homloka.

– Komolyan beszélek – biztosította az író. – Vagy talán nem maga szónokol örökké az intézeti kis pszichoterápia fontosságáról, meg a tüdőbetegek sérült pszichéjéről? Én pedig ma rájöttem, amit sose hittem volna, hogy valóban sérült a pszichém.

– Most már kizárólag rébuszokban hajlandó…

– Ne heveskedjék, doktor, csigavér! – Babrián befejezte az evést, és eltolta maga elől a tányért. Most csaknem szelíden nézett az orvosra. – Tehát, ha jól értettem – mondta –, azt állítja, tudja, ki volt a derék férfiú. Tudja, hogy valaha gyilkolt. Azt is tudja, hogy ezért elítélték, és kiszabott büntetését az utolsó napig leülte. De lám, azt már nem tudta, milyen kiválóan sakkozott! Pedig nekem ez volt róla az első gondolatom ma hajnalban. Tudniillik én már hajnalban értesültem a sajnálatos gyászeseményről.

– Vagyis jól sejtettem – intett elborult arccal az orvos, és jogos megbántottságát leplezni sem próbálta.

– Aztán rögtön maga jutott eszembe, doktor – folytatta háborítatlanul Babrián –, és biztos voltam benne, hogy nem szívesen találkozna össze velem a mai nap folyamán. Érthető! Maga egy széplelkű, fennkölt emberbarát. Én nem vagyok az. Mint már voltam szerencsés említeni, én csak egy egyszerű hullajelölt vagyok, többek között az éjszaka elhalálozott úr jóvoltából. És ezt maga nagyon jól tudja. Mármost…

– Kérem! – vágott közbe ekkor Windisch olyan erélyesen, amelyet talán ő sem várt volna magától. – Kérem, valamit szükségesnek tartok mindenekelőtt tisztázni! Tökéletesen megértem, hogy gyűlölte ezt az embert. Minden oka megvolt rá, és eszem ágában sincs megbotránkozni rajta. De magának is tudomásul kell vennie, hogy én felelősséggel tartoztam érte. A betegem volt.

– Nekem pedig a barátom – mondta Babrián.

3.

Az orvos elképedve meredt rá.

– Miért mereszti ilyen kukán a szemét? – kérdezte Babrián. – Csak nem képzeli, hogy tréfálok? – Elővette a dohányzacskóját, kibogozta, és tömködni kezdte a pipáját. – Valóban a legjobb barátom volt egykor. És ma már azt kell, hogy mondjam: egész életemben. Mi az ördögért csodálkozik úgy?

– Már engedelmet… – Windisch csak hebegni tudott.

Babrián leintette. – Legyen türelemmel, választ fog kapni a kérdésére… Van gyufája?

Az orvos sietve elővett egy skatulyát a köpenye zsebéből, és odanyújtotta neki.

– Igen – bólintott Babrián, miután szokott szertartásosságával rágyújtott, és két bodros füstfelhőt eresztett ki a levegőbe. – Igen, huszonkét éves korától ismertem. – Pöfékelve hátradőlt, felnézett a gipszstukkós mennyezetre. – És az a hallgatag, tömzsi, vad fiatalember, akivel ezerkilencszázhuszonhat őszén az Erzsébet körúti Bucsinszky kávéházban találkoztam először, egyike volt a legnagyobb prózaírói tehetségeknek, akik ebben az országban valaha is megszülettek.

Windisch nem szólt, bár nagyon is meglepte Babrián elfogulatlansága.

– Üljön csak be egyszer valamelyik könyvtárba – ajánlotta Babrián, mert a hallgatását kétkedésnek vélte –, és lapozzon fel egy-két húszas évekbeli folyóiratot. Ha elolvassa néhány akkori elbeszélését, látni fogja, hogy parányi túlzás sincs a szavaimban.

– Talán valóban megteszem egyszer – intett az orvos.

