OLVASSUK EGYÜTT!


SZEPES ERIKA

Kalokagathia – a 80 éves Szerdahelyi István köszöntése

Ez a széphangzású görög szó két jelző összetételéből alkotott fogalmat jelent: a kalosz = szép és az agathosz = jó szavak egyesítésével hozták létre. Eredetileg azokat a harcosokat, atlétákat jelölték vele, akiknek szép, kidolgozott testük volt, és amellett bátrak, igazságosak, mértékletesek, nehéz helyzetekben kiválóak – tehát erényesek voltak. Ezen tulajdonságokkal kellett rendelkezniük a vezetőknek, mind a hadvezéreknek, mind a politikusoknak. A kalokagathia, a „szépjó” tehát a katonai arisztokrácia és a görög vezetőréteg egyfajta kiváltsága volt.

A filozófiai gondolkodásban az i.e. 5. századtól az erkölcsi jóság és a szépség együtteseként értelmezték, váltakozó tartalommal. Démokritosz szerint az igazi művészet mindig szép. Szókratész már azt kutatta, milyen lényegi összefüggés lehet e két heterogén elem között, mi az, ami ezek összekapcsolásában igazság­tartalmat hordoz: szerinte egy hasznos tárgy lehet jó, míg egy szép tárgy nem mindig az. Platón a kalokagathia eszméjét transzcendenssé tette, a benne lévő jót örökkévalónak és a földön tiszta formában megvalósíthatatlannak tartotta; szerinte a földi szépség annyiban közelíti meg az ideális égit, amennyiben ezt a jót ábrázolni tudja, és minden művészi alkotásnak erre kell törekednie. Arisztotelész ellenezte e két fogalom mechanikus egyesítését: szerinte létezhetnek olyan tárgyak, amelyek esztétikailag szépek, de erkölcsileg közömbösek. Szerinte szép és jó egyszerre csak az emberi cselekedet lehet. Arisztotelész azt is felismerte, hogy a művészet rút dolgok ábrázolásával is elérhet erkölcsnemesítő és gyönyörködtető hatást.

A kalokagathia fogalma, a szépség és a jóság körül folyó két és félezer éve folyó vitát kívánom feleleveníteni egy erőszakkal kettétört költői életmű bemutatása kapcsán.

A költő a most 80 éves Szerdahelyi István, aki kényszerűen szakítván a költői mester­séggel, igen lényeges metamorfózison ment keresztül: esztéta lett, hogy megítélhesse, milyen költeményeket írnak mások. Fennmaradt saját műveit sokáig rejtegette a nyilvánosság elől, majd barátai unszolására összeállított belőlük egy különös kötetet, amelyben költeményei és az őket ihlető életanyag egymás mellé kerültek: önéletrajz és válogatott költemények lehetne a Chantefable ('Tündérmese') címen 1996-ban megjelent kötet műfaja.

Ha Arisztotelész felismerte, hogy szép és jó egyszerre csak az emberi cselekedet lehet, ha a cselekvő ember kalokagathosz, még erősebben kell hangsúlyozni, hogy szép és jó leginkább a művészet lehet, ha kalokagathosz ember hozza létre: ekkor lehet ennek uralkodó esztétikai minősége a kalokagathia. Mivel az esztéta Szerdahelyi ezt nálam sokkal jobban tudja, most az ő műveiben keresem az általa ismert és tudományosan többször meghatározott fogalom jelenlétét.

A kalokagathosz, a 'szépjó' ember, avagy az önarckép

Az önismeret az emberi erények egyike, az öngúny ennek erősebb, elismerésre méltóbb formája. Mindig jellemző, milyen portrét fest magáról a művész, a költő: reálisat, idealizáltat, ironikust vagy éppen büszkét. A fiatal Szerdahelyi első Önarckép-e húsz éves korából önirónia, vidámság, hetykeség és büszkeség együtt. (A szonett első és utolsó szakaszát van csak lehetőségem idézni; más verseknél is kénytelen vagyok a szavaimat leginkább illusztráló részleteket kiemelni.)

Görnyedt vagyok, sovány és hórihorgas,
merev hajszálaim is égnek állnak;
arcom remek gúnyképe önmagának.
                …
De ádámcsutkámra akármilyen
elképesztő nyakkendőt köthetek:
ilyen szabad, ki szép, úgysem lehet.

                                                        (1954)

Négy évvel későbbi a versformájáról elnevezett Terza rima-szonett, amelyben a korábban magát szabadnak érző költő üldözötté vált énjét mutatja be, és ez az üldözöttség jellemzője a közösségnek is, amelyben él.

E városban, melynek költője voltam,
azt hiszik mind a főházmesterek,
hogy tudják, mi a holnap címe s hol van,

s a rendőrségen feljelentenek,
ha úgy találják, hogy a liftbe szállva
nem okvetlen oda emelkedek.

A detektíveknek pedig hiába
diktálom jegyzőkönyvbe, hogy a holnap
szükségszerűen virrad a mára,

s nem kell, hogy hozzá liftezzek-loholjak,
mert mindenütt ott lesz mindenkinek –
fejük csóválják és egy szót se szólnak,

csak tekintetük szomorú, hideg,
s bírsággal büntetik e balhitet.

                                                        (1958)

Még ugyanebben az évben született meg egy olyan önportréja, amelyben egyként hangsúlyos a büszkeség (Glóriás önarckép) és a tömegekkel együtt lélegzés:

Olyan egy vagyok én a milliókkal,
hogy illik rám arcuk és kölcsönkérem,
ha lányokhoz megyek és azt akarom,
hogy enyémnél szebb legyen nevetésem,

olyan egy vagyok én a milliókkal,
hogy szidhatom is őket, ha úgy akarom,
esténként mind a szüléimmé válnak,
és megigazítják lehullt takaróm.

                …

Idegen szentként járom e tájat,
hol csodát tenni se tudhatok,
itt másként mondják az áldást, átkot,
s másként köpik a tökmagot.

Leülök hát egy gáztartály mellé,
s ülünk, egymásnak vetve hátunk,
vaskeble megtelt gázzal irántam,
de másképp látjuk azt, amit látunk.

                …
                                                        (1958)

Szintén 1958-as az a mindössze négysoros vers – címe szintén egy versforma: Negyedik aszklépiadészi strófa –, amely az öntudatlanul bántó, nem agathosz emberhez illő cselekvést utólag, egy egész életen át kárhoztatja magában.

Egy elszenderedett rongyos anyóka dőlt
rám a villamoson; sörszaga volt, odébb
        húzódtam – ma is üldöz
        emlékével e mozdulat.

(A pillanat, amikor a rút megjelenítése erkölcsileg nemesít: milyen igaza volt Arisztotelésznek! Az Ezredvég olvasói emlékezhetnek Szerdahelyi 45 évvel későbbi, prózai írására, amelyben már a tiszta empátia szólal meg: Az eltűnt öregasszony, 2002. május)

A sértettségen úrrá levő dac, önérzet szól a perzsa formában írt Gázel-ből (1959): a rímet követő, sorvégi rádíf ('hozzáadás', 'követés') a József Attila-i „no de hát ne búsuljatok” hetykeségét idézi:

Az uraknak ma se kellett a te versed. Sose bánd.
Cigarettázva kirúgtak s kinevettek; sose bánd.
Tele írással a táskád, szomorúan cipeled.
Hideg ősz van, a szelek már eleredtek. Sose bánd.
Fafejű fákon a szél is muzsikál, s tudja: a fák
füle mind bot – nosza, írj hát a szeleknek, sose bánd;
suhogó szózene szóljon, csak a ritmusra ügyelj,
s hogy a vers sorsa mi lesz, azt sose lessed, sose bánd.
                …
Magadért írd csak a verset, ha neked tetszik, azért,
se a tapsot, se a füttyöt, se a csendet te ne bánd;
sose bánják a szelek, hogy ki figyel rájuk amint
suhogó hanggal az ősznek nekiesnek. Te se bánd.

A Szent Ambrus püspök (i.sz. 4.sz.) nevéhez fűződő forma, az Ambroziánus himnusz istent, szenteket, a hit tárgyait hívta imájába; Szerdahelyi verse ellen­pontoz: a kor visszásságait állítja szembe Szent Ambrus legismertebb himnuszának (Himnusz kakasszóra) kezdősorával (az utolsó két szakaszt idézem):

A párttitkárt ha keresem,
szobája zárva, ám te sem
vagy már egedben semmikor,
Aeterne rerum conditor.

Gyávák vagyunk mi, emberek,
nem öldöklünk, míg nem lehet;
sunyit a nép – de nem botor,
Aeterne rerum conditor.

                                        (1959)

Két évvel későbbi önarcképe egy súlyos szerelmi csalódás és szakítás után keletkezett: ebben a természet ziláltsága a költő szétesettségének kísérője. A vers címe: Szapphói strófák, szintén ellenpont: a szerelem első európai költő­nőjé­nek versformájában a szerelmi drámát, a csalódást írja meg.

Március; tócsák, kusza szélrohamban
szétesett utcák, hebehurgya felhők.
Szétesett minden, s egyedül csavargók,
        tarka magányban.
                …
elhagyott és most csupa tócsa minden,
szélsodort lányok, hebehurgya felhők,
elveszett, szétszórt vagyok és magányos –
        megszabadultam.

                                                        (1961)

A komor, lehangolt állapot nem szépséget idéz – de a versvég váratlan csattanója: „megszabadultam” a szabadság érzetével átlendít a szépség tartományába.

A már esztétaként is ismert Szerdahelyi tíz évvel első verseinek születése után írja meg nagy, több részes Ars poetica-ját, amelynek első darabjában (Hírnév) keserűsége és robbanásra kész dühe egyaránt szól saját el nem ismertségének és népe kevéssel megelégedésének, kis igényeinek:

Már harminc éve élek egyfolytában,
        s nem vittem többre,
ismeretlen költője vagyok egy népnek,
mely semmivel sem híresebb nálam:
kishivatalnok a népek társadalmában,
a történelembe sose kap meghívót,
s hivatalfőnökei nem tegeződnek vele,
                …
Rajtam nem segít más, csak a botrány:
kitörni e kétszeres ismeretlenség
egyre csak önmagam vigyorát tükröző,
légypiszkos, kettős ablaktábláit,
s ha verset buszon sem olvas az emberiség,

de a botrányhoz gyalog is odacsődül,
csattanjon a vers, mint a kitört ablak,
tóduljon a tömeg a szócserepekhez,
s a szikrázó szilánkok tükrében lássa
botrányra éhes szemével önmaga arcát
        és megbotránkozott arcomat.

Ehhez a ciklushoz tartozik a Szépség, amely önarckép a fiatalkori portréhoz hasonló arcot fest, de a hangvétel már keményebb, harciasabb:

I. Én csúfabb vagyok, mint más emberek,
    s még szerelmet is raccsolva vallok:
    se magam, se csúfolkodó verssoraim
            nem illünk hát
    a klasszikus testű férfiakból
    klasszikus rendbe sorakoztatott
    kivégzőosztagok szimmetriájába,
    se a széplelkű nézők közé.

(A költő ebben a versszakban élesen elhatárolja magát a kalosz-típusú férfiaktól. Ám a következőben a legmagasabb rendű erkölcsi jót, az agathosz-cselekedetet teljesíti be azáltal, hogy igazságot szolgáltat az igazságért meghatónak a latorral szemben, s így válhat a vers maga a kalokagathia esztétikai kategória részévé):

Gyönyörködjék más
a sortüzekként virágzó fasorok,
sortüzekként röppenő madárrajok
harmóniájában;
én majd megírom, hogy a kivégzett
        Barabás volt-e, vagy Jézus.

Utolsó önarcképe, a Ruhái (1985-ből) zárja a versgyűjteményt, ez a korábban idézett Gázéi rokona, árulásról, csalódásról szól, de a József Attilás hetyke „sose bánd” helyett a rezignált „Száll az idő” áll a sorok, és így az egész kötet végén.

Látom, hogy árulja magát – száll az idő –
sok tisztakezű, drága barát. Száll az idő,
s én lettem-e bölcsebb, vagy a lelkem gonoszabb?
Az jó, aki vak, s rossz, aki lát? Száll az idő.


A személyes, egyenrangú múzsa

A világlírában – nagy vonalakban, fő tendenciákban – két típusú szerelmes versnek alakult ki hagyománya: az első, a korábban született, a Szapphó-féle önmegfigyelő, magára koncentráló típus, amelyben a költő minden fájdalmát (ritkábban boldogságát) feltárja a világnak, s minthogy csak magáról ír, ő a fontos, így nem tudunk meg semmit a szeretett lényről. Dante Beatricéjét alig pillantja, s amikor végre közelebbről nézheti áhítattal, már a boldogok karában ül a mennyben, hófehérben. Petrarca Laurájának csak a bokáját láthatja, Jeoffroy Rudel de Blaia még csak nem is láthatta a megénekelt tripoli hercegnőt. És sorolhatnám. Ez a vonulat mindmáig él, és – ha modem verssel szeretném illusztrálni Juhász Gyula sorát idézhetném: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már…” A másik vonulat láttatja, megénekli a szeretett lényt, ábrázolja nem is elsősorban külsejét – de jellemét, hangulatait, szokásait. Első példádként azt a Catullust említhetném, aki éppen az általa lefordított Szapphó-vers ellentétében festi meg Lesbiáját. Tetszőlegesen kiragadott példaként Villon Vastag Margot-ját említhetném, aztán az idealizálás évszázadai után megszülettek a századvég perdita-versei, Somlyó Zoltán Maria Abariendos-a, és mindenek betetőzéseként Ady Léda-költészete. Ennek különlegessége nemcsak abban áh. hogy teljes személyiségében elénk állítja Lédát, hanem hogy megalkotja kettőjük eggyüttesének mítoszát, amelyben közös életük vagy az egekig ragadja őket A hálál automobilján), vagy véres küzdelemben forrnak össze (Héja-nász az avaron), de mindig, mindenben egyenrangúak. Az Elbocsátó szép üzenet is méltó társtól búcsúzik, s jelzi is Ady, hogy nagy elszánással, sokadszorra képes elválni attól a nőtől, akinek kiteljesedését köszönhette. Ady után talán az első ilyen, szemelves, jellemében-karakterében ábrázolt múzsa Szerdahelyi bakfis szerelme, aki egyenértékű társ a küzdelmekben, a társadalom hamis erkölcsei elleni lázadásban. Ennek a szerelemnek is – természetesen – vannak fázisai, és a szerelmes versek ezeket a fázisokat pontosan rögzítik. A kezdet boldogsága:

Kerek érintés vagy, szerelmesem,
melyben érintéseik úgy összefolynak,
ahogy az áttetsző homályba olvad
az elsuhanó fény egy gyöngyszemen.

Ott tükröződünk, csillogó körök
fehér forgásai közé simulva,
és átölelve egymást újra s újra,
halk mozdulat-harmóniánk örök

                        (Gyöngyszonett, 1954-55)

A szerelem a társadalomban jön létre, így érvényesülnek rajta a társadalom törvényei, tilalmai. A társadalmon kívüliséget a szinte organikus egységben összekapaszkodó pár megrendítően ellensúlyozza:

Szerelmünk tiszta és törvénytelen;
kamasz tested oly áhítattal tartom,
mint fűzfaág az újholdat a parton,
de csak titokban szeretkezhetsz velem,
s csak álmodozhatsz arról a világról,
hol nem kell ahhoz semmi engedély,
hogy a hold feljöjjön, ha itt az éj,
s nem lesz rendőr, ki a fűzfákra rászól,
                …

                                        (Tóparton, 1956)

A kamasz lány esetlenségét, bizonytalanságait úgy látjuk, mintha tanúi volnánk a jelenetnek:

Szeretőm vaksi,
ha meggyfákra mászunk,
        túllép az ágon;
mégse zuhan le, a fák
mindig utána nőnek.

(Tanka Krisztináról, aki szemüveg nélkül mászik a meggyfára, 1957)

A kamasz-múzsa megjelenítésének megrendítő példája a Kettős ballada, amelyben a lány karcsúságát, rebbenékenységét olyan jelzőkkel idézi meg, amelyek egy madárhoz teszik hasonlóvá, sőt: alkot egy olyan szóösszetételt, ami már maga lehetne egyszavas vers, Weöres egyszavas verseinek mintájára „madármadonna”. És bár e törékeny lényt mindig óvni szeretné („ahogy én érted jöttem a világra”), óvni, de nem rabbá tenni, megkötni, hanem szép, szabad szerelmet kínál neki, akár mással is: „nem vagy szerelmem foglya”. A másik ember autonómiájának elismerése és biztosítása József Attila korai szerelemfelfogásának rokona („Lehet, hogy szerelme / felderül majd mással,/ de az is ringassa / ilyen ringatással.” Ringató)

Az az ember, akinek éthosza és ethosza ép, ha élete éppen egészséges medrében folyik, egész világát felborulva érzi, ha az élet alappillérének tartott szerelme sérül vagy megszakad. Ezért bír jelentőséggel szonettjének végén a megszokott rend felborulása:

Lehajtott fejjel járunk, szótlanul,
a surrogó szárnyú égbolt alatt.
Nézem, hogy hajad homlokodba hull,

s blúzodról egy gomb újra leszakadt.
Unottan jársz, kavicsokat rugdosva.
Az arcomon háromnapos borosta.

('Tihanyi szonettek Krisztinához II. /6. 1960)


A költő a társadalomban

Az agathosz (igazságos, méltányos, jó, erényes) kezdő korszakától uralkodó etikai minősége ennek a költőnek. Annyira természetes, lényéből fakadó a szegények, periférián létezők iránti együttérzés, hogy egyáltalán nem társadalmi témájú verseiben is hasonlatait, metaforáit ebből a világból meríti. A versformát címként jelöli meg egy esti városi utcakép leírásában (Esti tercinák, 1956), ahol a házmestergyerekek csipásak – ápolatlanok – de csillagcsipásak, mert szereti őket; és ez a szeretet vonul végig a versen:

Csillagcsipás házmestergyermekek
nagy buborékot fújnak szalmaszálon,
holdként lebeg a háztetők felett,

míg én az utcán szájharmonikázom,
s a kémények mint széles kőfülek
fölémhajolva hallgatják a házon

zenémet; még a durva és süket
szemétládák is boldogan riszálják
a gyors ütemre széles seggüket,

s csodálatában tátva hagyja száját
egy vaskapu: csorbult kőfogsorán
kutyák jönnek, hogy esti táncuk járják,

egy koszlott kandúr, régi cimborám
velem vinnyog az út túloldalán.

A néphez való közelítés érdekes módja lett a népmeséi motívumok költői képekként való használata. Rövid korszak volt; a költő úgy érezte, hogy saját hangja gyengül az átvett, idegen műfaji kellékektől.

Heten jöttek a híres erdőből,
visszeres, vastag gyökereken állva
araszoltak át a döbbent tájba,
s zúgva-zörögve, meg-megreccsenve
nótáztak, míg a városba értek
a tölgyfából vésett kőműveslegények.

        …
                                                        (1956)

Hogy mit jelent egy magát forradalminak érző és valló költő számára ama márciusi „tizenkét pont”, azt kemény, imperatívuszokat halmozó verséből ismerhetjük meg legjobban. A cím itt is versforma, a refrén a kemény követelés:

Mindenkinek egyformán adjatok
annyit, mi jut a kor egy-egy fiának:
füstölt lazacot vagy szárazbabot,
strasszt, briliánst, nercet, posztókabátot,
mindenkinek egyformán.

Az államférfi vérfürdőt csinálhat,
míg én legfeljebb káromkodhatok;
hatalmat annyit, míg nem árthat másnak,
mindenkinek egyformán adjatok,
mindenkinek egyformán.

        …
                                        (Kettős rondó, 1958)

A politika egy buzgó besúgó feljelentésére megálljt parancsolt ennek a költészetnek. A Chantefable válogatott verseskötet pénzhiányban – mint mindig – nagyon kis példányszámban tudott megjelenni. Antikváriumodban talán, könyvritkaságként fellelhető – remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést a 80 éves Morfondírozó más műfajú művei iránt.

Így teljes életművében a kalokagathia.