– De nem sok írásával találkozik majd abból az időből. – Egymás iránti rokonszenvünk bizonyára éppen abból támadt, hogy tudtuk egymásról, alig akadt lap, folyóirat, kiadó széles e honban, amelyik írásainkat pánik rémülettel vissza ne utasította volna.

– És ilyesmi elég a barátsághoz? – Windisch szemében most valóban kétely csillant meg. Nem Babrián szavait vonta kétségbe, csak továbbra sem fért a fejébe a dolog.

– Méghozzá ritka mély barátsághoz – erősítette meg Babrián. – Két éhenkórász ifjú író, akik Ady Endrén nevelődtek, akiknek a társadalmi nézetei már kora fiatalságukban bőségesen kimerítették az államellenes felforgatás és a nemzetgyalázás bűncselekményét – hogy a fenébe ne talált volna egymásra? S hogy a fenébe ne kötöttek volna barátságot életre-halálra, amikor kölcsönösen meggyőződhettek világszemléletük és alkotói törekvéseik teljes azonosságáról. – Vontatottan beszélt, de hangja érdességén ez mit sem enyhített. – Hosszú évekig együtt laktunk, megosztottuk minden garasunkat. Elválaszthatatlanok voltunk. Ő, a tizenkilenc fehér augusztusában felkötött Somogy megyei uradalmi cseléd egykéje, és én, az olasz hadszíntéren elesett, izraelita felekezetű, újpesti főgimnáziumi tanár második csemetéje, aki bátyjával és öccsével egyetemben a pesti hitközség fiúárvaházában nőtt fel, tekintettel édesanyjuk úgyszintén korai halálára.

– Ezt nem tudtam – csúszott ki Windisch száján. – Se róla, se magáról.

Babrián rápillantott, aztán ismét fel a mennyezetre.

– Egy bugris meg egy bibsi, a társadalom peremére lökve. Két kitaszított, nyomorúságos éhenkórász, akiknek nem volt senkijük és semmijük, két mindenre elszánt, megszállott, komor álmodozó, akik közbevetőleg nem Duns Scotus oxfordi kommentárjaiból tanulták a közgazdaságtant, nem Montesquieu Perzsa leveleiből a szociológiát, s főleg nem báró Brandenstein Bélától a bölcseletet. Nyirkos hónapos-szobákban álmodozni a világforradalomról, radikális terveket szőni az ezeréves, feudális osztályuralmi mocsár lecsapolására, közös alkotói programot dolgozni ki előbb egy több kötetre tervezett, országfelmérő szociográfiai munka, majd egy balzaci kiterjedésű és igényű új Emberi Színjáték megírására – mi volna a barátság aranyfedezete, ha nem ez? Sárban, fagyban külvárosi utcákon csatangolni, éjszakákat átvitatkozni Marxról és Freudról, Bartókról és a joyce-i regénytechnikáról, Benedetto Croce abszolút idealista etikájáról és Chorin Ferenc extraprofitjáról, az aktivizmusról és a katasztrofális hazai agrárviszonyokról, de az Aréna úti népkonyha hamis társadalmi tudatot kialakító, ingyen rántott levesétől Ortega tömegtársadalmi doktrínáján keresztül a Szovjet grandiózus ipari fejlődéséig, az axiómarendszerek Gödel-dilemmájától meg a Neue Sachlichkeit belső ellentmondásaitól az ormánsági egykén át a szocdem vezéreknek a gyárigazgatókhoz fűződő, közismerten szívélyes viszonyáig körülbelül mindenről, miközben rosszul fűtött közkönyvtárakban melegszik az ember és filléres józsefvárosi kifőzdék egytálételén vegetál – ez is a boldogság egy neme, adjunktus úr!

Megszurkálta a pipáját, hosszú pillantást vetett Windischre. Az orvosnak pedig feltűnt, hogy mennyire elcsendesedett a tekintete, s hogy sötét szeme valójában nagyon is elüt kemény ácsolatú, szarkasztikus arcától és nyers hangjától: meleg fényű volt, kissé párás és érzelmes.

– De nemcsak a nézeteink egyeztek meg – folytatta Babrián –, és nemcsak a törekvéseink voltak közösek. A természetünk és a jellemünk is felettébb hasonló volt. Dacos büszkeség és heves térítőszellem lakozott bennünk, mindenekelőtt pedig a bírálat és a tagadás konok szelleme. Nem voltunk könnyű tollú írók, s mi magunk sem voltunk könnyűek. Megvesztegethetetlen fickók voltunk, hírből sem ismertük a megalkuvást. Megátalkodottan ragaszkodtunk a magunk rebellis kategorikus imperatívuszához…

Pipás kezével széles mozdulatot tett.

– Attól tartok, igen tisztelt doktor úr – váltott át hirtelen recsegő hangra –, önnek halvány sejtelme sincs arról, hogy mit jelentett konzekvensen baloldali írónak lenni Hóman Bálint, a Szent Jobb és a Baumgarten-díj Magyarországán. Hogy milyen sors volt ötszáz példányban megjelenő, tiszavirág-életű folyóiratokban publikálni jelképes honoráriumokért, vagy zugkiadóknál jelentetni meg vékonyka novellás köteteket kétszáz-háromszáz példányban, kávéházi előfizetők szeszélyes kegyeire szorulva; hogy milyen érzés volt senkitől tudomásul nem vett, mindazonáltal gondos rendőri felügyelet alá vont szerzőnek lenni. És mindez csupán azért, mivel felháborító önérzetünkben nem volt hajlandóságunk nevet szerezni magunknak sem ezoterikus szépliterátorként, sem árvalányhajas-tollbokrétás mezei bölcselőként, sem hatóságilag engedélyezett avantgardistaként, mint ahogy nem óhajtottunk húszezer példányos, szabványosított regényiparosként se befutni, a törvényesen védett királyi magyar történelmet vagy a keresztény középosztály neobarokk idiotizmusát tömjénezve díszkötésben, félbőrben, halinában, részletre, hitelben, készpénzért. De még csak arra a bocsánatos bűnre se voltunk kaphatóak, hogy négerként biztosítsuk a napi kenyérrevalónkat, elvirágzott társasági díszhölgyek, lánglelkű turfkirályok és istenfélő bankelnökök emlékiratait gyártva. Tűrhetetlen gőgünkben inkább krajcáros címírásokért és sovány óradíjas korrepetálásokért futkostunk, semhogy bármilyen formában is áruba bocsássuk magunkat. Mi sem volt természetesebb annál, hogy részünkre ritkánál is ritkábban jutott nyomdafesték olyan lapokban, amelyek egyáltalán számítottak valamit, s hogy írásainkat jobbára csak kéziratban és titokban mutogathattuk, kávéházi asztaloknál, talponállók pultjainál, albérletekben és antikváriumok hátsó helyiségeiben, abban a hiú reményben ringatózva, hogyha másutt nem is, de legalább ismerőseink és csekély számú barátaink körében talán visszhangra lelnek bujtogató gondolataink…

Pipáját kivette a szájából, szaporábban szedte a levegőt. Szemlátomást fárasztani kezdte a beszéd.

De néhány pillanatnyi hallgatás után, rekedtes hangon mégis folytatta.