VISSZA

KÉPZŐMŰVÉSZET


SIMOR ANDRÁS

Bálványos Huba Radnóti-illusztrációiról

Radnóti Miklós versei spanyolul nemrég váltak ismertté. A Hetedik ecloga 1966-ban jelent meg a Kubai írószövetség Unión című folyóiratának mai magyar irodalmat bemutató különszámában, Fernando Moro (Fayad Jamís álneve) fordításában. Fayad Jamís, a spanyol-József Attila megteremtője tervezett később Radnóti-kötetet, korai halála tervét megakadályozta, a kötetből csupán két fordítás készült el, a Mint a bika és a Hetedik ecloga végleges, átdolgozott változata, ezek szerepelnek a Tóth Éva válogatásában, szerkesz­tésében 1981-ben megjelent magyar költői antológiában, kiegészítve David Chericián, Francisco de Oraá fordításaival. Az első spanyol nyelvű Radnóti-kötet 2010-ben jelent meg az Eötvös József Könyvkiadó gondozásában, majd ugyanabban az évben a venezuelai El perro y la rana kiadónál, két kubai, Yolanda Ulloa, Víctor Rodriguez Nuñez és két spanyol költő, Javier Pérez Bazo és Isabel Perez Montalban fordításai egészítik ki az első spanyol nyelvű Radnóti-kötetben a már meglevő fordításokat.

Mindkét kötet Bálványos Huba illusztrációival látott napvilágot.

Az illusztrációk egyik része Radnóti utolsó éveinek világát idézi a házak feletti fekete felhőkön lépkedő rémmel, a kezében szívet tartó ördögi alakkal, a szögesdrótok közt menekülő álomlénnyel. De jelen van az illusztrációkban a Levél a hitveshez költője is, aki zuhanó lángok közt varázsolja át magát, hogy szerelméhez visszatérjen, a pásztorral beszélgető költő, aki úgy él, mint a tölgy, amelyen rajta fehérük bár a kereszt, jelezve, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, de addig is új levelet hajt. A legtragikusabb körülmények közt is tovább élő Radnóti-idill is illusztrációkra ihlette Bálványos Hubát.

Idézzük a Razglednicák 2. darabját:

Kilenc kilométerre innen égnek
a kertek és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

              Cservenka, 1944. október 6.


Mintha az apró pásztorleány tartana virágszálat a kezében, mintha ő szállna el a faágak között. Mintha ő szállna el a szögesdrótok világából.

Radnóti képi világa hitelesen és megrendítő finomsággal jelenik meg az illusztrációkban, a halálos betegséget szinte tudomásul sem vevő, mindvégig dolgozó Bálványos Huba utolsó alkotásaiban, aki munkáit a venezuelai kiadásban már nem láthatta.



VISSZA

ÉVFORDULÓ


JEMNITZ JÁNOS

A II. Internacionálé megalakulásának 125. évfordulójára

Valamikor a II. Internacionálé története középiskolai tananyag volt, még inkább az volt az egyetemeken és főiskolákon. Emlékszem, hogy a témával társult néhány leegyszerűsítő, sőt félrevezető megfogalmazás. Attól tartok, hogy napjainkra a helyzet oly mértékben megváltozott, hogy a fiatalabbak már nem hallanak, még kevésbé tanulnak róla bármit is.

A II. Internacionálé megszületése 1889-ben valóságos sikertörténetté vált. A meg­születés két eseményhez és évfordulóhoz kapcsolódik. A két esemény: ekkor rendezték Párizsban a nemzetközi világkiállítást, melyre sok országból sok ember ment el; a másik az 1886-os chicagói május elseje volt, melynek szintén nagy nemzetközi visszhangja lett. Chicagóban a sztrájkoló munkásokba belelőttek, rendőri provokáció történt, bombák robbantak, majd anarchista vezetőket tartóztattak le, óriási felháborodás mellett. Hallatlan bírósági tárgyalás után sokukat elítélték, többeket közülük felakasztottak. A justismord óriási nemzetközi tiltakozást váltott ki. A chicagói események nagy lökést adtak az európai munkás­szerve­zeteknek és a szocialistáknak, hogy az eseményekről évente megemlékezést tartsanak. így következett el 1886 és 1888 között, hogy Európában több munkás­kongresszuson igyekeztek levonni a tanulságokat, emlékeztettek az amerikai május 1-jére, és az 1888. évi londoni szakszervezeti kongresszuson, amelyre több külföldi delegátus érkezett, már olyan határozatot fogadtak el, hogy 1889-ben nagyobb nemzetközi kongresszust tartanak.

Az Internacionálé megszületésének hosszabb előtörténete volt. Alig szűnt meg az I. Internacionálé 1872 és 1874 között, már 1876-ban Párizsban, a Párizsi Kommün megdöntése és elfojtása után munkáskongresszust tartottak, amelynek voltak már nemzetközi összefonódásai is. Ezt azután az 1870-es és az 1880-as évek elején újabb nemzetközi kongresszusok követték, melyeken erőfeszítéseket tettek egy új Internacionálé létrehozására. Az erőfeszítéseket a még élő Marx és Engels korainak, elhamarkodottnak ítélte, és nem is jött létre kongresszusok után állandó jellegű, határozott kontúrokat öltő Internacionálé. Erre még éveket kellett várni.

Az 1880-as évek második felében az-események felgyorsultak, nem utolsósorban a chicagói események nyomán. A szervezkedés több vonalon következett be: elsősorban a francia szocialisták voltak az élenjárók, de mellettük igen lényeges volt a brit szakszervezetiek vállalása és kezdeményezése. Mindezek mellett azonban elképzelhetetlen lett volna az Internacionálé létrehozása a német szociáldemokrata mozgalom nélkül. Ám ez utóbbi tekintetében tudni illik, hogy Németországban ekkoriban még érvényben volt a Kivételes Törvény, amely a német szociáldemokrata mozgalmat féllegalitásba, vezetőinek egy részét illegalitásba – Svájcba, Londonba – kényszerítette, és a párt orgánumai csak külföldön jelenhettek meg. A párt kongresszusait is svájci emigrációban tartották meg, még sokáig szóba sem kerülhetett a nemzetközi munkáskongresszusok németországi megrendezése.

1888-tól megindult a sűrű levelezés a nemzetközi kongresszus előkészítésére. A fő szervezők: a német párt részéről Wilhelm Liebknecht, francia részről pedig Paul Lafargue. Mindketten állandó kapcsolatban álltak Engelsszel, aki mintegy „tábornoka” volt (mint többen tartották) a nemzetközi munkásmozgalom ügyének, akihez hosszú idő után sokak fordultak jóváhagyásért, segítségért, határozatok ellenőrzéséért, javításáért, támogató nyilatkozatokért. így történt meg a párizsi kongresszus helyének és idejének megválasztása. Ám az ügy nem volt olyan egyszerű. Volt egy másik nyomvonal is: a francia munkásmozgalomban kialakult egy másik, a marxista párt mellett létező szervezet, a posszibilistáké, akik ugyancsak rendelkeztek állandó orgánumokkal, és akik több oknál fogva élesen szemben álltak a francia „marxistákkal”. Ok ugyancsak Párizsban és ugyanarra az időpontra szervezték meg a maguk nemzetközi kongresszusát – ám ez, noha volt nagyon csekélyke angol kapcsolatuk, az idők során elhalt. Ezzel szemben az a kongresszus, amit a francia marxisták a német szociáldemokratákkal együtt szerveztek, a szakszervezetiekkel közösen, s amelybe bekapcsolódtak a belga, a holland és a svájci szocialisták, állandó szervezetet tudott létrehozni.

Ez utóbbi kongresszus két megnyitó elnököt választott. Az egyik a francia Waillant, a másik a német Wilhelm Liebknecht volt. Mindkettőjüknek hosszú az előtörténete, mindketten közel jártak akkor már az ötvenedik életévükhöz. Waillant a Párizsi Kommün egyik elismert vezetője volt, aki a bukás után londoni emigrációba kényszerült, és ott éveken át nemcsak a francia emigráció központja, de az Angliába menekült kommunárdok orvosa is lett, aki ingyen kezelte őket. Szeretett és megbecsült ember volt, rengeteg cikket írt különféle orgánumokba, és ezzel a gloárral választották meg elnöknek. Wilhelm Liebknecht az 1860-as évektől állt a német szociáldemokrata mozgalom élén, távollétében is megválasztották a német parlament tagjának, szerkesztette a párt központi lapját, volt, amikor börtön­büntetésre ítélték. A londoni emigráció idején nagyon közel állt Engelshez.

A kongresszuson természetesen központi helyre került a munkásvédelem, ehhez kapcsolódóan a munkavédelmi törvényhozás ügye, amely mintegy megkövetelte a létező pártok és szakszervezetek részéről a parlamenti tevékenységet, illetve a parlamentek befolyásolását a megfelelő törvények megalkotására. Ennek meg­szavazása sem történt vita nélkül, minthogy ezen a kongresszuson még részt vettek az anarchisták, akik elvből elleneztek mindenféle parlamenti tevékenységet, fölös­legesnek ítélve azt. így az anarchistákkal hosszabb vita alakult ki, ám a parlamenti tevékenységet a nagy többség elfogadta. Ez ügyben elég lényeges volt a brit szak­szerve­zetek szava is. Ehhez kapcsolódott a híressé vált május 1-jei, vagyis ebben az esetben az 1890. május 1-jére kitűzött közös, nemzetközi tüntetésre vonatkozó határozat elfogadása. A tüntetésen a chicagói mártírokra kívántak emlékezni és emlékeztetni. Másfelől elfogadták, hogy az Internacionálé álljon az élére a nyolcórás munkanap törvénybe foglalására irányuló nemzetközi törekvéseknek.

A kongresszuson sok más kérdéssel is foglalkoztak, de e két cél megjelölése vált olyanná, amely az Internacionálét állandó mozgásba hozta és feledhetetlenné tette. Hiszen ezek megvalósítása állandó feladat lett, ami nagy és nemzetközileg összehangolt erőfeszítéseket igényelt.

1890-ben az első május elseje valóban sikerré és történetileg jegyzett nappá vált. A mozgalom elsősorban Londonban, Angliában és Bécsben, illetve Ausztriában vált a leginkább tömegméretűvé, de a megmozdulás jelentős volt sok más országban, így nálunk is. Németországban még érvényben volt a Kivételes Törvény, így ott ez az első május elseje még csak nagyon korlátozott, úgyszólván négy fal között megtartott emlékülések körülményei közé szorult. Ám ez a május elseje valaminek a kezdetét jelentette, amire az egész nemzetközi közvélemény felfigyelt. Új erő jelent meg a nemzetközi politikai színtéren, önálló hanggal, követelésekkel és nagy tömegeket mozgatva. Ez sokak számára meglepetést okozott. Végeredményben ez a május elseje jelentette, hogy az Internacionálé megszületése nem kérészéletű esemény.

Á II. Internacionálé az ezt követő években földrajzilag is terjedt, ereje több országban gyorsan növekedett – elsősorban Németországban, ahol 1890-ben a Kivételes Törvényt visszavonták, az SPD (Német Szocialista Párt) nagyon megerősödött, s a parlamenti választásokon sok szavazatot nyerve a parlament egyik legerősebb pártja lett. Az Internacionálé, amely elsősorban nyugat-európai keretek között született meg, a következő években befolyásra tett szert az új szociáldemokrata pártok megalakulása révén Közép-Európában, Észak-Európában, majd Orosz­országban és a Balkánon, de ugyanígy erős pártokra támaszkodhatott már Spanyol­országban és Olasz­országban is. Befolyása egész Európára kiterjedt.

Az Internacionálé elé a politikai valóság változásai természetesen új követel­ményeket állítottak. A pártok megerősödése következtében történt, hogy Francia­országban szocialisták kerülhettek a kormányba, ugyanúgy, mint egyes német tartományi kormányokba, ami azután nagy vitákat váltott ki az egyes országok munkás­mozgalmában, szocialista és szociáldemokrata pártjaiban, sőt az Inter­nacionálé nemzetközi kongresszusain is. Ez volt az úgynevezett miniszte­rializmus kérdése, amivel az Internacionálé egésze első ízben az 1900. évi párizsi, majd az 1904. évi amszterdami kongresszuson került szembe. Ezeken a kongresszusokon éles vita zajlott le, és a „reformistákat” a nagy többség, jórészt az SPD legbefolyásosabb vezetője, August Bebel felszólalásai nyomán elmarasztalták. Ez bekövetkezett Német­országban, az SPD 1903. évi híres drezdai pártkongresszusán, ahol a többség ugyancsak Bebel szorgalmazására ezt tette a reformistákkal szemben, akiknek leg­ismertebb személyisége, program-alkotója, elemzője, folyóirat-szerkesztője Eduard Bernstein volt. Bebel szellemi támogatója és az úgynevezett „ortodox marxizmus” hangadója, ideológusa Karl Kautsky volt, aki a nemzetközi munkás­mozgalomban a legismertebb és legolvasottabb folyóiratot, a Die Neue Zeit-et szerkesztette. Az Internacionálé életében új színfoltot jelentett az orosz marxista szocialisták jelenléte, akik közül Georgij V. Plehanov volt a legbefolyásosabb, mellette Pavel Akszelrod – mindketten svájci emigrációban éltek akkor már, s akik eszmeileg ugyancsak az „ortodox marxista” irányzatot támogatták, képviselték. Mindketten sok írást jelentettek meg, sok, és jórészt külföldi orgánumban. Az emigráció életében ugyancsak új színfoltot jelentett a francia szocialista mozgalomban megjelenő parlamenti képviselő, lapszerkesztő, Jean Jaurès, aki az Inter­nacionálé kongresszusain nem egyszer fontos kérdésekben vitázott Bebellel, másfajta tapasztalatokat hozott, más szellemi irányzatot képviselt, de végül is mindig az Internacionálé egységének megóvása érdekében fogadta el a kongresszus döntéseit. Ennek megfelelően támogatta az Internacionálé erőteljes kezdeményezését, hogy Franciaországban is teremtsék meg a szocialisták egységét, az egy párt létrehozását. Ez meg is történt 1905-ben s az új pártnak pillanatok alatt Jean Jaurés lett a vezére.

Az Internacionáléban általában a német hegemónia érvényesült, de úgy, hogy a századfordulótól mindig erősen érezhető volt a francia tüske hatása, ami nagyon sok vitában mutatkozott meg. Az olykor fellépő feszültségeket egy furcsa tengely ellensúlyozta, melynek egyik végén Emilé Vandervelde, a Belga Munkáspárt (POB), a másikon pedig az osztrák szociáldemokraták vezére, Victor Adler állt. Mindketten saját pártjuk „gazdái” voltak, tekintélyük szinte megfellebbezhetetlen volt, és sokszor közösen terjesztettek be határozati javaslatokat az Internacionálé kongresszusain.

Az Internacionálé élete soha nem volt unalmas, erről nemcsak szellemi irányítói gondoskodtak, hanem ismét csak a valós élet. Elsősorban az angol munkás­mozgalomban, de a német szociáldemokrata értelmiség körében is, valamint a hollandban jelentkezett egy olyan irányzat, amely vallotta, hogy a szocialista pártoknak (saját országaikban, illetve az országaik által meghódított gyarmatokon) „civilizációs missziót” kell vállalni és betölteni. Ezt a felfogást az Internacionálé nagy többsége mindig elvetette (minthogy a kérdés többször vetődött fel, az Internacionálé több kongresszuson ismételten tárgyalta) és megkövetelte a gyarmatosítás elutasítását és az érintett népekkel a szolidaritás vállalását. Ennek a küzdelemnek egyébként Franciaországban Jean Jaurés volt az élharcosa.

Más problémák is jelentkeztek: így a szocialista, szociál­demokrata, illetve a munkás­pártok kapcsolata a szak­szerveze­tekkel. Egyfelől adódott a német típus, ahol tulajdonképpen szocialisták teremtették meg a szakszervezeteket, és jó ideig teljes volt az összhang, sőt összefonódás. Ez Német­országban később, a 20. század első évtizedében lazult meg, amikor a megerősödött szakszervezetek függetlenedni kívántak a pártirányítástól, ami nem kis feszültségeket okozott. A szakszervezetek felfogása Német­országban jobbra állt Bebeltől és az SPD vezetésétől. Belgiumban és Ausztriában az összhang, sőt az összefonódás teljes maradt. A harmadik nagy nyugat-európai országban, Angliában a kisebb szocialista pártoknak, a Független Munkáspártnak, a Fabianus Társaságnak és a Szociáldemokrata Föderációnak kisebb befolyása volt a tömegekre és a szakszervezetekre még akkor is, ha ezek vezetői maguk is munkások és szakszervezeti vezetők voltak. Angliában végül 1900 és 1906 között a szakszervezetek hozták létre az igazán befolyásos Munkáspártot (Labour Party).

Ismét egész más volt a helyzet Franciaországban, ahol a szakszervezetek kifejezetten a szocialista párttal szemben jöttek létre, erősödtek meg, és a feszültséget a két erő között az idők során Javrés-nek sikerült feloldania, részben éppen azért is, mert az új kihívásokkal szemben, valamint a szakszervezetek néhány rossz tapasztalata után a szakszervezeti vezetők is ráébredtek, hogy szükségük van a szocialisták támogatására, és arra, hogy összefogjanak.

Idővel természetesen az Internacionálé életében is bekövetkezett egyfajta generáció­váltás, érkeztek a fiatalok. Közöttük olyanok, mint Rosa Luxemburg, az osztrák Ottó Bauer és az oroszok részéről az Internacionálé kezdeti lépéseinél oly elismert Plehanov után a 20. század első évtizedében Lenin és Martov.

Mindig is egyfajta színfoltot jelentett az értelmiségiek jelenléte, főként, ha azok nemzetközileg is már befutott és tekintélyes írók voltak, mint a francia Anatole France, a brit George Bemard Shaw, az orosz Gorkij, és persze ezt a sort lehetne folytatni.

Már a 19. század végén újabb problémával kellett az Internacionálénak szembe­néznie: háborúkkal, illetőleg a háborús veszélyekkel. A szembenézés sem volt probléma nélküli. Az első ilyen kihívást jelentő háború az angol-búr háború volt, amikor a brit munkásmozgalomban és a szocialista pártokban is hangot kaptak a nacionalista, imperialista felfogás képviselői. Később, a 20. század folyamán a háborús feszültségek szinte állandósultak: az Internacionálé ezeknél általában jól vizsgázott, kitűnő határozatokat hozott, a pártok vezetői ebben a szellemben beszéltek, írtak, szervezkedtek. A leghíresebb határozatot az 1907-es stuttgarti kongresszuson fogadták el, éppen az említett baloldali fiatalok, Lenin, Martov és Luxemburg indítványára. Ugyan­ebben a kérdésben a legemlékezetesebb az 1912-es baseli kongresszus lett, amely már kifejezetten azzal a céllal ült össze, hogy az egész európai munkásmozgalmat, sőt a közvéleményt mozgósítsa a háborús veszély ellen, amely a balkáni háború miatt állt elő.

Ezután viszonylag csendesebb év következett, amely egyúttal megtévesztő is volt, s amely azzal zárult, hogy 1914 nyarára a háború elborította csaknem egész Európát. Új helyzet állt elő, több vezető párt az eluralkodó nacionalizmus foglya lett, csődöt mondott, az Internacionálé határozatait elavultnak tekintették, így elsősorban a német SPD, a francia SFIO, némi töprengés és viták után a brit Munkáspárt, és a német megszállás alá került Belgiumban ezt tették a Belga Munkáspárt vezetői is. Ez utóbbi azért is fontos mozzanat volt, mert 1900 után létrejött Nemzetközi Szocialista Iroda, amelynek közvetíteni kellett az egyes pártok között és a nemzetközi kongresszusok közötti időszakban. Az Interna­cionálé határozatait és lépéseit kellett előkészítenie és elfogadtatnia – ennek az NSZI-nek a székhelye éppen Belgium volt, és vezetői a belga szocialisták voltak. Az NSZI egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Az Internacionálé ennek ellenére nem halt meg egyértelműen és főleg nem hosszú időre, aminek izgalmas története lett. Ezt azonban már általában nem szokás az Interna­cionálé szerves folytatásának tekinteni, s jobbára elfogadják azt a „végítéletet”, hogy az Internacionálé a háború kirobbanása után megszűnt létezni, vagy, ahogy egyesek, elsősorban Lenin, nyomban hangsúlyozták: az Internacionálé összeomlott. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy több ellentétes irányú lépés és kezdeményezés szinte ezzel az összeomlással egyidejűleg történt, ami bizonyította, hogy a halott mégis tovább él.



VISSZA

NÉPKÖLTÉS


Ha majd a háborúnak vége…


1914-es angol katonanóta, Charles C. Converse
1868-as Micsoda barátra leltünk Jézusban című
egyházi énekének dallamára írt paródia.

Ha majd a háborúnak vége,
ó, de boldog is leszek,
felveszem civil ruhámat,
isten áldjon, hadsereg.
Nem kell eltávozásért sírni,
nincs tábori szentmise,
őrmester, az engedélyem
dugja fel a seggibe!

Ha majd a háborúnak vége,
ó, de boldog is leszek,
felveszem civil ruhámat,
isten áldjon, hadsereg.
Nem fogunk rohadt húst zabálni,
ettünk belőle eleget,
úgy seggbe rúgom a szakácsot,
elröpül a város felett.

Ha majd a háborúnak vége,
ó, de boldog is leszek,
felveszem civil ruhámat,
isten áldjon, hadsereg.
Azt mondták, mikor besoroztak:
híres leszel és hős lehetsz,
a hírnév mehet a pokolba,
és bádogból van a nagykereszt.

Ha majd a háborúnak vége,
ó, de boldog is leszek,
felveszem civil ruhámat,
isten áldjon, hadsereg.
Nem kell eltávozásért sírni,
nincs tábori szentmise,
őrmester, az engedélyem
dugja fel a seggibe!

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA



VISSZA

MŰHELY


SZERDAHELYI ISTVÁN

A társadalmi tudat

A társadalmi tudat és a köztudat

A társadalmi tudat kifejezés az olyan szakszavak közé tartozik, amelyeket lépten-nyomon használunk ugyan, de hogy mit értünk rajta, még körvonalaiban sem tisztázott. Vannak, akik szerint ez nem is más, mint afféle pusztán marxista zsargon­kifejezés. Ez azonban egyrészt tévedés, a nem marxista szociológiai szakirodalomban is számtalan olyan könyv és tanulmány található, amelyik már címében is a társadalmi tudat ilyen meg olyan vonatkozásainak vagy az ezt érő hatásoknak stb. vizsgálatát ígéri. Másrészt pedig a marxista szakirodalomban is hiába keresgélnénk, pontosan mi a társadalmi tudat, mert erről nemigen mond egyebet, mint azt, hogy a társadalmi lét határozza meg – ami egyébként így nem is igaz. 1

A társadalmi tudat mellett igen elterjedt a köztudat („közös tudat”, „kollektív tudat”) műszó használata is. Ez, ha össztársadalmi kiterjedésben fogjuk fel, társadalmi köz­tudatot jelent, vagyis a társadalmi tudattal azonos jelentésű. S erről már – noha csak elejtett szakirodalmi-publicisztikai megjegyzések, hevenyészett és egymásnak ellent­mondó lexikális meghatározás-kísérletek formájában – több minden meg­tudható.2 Olyasmik, hogy a köztudat a közösség általános tudomása valamiről, ami ilyesformán köztudomásúnak számít, olyan információnak, amellyel mindenki vagy legalább az emberek többsége rendelkezik.

A közismeret

A közösségi-társadalmi tudat sajátos része a közvélemény is. Ennek mibenlétére vonatkozóan Angelusz R. elemzései révén igen részletesen kifejtett álláspontokkal rendelkezünk. Az ő elgondolásait kamatoztatva látom úgy, hogy az egyes közösségek köztudatában és a társadalmi tudatban található tudattartalmak két fő részre oszthatók. Az egyik a közismeretek köre, ahová a közösségek tagjai által vitathatatlan tényként elfogadott állítások tartoznak. Ilyen lehet pl. az, hogy a tízes számrendszerben számolva egy meg egy az kettő, vagy az, hogy dokumentumokkal bizonyítható tény, miszerint X esztendőben a magyar állampolgárok Y%-át jellemezte az, hogy nagyszüleik közül legalább kettőnek az anyakönyvi kivonat felekezeti hovatartozást rögzítő rovatában az állt, hogy „muzulmán”. A közismeretek jellemvonása tehát az, hogy

a) az adott közösségen vagy a társadalom egészén belül mindenki által tudott, vagy mindenki számára hozzáférhető,

b) vitán felül álló ténymegállapítások, amelyek ilyesformán

c) önmagukban véve nem adnak alapot értelmezési és értékelési eltérésekhez.

Hangsúlyozandó, hogy egy-egy társadalom adott időszakban vitán felül álló tény­meg­állapítás­nak tekintett ismeretei nem okvetlenül cáfolhatatlanok is. Addig, amíg az emberiség köztudatában a geocentrikus világkép uralkodott, közismereti érvénye volt annak a tételnek, miszerint a Nap kering a Föld körül.

A társadalmi formák fejlődése során a közismeretek köre eltérő arculatokat mutatott. Eleinte, az ősközösségi hordákban, majd a törzsi társadalmak kezdeti szakaszaiban e kisebb közösségek tagjai lényegében azonos ismeretek birtokában voltak. Az osztály­társadalmak­ban viszont a kapitalizmus koráig az alávetett osztályok ismereteit a száj­hagyomány­ban élő folklór kultúra tartalmai jellemezték, míg az uralkodó és a középosztályok a hivatalos kultúra szellemi javainak privilégiumait birtokolták; e két szféra között mindazonáltal nem tartalmi ellentét, hanem fejlődési szintkülönbség mutatkozott (vö. Voigt V. 1972: 22-25, 88-94, 212-351;2001: 25-27.). A kapitalista termelés sajátosságai viszont szükségessé tették a tan­kötelezett­ség bevezetését, s ha a neoliberális ellenforradalmak okozta világcsődön túljutunk, az ipari forradalmak hullámai hovatovább egy „tudástársadalom” hajnalának felvirradását ígérik (vö. Szerdahelyi I. 2007: 79-85, 448-452.).

A közvélemény

Merőben más – és nem a közismeret, hanem a közvélemény szférájába sorolandó – tudattartalmakról van szó, ha vitatott, hogy X esztendőben a magyar állampolgárok Y vagy Z %-át jellemezte-e az, hogy nagyszüleik közül legalább kettőnek az anyakönyvi kivonat felekezeti hovatartozást rögzítő rovatában az állt, hogy „muzulmán”. Ugya­nilyen eset, ha a tény többféleképpen értelmezhető. A fenti példát folytatva: értel­mezés kérdése, hogy azért, mert valakinek két nagyszülője muzulmán volt, ő maga is minden­képp annak tekintendő-e vagy sem. Bármi is legyen azonban erre a válasz, ez ön­magában értékeléstől mentes ítélet. Értékelő jellegűvé akkor válik, ha egy másik, olyasféle minősítés kapcsolódik hozzá, miszerint azzal, hogy valaki muzulmán, szükség­szerűen együtt jár, hogy genetikai tulajdonságai folytán a nem muzul­mánokkal szembeni alantas indulatokat táplál magában, avagy ugyanilyen okból kifolyólag eleve magasabb rendű a nem muzulmánoknál stb.

Az ilyen s hasonló kérdésekkel kapcsolatos vélekedések azonban közösségi-társadalmi szempontból érdekteleneknek tekinthetők, s így nem részei a köz­vélemény­nek, ha merőben magánjellegű, elszigetelt meggyőződések formájában léteznek. Ez a helyzet szorosan összefügg azzal, hogy a szóban forgó kérdés eléggé jelentős-e ahhoz, hogy vele kapcsolatban közösségi vélemények alakuljanak ki. Ha pl. egy adott társadalomban nincsenek, vagy csak elenyészően kis számban akadnak muzulmánok, bármilyen elszántan gyűlöli őket valaki, ilyetén megnyilatkozásait ugyanolyan közöny fogadná, mint azét, aki például a mai Magyarországon lépten-nyomon azt hirdetné, hogy minden eszkimó született hazug és tolvaj, avagy azt, hogy a tengeri tehenek húsának fogyasztása – mondjuk – impotenciát okoz. 3

Angelusz R. (vö. 1996: 164, 214-215.) fogalomértelmezése szerint ahhoz, hogy valamely téma a közvélemény szférájába kerülhessen, az is elengedhetetlenül szükséges, hogy e témára vonatkozóan az adott társadalomban legalább két, egy­mással versengő véleményáramlat létezzék. Én e kikötést indokolatlannak látom. Ismeretes, hogy az ősközösségi hordatársadalmak emberei óriási, lakatlan területeken olyan elszigetelten kószáltak, hogy azt hitték, ők fajuk egyedüli képviselői. 4 Noha e társadalmak tagjai ezt a hiedelmet teljesen egységesen, ellenvélemények nélkül kép­viselték, aligha mondhatnánk azt, hogy emiatt e képzetük nem tartozott volna a horda­társadalom közvéleményének szférájába. Hasonló a helyzet a geocentrikus világ­képpel, amit a maga idején vitathatatlan közismereti ténynek tekintettek, míg­nem kiderült, hogy a tudományos fejlődés egy korszakának közvéleményében uralkodó hiedelem volt csupán.

A köztudat­társadalmi tudat közvélemény-szektorába tehát azok a tudattartalmak tartoznak, amelyek

a) eléggé jelentősek ahhoz, hogy velük kapcsolatban közösségi vélemények alakuljanak ki, és

b) vagy vitatottak, eltérő értelmezésekkel-értékelésekkel fonódnak össze az adott közösségen, társadalmon belül,

c) vagy a közösségen, társadalmon belül általánosan elfogadott közismereti ténynek számítanak ugyan, de később téves hiedelmeknek bizonyulnak. 5

Angelusz (1996:164.) helyesen állapítja meg, hogy „a pluralista demokráciák természetes velejárója az elképzelések, az aspektusstruktúrák gazdag variációinak felbukkanása, az eltérő társadalmi helyzetekből adódó optikák sokasága. A közvélemény formálódásának korai szakaszaiban – de számos esetben a későbbi stádiumokban is – gyakori jelenség a több véleményáramlatból álló köz­vélemény”. Megállapításával nem áll ellentétben, ha hozzáteszem, hogy a demokrácia a népakarat érvényesítését jelenti, s így semmi köze a közvélemény „pluralizmusához”, magyarán: megosztottságához. Épp ellenkezőleg, a közvélemény pluralizmusa a kisebbség antidemokratikus uralmát szilárdítja meg, az „oszd meg és uralkodj” évezredes trükkjével. A közvélemény-áramlatok szabad versenye csak addig elengedhetetlenül szükséges, amíg a nép kialakítja a maga többségi akaratát. Az, hogy az őket megillető szerepkörben a kisebbségi véleményeket is tiszteletben kell tartani, voltaképpen nem is a szó szoros értelmében felfogott demokrácia, hanem a társadalmi szabadság – ettől persze nem kevésbé fontos – feltétele, s a problémák árnyaltabb szemlélete révén a fejlődés érdekeit szolgálja.

A közvélemény és a nyilvánosság

Különösen fontos része Angelusz R. koncepciójának a társadalmi közvélemény és a nyilvánosság viszonyának elemzése. Mint írja (1999): „e két fogalom terjedelme […] két egymást részben átfedő körrel ábrázolható. A nyilvánosságnak vannak olyan tartományai, például a hírközlés, amely részét képezi a nyilvánosság fogalmának, de nem tartozik bele a közvélemény fogalmába (minthogy nem véleményeket, hanem ismereteket közöl, Sz. I.). Másfelől, az általam előtérbe állított látens közvélemény fogalmának egyik attribútuma a nyilvános megjelenés hiánya, a nyilvánosság szférájából való kizáródás.”

A média nyilvánossága tehát mindenképpen tágabb körű a közvéleménynél, a közvélemény pedig – s ez már az én következtetésem – háromféle módon kapcsolódhat hozzá:

a) a maga egészében, valamennyi véleményáramlatával (nézetcsoportjával) együtt teret kap a nyilvánosságban, vagy

b) csak meghatározott véleményáramlatai jutnak nyilvánossághoz, s az Angelusz által látens közvéleménynek nevezett része kizáródik onnan. Ennek szerintem két oka lehet. Az egyik az, hogy a hatalom birtokosai törvényes vagy törvényen kívüli eszközökkel kizárnak bizonyos véleménytípusokat a nyilvánosságból, s az előbbi esetben az ilyen vélemények képviselői nem is kockáztathatják meg nézeteik nyilvánosság előtti hangoztatását. A másik – ugyanilyen gyakori – ok az, hogy a nézetek közrebocsátásának hatalmi gátjai nem lennének ugyan, de a média „közvéleményformáló” illetékesei saját klikkszempontjaik vagy tájékozatlanságuk miatt mellőznek egyes véleményáramlatokat. 6

c) Logikailag lehetséges harmadik eset is, amikor a közvélemény egészét kirekesztik a média nyilvánosságából, de ez a szélsőség a történelem eddigi szakaszaiban még nem fordult elő.

Angelusz (1996; uő 2000) elgondolásának egyik legfontosabb tétele, hogy a közvéleményt és annak egymástól eltérő áramlatait a nyilvánosságban való szereplés teszi „láthatóvá”, s így a közvélemény percipiálásának – én úgy fogal­maznék: a társadalmi önismeretnek – helyessége csak akkor biztosítható, ha a nyilvánosság nemcsak minden közvélemény-áramlatot tükröz, hanem ezek egy­máshoz viszonyított arányait is érzékelteti. Ellenkező esetben a társadalmi tudatban optikai csalódások lépnek fel, a többségi véleményeket kisebbségieknek – hozzá­tenném: elhanyagolható arányú, elszigetelt magánvéleményeknek – tekinthetjük és megfordítva. Angelusz (1996:17.) úgy látja, itt nem csak a média maga torzíthat, mert „a modern társadalmakban sokféle formát ölthetnek a vélemények manifesztálódását akadályozó tényezők, az egyes véleményáramlatok láthatósága is különböző mértékű. A kiépült demokratikus intézményrendszerrel büszkélkedő országokban is léteznek olyan tendenciák, amelyek akadályozzák a közvélemény átláthatóságát. Közismert, hogy léteznek álláspontok, amelyeknek követői gyakran hallgatásba burkolóznak. Más véleményáramlatok viszont – különösen, ha széles körben elterjedtek, vagy lármás demonstratív erővel rendelkeznek – tényleges gyakoriságuknál kiterjedtebbeknek látszanak.”

Szerintem ilyen esetek két okból sem lehetségesek. Egyrészt az emberek csak akkor szoktak hallgatásba burkolózni, ha félnek, s ha félnek, a demokráciáknak nincs mivel büszkélkedniük. Másrészt a média képviselői, ha ez a szándékuk és a hivatásuk betöltéséhez kellő műveltséggel-valóságismerettel rendelkeznek, fel tudják kutatni, és meg tudják szólaltatni az embereket. Hallgatásba burkolózó véleményáramlatok tehát nincsenek, csak elnémítottak és meg nem szólaltatottak. Az effajta optikai csalódások – pontosabban: a társadalmi önismeretet eltorzító trükkök – nagyon fontos szerepet töltenek be a politikai-ideológiai propagandában. Amint ugyanis ezt Angelusz (1996:219.) hangsúlyozza, arra is alkalmasak, hogy a közvélemény többsége kisebbségnek érezze magát, a kisebbség pedig többségként hangoskodjék-dölyfösködjék. 7

A közvélemény előtere és háttere

A szakirodalom megkülönbözteti a közvélemény előterét és hátterét, s hogy valamely téma melyik szférába sorolódik-sodródik, az dönti el, hogy mennyire időszerű, milyen mértékben foglalkoztatja a közösség figyelmét. Az aktualitás, a közérdeklődés magas foka azonban nem áll okvetlenül arányban a téma objektív társadalmi jelentőségével. A provokatív, botrányos, „zaftos” események körül akkor is magasba csaphatnak az ellentétes közvélemény-áramlatok hullámai, ha tényleges jelentőségük nincsen, ám ezek a hullámok rövid idő alatt elsimulnak, s az eset teljes feledésbe merül. A közvélemény hatalmi manipu­lálásának egyik gyakori eszköze, hogy a média nyilvánossága előtt effajta híreket szellőztetnek, amikor az igazán fontos eseményekről el akarják terelni a figyelmet. Az eredmény ilyenkor csupán idő­leges, mert az utóbbiak attól azok, amik, hogy változásokat okoznak a társa­dalom mindennapi életében, s így a közvélemény mindenképpen felfigyel rájuk.

Angelusz (1978; uő 1996) és Horányi (1999) nyugvó közvéleménynek nevezi a köz­vélemény­nek azt a típusát, ahová azok a témák tartoznak, amelyek azért nincsenek az aktuális közvéleményben, mert elfordult tőlük a közérdeklődés, „kimentek a divatból”, hozzátéve, hogy adott események hatására ismét aktivizálódhatnak, az aktuális közvéleménytípus részeivé válhatnak. Én úgy fogalmaznék – de ez csak terminológiai kérdés –, hogy a témák a közvélemény előteréből annak hátterébe szorulhatnak, majd ismét visszanyerhetik korábbi pozíciójukat. Jóval fontosabb ennél, hogy e mozgás rugója szerintem nem a divat vagy a figyelem ellankadása-fel­erősö­dése, hanem a téma objektív társadalmi jelentősége. Amíg egy súlyos társadalmi probléma fennáll, csak ideig-óráig lehet elterelni róla a figyelmet, mert megoldásáig szüntelenül a közvélemény előterében áll. A háttér jellegzetes tudattartalmai a történelmivé vált, de kiemelkedő jelentőségű események értel­me­zései-értékelései, amelyek analóg társadalmi helyzetekben lépnek előtérbe.

A közvélemény, a média és a közbeszéd

Külön kérdés itt végezetül a közvélemény közege, hordozója. Minthogy napjaink csodái, a tömeg­kommunikációs eszközök új és egyre fejlettebb vívmányai szinte minden figyelmet magukra vonzanak, külön hangsúllyal emelném ki, hogy ez a közeg, ugyanúgy, mint az ősidőkben, az emberek közötti közvetlen szóbeli érintkezés. Ebben a tekintetben a tömegkommunikációs eszközök nem hoztak semmiféle változást azon túl, hogy a véleményeket kiváltó információk terjedési sebességét rendkívül felgyorsították, s hogy – kívülről – megpróbálhatják be­folyásolni ezeket a véleményeket. Maga a média azonban – miként ezt Angelusz elem­zéséből is következik – nem része a közvéleménynek. Csak nyilvánosságot biztosíthat a közvélemény számára, ahogyan a közvélemény is visszhangot biztosíthat a média egyes közleményeinek-műsorainak, ha az emberek ezeket eléggé figyelemre­méltóknak ítélik ahhoz, hogy beszélgetni kezdjenek róluk egymás között.

Ezek a beszélgetések terjesztik el és sodorják a közérdeklődés előterébe a „közszájon forgó” híreket és a velük szerves egységet alkotó véleményeket, s az így lezajló információcserében alakul ki a közvélemény. Az információcsere e formáját közbeszédnek, híresztelésnek, szóbeszédnek szokás nevezni, és – furcsa módon – mindegyik kifejezéshez tapad némi rosszalló csengés. Leginkább talán a közbeszéd kifejezés mentes ettől, de értelmező szótárunk szócikkei itt is világosan jelzik az ambivalenciát: a közbeszéd tárgya az, „amiről szóbeszéd folyik” (Juhász J. és mások 1989:1. 786.), a szóbeszéd viszont első jelentésében „alaptalan híresztelés”, és csak a másodikban „beszélgetés” (uo. II. 1300.) 8

A szóbeszéddel kapcsolatos ellenérzéseket nagyon pontosan jelöli meg Pataki F. (1998:156.) gondolatmenete, mely szerint ez az a folyamat, amelyben valamely hír közhírré válik, szájról szájra, közvetlen-személyes hírközlés útján elterjed. E kommunikációs forma hátránya azonban, hogy az „azonnali és meg­bízható ellenőrzésnek […] hiányoznak az eszközei és lehetőségei”. E megállapítás (én hozzá­tenném: kivételes esetektől eltekintve) kétségtelenül igaz. Kiegészí­tendőnek látom azonban azzal, hogy ugyanez áll a média útján terjesztett hírekre is: általában ezek azonnali és megbízható ellenőrzésére sincsenek semmiféle eszközeink és lehető­ségeink. A különbség csupán az, hogy amennyiben a szomszéd néni pletykál­kodásából értesülünk valamiről, azt valamivel kevésbé hiteles tájékoztatásnak tekintjük, mint azt, amit a rádióban vagy a tévében hallunk. Másfelől viszont mond­hatnak nekünk akármit a médiában, a személyes – tehát közbeszédbeli – informá­ciókat és véleményeket tekintjük hitelesebbeknek akkor, ha ezeket olyasvalakik közlik velünk, akiket szavahihető embereknek tekintünk, és saját tapasztalataikról vagy az események közelében állóktól hallottakról számolnak be nekünk.

A szóbeszéd-híresztelés útján terjedő információk és vélemények kétségtelen hátránya az, hogy a hiteles beszámolók szövegei szájról szájra terjedve egyre módosulnak s így – legtöbbször anélkül, hogy terjesztőik ennek tudatában lennének – el is torzulhatnak. Gyakran előfordul, hogy a hírek egyes részletei a híresztelés során kihullanak-elvesznek, s a megmaradt részek így más összefüggések közé kerülve eltérő jelentést vagy hangsúlyt nyernek. A média esetében viszont a részletek tudatos rostálása, a szándékos torzítás valószínűsége hasonlóan nagy, hiszen ennek orgánumai vagy a kormányzat, vagy az ellenzék – illetve az ezek klientúrájához tartozó nagytőkések – tulajdonában vannak, és így irányítóiknak magától értetődően fizetett munkaköri kötelességük, hogy munkaadóik érdekeit képviseljék a köz­vélemény formálásában.