– Később, szerencsecsillagunk felragyogván, havi kilencven fixért, szigorú inkognitóban, a bulvár világsajtót fordíthattuk Tolnai Simon nevezetes orgánumába. Nos, akkor én az első fizetésemből kereken ötven pengőért egy originál amerikai Waterman töltőtollal leptem meg az éjszaka elhunyt urat. A bőkezű ajándék könnyeket csalt a szemébe, habár ömlengő természettel aztán senki se vádolhatta volna, és ünnepélyes fogadalmat tett, hogy a tollat soha másikra felcserélni nem fogja. Szavatartó ember volt. Nem szegte meg a fogadalmát. Mert amidőn a porondra lépett Gömbös Gyula, közhírré kiáltván „a magyar faj történelmi öntudatára” bazírozott Nemzeti Munkatervét, s miután mögötte kalákába rendeződött az Új Szellemi Front válogatott menazsériája, amely a hárommillió mezítlábas sorsának jobbra fordítását Ady Endre átértékelésével „nemzeti öncélúsággal” és „egy lélekben megújhodott, minőségszocialista új nemesség” elit kultúrmozgalmával óhajtotta nemzetgazdaságilag megoldani, a tegnapi jó barát azzal a tollal a kezében vedlett át hovatovább közönséges tömeggyilkossá. Marx Károly szakállára esküszöm, hogy azzal a tollal! Ezt szavahihető szemtanúk erősítették meg! Senkinek se ajándékozzon tollat, doktor, veszedelmes jószág… – A hangja megbicsaklott, kinyílt szájjal kapkodta a levegőt.

Megtörölgette gyöngyöző homlokát, s rövid pihenőt engedélyezett magának, hogy a lélegzetvételét rendbehozza. Ám Windisch úgy érezte, kezdődő fáradtságnál is nagyobb a megindultsága, ahogy a múlt hamuja alól felkotorja üszkös emlékeit. Egykori barátja halálának a napján nyilván nem térhet ki ez elől. És a benső kényszer, hogy emlékeit megossza valakivel, úgy látszik, olyan erős, hogy kész vele is megosztani.

Lefegyverezte Babrián tekintetének leplezetlen keserűsége. Hirtelen arra gondolt, hogy ez a tekintet oda is behatol, ahová mások nem látnak, és keserűségét éppen ez okozza.

– Feleslegesnek tartom – szólt aztán Babrián –, hogy akkori döbbenetem és felháborodásom, sőt, miért tagadnám, fájdalmam ecsetelésével untassam. A folyamat természetesen fokozatosan vezetett el a pálfordulásig, de én mindvégig vak voltam. Hogyan is gondolna olyasmire az ember, amit leglidércesebb álmaiban sem képzelne? – Már fegyelmezett, bár kissé fátyolos hangon beszélt. – Utólag visszagondolva persze rá kellett ébrednem, hogy egy sereg gyanús momentumnak nem szenteltem kellő figyelmet. Sohase hallottam például a gyerekkoráról beszélni. Mindent tudtam róla, nem volt egymás előtt titkunk, de a gyerekkoráról jóformán semmit. Nem firtattam, azt hittem, szégyelli. Mert szemérmes ember volt, a feltörekvőknek nem abból a fajtájából való, amely minduntalan egykori nyomorúságával kérkedik, és abból tőkét kovácsol magának. De tévedtem. Csak később, és sajnos már későn, tudtam meg, hogy mit titkolt el. Apját, gróf Széchenyi Andor Pál zsellérét, vörös századkomisszárt, tizenkilenc augusztusában az ő szeme láttára húzták fel Prónay banditái. Ezt sohase heverte ki. Attól a naptól kezdve valami olthatatlan gyűlölet élt és munkált benne, amelyet senkivel, még velem sem osztott meg. Nőtt-növekedett benne ez az elfojtott, már-már, azt kell mondanom, féltve őrzött és táplált gyűlölet, s valamiképpen elő kellett törnie.

Maga elé révedt, pillanatnyi szünetet tartott, a pipáját szortyogatta.

– Rossz irányba tört elő – mondta. – Mire észhez kaptam, a hajszálrepedés már tátongó hasadékká szélesedett barátságunkon – és nem is csak a barátságunkon. Csakhamar és rohamosan olyan eszmék befolyása alá került, amelyek módot adtak gyűlölete kiélezésére, gyűlöletét pedig eltorzították, és eszelőssé tették. Az a rögeszmés meggyőződése alakult ki, hogy apja voltaképpen a Moszkvából iderendelt judeobolsevisták áldozata, akik előbb csalárdul félrevezették, egy népidegen, hamis ügy szolgálatába állítva, majd azután a saját irhájuk mentése közben cserbenhagyták. „Őt miért nem ültették fel a zsidó népbiztosvonatra? – támadt rám egyszer őrjöngve. – Miért nem? Miért nem? Árja magyarnak és főleg parasztnak nem jutott rajta hely? Az a szaros sarkú, büdös prosztó Bécs helyett inkább dögöljön meg?…” Gondolhatja, hogy ezek után több szavunk már nem volt, nem is lehetett egymáshoz. Útjaink visszavonhatatlanul elváltak. Az enyém Buchenwaldba vezetett végül, az övé pedig… nos, jól tudjuk, az övé hová. – A pipa makkja fölött éles pillantást vetett az orvosra. – Csodálkozik? Min? Szabó Dezső Magyarországában ez logikus fejlődéstörténet volt, ha végletes is. Én meg akkor tanultam meg, hogy a különböző benső púpokat és kisebbrendűségi komplexusokat hurcoló emberek a földkerekség legveszedelmesebb kreatúrái. Torkig vagyok már azzal a morbus hungaricusszal, amely mindenféle egyéni balsorsok és személyes lelki defektusok ürügyén dögével szüli a társadalmi táltosideológia sámánjait és ködevőit.

Elhallgatott, ismét a lélegzetvételét igyekezett rendbehozni, és közben lehunyta a szemét. Windisch némán figyelte, s arra gondolt, hogy bizony egyre rosszabb bőrben van. Valóban ijesztő volt, így, lehunyt szemmel látni, amint mélyen árkolt, sovány arca mozdulatlanná vált, szinte megmerevedett.

– De hát csakugyan szükségtelen – szólalt meg kisvártatva –, hogy az akkori döbbenetemmel traktáljam. – Kinyitotta a szemét, s mint már annyiszor, Windisch ezúttal is meglepődött azon, hogy sötét szeme olykor milyen elevenen világos tekintetű. – Azt azonban mindenek ellenére meg kell mondanom, hogy én megértettem a szóban forgó úr pálfordulásának az indítékát. Ő is, amiként én, számkivetett volt. A társadalom kirekesztettje. És az ilyen elszigeteltségben nemcsak a remény fogy el, előbb-utóbb maga az ember is elkopik. Ha naponta azt kell tapasztalnia, hogy mindenütt csak ellenkezésre és visszautasításra talál, végül már önmagában kezd kételkedni. Én például huszonhét éves koromban írtam egy keserű és húsba vágó regényt. 1946-ig nem talált kiadóra. Jó regény volt, különbet azóta sem írtam. De akkoriban pusztán azt sikerült elérnem vele, hogy az összes kiadók és lapszerkesztők végképp bélpoklosnak tartsanak. Megírni kilencszázharmincban Magyarországon egy végsőkig kihegyezett, baloldali regényben, hogy milyen reménytelen, sötét alagútban bandukolunk is itt valamennyien – ehhez elmeháborodottnak kellett lenni. Meg is adtam az árát. Tizenhat évig aztán nemhogy ez a könyvem nem jelent meg, de a két kezemen megszámolhatom, hányszor sikerült egy-egy elbeszélést elhelyeznem. Leírtak, és lassacskán én is leírtam magam. Úgy láttam, senkinek sem kell az, amit csinálok. Tilalomfák és sorompók vettek körül, nem törhettem át rajtuk. No persze megtehettem volna én is, hogy kínomban dupla fedelű mellékmondatokkal, négyértelmű hasonlatokkal vagy lánglelkű allegóriákkal próbálom papírra izzadni azt, amit gondolok és mondani akarok, miközben tűnődhetek rajta, vajon gazember vagyok-e még, vagy már hülye – de ilyesmire nem voltam kapható. Hallgattam inkább. Esztendők teltek el úgy, hogy egyetlen sort sem írtam le. Mármint egyetlen olyan sort se, amely említésre érdemes. Mert élni mégiscsak kellett. Éhen halni még nekem se volt kedvem. Belátva tehát, hogy e kettős keresztes, kis hazában fű számomra nem nő, emelt fővel elszegődtem mindenféle Loch Ness-i szörnyeket gyártani. Ezen felül emelkedett hangú reklámszövegeket fabrikáltam a Tartam hajcsepp és a Szent Rókus-lábsó áldásos hatásairól, sőt originál vadnyugati ponyvákat meg hamisítatlan brit detektívregényeket firkáltam szakmányban a Pesti Hírlap sárga fedelű sorozatába – természetesen büszke daccal, kellő megvetéssel és kinyomozhatatlanul elkonspirált álneveken, mert az ázsiómra, arra adtam. Mindeközben pedig csikorgattam a fogamat, a marxizmus klasszikusait bifláztam – evégett megtanultam három nyelven –, és elnyomott forradalmárnak hittem magam.