A digitális forradalom

Merőben új helyzet körvonalai itt a „digitális forradalomnak” nevezett technikai felfedezések nyomán rajzolódnak ki (vö. J. Marichal 2012; U. Reutner 2012; P. B. Seel 2012). Ennek lényege az, hogy az internet világhálójára ma már nemcsak az író­asztalunkon terpeszkedő személyi komputerekkel tudunk csatlakozni, hanem olcsó, bárki által megvásárolható hordozható számítógépekkel (tabletekkel, laptopokkal), sőt a zsebünkben elférő okos­telefonok­kal is. Ez egyrészt lehetővé teszi, hogy akár az utcasarkon megtorpanva bármilyen információ birtokába juthassunk, másrészt pedig azt is, hogy bárhol szinte akárkivel véleményt cserélhessünk a világ minden táján. A meghatározott kérdések iránt érdeklődők a honlapokon (weblapokon) találkozva közösségeket tudnak alkotni, és a 2011-es egyiptomi forradalom példája világossá teheti, hogy a Facebook a politikai rendszert fenyegető hatalommá is válhat. Vannak persze, akik a digitális forradalomban is ökológiai végveszélyt szimatolnak (vö. Ch. A. Bowers), de egy torz társadalomban minden technikai vívmányhoz negatív hatások kapcsolódhatnak.




JEGYZETEK

1 Vö. Szerdahelyi I. (2012:113-115). [vissza]

2 A társadalmi köztudat („conscience collective”) tudásszociológiái problémáinak É. Durkheim szentelt kitüntetett figyelmet munkássága különböző szakaszaiban, s leginkább ennek integráló szerepére vonatkozó elgondolásai tanulságosak (vö. uő 1987: 81-90.). Egyetértek azonban Némedi D. (1996: 77.) megállapításával, aki szerint kezdeti kutatásaiból nem kerekedett ki több mint „a kollektív tudat kvázielmélete”, s jóllehet későbbi írásai is „tele vannak a tudásra és a tudatra irányuló reflexiókkal, de ezekből nem állt össze valamiféle egységes tudásszociológiái elmélet.” [vissza]

3 Ebből következően nem tudok egyetérteni Horányi Ö. (1999) azon okfejtésével, miszerint „talán nem hiba, ha a véleményáramlatok közé soroljuk azt a sajátos helyzetet is, amit Angelusz [1996:13.] véleménynélküliségnek nevez. Sokféle oka lehet a véleménynélküliségnek az adott téma (tárgy) iránti érdektelenségtől (netán apátiától) kezdve az olyan mértékű tájékozatlanságig, amely eleve lehetetlenné teszi a vélemények alakulását. A véleménynélküliségnek sajátos véleményáramlatként való felfogását pedig azzal lehet motiválni, ha emlékeztetünk például olyan társadalmi technikára, mint volt a kádári időszakban az »aki nincs ellenünk, az velünk van«: ez ugyanis elég sikeresen idézte elő a politikai semlegességet, a politikától való elfordulást vagy éppen a véleménynyilvánítástól való tartózkodást.” Horányinak itt a példája is téves, Kádár János e tétele éppenséggel rendkívül felerősítette a „nincs ellenünk” korlátjain belüli politikai véleménynyilvánítás aktivitását. Hasonló módon nem látom indokoltnak azt, hogy Horányi (uo.) szerint „sajátos módon” a közvéleményhez „kell számítanunk a tabukat is, vagyis azokat a témákat, amelyek nem lehetnek ugyan témái a közbeszédnek, de a róluk való vélekedések részei tudnak lenni a közvéleménynek, minthogy mindenki tudja, mint evidenciát […], hogy miről nem beszélnek, és mit nem mondanak róla a többiek”. Azt valóban mindenki tudja a közösségekben, hogy melyek a tabutémák, de ha e téma valóban tabu, senki nem tudhatja, társai miféle véleményeiket hallgatják el ezekről. [vissza]

4 K. Lorenz 1989: 64.) írja, hogy „nagyon sok bennszülött nyelvben a saját törzs megnevezése egészen egyszerűen »ember«-t jelent”; s ebből joggal következtethetünk arra, hogy amikor őseik más hordák tagjaival találkoztak, nem tekintették őket fajukhoz tartozóknak. Úgy vélték, ezek „agyonverése ily módon nem jelent tényleges gyilkosságot”, hanem csak táplálékszerző vadászatot. [vissza]

5 Megjegyezném azt is, hogy Angelusz kitüntetett figyelmet a közvetlenül vagy közvetve a kormányzati-hatalmi tevékenységre ható vagy visszaható vélekedéseknek szentel, mint a szó szorosabb értelmében vett közvéleménynek. így ennek három funkcionális típusa mutatkozik: a támogató vagy konform, amikor a többségi közvélemény a hivatalos álláspontok mögött áll; a kritikai, amikor a hatalom birtokosainak számolniuk kell azzal, hogy az övékével ellentétes közvélemény az uralkodó; s végül a polarizált, amikor a hivatalossal megegyező és azzal ellentétes álláspontok egyensúlyban állnak (uő 1996: 25-27.). Én úgy látom, hogy a politikai közvélemény ilyetén kiemelése nem indokolt, azt a kérdést, hogy milyen témák állnak a közvélemény előterében vagy hátterében, aktualitásuk dönti el. [vissza]

6 Angelusz (1996) és az ő nyomán Horányi (1999) más módon osztályozza a látens közvéleményt, ide sorolva azokat az eseteket is, amikor a szóban forgó véleményáramlat még csak kialakulóban van, vagy már kialakult, de „alvó”, mert témája közömbös. Az előző eset nem látens közvélemény, mert a közvéleménynek csak az lehet része, ami már kialakult. A második eset egyenesen kizárt, hiszen a közvélemény számára közömbös témákkal kapcsolatban nem alakulhatnak ki véleményáramlatok sem. [vissza]

7 Csak jelzésként említem meg itt E. Noelle-Neumann (1996) rendkívül divatos elméletét „a hallgatás spiráljáról”. Ennek lényege az, hogy az emberek „komfortérzete” azt igényli, hogy a többségi véleményhez tartozóknak érezzék magukat, s ha kisebbségi véleményt táplálnak magukban, azt inkább elhallgatják. E folyamat pedig önmagát gerjeszti, s így a köz­vélemény­kutatás adataiban a többségi vélemény egyre növekedőnek, a kisebbségi pedig zsugorodónak látszik (vö. Angelusz R. 1996:50-54,61; Fischer Gy. 2001:13 skk). Nem kételkedem abban, hogy e jelenség uralkodó jellegét egzakt felmérésekkel bizonyítani is lehet. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy az emberek „komfortérzet”-szükséglete azt igényli, hogy kisebbségi véleményüket szabadon hangoztathassák, s mindent elkövethessenek annak érdekében, hogy a többséget átállíthassák a maguk oldalára. A „hallgatás spirálja” tehát nem valamiféle antropológiai sajátosság, hanem mindig és mindenütt valamiféle megfélemlítettség következménye. [vissza]

8 E kérdéskörhöz bővebben ld. Angelusz R. (2001). A közbeszéd nem összetévesztendő a nyilvános beszéddel, ami nagyobb hallgatóság előtt elmondott beszédet, szónoklatot, előadást jelent. Jogi értelemben a híresztelés a Ptk 79. §-a szerint sajtóvétség, amelyet az az orgánum követ el, amelyik szűk körben elhangzottakat jogtalanul tesz közhírré. [vissza]


HIVATKOZOTT IRODALOM


Angelusz R. 1978: Közvélemény és társadalom. In: Szecskő T. 1978.

Angelusz R. 1996: Optikai csalódások. (Közvélemény, nyilvánosság, tabu, mimikri). Bp.

Angelusz R. 1999: Egy optikai csalódásról. Válasz Horányi Özsébnek. In: Jel-Kép.

Angelusz R. 2000: A láthatóság görbe tükrei. Társadalompolitikai tanulmányok. Bp.

Angelusz R. 2001: Mondják, mert hallották. A híresztelés és a rémhír természetrajzához. In: Pál E. 2001.

Bowers, Ca. A. 2014: The False Promises of the Digital Revolution. How Computers Transform Education, Work, and International Development in Ways that are Ecologically Unsustainable. New York.

Durkheim, E. 1986: A társadalmi munkamegosztásról. Bp.

Fischer Gy. 2001: Hihetünk-e a közvélemény-kutatásoknak? Bp.

Horányi O. 1999: Gondolatok a nyilvánosságról és a közvéleményről Angelusz Róbert Optikai csalódások című könyve kapcsán. In: Jel-Kép.

Juhász J. és mások (szerk.) 1989: Magyar értelmező kéziszótár. I-II. köt. Bp.

Lorenz, K. 1989. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Sopron.

Marichal, J. Facebook Democracy. The Architecture of Disclosure and the Threat to Public Life. Famham/Burlington.

Némedi D. 1996: Durkheim. Tudás és társadalom. Bp.

Noelle-Neumann, E. 1996: Offentliche Meinung. Die Entdeckung der Schweigespirale. Berlin.

Pál E. (szerk.) 2001: Útközben. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből. Bp.

Pataki F. 1998: A tömegek évszázada. Bevezetés a tömeglélektanba. Bp.

Reutner, U. (szerk.) 2012: Von der digitalen zur interkulturellen Revolution. Baden-Baden.

Seel, P. B. 2012: Digital Universe. The Global Telecommunication Revolution. Malden.

Szecskő T. (szerk.) 1978: Közléselméleti előadások. Bp.

Szerdahelyi I. 2007: A még létező kapitalizmus. Bp.

Szerdahelyi I. 2012: A közgazdaságtan termelés-hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég.

Voigt V. 1972: A folklór esztétikájához. Bp.

Voigt V. 2001: A folklórtól a folklorizmusig. Történeti folklorisztikai tanulmányok. Bp.

Warren, R. L. 1977: Social Change and Human Purpose: Toward Understanding and Action. Chicago.

VISSZA

MÉRLEG


E. BÁRTFAI LÁSZLÓ

A csend biológiai felfogása

… álmaiban megjelent
emberi formában a csend
József Attila: Csak az olvassa…
(1937)

A csendet sokszor organikusan, élőlényként fogják fel, de inkább diakrón, mintsem szinkrón értelemben. Németh György ókortörténész, klasszika-filológus írja Saeculum című tanulmányában a szinkrón biologizmusról: „az államot úgy fogja föl, mint az ember testét, s az állam különböző összetevői az emberi test egyes részeinek felelnek meg. E koncepció legjellemzőbb példája Menenius Agrippa meséje kiírásnál (2, 32). […] A szónok Rómát emberi testhez hasonlította, amelynek részei, a kar, a láb és a száj föllázadtak a gyomor uralma ellen, amely nem végez hasznos munkát, csak elfogyasztja mindazt, amiért a többiek megdolgoznak.” 1 William Shakespeare-t is megragadta e kép, Coriolanus című tragédiájában Menenius Agrippa is feltűnik, hogy ismét elmondja a régi mesét. Az egyik feldühödött római polgár, aki gyilkosságra tüzeli fütykösökkel fel­fegyverzett társait, így vág a szavába: „A koronás fej, a tanácsadó szív, / Az őrködő szem, a vitézi kar, / Paripánk, a láb, és kürtösünk, a nyelv”. 2

Az az elképzelés, tehát hogy a társadalmak élő szervezetek, legalább 2500 éves, de tudományos megállapításnak álcázva először Herbert Spencer The Social Organism (1860) című esszéjében tűnik fel. Az élő szervezetek analógiája a társadalmak elemzésében szörnyszülötteket eredményezett, még a 19-20. század fordulóján is kés­hegyig menő vitát folytattak arról, mi számít a társadalom szívének, tüdejének, veséjének. A szociál­darwinizmus­nak legfeljebb historiográfiai érdekessége van, de a tehetősek mindennapi használatra szánt életfilozófiájába befészkelte magát, hiszen azt tanítja, hogy nem véletlenül éppen ők azok, akik. E felfogás nyomait összetett szavakban (államfő, kormányfő, egyházfő, nemzettest), kifejezésekben (állami szervek, gazdasági szervezetek, társadalmi organizmus) őrzi nyelvünk. A kognitív nyelvészek figyeltek fel arra, hogy az államokat, országokat, vállalatokat emberi lényként (A cég már évek óta betegeskedik), a társadalmi szerveződéseket növényként (Az üzlet virágzásnak indult) konceptualizáljuk. Az állam egy emberi lény, A társadalmi szerveződések növények, A vállalat (cég) ember fogalmi metaforák a megértést segítik, mégpedig oly módon, hogy a kevésbé elvont és összetett forrás­tartomány (emberi lény, növény) révén ragadjuk meg a céltartományt (állam, társadalmi szervezet, vállalat). 3

A csendnek nincsenek testrészei, érzékszervei, mint nekünk, embereknek. Meta­forikus észleletei többnyire „szervetlenek”. Nincs szeme, mégis lát és néz: „Nemcsak a szem, a csönd is lát” (Egyed Emese: Szemre. 1998); „Kit a modern csend néz” (Kiss Melinda: Modern csend. 1999); „a csönd szinte testet öltve leskelődött rá”. 4 Nem hegyezi a fülét, mert nincs neki, de azért fülel és hallgatódzik: „Fülelt a csend” (József Attila: Eszmélet. 1934, illetve Leülepszik… 1935); „A templom körül babonás csend hallgatódzott…”. 5 Nincs szája, néha mégis „hörpint a csönd” (Várkonyi Anikó: Dudaszó hallatszik. 1971), vagy „úgy kiabál. / Mintha az étel sótlan volna” (Weöres Sándor: Hazatérés. 1936). Máskor a „múlandóságról mond mesét” (Áprily Lajos: Ősz. 1921), vagy „halkan dalol” (Juhász Gyula: Szimfónia domesztika. 1909). Nagy ritkán rokonai, az üresség, a hiány és a semmi módjára ásítozik, mint Szilágyi István regényében – „A csend még ásítozott, csupán a hajnalodni készülő égháttér taszította el magától alig észrevehetően a szomszéd ház tűzfalát6vagy tátog, mint Fekete István novellájában: „Kongó, fekete csend tátogott…7 Aki reszket, annak van teste – Füst Milán elbeszélésében „Reszket a csend”, 8 Nadányi Zoltán versében „fájdalom reszketteti a csendet” (Fájdalomból fájdalomba. 1925) –, persze az is megeshet, hogy csak bokor vagy lélek, mint Petőfi Sándor költeményében (Reszket a bokor, mert… 1846). Aki helyet foglal, annak van ülepe: „eltávozott, lassan, mint a vének, / barátod és helyébe ült a csend?” (József Attila: Harag. 1935); „Leül szemben veled / A csend” (Várkonyi Anikó: Tüzek szelek példája. 1971). Aki jár, annak van lába, lép – „jár a csend”, „lép a Csönd”, „lépeget a csend(Mécs László: Holdkóros arccal lépeget a csend. 1930) – vagy szalad: „fonnyadó szavak közt fürge csönd” (Egyed Emese: Történik valami. 1995). Máskor meg lopakodik, hol ügyesen, mint Tamási Áron regényében – „a csend a mozdulatok nyílásain és a szavak között is mindenüvé beosont9 –, hol esetlenül, mint Bartalis János Szóltak a csend léptei (1973) című versében.

Ezt az okoskodást, a fordított következtetést azonban már a középkori gondol­kodók megkérdőjelezték. Guillelmus de Ockham kerülendőnek tartotta a figuratív nyelvhasználatot, Summa Logicae (1323 körül) című művében a több­értelműségből fakadó tév­következ­tetések harmadik típusaként (fallacia aequivocationis) tárgyalta azokat az eseteket, amikor egy kifejezés metaforikus és tulajdon­képpeni értelemben is szerepel a levezetésben (III. 4). Többek között a Tempus fugit (Az idő szalad) latin szólást nehezményezte: Mindennek, ami szalad, lába van. Az idő szalad, következtetésképpen az időnek lába van. 10 A mondás Vergilius Kr. e. 29-ben befejezett mezőgazdasági tankölteményének, a Georgicának állattenyésztésről szóló könyvéből származik: „fugit interea, fugit inreparabile tempus11. Ám van, amikor a láb meglétére nem kell a fut-ból következtetni. A szerelem művészetében (Ars amatoria. Kr. e. 1 – Kr. u. 2), Ovidius disztichonokban írott kézikönyvében „Gyors lábbal futnak az évek12 A csend sem mindig testetlen árny, Szécsi Margit versében „személlyé testesül” (Vásznak. 1974), József Attila mottóként idézett költeményében pedig emberi alakot ölt: „… álmaiban megjelent / emberi formában a csend” (Csak az olvassa… 1937). A költői híradások nemcsak észleleteiről, hanem metaforikus érzékszerveiről vagy testrészeiről is tudósítanak. Tolnai Ottó elbeszélésében „Isteni zöld teste volt a csöndnek…”, 13 Babits Mihály költeményében (Előszó. 1918) teste, szövete van, Gajdos Ágoston versében (Megváltás. 2011) sejtjei.

Mécs László költeményében egy lunátikuséra emlékeztet ábrázata (Holdkóros arccal lépeget a csend. 1930), Kormányos GáborCsend-arcú égi tengerek”-ről ír (Fekete idők szárnyán ülök. 2007). Egyszer szeme van – Néz finomszálú szeme selyme” (Fenyő László: A csend szeme. 1943), „felnyílik a csend szeme” (Csontos Márta: Hagyaték. 2009) máskor szája, mint Nádas Péter drámájában (szerzői utasításként): „tátott szájú csend”. 14 Juhász Ferencnél „a csönd fagykék fogsorai” (Testvérbúcsúzó. 1985) a cápák kíméletlen hatékonyságával őrölnek. Weöres Sándor sámánénekében (Dob és tánc. 1962) anyagát vagy alakját tekintve „lombtorkú csönd” szerepel, Kovács András Ferenc lírai helymeghatározása pedig így hangzik: „a csend torkában” (Valaki követ álmodik. 2001). Az egyszerű, őszinte zenét játszó Vastrabant együttes 2010. áprilisi blogbejegyzésében az áll, hogy győri fellépésükön borsot törtek „a csend orra alá”. Szécsi Margit lármázó gyerekek közé keveredett: „mozdonyt játszó utódaink / a csönd fülét teli-sihuhúzzák” (Alkonyat. 1972). Wass Albert regényében már hosszú füle van: „Egy pillanatig csönd volt, hosszú fülű, lapuló csönd.15 Egyik szólásunk – hosszú füle van „jól, messzire hall” – biztosítja a retorikai kenőanyagot a hipallagé olajozott működéséhez. Lázár Ervin meséjében pedig, amikor az erdőlakók csúnyán összevesztek, „égnek állt a csend haja”. 16

Kosztolányi Dezső megismételt diagnózisa létfontosságú szervet mutat ki – a „csönd szive” (Varázsigék a holdra. 1920; Fölébredek. 1924) –, melyet Wass Albert működés, azaz szabályos, ritmikus összehúzódás közben ábrázol – „a csend szíve lüktet” (Fa nem nő az égig. 1928) –, Hizsnyai Zoltán már a halál beálltát állapítja meg: „a csönd szíve megállt” (Megtérés a reményhez. 1994). Marsall László versében „Kővé válnak a csönd hasában / az elhallgatott szavak” (Kétféle csöndünk. 1970). Három klasszikusunk is a „(szent) csendesség ölé”-t énekelte meg: „Aludtam mélyen a csendesség ölében, / A magam-nem-tudás csendes éjjelében” (Csokonai Vitéz Mihály: Az álom. 1794); „szerit csendesség ölében / Hallgatott minden” (Berzsenyi Dániel: Az est. 1797-1802); „Kit szent csendesség táplál nyúgalmas ölében, / Boldog, ez életnek mert nem is hallja zaját” (Vörösmarty Mihály: Aki hazájának… 1817). Olykor azonban valódi uterusa is van a csendnek: „a csönd szűkülő-táguló anyaméhe” (Marsall László: Huzatos maskarák. 1970); „Csönded mély anyaöl” (Láng Éva: Csöndre. 1985); „a csönd méhében” (Jancsik Pál: Köd. II. 2013). Egyszer még a nemi szerv férfi csendpárjára is hálátlan epizódszerepet osztanak: „kétrét görnyed a flipper golyóval tökönlőtt csend” (Szunyogh Pál: Sátrat ver a semmittevés. 2004).