De kedveltem a jó ebédeket, az ápolt nőket, a sakkot meg a hajnalba nyúló kártya- és biliárdcsatákat, a víg murikat és a szellemdús társaságokat, ahol kacér szépasszonyok mellett és drága italok hörpintgetése közben, a világon mindenről szabadon és baloldali színezettel lehetett eszmét cserélni. Két szeretkezés közt az ágyban vagy két biliárdjátszma között a kávéházban pedig rendszerint igen komolyan előadtam, hogy a következő héten feltétlenül belefogok végre nagyszabásúnak ígérkező regényembe, a magyar Elveszett illúziókba… Hát, sosem írtam meg. – És kurta kis nevetés bukott ki belőle. – Buchenwald kellett hozzá… igen, Buchenwald, majd a weimari UNRRA-szanatórium, ahol a felszabadulás utáni hónapokban első haldoklásomat voltam szerencsés végezni, hogy végre-valahára megjöjjön az eszem. De fájdalom, már későn. Az elmulasztottakat többé nem lehetett pótolni.

Látta, hogy Windisch ellenkezni akar, és leintette.

– Nem, doktor, kár a szóért! Nem vagyok ostoba, hogy áltassam magam. Én is elbuktam, ha merőben másként is, mint az éjszaka elhalálozott úr. Felelőtlenül elvesztegetett évek. Terméketlenség. Sértődött póz. Kinek kellett? Mi szükség volt rá? Miféle ügy javát szolgálta? Mentségeim persze akadnak garmadával, de mit számítanak a mentségeim? Az számít csak, amit adtam. És én keveset adtam. Sokkal kevesebbet annál, amennyit adhattam volna… Ne tiltakozzék, kérem, felesleges! És lássa be, sértő is rám nézve… – Elfulladt a hangja, zihálva kapkodta a levegőt. A homlokán verítékcseppek ütöttek ki.

Windisch pedig valóban alig állta meg tiltakozás nélkül. Úgy érezte, csakis Babrián szembeötlő felindultsága és komisz közérzete okozhatja, hogy ilyen kíméletlen igazságtansággal fordul önmaga ellen. Nála, a kezelőorvosánál senki se tudhatta jobban, milyen emberfeletti erőfeszítések árán alkotta meg számra csakugyan nem nagy, de annál jelentősebb életművét. Hiszen írásai tárgyuk, eszmei világuk és művészi sajátszerűségük tekintetében egyaránt úttörő fontosságúak voltak. Más kérdés, hogy sohase tartozott sem a népszerű, sem a méltón értékelt írók közé; könyveit mindig is valami értetlenséggel elegyes idegenkedéssel fogadták – szatírájával előzmények nélkül és társtalanul állt a magyar prózában. Neki aztán semmi köze nem volt az adomázgató társadalombírálat vagy az önmagáért sziporkázó groteszk hagyományához. Kénsavba mártott tollal írt. Szatírája nem ismert könyörületet és nem adott felmentést; taglóütéseket mért és sebeket osztogatott.

Elnézte az író fáradtságtól összetört arcát, verejtékező homlokát és sovány, ráncos nyakát, ahogy most előtűnt a kicsomózódott selyemkendő mögül, s arra gondolt, hogy Babriánt bizony sosem kényeztette el az élet. Hiszen még az utóbbi tíz-tizenöt évben is, amikor pedig a létkörülményei végre először nyugodt alkotómunkát biztosítottak volna számára, szakadatlanul a betegségével kellett viaskodnia.

– És egyébként se rólam van szó most – folytatta Babrián. – Mindaz, amit magamról mondtam el, csupán röpke lábjegyzet. Szükséges magyarázat. – A légzése rendeződött, valamelyest törődött arca is kisimult, de a tekintete megsötétedett és súlyossá vált. – Ám egykori sorsom tükrében-tudatában, most már maga is beláthatja, talán jogom van kijelenteni: valóban megértettem az illető úr átvedlésének társadalmi és pszichikai indítékait. Amellett válságos időkben, amikor a dolgok különösen bonyolult arculatot öltenek, gyakran előfordul, hogy a hazugság egy-egy pillanatra igazságnak tetszik. Én pedig sohasem voltam hajlandó pálcát törni azok felett, akik a tarthatatlan társadalmi állapotok elleni radikalizmusukban áldozatul estek egy-egy ilyen pillanatnak.

Az orvos megütődve kapta fel a fejét.

– A radikalizmus egyértelműsége? – kérdezte. Ezzel semmi esetre sem érthetett egyet.

– Úgy, ahogy mondja – biccentett Babrián. – Avagy ez túlságosan eretnek nézet magának?

– Sajnos, igen szomorú példák bizonyítják, hogy a radikalizmus legalábbis kétélű folyamat.

– Téved. A radikalizálódás mindig egyértelmű. Spontán lázadás a fennálló viszonyok ellen. Más lapra tartozik, hogy mivé forrja ki magát végül. De eredendően egy osztály, egy réteg, egy embercsoport, vagy akár egyetlen személy tűrhetetlen helyzetéből fakad. És az idő tájt, a harmincas évek legelején, éppen erről volt szó. Olyan helyzet alakult ki, hogy a viszonyok szinte önmaguktól harsogták: Hic Rhodus, hic salta – hogy a vén trieri Szerecsent citáljam. Hatalmas tömegek radikalizálódtak. A kitörés, a változtatni akarás módozatait keresték. S vajon az úgynevezett történelmi felelősség csakis rájuk hárítható-e azért, hogy legvégső kétségbeesésükben többségükben megtévedtek? – Nagy, idegbarázdás kezével elutasító mozdulatot tett. – Engedtessék meg nekem, hogy ezt ma éppúgy kétségbe vonjam, ahogy akkoriban. A szóban forgó úr bűne sem abban rejlett, hogy kitaszítottságában, maradék reményei vesztén a hazugság egyik fortélyos pillanatát igazságnak látta; visszavonhatatlan bűne az lett, hogy e hazugság mellett, a rá jellemző konoksággal, akkor is kitartott, amikor többé már nem hivatkozhatott megcsalatottságára, és kezében az izraelita illetőségű töltőtollal, végleg a tömegirtásra adta a fejét.

Szívott a pipájából és legyintett.