Horváth Lívia versében „Forró csend karjába vesz” (Lecsukott szemmel. 2009), Gál Sándornálújra az a régi csend ölel” (Egyetlen egész. 1. 2010). Cholnoky László regényében a csendnek „hideg keze” 17 van, Babits Mihály költeményében „zenét a csönd ujja sző” (Reggeli szél. 2.1909?), Sík Sándor versében már cirógat: „Csendnek ujja rám simuljon” (Csendes tavaszi dal. 1924). Tóth Árpád rímes meteorológiai bolondo­zásában, melyet a nyár kellős közepén intézett a fagyosszentekhez, „csend lógatja lábát” (Meleg van. 1912). Radnóti Miklós költeményében (Férfinapló. 1931) még nem bágyasztotta el a nyári forróság, viharként kakaskodik: „szét tette a csönd lábát / az út fölött és harcos / zajokkal készül marakodni!Karácsony Benő regényében a kisvárosi éjszaka csendjének „mázsás mammuttalpai” vannak. 18 Testalkata változó: „Kövér csend19 és „sovány némaság” (Orbán Ottó: Emléktábla: Jeruzsálem meghódolása. 1960). Nem mindig ép, sokszor fogyatékos. Gyakran süket vagy néma, ritkábban vak (Babits Mihály: A titkos szél. Úti emlék. 1930) vagy béna (Babits Mihály: Búcsú a nyárilaktól. 1936). Még torzszülött is lehet, mint Méhes Károly Háromlábú csönd (1999) kezdetű haikujában. Viseletéről közelebbit nem tudunk, csak annyi bizonyos, hogy néha ruhadarabok fedik. Cseke Gábornál még csak Vetkőzik a csend (2006), Orbán Ottónál már meztelen (Utóirat a szenvedéshez. 1960), Parancs János versében őt is utolérte végzete: „pazar ékszerként fölragyog / a csend csontváza” (Függő. 1989).

Ha érzékszervei vagy testrészei nincsenek is mindig, életszakaszai (diakrón biologizmus) kétségkívül vannak: megszületik, él, majd meghal. Farkas Kata öntudatosan jelentette ki: „Én ott voltam, ott vagyok, és ezután is ott leszek / ahol a csend születik” (Ahol a csend születik. 2010). Novák Csaba a csend és a zaj ellentétesen alakuló életeseményeit foglalta közös sorsképletbe: „ugyanoda jut / ha születik – majd elhal / a zaj meg a csend” (236. haiku. 2006). Ha élőlény volna, igencsak szapora lenne, mert születése pillanata egybeesik fogantatása pillanatával. Amikor a csend nem volt vagy lesz, akkor éppen van: „Fáj nekem, oly csend él köztünk” (S. Hunya Beáta: Fehér éj. 2009). Áprily Lajos – éppúgy, mint a halandókkal kapcsolatban szokás – felteszi az örök kérdést: „Itt nagy a csend. De meddig él a csend?” (Meddig él a csend? 1957) Győri János a Megnőtt a csend címet adta Áprily Lajos összegyűjtött verseinek (1972), a kötet címeként a Nyílvessző (1965) egyik töredék sora szolgált: „Megnőtt a csend, / mint ott, ahol gyász és halott van…Fricz Brigitta költeményében „Pusztul a csend” (Hajnali apokalipszis. 2007), Képes Géza pedig már az elkerülhetetlen végről tudósít: A csend halála (1978). A fűnk és rock elemeit ötvöző Testi Egyenleg 1996-ban megjelent lemezének címe is szűkszavú halottkémi bizonyítvány: Csend halála.

Életszakaszairól nem sokat tudni, de többnyire vénnek képzelik el, mintha eleve Matuzsálemnek született volna. Wass Albert zuzmószakállú mesealakja, „öreg / vén Csönd bácsi” az erdő mélyén, mohos fák és sziklák között lakik. 20 Szilágyi István Agancsbozót című regényében a sziklahámor lakóira „vénült a csend”. 21 Az erdélyi írók, költők különös előszeretettel cserélik fel a jelzők sorrendjét, amikor évszázados kisvárosok hangulatát, a maguk gyermek- vagy ifjúkorát idézik meg. Az egykori Nagyszebenre emlékezve Kos Károly is az enallagé stilisztikai eszközével élt: „És csend van az utcában, ódon, öreg csend.22 Dsida Jenő utolsó, már halála után megjelent kötetébe (Angyalok citeráján. 1938) válogatta Előre való beszéd című versét: „Kis felvidéki város, vén Beregszász, / gazos Fürdőkért, sáros Vérke-part, / agg csöndedből ma is felém remeg száz / félálom-emlék”. Karácsony Benő regényében „mozdulatlan, öreg csend feküdt végig …a városon”, 23 faluhelyen pedig „Vért szomjazó kutya / perel az öreg csenddel” (Fülöp Kálmán: Esti dal. 1999). A csendre igazán öregkora jellemző. Állandósult szókapcsolatai is kérlelhetetlenül ezt erősítik: néma csend – síri csend – örök csend. Éppúgy örök és öreg, mint természetes mértékegysége, az „Idő, örök öreg…” (Juhász Gyula: Az időnek. 1926). Fogalmi rokonságuk miatt is elválaszthatatlan társak, mint John Keats híres költeményében:

Óh, tűnt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
24

Tóth Árpád fordításában a „slow Time”-ból (lassú idő) „vén idő” lett, Gyopár (1923) című versében pedig így számolt be úti élményeiről: „Vén csend ormára hágtam”.

A csend más életszakaszairól ritkábban szólnak költői híradások. Eleinte nem látni rajta semmi rendkívülit, nem üt el egykorú társaitól. Szécsi Margit azon kevesek egyike, aki csecsemőként is – „Bömbölő kínok halmaza / kezemben csönd lesz, meseszépen / elalvó óriás baba” (Engesztelő. 1976) ifjúként is ismerte: „Hideg moha kék molyhaival / játszadozik a fiatal Csönd” (Pillanat-ének. 1976). Úgy látszik, a költőnő megfogadta pályatársa, Bella István nevelési tanácsait: „Játszani kell a csönddel, / a csendbe bele ne haljon, /… játsszék, / autózzon, motorozzon” (Csönd, fény, kés. 1975). Tandori Dezső versében „A csendnek óvodája van” (Ma vettem először felöltőt az ősz. 1984). Gyerekkoráról egyedül Ágh Istvánnál találtam utalást – „gyerek-csönd” (Csillagra-törők. III. 1973) –, kamaszkoráról pedig csak Buddha Robokuty (brk), a random szöveggenerátor tud: „érdektelen csonttollú serdülő csend”. A Buddha-pózban ülő digitális kutyának nincs miért szégyenkeznie, pontosan és gyorsan hajtja végre az utasításokat, amelyek korunk követelményeihez igazítva pontról pontra megfelelnek a hetedik dadaista kiáltványnak. 25

Az iménti példák mindegyike megszemélyesítés volt, a csend az élőlényekre jellemző sajátosságokat mutatott: megszületett, emberi alakot öltött, észlelt, járt-kelt, szép hosszú öregkort ért meg, majd meghalt. Az idézetek kellőképpen szemlé­letessé tették, hogy a költészetben bármi megtörténhet, de a költői képek némelyike csaknem értelmezhetetlen: „alig hallja a csönd szemét a gyermek” (Juhász Ferenc: A gyermek magánya. 1985). A csend szeme, lába, csontváza stb. nem köznapi metaforák, mindegyikük egyszer használatos költői lelemény – hapax legomenon –, amellyel a szerzőnek magának is csínján kell bánnia, mások pedig csak idézhetik. Az élő-halott metafora kissé idejétmúlt dichotómiája felől tekintve rájuk, rendkívül életképesek. Mivel nem forognak közszájon, nem fenyegeti őket az a veszély, hogy elkopnak a gyakori használatban. Kivételnek a szótárakba is felvett állandósult szókapcsolatok – a néma és süket csend, a csend(esség) ölében „békességben, nyugalomban” – számítanak. Az érzéki kapcsolódás miatt még a csend füle jöhetne szóba, de nem köznyelvi metafora, mint a szatyor füle, a zsák szája vagy a fésű foga, és gyakorisága nem üti meg azt a mértéket, hogy értelmező szótárba szerkesszék. 26 Az ember vagy emberi testrész forrástartomány igazából nem alkalmas a csend céltartomány fogalmi megragadására. A meg­születik, meghal ontológiai metaforák ugyan termékenyek, de ez szinte bárminek a keletkezéséről vagy pusztulásáról elmondható.

A választott példákban szereplő szóképek zömére azonban nem csak egyedi­ségük jellemző, másik közös vonásuk, hogy részleges, csonka meg­személyesí­tések. A csend egyszer lát, máskor meg szeme van, egyebet nem tudni róla. S ami részleges, ritkábban ölt kivehető alakot, bár néha az is megesik. Max Ernst két szürrealista olajfestményének címe: A hallgatás szeme, illetve Egy szeretnivaló fül. 27 Kovaljov törvényszéki ülnök orra egy reggel függetlenítette magát, és nyomtalanul eltűnt. Nyikolaj Vasziljevics Gogol Az orr (1835-1836) című elbeszéléséből készült Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics 1930-ban bemutatott, első operájának – Az orr (Op. 15.1928) – szöveg­könyve is. Kovaljov kőből készült orra egy pétervári épület falán elhelyezett emlékművön is ott ékeskedik (Vjacseszlav Boriszovics Buhajev, 1995), de 2002-ben innen, a Voznyeszenszkij proszpekt és a Rimszkij-Korszakov ulica sarkáról is eltűnt. A bűnesetnek annyi haszna mindenképpen volt, hogy amikor a szobrász másodjára mintázta meg az irodalmi szagló­szervet, már nem felejtette el odabiggyeszteni a hegyére a nevezetes pattanást. A hasonló példák ugyan szaporíthatok, de nem vég nélkül. Christian Morgenstern egyik Akasztófa-énekében A térd (1905) jár külön égi utakon:

A föld körül egy térd bolyong.
Egy térd és semmi más.
28

A képzőművészek különös vagy torz testrészek rajzaival zsúfolják tele vázlat­füzeteik lapjait, hogy egyik-másik furcsa orrot vagy fület alkalomadtán felhasználják valamelyik alakjuk megformálásához. A részleges megszemélyesítés nyelvi képei azonban csak ritkán és keveseket ösztökélnek arra, hogy grafikus lélegeztető készü­lékre kapcsolva nem nyelvi képként ábrázolják őket. Egyáltalán nem véletlen, hogy Réber László Mikkamakka, Dömdödöm, Bruckner Szigfrid és a többi erdőlakó alakja mellett nem rajzolta meg, milyen volt az, amikor „égnek állt a csend haja”. 1905 és 1908 között a magyar irodalomban három olyan remekmű is született, melyben a csend teljes vagy csonkítatlan meg­személyesítés, és a jellegzetes csend-alakok idővel az illusztrátorokat is ábrázolásra késztették. Jaschik Almos egy évtizedig készült arra, hogy illusztrálja Ady Endre költeményeit, mert „minden sora egy-egy izgató és elmélyülést követelő grafikai probléma”. 29 1921-ben Dóczy Jenő válogatásában jelentek meg Ady Endre válogatott versei, amelyek­hez nyolc színes táblát készített. A litográfiák már az előző évben el­készültek, ekkor írta Elek Artúr a Nyugat hasábjain a Jó Csöndherceg előtt illuszt­rációjáról: „Egy láthatatlan hangot igyekezett benne a költő a szem számára meg­foghatóvá tenni. A képes cselekvény, mellyel a mondanivalóját megérzékíti, meg­lehetősen határozatlan: mindössze a csönd nyomasztó érzésének meg­személyesí­tése. Jaschik a Csönd-herceg alakját, melyet a költő csak jelzett, ember formájúvá alakította ki…” 30 Egy meztelen férfi tart lefelé a hegyről, mögötte koronás fő magasodik, kitárt keze, hosszú szakálla, szétnyitott palástja egybeolvad az évszázados fenyők törzsével, ágaival, melyeket mintha csillagporral hintettek volna be. 31 A vers másik ismert képi ábrázolása Tavaszy Noémi fametszete (1977), amelyet a költő születésének századik évfordulójára készített. 32 Balázs Béla Csend tündére Faltisz Alexandra (2006) és Doszkocs Zsuzsa (2009) grafikáin tűnt fel, Lakatos István pedig képregényben (2009) rajzolta meg Csáth Géza elbeszélését.

Csáth Géza novellája, a Fekete csönd (1905) felkavaró beszámoló egy testvér­gyilkosságról. A báty, akinek nem ismerjük a nevét, az elmeorvos kérésére veti papírra a történteket: „Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke, piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete csöndről. Egyszerre nőtt meg. Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel.” 33 A személyes deixis határozatlansága még ördögibbé teszi a történetet. Ki vagy mi nőtt meg egyszerre? Valóban az öcs, Richard, vagy a házat nedves denevérszárnyaival beborító lény, a fekete csönd, vagy a förtelmes téboly a bátyban. E három növekedés egymásba indázódik. Nem választható szét az egymást követő szörnyű események leírása – „Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a fiatal fákat, és lassú tűzön megpirította a fehér cicát, az Anikóét” – és a hátborzongató lelki híradás: „úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta”. 34 Mivel a magyarban nincsenek nyelvtani nemek, Ady Endre versében – Csöndherceg előtt (1906) – a herceg, Balázs Béla meséjében – A csend (1908) – a tündér szó dönt a nemi hova­tartozásról.35 A vers és a mese színtere hasonló. Adynál a gyermekkor holdfényes rengetege valahol az Érmelléken, a kamaszéveit Lőcsén töltő Balázs Bélánál pedig valamelyik tengerszem a Tátrában. „Az a tó pedig a [völgy, dolina] közepén van és abban lakik a Csend …, szakállas vén fenyők állják körül a tavat…” A tó tündére végül fölébe kerekedik a „gyári lány”-nak. Hogyan is kelhetne versenyre egy kézzel fogható munkáslány szerelme a legszebb tündér igézetével? A végzetes nászra hívó hang győzedelmeskedik: „Maradj nálam, Péter.. ,” 36 Ady Endre költeményében pedig a bibliai Lót és a görög mitológiából ismert dalnok, Orpheusz történetéből ismert visszanézés motívuma mellett az elnémulás (sőt, a Holdra bámulás) tilalma is megjelenik.

A fejedelmi sarj szerelemgyerek voltát a 2011-ben elhunyt Rába György derítette ki, ő kutatta fel Pierre Louÿs Csönd-herceghez (Au Prince taciturne. 1891) című szonettjét, ő tárta fel fogantatásának és fogadtatásának körülményeit. 37 Az eltiprással fenyegető „tíz-öles / Jó Csönd-herceg” utóélete szintén tartogat meglepetéseket. Eleinte számos költeményben volt tetten érhető borzongató hatása. Mécs László már idézett versében a „Fodor tálán fekete… Latorca” az élők és holtak birodalmát elválasztó határfolyó. A révész kérlel­hetetlen, kimért ütemben hajtja előre a kompot, az erdő felett pedig „holdkóros arccal lépeget a Csend” (1930). Idő múltával azonban még nemi identitását, testméretét, sőt metaforikus élőlény voltát is kétségbe vonták. Áprily Lajos a halála előtt egy évvel szerény, szolgálatkész nőszemélyről ábrándozott a patakparton. Az sem zökkentette ki a nyugalmából, hogy kívánsága ivarcserét von maga után: „Nem herceg itt a csend, t nem vízió, mely balsorsot jelent. / Patakparton ülő tündérleány” (Völgyünk csendje. 1966). Füst Milán rengeteget bíbelődött azzal, hogy átköltse Szántóné Kaszab Ilona verseit, 1934-ben kötetbe gyűjtötte, később összes versei közé is felvette őket. Áttöltéseinek 29. darabja a Csönd hercege (1934), melyben a hatalmasság elkényeztetett, apró ficsúr, egész nap habpárnán hentereg, a megkettőzött költői én pedig az édesanya szerepét tölti be ebben a szokatlan poétikai szerepjátékban: „Megvallom régi titkomat neked, – / Hogy én vagyok anyád. / Így élünk együtt csendes hercegem /… / S ha fázol: lábacskáidat melengetem”. Kaszab Ilona az eredetileg nyolcsoros versnek a Papír alcímet adta, amelyet Füst Milán a harminchárom soros áttöltésben elhagyott. Az egyszerű allegória ismeretében a költemény úgy is olvasható, hogy a herceg nem egyéb, mint engedelmes, holt papírlap: „Felissza gazdagságomat, mohón nyeli”. 38

*

Kétségtelen, hogy a szimbolizmussal kacérkodó, 1905 és 1908 között megjelent három alkotás részletesebb összehasonlító irodalomtörténeti elemzést érdemelne. 39 Az antikváriusi jóindulatnak köszönhetően én is hozzájárulhatok ehhez egy szerény adalékkal. A lexikonokban, kézikönyvekben visszatérő, makacs hiba, hogy Balázs Béla A csend címmel 1911-ben novelláskötetet jelentetett meg. Még a Révai Nagy Lexikona II., Arány-Beke kötetének 487. lapján is ez szerepel, amiért nem a megbízható kézikönyv, hanem a szerző hibáztatható, aki annyira bízott a meg­jelenés­ben, hogy a saját magáról írott, kurta szócikket így postázta Révaiéknak. A cím­választás mellett szól 1909. február 16-i naplóbejegyzése, melyben növekvő nép­szerűségéről állapította meg büszkén: „Kivált a »Csend« okozta.” 40 Lenkei Júlia 1985-ben A csend címmel adott közre válogatást Balázs Béla írásaiból, a könyvhöz írott bevezetőjének címe: Történet egy meg nem született novellás kötetről. 41 Nyomozati jegyzőkönyvre emlékeztető tanulmányából kiderül, hogy Balázs Béla először a kötet címét változtatta meg, mert a jeles vadászírónak, Bársony Istvánnak Csend (1895) címmel már jelent meg könyve. 42 Az Embermesék, majd az Embermesék és tündérmesék címet választotta. 1911 októberében írta Párizsból Fenyő Miksának: „Egy kötet novellám már hever korrektúrában a fiókomban. (A Renaissance [Kiadó] kiszedette, aztán megbukott és 10 ív szedést szétdobált a Márkus nyomda.)“ 43

Száz esztendő múltán, 2011-ben Tuza Tamás, majd Szabó Lóránt és Földvári Zoltán jóvoltából többször is átlapozhattam Balázs Béla soha meg nem jelent, EMBERMESÉK és TÜNDÉRMESÉK (nyomdai szedés) Emberen innen / emberen túl (kézírás) című tördelt levonatát. A főcímlapon a mű címe és a szerző neve alatt ez olvasható: Budapest, Márkus Samu Könyvnyomdája, 1911. Balázs Béla csaknem egy éven át, 1911. június derekától 1912. június elejéig Európát járta. Ekkor írott leveleiben gyakran panaszkodik a kötet kiadásának sorozatos kudar­cairól, és a levonat holléte felől is többször tudakozódik. 44 Haza­térte után vissza­szerezte a tördelt levonatat, beköttette a krúdát, a szennycímlapra, a neve alá új lakcímét is odakanyarította: I. kér. Zsolt utca 11. (A Logodi utcából 1912 őszén költözött el.) A kötet a következő írásokat tartalmazta volna: A csend; Leporelló halála (a levonatban törölte); Muzsikus-mese (az Embermese új címe); Ibolya; Marianne országa; Mosolygó Tündér Ilona meséje, Történet a Lógody-utcáról – a tavaszról, a halálról és a messzeségről. Több tény is alátámasztja, hogy a később kötetbe válogatott írásokat a nyomdász ebből a példányból szedte ki. Így például a tördelt levonatban a Történet a Lógody-utcáról… címe alatt olvasható kézírás:Csak ez szedendő, le kell szorítani 32 oldalra. Gömöri. A Történet a Logody-utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről 1912 decemberében jelent meg az Athenaeum kiadásában, a Gömöri Jenő-féle Modern Könyvtár 221. füzeteként, s valóban 2 ív, azaz 32 lap.

A csend szövege a tördelt levonatban (1911) szó szerint megfelel a Nyugatváltozatnak (1908). A szerző azonban a korrektúrában sokat javított, még hat kéziratos lapot is csatolt a levonathoz. Csaknem bizonyos, hogy ebből a példány­ból szedték ki Gyomán a Hét mesében (1918) megjelent szöveget. A tördelt levonat a betoldásokkal köztes változatnak tekinthető, nem mindenben felel meg a Kner-kiadás szövegének. Ugyanebben a kötetben jelent meg (számos javítással) a Mosolygó Tündér Ilona meséje és a Muzsikus mese is. Kner Izidor 1918-ban egy másik kötetét is kiadta. A Kalandok és figurák első ciklusának nyitó darabja a Marianne országa, melynek új alcíme (zárójelben, kézírással) is ebben a levonatban tűnik fel először: Egy neurasthéniás nap története. Az Ibolya a kérészéletű Renaissance folyóiratban jelent meg 1910-ben, a törpékről szóló mesét azonban többé nem gyűjtötte kötetbe. Igaza van Lenkei Júliának, A csend vagy Embermesék és tündérmesék címmel Balázs Bélának nem jelent meg könyve, 45 de egyetlen vászonkötésű példányban mégiscsak létezik.




JEGYZETEK

1 Németh György: Saeculum (1993). In: Németh György: A zsarnokok utópiája. Antik tanulmányok. A kútnál. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1996.118. [vissza]

2 William Shakespeare: Coriolanus (1605-1608). Fordította Petőfi Sándor. In: Shakespeare összes művei. 2. Tragédiák, színművek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964. (1.1) 685. – Az eredeti: The kingly-crowned head, the vigilant eye, / The counsellor heart, the arm our soldier, / Our steed the lég, the tongue our trumpeter. [vissza]

3 Vö. Kövecses Zoltán: A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe (2002). Fordította Várhelyi Gabriella és Kövecses Zoltán. Test és Lélek. Sorozatszerkesztő Kovács Ilona. Typotex Kiadó, Budapest, 2005. (Glosszárium) 245-247. [vissza]

4 Cs. Szabó László: Orpheus és Eurydike (1934). In: Cs. Szabó László: Apai örökség. Franklin-Társulat, Budapest, é. n. [1936] 83. [vissza]

5 Fekete István: Alkony (1941). In: Búcsú. (Elbeszélések) Szent István Társulat, Budapest, 1982. 69. [vissza]

6 Szilágyi István: Kő hull apadó kútba (1975). Regény. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. (I) 6. [vissza]

7 Fekete István i. m. 69. [vissza]

8 Füst Milán: Dániel bíró (1920). In: Füst Milán: Összegyűjtött elbeszélései. II. Egy nap története Didó lányom életéből. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Petrányi Ilona. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2003. 49. [vissza]

9 Tamási Áron: Hazai tükör. Krónika 1832-1853. Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1953. (VI) 268. [vissza]

10 Vö. Borbély Gábor: Civakodó angyalok. Bevezetés a középkori filozófiába. Participatio. Sorozatszerkesztő Borbély Gábor és Geréby György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008. (16.4.1) 291-292. [vissza]

11 Vergilius: Georgica. III. 284. – Bánk József fordításában: Rohan a soha vissza nem térő idő. Bánk József: 3500 latin bölcsesség. Szállóigék, velős mondások latinul és magyarul (1992). Szent Gellért Egyházi Kiadó, Szeged, 1993. (1217) 127. [vissza]

12 Ovidius: A szerelem művészete (Kr. e. 1 – Kr. u. 2). Fordította Bede Anna. Európa Könyvkiadó-Helikon Kiadó, Budapest, 1982. (III. 65). 57. – Az eredeti: cito pede labitur aetas. [vissza]

13 Tolnai Ottó: Most majd én vezetgetlek tégedet. In: Prózák könyve. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1987. 253. [vissza]

14 Nádas Péter: Protokoll (1966). Elbeszélésnek alávetett tragikomédia. In: Nádas Péter: Drámák. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.15. [vissza]

15 Wass Albert: A funtineli boszorkány (1959). Wass Albert életmű-sorozat. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999. 3. (2) 55. [vissza]

16 Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1985. 161. [vissza]

17 Cholnoky László: Kísértetek (1926). In: Cholnoky László: Piroska. Hat regény. Ködlovagok. Sorozatszerkesztő Kőrössi P. József. A kötetet összeállította, a szöveget gondozta és az utószót írta Nemeskéri Erika. Nórán Könyvkiadó, Budapest, 2000. (II. 1) 561. [vissza]

18 Karácsony Benő: Pjotruska (1927). Regény. Az előszót írta és a függeléket összeállította Tánczos Vilmos. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1986. (I. VI) 76. [vissza]

19 Szalay Zoltán: A megigazult vámos. Irodalmi Szemle, XLVII. évf. 2004. 3. sz. 13. [vissza]

20 Vö. Wass Albert: Mese az erdőről (1946). Erdők Könyve Mesesorozat 1. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2005. [vissza]

21 Szilágyi István: Agancsbozót. Regény. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990. (III. 16) 215. [vissza]

22 Kós Károly: A Gálok (1921). Kisregény. In: Kalotaszegi krónika. Hét írás. A bevezető tanulmányt Varró János írta. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. (III) 84. [vissza]

23 Karácsony Benő i. m. (I. XII) 141. [vissza]

24 Oda egy görög vázához (Ode on a Grecian Urn. 1819). – Az eredeti: THOU still unravish'd bride of quietness, / Thou foster-child of Silence and slow Time… [vissza]

25 Tristan Tzara a manifesztumban kifejti, hogyan kell dadaista verset írni. Valamelyik napilapból ki kell ollózni egy cikket, amelynek hosszúsága megfelel a tervezett költemény terjedelmének. A cikk minden egyes szavát ki kell vágni, majd jól összekeverni és egymás után kihúzni. Végül hozzáfűzi: „A vers önre fog hasonlítani.” – Tristan Tzara: Dada kiáltvány a gyenge szeretetről és a keserű szeretetről (1920). In: AA úr az antifilozófus. Dadaista kiáltványok és válogatott versek 1914-1936. Válogatta és fordította Parancs János. Orpheusz Könyvek, Orpheusz Könyvkiadó, Budapest, 1992. (VIII) 54. [vissza]

26 A csend füle más nyelvekben is fel-felbukkan, de nem idiomatikus kifejezésként. Mary Shelley Valperga (1823) című történelmi regényében a szerelmes Euthanasia „egyedül a csend fülének önthette ki szíve kincseit” (she had poured out the treasure of her heart to the ear of silence alone). Mary Shelley: Valperga, or, The Life and Adventures of Castruccio, Prince of Lucca (1823). Ed. Tilottama Rajan. Broadview Press Ltd., Peterborough (Ontario), 1998. (9) 143. – Lewis P. Turco különös kompilációjában is füle van a csendnek (The Ear of Silence. 1991). Az amerikai költő, az új formalizmus egyik képviselője „A Sampler of Hours” ciklus verseit javarészt Emily Dickinson leveleinek szövegéből állította össze, ezek egyike A csend füle. Lewis Turco (ed.): Emily Dickinson, Woman of Letters: Poems and Centos from Lines in Emily Dickinson's Letters. State University of New York Press, Albany (New York), 1993.14. – A szókép John Greenleaf Whittier The Pennsylvania Pilgrim (1872) című költeményében is előfordul, amelyben a kvéker költő a nagy elődöt, Francis Dániel Pastoriust, a rabszolga-felszabadítás első szószólóját dicsőíti. – Pablo Picasso egyetlen nap alatt papírra vetett abszurd dramolettjében (Le Désir attrapé par la queue) a Nagylábujj monológjának rövid részlete Tamkó Sirató Károly fordításában így hangzik: „Mikor a csend fülei mögött hallgatózom” (Quand j'écoute á Toreille du silence – szó szerint: Mikor a csend fülével haliga tódzom). Pablo Picasso: A telibe viszonzott vágyakozás (1941). Abszurd dramolett. In: Tamkó Sirató Károly: A hegedű vőlegénye. Válogatott műfordítások. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1971. (III. 1) 200. – A finn költészet megújítója, az 1952-ben elhunyt Aaro Hellaakoski Este (Ilta. 1946) című versének egyik sorát Szopori Nagy Lajos így ültette át magyarra: „Hangokat csupán a csend füle hallhat.” Tótfalusi István változata már kételkedésre ad okot e páros csendszerv meglétében: „A fülek csak csendesen figyelnek.” A sor eredetije pedig igazolja a gyanút: Vain hiljaisella on korvat kuulla. – Ebből a szempontból is rendkívül tanulságos Kicsi Sándor András Miből lehet arc? (1992) című tanulmányáéin: Kicsi Sándor András: Szószemantika. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 73. Sorozatszerkesztő Kiss Gábor. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2007. 38-40. [vissza]

27 Das Auge des Schweigens. 1943/1944. Saint Louis (Missouri), Washington University, Gallery of Art; Ein geliebenes Ohr. 1935. Az egykori Yves Tanguy-gyűjteményben. [vissza]

28 Das Knie. Molnár Imre fordítása. – Az eredeti: Ein Knie geht einsam durch die Welt. / Es ist ein Knie, sonst nichts! [vissza]

29 Jaschik Álmos: Ady-illusztrációk. Nyugat, XIII. évf. 1920. 7-8. sz. 391. [vissza]

30 Elek Artúr: Jaschik Álmos Ady-illusztrációi. Nyugat, XIII. évf. 1920. 7-8. sz. 440. [vissza]

31 Ady Endre válogatott versei. Szerkesztette Dóczy Jenő. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Budapest, 1921. 120-121. között. – A vers a 120. lapon van, az illusztráció átellen- ben, a számozatlan páratlan oldalon látható, a két lapot áttetsző hártyapapír választja el egymástól, alul a vers címével. [vissza]

32 Tavaszy Noémi művére Ady Endre kiváló ismerője, relikviáinak gyűjtője, Gazdag István hívta fel a figyelmemet. [vissza]

33 Csáth Géza: Fekete csönd (1905). In: Csáth Géza: Mesék, amelyek rosszul végződnek. Összegyűjtött novellák. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Szajbély Mihály. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1994. 9-10. – A novella első változata a Bácskai Hírlap 1905. augusztus 20-i számában jelent meg, majd 1906. április 26-án a Budapesti Naplóban, két év múlva pedig A varázsló kertje (1908) című kötetben. [vissza]

34 Csáth Géza i. m. 10. és 11. [vissza]

35 Ady Endre versét, melyet Milánóban vetett papírra, a Budapesti Napló közölte 1906. október 14-én. Éji utak főcímmel két költeménye olvasható a lapban, ez volt a második, akkor még Jó Csönd herceg címmel. A verset – kisebb változtatásokkal – a Vér és Arany kötet „Az ős Kaján” ciklusába illesztette. A könyv impresszumában – talán üzleti megfontolásból – 1908 szerepel, pedig 1907. december végén került a könyvkereskedések polcaira. – Balázs Béla meséje a Nyugat 1908. évi 14. számában (július 16.) jelent meg. Kötetbe gyűjtve először Kner Izidor adta ki Gyomán: Hét mese. 1918.117-157. – A borítón és a címlapon viszont 1917 szerepel kiadási évként, a magyarázat a 7. lapon olvasható: „A könyvdíszítés Kozma Lajos munkája. Készült az erdélyi havasokban 1917. esztendőben, a nyugalmas téli szálláson.” [vissza]

36 Balázs Béla: A csend (1908). In: Balázs Béla: Hét mese. Kner Izidor kiadása, Gyoma, 1918.118. és 121. [vissza]

37 Vö. Rába György: Csönd-herceg és a nikkel szamovár. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 9. skk. [vissza]

38 Vö. Zsellér Anna: Átültetés: fordítás és átköltés. – Rilke/Labé – Füst/Kaszab. Literatura, XXXV. évf. 2009.1. sz. (3) 75. [vissza]

39 Érdekességképpen említem meg, hogy e három írás közül kettő a zeneszerzőket is megihlette. Ady Endre versét Kelen Hugó (1888-1956) zenésítette meg, a Magyar Rádió 1956-ban készített felvételén Nyíri Pál énekel, Kelen Rózsi zongorázik. Huszár Lajos pedig Balázs Béla meséje nyomán komponált zeneművet, melynek szövegkönyvét Darvasi László írta. A csend című operájának ősbemutatóját 2005. február 11-én tartották a Szegedi Nemzeti Színházban. A Magyar Rádió csak a mű egyik részletét, A tündér áriáját őrzi, Dulics Tímeát a szerző kíséri zongorán (2002). – Ez úton is szeretnék köszönetét mondani Kelemen Évának (Országos Széchenyi Könyvtár, Zeneműtár) és Wirth Juditnak (Magyar Rádió, Hangarchívum) szíves segítségükért. [vissza]

40 Balázs Béla: Napló I. (1903-1914) Tények és Tanúk. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982. 486. [vissza]

41 A bevezetőnek egy 1982-ben közölt tanulmánya szolgált alapjául: Balázs Béla: A csend – Filológiai nyomozás egy nemlétező novelláskötet ügyében. Irodalomtörténet, LXIV. évf. (Új folyam XIV.) 1982. 3. sz. 629-638. [vissza]

42 Vö. Lenkei Júlia: Történet egy meg nem született novellás kötetről. In: Balázs Béla: A csend. Novellák, Úti levelek. Válogatta és az előszót írta Lenkei Júlia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 8. [vissza]

43 Feljegyzések és levelek a Nyugatról. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Vezér Erzsébet. Uj Magyar Múzeum. Irodalmi Dokumentumok Gyűjteménye 10. Szerkeszti Diószegi András és Illés László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 6119) 315. [vissza]

44 Vö. Lenkei Júlia i. m. 8. skk. [vissza]

45 Lenkei Júlia A csend (1985) című kötet első harmadába a következő írásokat válogatta: A csend; Ibolya; Embermese; Marianne országa; Mosolygó Tündér Ilona meséje; Történet a Lógody utcáról, a tavaszról, a halálról és a messzeségről. Minden esetben az első kiadás szövegét közölte újra, csak a helyesíráson és a központozáson változtatott. Ám nem érte be a szövegkiadással, a detektívregénybe illő mikrofilológiai remekléssel, a történelmi igazságtevés kétes buzgalma is vezette: „Hívjuk ki a sorsot, támadjon fel Balázs Béla egykori novelláskötet-terve egyéb korabeli írások társaságában, Szolgáltassunk igazságot Révai Nagy Lexikonénak, ha önhibáján kívül tévedett. Talán nem bánja ezt már Bársony István sem” (17). [vissza]

VISSZA

WIENER GYÖRGY

Orbán Viktor passzív forradalma

II. rész

5. A pártrendszer és a politikai magatartás analóg vonásai

A passzív forradalom időszakában kialakult pártszerkezet jóval nagyobb mértékben hasonlít a Horthy-rendszer politikai struktúrájához, mint a mostani állam­berendez­kedés az akkori alkotmányos rendhez. Ennek alapvető oka az, hogy mindkét perió­dust egy olyan hegemón szisztéma jellemzi, melyben a keresztény nemzeti ideológiát valló formáció egyértelmű túlsúlya érvényesül. Az 1922-től 1944-ig tartó időszakban éppúgy az Egységes Párt, majd két jogutóda, a Nemzeti Egység Pártja, illetőleg a Magyar Élet Pártja bizonyult egyedüli kormányzóképes erőnek, mint 2010 óta a Fidesz-KDNP szövetség. E történelmi párhuzamról is szólt Orbán Viktor 2009. szeptember 5-i kötcsei beszéde, amely a centrális politikai erőtér meg­hirde­tésével 15-20 évre jelentette be formációja igényét a kormányzati hatalom gyakor­lására. Ez a koncepció oly módon zárja ki a politikai váltógazdálkodást, hogy közben elismeri a jobb- és a baloldali ellenzék létjogosultságát, ám ezeket az alakzatokat marginális szereplőknek tekinti. Ily módon a centrumot a Fidesz-KDNP szövetség foglalja el, mely kétfrontos harcot hirdet a szélsőségekkel szemben, miközben deklaráltan is a jobbközép mezőben helyezkedik el. E viszonyrendszerben tehát már a centrista liberalizmus is szélsőségnek minősül, s még inkább e körbe tartozik a baloldal valamennyi áramlata, a mérsékelt szociáldemokrácia éppúgy, mint a modern eurobal vagy az ortodox kommunista irányzat.

E megközelítés lényegében Bethlen István felfogását követi, aki hasonló­képpen értékelte mind a Magyar­országi Szociál­demokrata Párt, mind a liberális formációk helyét kora politikai rendszerében. Ennek jegyében kötötte meg 1921 decemberében a Bethlen-Peyer paktumot, mely nemcsak korlátokat emelt a munkás­mozgalom elé, hanem egyben arra is kötelezte a szociáldemokratákat, hogy hagyja­nak fel passzív maga­tartásukkal, s a rendszer külföldi legitimáció­jának erősítése érdekében vegyenek részt a parlamenti választásokon. Ugyanakkor a megállapodás tiltotta a munkáspárt és a liberális formációk szövetkezését, amit a miniszterelnök veszélyesnek ítélt, hiszen az elvileg lehetőséget teremtett egy kormányképes ellenzék létrehozására. Amikor az 1922-es választások előtt e politikai erők koordinált együtt­működést alakítottak ki, elosztva egymás között az egyéni körzeteket, a kormány – eredeti szándékától eltérően – nemcsak a liberális pártokra, hanem a szociál­demokratákra is erőteljes adminisztratív nyomást gyakorolt. Ezt követően 1922 őszén, az Ellenzéki Pártszövetség megalakulása után az egységes párti politikusok erkölcstelen tömörülésnek nevezték az újjászervezett blokkot, melyet aztán Bethlen István november 19-i hódmezővásárhelyi beszédében az őszirózsás forradalmat előkészítő koalícióhoz hasonlított. 28 Ezzel egyidejűleg a kormány azokat a politikai erőket is támadta, amelyek az olasz mintát követve magyar fasiszta mozgalom létre­hozására törekedtek, 1923 nyarán pedig a miniszterelnök kiszorította a kormány­pártból a szélsőjobboldali politikusokat, akik így egy új formáció, a Fajvédő Párt (hivatalos nevén Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt) létrehozására kényszerültek.

Az idő előrehaladtával a bethleni kétfrontos politika sajátos hullámzást mutatott. A népszövetségi kölcsön megszerzése előtt a kormányfő valóban tett gesztusokat a polgári és a munkásbaloldal irányába, azt a látszatot keltve, hogy hosszabb távon nem zárkózik el a rendszer liberalizálásától. A hitelmegállapodást követően viszont a korábbiaknál is határozottabban a liberálisok és a szociál­demokraták margina­lizálására törekedett. Az ellenzéki bojkott ellenére szigorította a házszabályt, a szavazati jogot tovább korlátozó választási törvényt fogadtatott el, megakadályozta, hogy a győztes Demokratikus Szövetség átvegye a főváros irányítását, s végezetül, a frankhamisítási ügy visszájára fordításával, a nemzeti érdek védelmezőjeként lépett fel a különféle baloldali formációkkal és a legitimistákkal szemben. Különösen ez utóbbi ügy, valamint a gazdasági konszolidáció játszott döntő szerepet abban, hogy az 1926 decemberében lebonyolított voksoláson a kormánypárt elsöprő győzelmet ara­tott, amihez egyébként a közigazgatás választási visszaélései is hozzájárultak. Ha­tal­mas, több, mint kétharmados törvényhozási mandátumarányát Bethlen a szociál­demokraták és a liberálisok további visszaszorítására is felhasználta, nyilvánvalóvá téve, hogy az ellenzék kormányzati aspirációi teljesen meg­alapozatlanok, miközben 1928 szeptemberében a fajvédők visszatérhettek az Egységes Pártba. 29 Kormányzati idő­szakának végén mégis úgy tűnt, hogy a konzervatívabb liberálisok, esetleg koalíciós partnerként, részt vehetnek a végrehajtó hatalom gyakorlásában, lemon­dását követően azonban kiderült, hogy miniszteriális pozícióba az ellenzék leg­mérsé­keltebb képviselői sem kerülhetnek. 30

Szemben a hegemón politikai struktúra megteremtésével, a „középre” pozicio­nálással, valamint a kétfrontos harccal, az Egységes Párt, illetőleg a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség meg­szervező­désének körülményei kevéssé hasonlítanak egy­máshoz, párhuzamos vonásokkal azonban e téren is találkozhatunk. Mint közismert, Bethlen István a Kisgazda Pártba belépve, e formáció bázisán hozta létre azt a politikai erőt, amely aztán több mint két évtizeden keresztül megkérdőjelezhetetlen hatalmi központként kormányozta az országot. Ezzel szemben a Fidesz önálló, sui generis pártként jött létre (bár eleinte sokan az SZDSZ „ifjúsági tagozatának” tekintették), centrális politikai erőterét azonban csak azt követően tudta kialakítani, hogy magába olvasztotta az 1990-1994 közötti jobbközép koalíció mindhárom formációjának kisebb-nagyobb részét. 2003-tól, szövetséggé válásától legalább hat (a KDNP-vel együtt hét) alakzatot fog át, szavazótábora pedig a szélsőjobboldaltól a nemzeti liberális középig terjed. E téren tehát az alapvető párhuzamos vonás az, hogy mind az Egységes Párt, mind a Fidesz egy meghatározó jelentőségű szervezeti és ideológiai átalakulás nyomán vált hegemón keresztény nemzeti formációvá; az előbbiből az agrárdemokraták szorultak ki, az utóbbiból pedig a radikális, illetőleg az alternatív liberálisok. Ugyanakkor Bethlen István már az új szisztéma keretében, Orbán Viktor viszont még jóval a 2009-2011-es politikai rendszerváltást megelőzően hozta létre konglomerátum jellegű pártját. 31

Bizonyos fokú hasonlóságot a két hegemón formáció társadalmi bázisa esetében is kimutathatunk, ám e dimenziót jellemzi leginkább az a törvényszerűség, hogy teljes körű restauráció nem mehet végbe. Az Egységes Párt elsősorban agrárius jellegű volt, hiszen mindenekelőtt a nagybirtokos arisztokrácia egy része és a dzsentri, illetőleg az utóbbihoz kötődő köztisztviselői és katonatiszti kar érdekeit képviselte, s e csoportokhoz képest kevésbé kötődött az ipari és a banktőkéhez. Emellett bázisában a nagy­gazdák és a középbirtokos parasztok is megjelentek, amit jórészt az elődpárt falusi eredete magyaráz. Ezzel szemben a Fidesz-KDNP szövetség, mint ezt később részletesebben is kifejtjük, alapvetően a nemzeti burzsoázia politikai képviselőjévé vált, miközben a két világháború közötti felső szolgáltató rend (a keresztény nemzeti középosztály) leszármazottaira, a birtokos parasztságra, illetőleg a pártállami háttér­rel nem rendelkező menedzserekre és humán értelmiségiekre is erőteljesen támasz­kodik. 32 E társadalmi koalíciót az utóbbi években az ipari munkásság egy részének megnyerésével is bővítette, azon az alapon, hogy a nemzeti együttműködés érdek­közösséget teremthet a hazai burzsoázia és a proletariátus között. Ugyanakkor, a jelentős különbségek ellenére, párhuzamos vonásokkal a két hegemón párt bázisában is találkozhatunk, hiszen az 1930-as évek végétől, a „keresztény kereskedelem” megerősítésével az akkori kormányzó erő is mindinkább a nemzeti burzsoázia politikai szervezeteként működött.