– A további útját már maga is jól ismeri. A nyomorúságba és reménytelenségbe hajszolt szegényparasztság sorsának bátor feltárójából ugyanennek a paraszti tömegnek a fogadatlan, hamis prókátorává züllött. Elködösíteni a fejeket, megmérgezni a lelkeket, felkorbácsolni az aljas ösztönöket, a forradalmas, igaz lázadásvágyat állatias csőcselékindulatokká torzítani – ehhez aztán értett a nemes férfiú! Holmi vérgőzös Messiássá nőtte ki magát. S mivel tehetséges volt, eredményesen működött. Habár, ami igaz, igaz: avítt manufakturális technológiára tervezett. Egy bitófa, egy bakó, egy sírásó! 1945-ben a Népbíróság előtt határozott NEM-mel válaszolt a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát. És attól kezdve többé ki sem nyitotta a száját a tárgyalás folyamán. Az utolsó szó jogával sem élt. Tíz évet kapott, nem éppen semmit. Én meg azt hittem, hogy akkor ott, a tárgyalóteremben látom utoljára… Mármost képzelheti azt a kölcsönös szörnyülködést, amikor tavaly novemberben egyik délután összetalálkoztunk idefenn, az előcsarnokban. Azután félrefordítottuk a fejünket, arcrándulás nélkül ballagtunk el egymás mellett. Ez így ismétlődött múlt hét közepéig… Méltóztassék egy pohár vizet tölteni!

Windisch sietve nyúlt a kancsóért, teletöltött egy poharat. Babrián mohón lehajtotta, és az asztalra könyökölt.

– Hogyan is mondtam az elején? – pillantott az orvosra. – Igen… azt mondtam, minden nagybeteg megérzi, hogy mikor adja be a kulcsot! Este volt. Múlt hét keddje. Parázs sakkparti az emeleti társalgóban az egyik betegtárssal. Jön az a különösen bájló főnővér, Madame Frankenstein, a bányarém. Lámpaoltás, jó éjszakát! Parti függőben. Bandukolok a szobám felé, a félbemaradt játszmán töprengve… Hanem gyalázatosan rosszul világítják itt a folyosókat, hallja, doktor! Egyszer csak a sötétből elém toppan az éjszaka elhunyt úr. Kis híján összeütjük az orrunkat. „Ide hallgasson – szólít meg, miközben majd meggebed a légszomjtól. – Csak egy mondat – lihegi –, amire negyvennégy óta nem jutott alkalmam. Sajnálom, hogy megúszta Buchenwaldot…” Na, Windisch, jó csattanó, igen? Mit mondtam magának másnap? Nem húzza tovább egy hétnél! Ehhez nem kellett Nostradamusnak lennem.

A tányérjába ürítette kihamvadt pipáját, és szárazon felnevetett.

– Micsoda morális kudarc, hallja! Az csak hagyján, hogy magát, aki mégiscsak Aesculapius felkent papja, emészti miatta a lelkiismeret-furdalás, hiszen ez így van rendjén, de az valóban mindennek a teteje, hogy én is szánom őt. Mi több: szomorú vagyok. A halálközelség, úgy látszik, bűnösen érzelmessé teszi az ember.

Csend volt.

Mindketten a kinti széllökésekre figyeltek. Hallgatták, ahogy a parkban jajonganak a fák, s ahogy az eső egyre dühödtebben csapdossa az ablakpárkányt.

Az orvos rágyújtott, a fölfelé szálló, kékes füstkígyót nézte.

– Ezt a folyosói intermezzót korábban is elmondhatta volna – jegyezte meg végül.

– Miért? Akkor mit tesz? – kérdezte Babrián. – Egyik éjszaka belopózik hozzá, és petróleumot fecskendez a vénájába?

1967

VISSZA

TABÁK ANDRÁS – KASSAI FRANCISKA

Békétlen bordal

VISSZA

TABÁK ANDRÁS – KASSAI FRANCISKA

Megrögzött álmodó


VISSZA

TABÁK ANDRÁS – KASSAI FRANCISKA

Hídnak kell most lenni

VISSZA