A politikai spektrum baloldalát mindkét korszakban egy tagolt pártszerkezet jellem­zi, melynek szereplői azonban teljesen eltérő módon léptek színre. A Horthy-rendszer kezdetén a baloldal két meghatározó formációja, a Magyarországi Szociál­demokrata Párt és a Nemzeti Demokrata Párt már három, illetőleg két évtizedes múlttal rendelkezett, s a Tanácsköztársaság bukását követően csupán újjáalakult. Szintén tradicionális politikai erőnek tekinthetjük a végső formáját 1924-ben elnyert Országos Kossuth Pártot is, mely a dualizmus-kori Függetlenségi és 48-as Párt többlépcsős átváltozása nyomán jött létre. Teljesen új alakzatnak csupán a Rassay Károly vezette függetlenségi kisgazdákat nevezhetjük, akik 1921 februárjában távoztak anyaszervezetükből, s 1926-1928 között, Egyesült Balpárt néven, átmenetileg fuzionáltak a nemzeti demokratákkal. 33 Ezzel szemben a 2009-2011-es politikai rendszer­váltás időszakában a baloldalon meghatározó erőként csupán a Magyar Szocialista Pártot találhatjuk, mely az MSZMP jogutódaként már két évtizedes múlttal rendel­kezett, miközben a centrumban elhelyezkedő SZDSZ és a konzervatív liberá­lis­sá vált MDF az újabb átalakulás folyamatában lényegében megszűnt. Napjaink két másik balközép formációja, a Demokratikus Koalíció és az Együtt 2011 októberében, illetőleg 2013 márciusában szerveződött meg; az előbbi az MSZP-ből vált ki, az utóbbi pedig a Haza és Haladás Egyesület, az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) és a Szolidaritás szakszervezet bázisán jött létre, melyhez partnerként az LMP-ből kiszakadt Párbeszéd Magyar­országért (PM) is csatlakozott. A mostani periódus­ban tehát a széttagolódás a politikai rendszerváltás után következett be, jelezve az 1989-2010 közötti időszak pártszerkezetének radikális átalakulását.

A baloldali formációk helyzetértékelése és várakozásai viszont a két történelmi korszakban erőteljesen hasonlítanak egymáshoz. A legjellemzőbb közös vonás talán az, hogy politikai vezetőik az új rendszerek első éveiben nem ismerték fel a gyökeres változásokat, s így a dualizmus, 34 illetőleg az 1990-2010 közötti polgári demokratikus berendezkedés írott és íratlan normáinak megfelelően viselkedtek. Bethlen szociáldemokrata és liberális ellenzéke ekkor még átmenetinek vélte a keresztény nemzeti kurzust, feltételezve, hogy a nyugat-európai mintákat követve a szisztéma békés úton, fokozatosan demokratizálódik, s e változáshoz a mérsékeltebb politikusok néha még a miniszterelnököt is partnernek tekintették. Álláspontjuk annyiban megfelelt a politikai realitásoknak, hogy a bethleni konszolidáció időszaka első közelítésben a késői dualizmus folytatásának is tűnhetett, s a történelmi folyamatban valóban átmenetet képezett a századelő és az 1930-as évek akkor még alig prognosz­tizálható radikális jobboldali irányváltása között. 35 A 2010 áprilisában le­bonyolított választások után, mint erre a bevezetésben már utaltunk, a balliberális ellenzék politikusai és politológusai eleinte határozottan tagadták, hogy bármilyen érdemi átalakulás zajlott volna le a politikai rendszerben, amit alapvetően az újabb váltás formálisan alkotmányos módja magyaráz. Bár azóta e felfogás jelentős mértékben változott, a demokratikus pártok és teoretikus holdudvaruk általában továbbra sem az új szisztéma jellegének megfelelően döntenek, illetőleg értékelnek.

E helyzetmegítélésekkel függ össze, hogy a szociáldemokrata és a liberális ellenzék mind az 1920-as évek elején, mind 2010 után a kormány viszonylag gyorsan be­következő bukásával számolt, amit gazdasági kudarcok vagy nemzetközi fejlemények idézhetnek elő. A Horthy-korszak kezdetén a hazai baloldal, valamint az emigráció egyaránt úgy látta, hogy a nyugati nagyhatalmak csak átmenetileg fogadnak el egy erő­teljesen jobboldali, nacionalista kormányzatot, s hosszabb távon kikényszerítik a demokratizálást. Számított a korabeli ellenzék e téren a szomszédos államok, mindenek­előtt a Csehszlovák Köztársaság nyomásgyakorlására is, feltételezve, hogy ezek az országok is érdekeltek a rendszer megváltoztatásában. Ez az álláspont külö­nösen 1923-1924-ben, a népszövetségi kölcsönről folytatott előzetes tárgyalások idején erő­södött fel, azon vélekedés alapján, hogy a hitelnyújtást belpolitikai változásokhoz, esetleg egy koalíciós kormány létrehozásához köthetik. E várakozás azonban teljesen meg­alapozat­lannak bizonyult; bár kezdetben Francia­ország és a kisantant elutasította a kölcsön támogatását, Olasz­ország és Nagy-Britannia azonnal a Bethlen-kormány mellé állt, ez utóbbi jelezve azt is, hogy nem támaszt politikai feltételeket. Ily módon, akárcsak a királypuccsok idején, az angol kabinet meghatározó szerepet játszott a keresztény nemzeti kurzus megszilárdításában és konszolidációjának elősegítésében. Később aztán a francia és a csehszlovák kormány is elfogadta a kölcsönnyújtást, meg­elégedve azzal, hogy a fajvédőket kiszorították a hatalom- gyakorlásból; végső dönté­sük­höz az is hozzájárult, hogy túl szűknek találták a demokratikus berendezkedés társa­dalmi bázisát, s valójában nem is kívánták a status quo érdemi meg­változtatását. 36 Még egy alkalommal, a frankhamisítási ügy kirobbanása után várta az ellenzék, hogy a nyugati nagyhatalmak erőteljes fellépése nyomán a Bethlen-kormány távozni kényszerül, ám nemcsak az angolok, hanem a közvetlenül érintett franciák sem akarták a kabinet bukását, tartva egy újabb forradalom lehetőségétől. 37

A népszövetségi kölcsönnel végrehajtott államháztartási szanálás aztán gazdasági téren is megerősítette a keresztény nemzeti berendezkedést. Az 1925-1926-os költség­vetési évben 19,7 %-kal nőtt a nettó nemzeti termelés, mely ezáltal első alkalommal haladta meg a világháború előtti szintet. 38 Ily módon végérvényesen lezárult a bethleni konszolidáció, melynek sikere a rendszer elmozdíthatatlanságáról győzte meg azokat a társadalmi csoportokat is, melyek demokratizálódást, illetőleg radikális szociális változásokat igényeltek.

A Horthy-korszak kezdetének szociáldemokrata és liberális vezetői egyébként nem­csak a nyugati nagyhatalmak és a kisantant államok Magyar­országgal kapcsolatos politikáját ítélték meg tévesen, hanem az európai változások akkori trendjét sem ismerték fel. Úgy vélték, hogy egy lineáris történelmi fejlődés megy végbe, melynek során a konzervativizmus visszaszorul, s a liberális, illetőleg a demokratikus erők egyértelműen túlsúlyba kerülnek. Valójában az általános választójog elterjedése, a szovjet-orosz állam stabilizálódása, illetőleg az átmeneti európai forradalmi fellendülés következtében, ellenhatásként, megerősödtek a jobboldali autoritárius erők, melyek először Olasz­országban, majd az Ibériai-félszigeten a kormányzati hatalmat is meg­szerezték, felszámolva a parlamentáris berendezkedést. Az ellenzék azonban, bár tartott a hazai szélsőjobbra gyakorolt hatásától, Mussolini fasiszta rendszerét egyedi jelenségként értékelte, mely hosszabb távon nem befolyásolhatja Európa politikai fejlődését. E téren változás csak az 1929-1933-as világgazdasági válság után következett be, amikor a nácizmus németországi győzelme nyilvánvalóvá tette az általános demokratizálódásról vallott felfogás megalapozatlanságát.

2010-et követően a balliberális ellenzék számára a kérdés úgy merült fel, hogy mennyi ideig maradhat hatalmon az a kormány, amely unortodox gazdaságpolitikát folytat, illetőleg szabadságharcot hirdet az Európai Unióval szemben. Viszonylag hosszú időn keresztül ezen oldal közgazdászai és politikusai egyaránt úgy vélték, hogy a bankadó és az ágazati különadók bevezetése, a Nemzetközi Valutaalappal való együttműködés megszakítása és más hasonló jellegű lépések tartós stagnáláshoz, recesszióhoz, sőt akár államcsődhöz is vezethetnek. 39 E várakozás különösen 2011 őszétől erősödött fel, amikor a jobb módú devizahitelesek érdekében megteremtették a bankoknak súlyos veszteséget okozó végtörlesztés lehetőségét, ami időben egybeesett az európai adósságválság elmélyülésével. Ekkor egyébként, nem függetlenül a gaz­da­sági krízis újabb hullámától, az Európai Bizottság és a német kormány a görög, illetőleg az olasz kabinet távozását követelték, s nyomásukra mindkét országban jórészt technokraták kerültek hatalomra, akiket a parlamenti többség kényszerűen támogatott. Ilyen körülmények között a bizalomvesztés az Orbán-kormányt is elérte; zuhant a forint árfolyama, emelkedtek az állampapír-hozamok, s jelentősen növekedett az állam­csőd elleni biztosítási díj, a CDS összege. E fejlemények hatására 2011. november 17-én Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy a kabinet elővigyázatossági hitelmegállapodást kíván kötni a Nemzetközi Valutaalappal, az előzetes tárgyalások azonban hamar megszakadtak, ami a gazdasági helyzet további romlásához vezetett. A mélypont 2012. január 4-én következett be, amikor a bankközi devizapiacon az euróval 324 Ft-os árfolyamon kereskedtek, s ennek hatására a kormány közölte, hogy gyors megállapodásra törekszik az Európai Unióval és a Nemzetközi Valuta­alappal, Orbán Viktor pedig a jegybank elnökével egyeztetett a forint védelme érdekében. E verbális intervenciók, valamint a miniszterelnök és Barroso EU-bizottsági elnök január 24-i megegyezésének hatására a külföldi befektetők bizalma valamelyest visszatért; a forint erősödött, az állampapír-hozamok érzékelhetően csökkentek, s az ország leminősítése ellenére nyilvánvalóvá vált, hogy államcsőd egyáltalán nem fenyeget. Ez utóbbit ugyanis egyértelműen kizárta az a körülmény, hogy az MNB csaknem 36 milliárd euró devizatartalékkal rendelkezett. 40

Mindazonáltal 2012-ben a reálgazdasági folyamatok kedvezőtlenül alakultak; az előző évhez viszonyítva a GDP 1,7%-kal csökkent, amit a beruházások és a fogyasztás volumenének mérséklődése, az európai dekonjunktúra és a mezőgazdaság gyenge teljesítménye együttesen idézett elő. A technikai recesszió 2013 elején megállt, ám érzékelhető fordulat csak a harmadik negyedévben következett be. Ekkor a GDP 1,8%-kal, az utolsó három hónapban pedig 2,7%-kal emelkedett, éves szinten pedig a növekedés üteme 1,1% volt. A fordulathoz a kiugró mezőgazdasági eredmény, az uniós források gyorsított felhasználása és a kezdődő európai fellendülés mellett a jegybank új vezetése által meghirdetett növekedési hitelprogram is hozzájárult, mely a kis- és középvállalkozások fejlesztéseit finanszírozta. 2014 első negyedében a növekedési ütem elérte a 3,5%-ot, miközben az infláció, jórészt a rezsicsökkentés miatt, átmenetileg teljesen megszűnt. Ugyanakkor, Brüsszel követelésének megfelelően, 2012-ben a GDP arányos államháztartási hiány jóval 3% alatt maradt (2,2% volt), s így az ország kikerült a 2004 óta tartó túlzottdeficit-eljárás alól, amit a kormány sorozatos, ám nem a „fűnyíróelv” alapján végrehajtott megszorításokkal ért el. Ily módon, a balliberális politikusok és közgazdászok várakozásával ellentétben, 2013-ban Orbán Viktor is egyfajta bethleni konszolidációt valósított meg, amit a lakosság számára a reálkeresetek 2014 első negyedévében végbement 6,5%-os emelkedése tett érzékelhetővé. Egyedül az államadósság ellen meghirdetett küzdelem bizonyult eredménytelennek, melynek GDP arányos szintje 2014 tavaszára 84,6%-ra emelkedett. 41 Mindezen eredményeket a kabinet úgy érte el, hogy megállapodás nélkül zárta le a tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalappal.

Nem váltak valóra azok az ellenzéki várakozások sem, miszerint a gazdasági szabadság­harc és a polgári demokratikus intézményrendszer leépítése miatt Orbán Viktor az unióban teljesen elszigetelődik. Kétségtelen, hogy Brüsszel a 2010-ben elfogadott médiaszabályozást szinte azonnal élesen kritizálta, 2011. december 16-án pedig az IMF Olli Rehn pénzügyi biztos kezdeményezésére félbe szakította a tárgyalásokat. E radikális lépés hátterében az húzódott meg, hogy a kormány az MNB és a PSZÁF összevonásával Simor András jegybankelnököt az új szuper­szervezet vezetőjének akarta alárendelni, amit az unió a monetáris hatóság függetlenségének megsértéseként értékelt. 2012 januárjában aztán e tervezett változtatás, valamint az adatvédelmi biztosi tisztség megszüntetése, továbbá a bírák nyugdíjkorhatárának 62 évre történt leszállítása miatt az Európai Bizottság három kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, ezt megelőzően pedig az Európai Parlament liberális és zöld frakciója az ország szavazati jogának felfüggesztését kezdeményezte. E javaslatot azonban a néppárti, s némi habozás után a szocialista képviselőcsoport is elutasította; ez utóbbi álláspontját feltehetően az is befolyásolta, hogy az MSZP e szankció alkalmazását eleve nem támogatta. Orbán Viktor és Barroso előbb említett találkozója után a feszültség érzékelhetően mérséklődött, amit egyfelől az MNB és a PSZÁF össze­vonásának elhalasztása, másfelől pedig a kormány erős társadalmi bázisát jelző Békemenet magyarázott. Hozzájárult a konfliktus enyhüléséhez az is, hogy az Európai Néppárt a politikai szolidaritás elve alapján felsorakozott a Fidesz és a KDNP mögött.

Mindezen fejlemények ugyanakkor azt jelzik, hogy 2011 novembere és 2012. január vége között az új politikai rendszer nyilvánvalóan első válságának időszakát élte át. Ebből az ellenzéki beállítottságú média, a balliberális értelmiség egy része, sőt néhány szocialista politikus is azt a következtetést vonta le, hogy a fenyegető államcsőd és az unióval éleződő konfliktus miatt az Orbán-kormányt már akár 2012 márciusában-áprilisában egy többpárti szakértői kabinet válthatja fel. Bizonyos fokig e vélekedést erősítették azok a bizonytalan eredetű háttér­információk is, amelyek szerint Brüsszel Magyarország esetében is a görög és az olasz forgatókönyv alkalmazására készül, annak érdekében, hogy a miniszterelnöki tisztséget egy technokrata fideszes politikus töltse be. Az uniós intézmények azonban valójában nem törekedtek kormányfő-cserére, hanem csupán azt kívánták elérni, hogy a kabinet, követve az IMF és az EU elvárásait, változtasson gazdaságpolitikai irányvonalán, s pontosan tartsa be a közösségi normákat. 42

Több mint egy évvel később, 2013 márciusában az alaptörvény negyedik módo­sítása miatt ismét konfliktus alakult ki az unió és a magyar kormány között, melyet egyébként e lépéséért az Európa Tanács és az amerikai külügyminisztérium is élesen bírált. A kritika tárgya elsősorban az alkotmány-bíróság mozgásterének újabb szűkí­tése és egyes állampolgári jogok további korlátozása volt, s e változtatások negatív hatásaira hivatkozva mindhárom intézmény a parlamenti döntés elhalasztását kérte. Az országgyűlés azonban március 11-én elfogadta a negyedik módosítást, mely rövid távon még a német CDU-CSU részéről is ellenlépéseket váltott ki. Áder János köztársasági elnök berlini látogatását felhasználva Angela Merkel német kancellár felszólította az Orbán-kormányt, hogy vegye komolyan partnereinek aggo­dal­mait, a bajor parlament keresztény-szociális elnöke pedig lemondta a magyar ház­elnökkel tervezett találkozóját. Ugyanakkor a Bundes­tag­ban a CDU-CSU képviselői rend­kívül visszafogottan bírálták a negyedik módosítást, hangsúlyozva azt is, hogy e kérdés vizsgálata az uniós intézmények hatáskörébe tartozik. A brüsszeli parla­ment­ben viszont már nemcsak a liberális, hanem a szocialista frakció is Magyar­ország uniós szavazati jogának felfüggesztését fontolgatta, a testület német szociáldemokrata elnöke, Martin Schulz azonban az Európai Tanács március 14-15-i ülésén úgy foglalt állást, hogy szankciót csak akkor alkalmazhatnak, ha a közösségi jogba ütközést egyértelműen bizonyítják. 43 Végül is az Unió válasza az volt, hogy par­la­ment­je július 3-án elfogadta az ún. Tavares-jelentést, mely elmarasztalta a kormány­zatot az európai jogi normák és értékek megsértése miatt, e döntés azonban nem járt érdemi követ­kezmények­kel. 44 Közben az Európai Bizottság, elismerve az állam­háztartási egyensúly megteremtését, május 29-én megszüntette az ország elleni túlzott­deficit-eljárást, ami jelentős mértékben megerősítette az Orbán-kabinet brüsszeli pozícióját. 45 2013 őszétől, egyes kisebb súlyú kötelezettségszegési el­járások­tól és uniós támogatások kifizetése körüli vitáktól eltekintve, a kormány és az EU közötti konfliktusok lényegében megszűntek, s az Európa Tanács, valamint az amerikai külügyminisztérium is tudomásul vette az alaptörvény negyedik módo­sí­tá­sát. Jelentősen javult az ország szempontjából döntő fontosságú magyar-német kapcsolat is, amihez feltehetően az is hozzájárult, hogy 2013 szeptember végén a Magyar Villamos Művek jóval piaci árán felül megvásárolta az E.ON gáztározóit. 46 Bár Angela Merkel korábban azt várta, hogy az Orbán-kormány, ígéretének megfelelően, megfelezi a bankadót és kivezeti az ágazati különadókat, végül is megelégedett azzal, hogy a kabinet stratégiai megállapodást kötött számos német nagyvállalattal. A javuló magyar–német kapcsolat újabb állomásaként második kétharmados győzelmét követően Orbán Viktor Varsó után Berlinbe látogatott, ahol minden aktuális kérdésben megegyezett a kancellárral. 47 E találkozó csakúgy, mint a David Cameronnal folytatott korábbi tárgyalás, lényegében cáfolja azt az ellenzéki vélekedést, hogy a magyar kormányfő elszigetelődött az euró-atlanti régióban, bár kétségtelen, hogy Barack Obama elnöktől mostanáig nem kapott meghívást.

Vezető liberális és baloldali politikusok egyébként nemcsak a nyugati államok Magyar­országgal kapcsolatos álláspontját értelmezték tévesen, hanem Orbán Viktor szándékait is. Ügy vélték, hogy a miniszterelnök a keleti nyitáshoz képest másodlagos jelentőségűnek tekinti az euró-atlanti kapcsolatokat, sőt hosszabb távon az Unióból való kilépést tervezi. 48 E téren azonban alapvető célja valójában az, hogy politikai el­képzeléseit európai szinten is érvényesítse, hozzájárulva ahhoz, hogy a kontinens országai növeljék versenyképességüket, visszataláljanak keresztény gyökereikhez és meg­erősítsék nemzetállami létüket. Ennek jegyében állítja szembe a nemzetek Európáját a föderalizációs törekvésekkel és az Európai Egyesült Államok eszméjével, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a globalizált liberál­kapitalizmus megbukott, s helyét a tradicionális munkaalapú társadalomnak kell elfoglalnia, mely nem a spekulációra, hanem a termelő tőke túlsúlyára épül. Uniós befolyásának jelzése érdekében 2014. május 24-én, egy nappal a hazai európai parlamenti választás előtt bejelentette, hogy ellenzi a Néppárt jelöltjének, Jean-Claude Juncker korábbi luxemburgi miniszterelnöknek az Európai Bizottság elnökévé történő megválasztását. E lépése ugyanakkor nem volt független attól, hogy egy ideig Angéla Merkel sem igazán támogatta e személyi döntést, s csak saját pártja, a CDU nyomására változtatta meg álláspontját. Orbán Viktor egyébként még június közepén is úgy nyilatkozott, hogy megakadályozza Juncker jelölését. 49

Az 1920-as évek és a 2010 utáni időszak baloldali, illetőleg liberális ellenzékének politikai magatartása természetesen nem véletlenül hasonlít egymáshoz. Mindkét periódusban a passzív, restaurációs forradalom jellegzetességei magyarázzák, hogy a keresztény nemzeti kurzus ellenfelei elsődlegesen tőlük független fejleményektől, a kabinet gazdaságpolitikai kudarcától vagy kedvezőtlen nemzetközi megítélésétől várják a rendszer felbomlását, miközben számos sikertelen kísérletet tesznek, hogy kormányzóképes, valós alternatívát felmutató erővé váljanak. A Horthy-korszakban az 1918-1919-es aktív forradalmak bukása zárta ki, hogy a baloldal radikális ellenzéki politikát folytasson. Az MSZDP élén csak olyan politikusok állhatták, akik egyáltalán nem vagy csak kevéssé „kompromittálódtak” a Népköztársaság, illetőleg a Tanács­köztársaság idején. A centrum és a balszárny képviselői jórészt emigrációba kény­szerültek az őket fenyegető büntetőeljárások miatt, s legfeljebb Bécsből be­folyásol­hatták pártjuk irányvonalát. Ilyen körülmények között a hazai szociál­demokrata vezetők minden éles helyzetben hangsúlyozták, hogy elutasítják a forradalmi megoldásokat, a szocializmus megvalósítását csak távoli célnak tekintik, s a nyugati polgári demokrácia politikai rendszerének átvételét is kizárólag békés, par­lamen­táris úton kívánják elérni. 50 Hasonló álláspontot foglaltak el a demok­ratikus átalakulás kérdésében a liberális alakzatok is.

E politikai erők nemcsak az államberendezkedés jellege miatt és a szélsőjobb- oldal hatalomra jutásától való félelmükben utasították el a törvényes formáktól való eltérést, hanem azért is, mert 1918-1919-es tapasztalataik szerint a radikálisabb fel­lépés permanens forradalomhoz, s ennek révén a polgári társadalom fel­számolá­sá­hoz vezethet. Ezen álláspontjuk választotta el a hazai liberálisokat a polgári radikális emigrációtól, mely továbbra sem zárta ki a határozottabb módszereket politikai eszköz­tárából, bár változást elsősorban szintén a nyugati nagyhatalmak, illetőleg a kisantanthoz tartozó országok fellépésétől várt. 51 Végső soron azonban mind a szociál­demokrata, mind a liberális ellenzék mozgásterét a forradalmak bukásából fakadó kiábrándultság, a trianoni békediktátum, a sikeres bethleni konszolidáció, majd a világgazdasági válság után a nácizmus és a fasizmus térnyerése szorította rendkívül szűk korlátok közé.

A 2009-2011-es politikai rendszerváltás ugyan nem aktív forradalmak bukása után zajlott le, ám két, önmagát progresszívnek nevező korszakot követett. Az állam­szocialista kísérlet kudarca, majd a polgári demokratikus berendezkedésből való, korábban már említett tömeges kiábrándulás lényegében zárójelbe tette a haladás eszméjét, lejáratva először a radikális baloldaliságot, majd a mérsékelt szociál­demokráciát és a liberalizmust is. Ilyen körülmények között a neohorthysta, keresz­tény nemzeti kurzus ellenzéke, csakúgy, mint az 1920-as évek polgári és munkás­baloldala, állandóan saját múltjával kénytelen szembesülni, ami alapvető akadályt jelent a jövőre vonatkozó koncepciójának megfogalmazásában. Az államszocializmus több mint 40 éves periódusát, bár eltérő hangsúllyal, az MSZP, a DK és az Együtt-PM egyaránt elutasítja, sőt az utóbbi, számos balliberális teoretikushoz és publicistához hasonlóan, a mostani berendezkedést a Kádár-rendszer egyfajta második kiadásának tekinti. Ezzel szemben a polgári demokrácia 20 évét a három balközép formáció lénye­gében eltérően értékeli. A DK szinte teljes mértékben azonosul ezen időszakkal, s egyik alapvető feladatának az 1989-1990-es alkotmányosság helyreállítását tartja, a szocialisták a megszüntetve-megőrzés dialektikája alapján viszonyulnak a III. Köz­társaság­hoz, míg az Együtt-PM korszakváltást hirdet, mely nemcsak a mostani rendszerrel jelent gyökeres szakítást, hanem a jó kormányzás jegyében az azt meg­előző két évtizeddel is. 52 Ennek lényegét elsősorban a pártfinanszírozás rendbe­tételében, a korrupció leküzdésében, az ügynökakták nyilvánosságában és a társa­dalmi „közép” felemelésében jelölik meg, s elképzeléseikben valóban új elemként csupán a környezetvédő, zöld gondolat jelenik meg, amit főként az LMP-ből kivált PM fiatal politikusai képviselnek.

Az eltérő értékelések és a korszakváltás meghirdetése ellenére mindhárom bal­közép párt alapvető célja a polgári demokrácia klasszikus, nyugat-európai modell­jének helyreállítása. A legutóbbi politikai rendszerváltás során azonban éppen e beren­dezkedés bukott meg, s ezért szükségszerűnek tekinthetjük, hogy a demok­ratikus ellenzék nemcsak a szavazói viselkedés változásától, hanem az unortodox gazdaság­politika kudarcától és a kormány nemzetközi elszigetelődésétől is várta a politikai fordulatot. 2014 közepéig azonban egyik sem következett be, sőt a második kétharmados győzelem, a kezdődő gazdasági fellendüléssel és a kabinet európai el­fogadott­ságának erősödésével társulva, az 1920-as évek bethleni konszolidációjához hasonlóan az új politikai rendszer megszilárdulását bizonyítja. 53

Mind a Horthy-korszakban, mint 2010 után jelentős mértékben nehezítette a demok­ratikus ellenzék helyzetét a radikális baloldal illegalitásba szorítása, illetőleg gyen­gesége, amit szintén a passzív, restaurációs forradalmak jellegzetességének tekint­hetünk. Mint közismert, a Tanácsköztársaság bukása után a Kommunisták Magyar­országi Pártját betiltották, s az 1925. április 14-én megalakult Magyarországi Szocialista Munkás­párt működését is csupán rövid ideig, feltehetően az MSZDP gyengítése érdekében engedélyezték. 54 A polgári baloldali pártok és a szociál­demokraták egyébként, a forradalmi diktatúra tapasztalataira hivatkozva, támogat­ták a kommunisták kizárását a legális politikai közéletből, miként az 1989-1990-es rendszerváltást követően országos szinten az MSZP is elzárkózott a Munkáspárttal való együttműködéstől. E szocialista irányvonal a 2010-es váltás után is fennmaradt; 2012 elején a párt csak egyetlen, kivételes alkalommal vett részt a Baloldali Kerek­asztal tanácskozásán, miközben a DK eleve elutasította e kapcsolatfelvételt. Nem jött létre érdemi együttműködés az MSZP és a modernebb, baloldali szocialista és euro­kommunista szerveződések között sem, amit talán bizonyos fokig e formációk (Európai Baloldal, 4K!) gyengesége is magyaráz. 55 A politikai spektrum radikális bal­oldalá­nak hiánya meghatározó mértékben hozzájárul(t) ahhoz, hogy a tulajdon­képpen mérsékelt demokratikus ellenzék mindkét korszakban szélsőséges pozícióba kerül(t).

Végezetül, a két periódusban olyan hasonló vonásokkal is találkozhatunk, melyek a szélső­jobboldal létével, illetőleg viszonylag erős támogatottságával függnek össze. Mint erre korábban már utaltunk, a Horthy-korszak elején, 1923 augusztusában a fajvédők éppen az előrehaladó politikai konszolidáció miatt kényszerültek arra, hogy önálló pártot hozzanak létre, s ily módon a kormány, a kétfrontos harc jegyében, ettől a formációtól is elhatárolódhatott. A demokratikus ellenzék viszont, miközben támo­gatta a szélsőjobb visszaszorítását, sőt civil szervezeteinek feloszlatását is követelte, a parlamentben nemegyszer olyan helyzetbe került, hogy együtt szavazott a faj­védőkkel Bethlen javaslatai ellen. Ezen ismétlődő szituációk a liberálisok egy részét arra késztette, hogy a miniszterelnök mögött sorakozzon fel, a többség azonban a határozott ellenzéki politika folytatása mellett foglalt állást, noha Gömbös pártját tekintette legfőbb ellenségének. Ezzel együtt a baloldal valamennyi áramlata tartott attól, hogy Bethlen bukása esetén a szélsőjobboldal kerül hatalomra, s ezért mérsékelte a kabinet elleni támadásait. 56 Mindazonáltal, paradox módon, az ellenzéki lét kivételes esetben egy oldalra sodorta a polgári és a munkásbaloldalt a faj­védőkkel: 1924 februárjában a mérsékelt liberálisok és az októbristák, sőt fel­te­he­tően a nemzeti demokraták és a szociáldemokraták is arról tárgyaltak a szélső­jobb­oldal vezető politikusaival, hogy együttes akciójukkal elérhetik-e a Bethlen-kormány meg­buktatását. E kísérlet azonban már a kezdeti szakaszban meghiúsult, mert a demokratikus ellenzék felismerte, hogy még átmenetileg sem foghat össze a Fajvédő Párttal. 57

A 2010-es választást követően hasonló dilemmával szembesült az MSZP is, mely egyfelől azt várta a Fidesz-KDNP szövetségtől, hogy a többi parlamenti párttal együtt­mű­ködve szigetelje el a Jobbikot, másfelől viszont szintén olyan helyzetbe került, hogy ellenzéki erőként számos alkalommal a szélsőjobboldallal azonos módon vok­solt. Sőt, a még korábbról származó házszabályi rendelkezések arra kényszerítették a szocialistákat és az FMP-t, hogy a Jobbikkal közösen indítványozzák vizsgálóbizottság felállítását vagy politikai vitanap tartását. E kezde­ményezések ugyanis a képviselők legalább egyötödének támogatását igénylik, s ilyen szavazataránnyal 2010-2014 között e két formáció együttesen sem rendelkezett. E sajátos „szövetséget” a demokratikus ellen­zék csak 2012. december elején szakította meg, annak hatására, hogy Gyöngyösi Márton egy parlamenti felszólalásában a kettős állampolgárságú zsidó képviselők listázását követelte. A kormánypártok egyébként az alaptörvény meg­fogalmazásakor e parlamenti erőviszonyokat is figyelembe vették, előírva, hogy csak a képviselők legalább egynegyede kérhet utólagos normakontrollt az alkotmány­bíróságtól. Ily módon az új szabályozás nemcsak az actio populárist szüntette meg, hanem azt is kizárja, hogy az ellenzék közvetlenül a taláros testülethez fordul­hasson az alaptörvény-ellenesnek tartott törvényekkel szemben.

Miközben egyes ügyekben a demokratikus erők és a szélsőjobboldal látszólag azonos oldalra kerültek, valójában a Fidesz-KDNP szövetség és a Jobbik között nem jött létre egyértelmű határvonal. Mindkét formáció ugyanis a két világháború közötti idő­szakot tekinti mértékadó mintának, bár kétségtelen, hogy az előbbi a mérsé­kel­tebb, míg az utóbbi inkább a radikálisabb keresztény nemzeti politikusokat követi. E különb­ség hátterében elsősorban az húzódhat meg, hogy a Fidesz-KDNP szövetség, mint ezt rövidesen részletesebben is tárgyaljuk, főként a nemzeti burzsoázia nagy- és középtőkés frakcióinak érdekeit képviseli, a Jobbik viszont alapvetően a közép- és kis­vállalkozók, valamint a birtokos parasztság pártjaként működik. Ez egyben azt is jelenti, hogy az uralkodó osztályon belüli „őrségváltást” szélesebb társadalmi bázison kívánja megvalósítani, előtérbe helyezve a családi gazdaságok és a földvédelem ügyét. E politikai irányvonalat a balliberális közgazdászok és publicisták tévesen anti­kapitalistaként jellemzik, ám e platform, az 1920-as évek Fajvédő Pártjáéhoz hason­lóan, az etnikai alapon felfogott magyarság számára kívánja a burzsoává válást biztosítani. 58

(A III. rész 2015. évi második számunkban jelenik meg.)




JEGYZETEK

28 Bethlen e beszédében hangsúlyozta, hogy „Magyarországon nincsenek és nem is lehetnek meg egy, az angolhoz hasonló parlamenti váltógazdaság megteremtésének feltételei.” L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919- 1931) Akadémiai Kiadó Budapest 1980 92. old. Ezzel összefüggésben az Ellenzéki Párt- szövetséget úgy értékelte, hogy „Együtt van az a társaság, amely 1918-ban megcsinálta a forradalmat. Ez a társaság nem is liberális, csak rombolni tud.” A miniszterelnök élesen támadta a szövetkezett ellenzéket. Népszava 1922. november 21. Idézi Serfőző Lajos: uo. 129. old. E bethleni megfogalmazás azután visszaköszönt a Fidesz egyik szóvivőjének, Selmeczi Gabriellának az ellenzéki összefogás kiszélesítésére reagáló nyilatkozatában, amely szerint „A baloldalon ma is ugyanazok vannak együtt, akik tönkretették az országot.” Fidesz.hu 2014. január 8. [vissza]

29 1926. decemberi választási győzelme után Bethlen „a néma és tehetetlen ellenzékre is össztüzet zúdított, a liberálisokat radikalizmussal és azzal vádolta, hogy a királykérdés feltámasztásával akarják megbontani a konszolidált rendet… Bethlen most nem a legitimistákat, hanem a szabad királyválasztó Rassayt vádolta és támadta. Az MSZDP-t a miniszterelnök a kommunista mozgalommal azonosította, a polgári társadalmat óva intette a szociáldemokratákkal való »kokettálástól«, s igen éles hangon szögezte le, hogy a polgárságot meg kell védeni, a munkásságot pedig fel kell szabadítani a szociáldemokrácia »terrorja« alól. Vass József miniszter azt fejtegette, hogy a liberalizmus, mint eszmerendszer ellentétes az államérdekekkel.” L. Nagy Zsuzsa: uo. 180. old. [vissza]

30 A mérsékelt liberálisok kormányzati aspirációiról lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 204- 207.; 229. old. [vissza]

31 A hegemón pártok konglomerátum jellegéről lásd Csizmadia Ervin: Magyar pártok: a jelenig tartó múlt. Érvek egy történelmi pártértelmezési keret kialakítása mellett In: Bayer József és Boda Zsolt (szerk.): A rendszerváltás húsz éve. Változások és válaszok L'Harmattan Kiadó MTA Politikai Tudományok Intézete Budapest 2009 140-141.; 145.; 147-148.; 151. old. [vissza]

32 E sajátos társadalmi koalícióról lásd Wiener György: Az 1998 évi országgyűlési választások In: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1998-ról Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1999 177. old. [vissza]

33 A polgári baloldal három pártjáról részletesen lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 60-75.; 166-170. old. [vissza]

34 Az ellenzéknek „rá kellett eszmélnie, hogy politikája más idősíkokban mozgott, mint a kormányé. Az ellenzékiek lélekben még bizonyos mértékig a dualizmus viszonyai közt éltek, politikai kultúrájuk nem illeszkedett a húszas évek Magyar­országának viszonyaihoz. 1924 és 1926 között keserűen kellett megtapasztalniuk, hogy tévedtek, s az utolsó lecke maga az 1926. decemberi választás volt.” Kende János: Egy túlnyert választás – 1926 In: Földes György-Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920-2010 Harmadik bővített, átdolgozott kiadás Napvilág Kiadó Budapest 2010 131. old. Lásd erről még Kende János: uo. 111-112. old. [vissza]

35 „Az ellenforradalmi rendszer második szakaszából visszatekintve a 20-as évekre, még inkább szembetűnik, hogy azok sok tekintetben átmenetet képeztek, hogy még nagyon erőteljesen magukon viselték a XIX. század, illetve a dualista kor jegyeit. A liberális ellenzék a forradalmak ütán tulajdonképpen a dualizmus idején meglendült polgári fejlődést akarta továbbvinni, s nemcsak gondolkodását, de politikai tevékenységét is jórészt a régi formák, keretek fogták be. A 20-as években létrehozott szövetségek, blokkok egyenes leszármazottai voltak a századelő hasonló formáinak.” L. Nagy Zsuzsa: uo. 229. old. [vissza]

36 Részletesebben lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 35-36.; 111-119. old. L. Nagy Zsuzsa összegző értékelése szerint „1924 tavaszán-nyarán végleg bebizonyosodott, hogy a hazai baloldal a kölcsön kapcsán sem számíthat semmiféle külső támogatásra, hogy ideáljaik, az angol és a francia polgári demokráciák, a Csehszlovák Köztársaság tökéletesen beérik azokkal a változásokkal, amelyek a fajvédő szélsőjobboldal háttérbe szorítását és ennek közvetlen következményeit tartalmazzák, de ezen túlmenő, nagyobb és mélyebb változásokat nem kívánnak. Nem, mert minden változás megbolygatta volna azt az erőegyensúlyt, amelyet a békerendszerrel kialakítottak, és amelynek fenntartásához a magyar ellenforradalmi rendszer bethleni formája teljes biztosítékot nyújtott számukra. E szempont mellett teljesen háttérbe szorult a magyarországi demokrácia megerősítésének lehetősége, annál inkább, mert annak bázisát az országon belül túl sokra nem becsülték…” uo. 118-119. old. [vissza]

37 Lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 159-160. old. [vissza]

38 Az adatot lásd Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Központi Statisztikai Hivatal Budapest 1996 94. old. [vissza]

39 Így például Békési László értékelése szerint „a magyar kormány szembemegy az objektív követelményekkel, rontja és nem javítja a magyar gazdaság működésének feltételeit, intézkedéseivel a pénzügyi csőd szélére sodorja az országot, feléli a gazdaság tartalékait, elzálogosítja a jövőt, vállalkozások és családok tömegeit hozza kilátás­talan helyzetbe.” Békési László: Látlelet a magyar gazdaságról 2012. február­jában Élet és Irodalom LVI. évfolyam 7. szám február 17. 3. old. Idézi: Csáki György: Egy bukásra ítélt szabadságharc A második Orbán-kormány gazdaságpolitikája nemzetközi metszetben In: Szeredi Péter és Szigetvári Viktor (szerk.): Kisiklott forradalom. Tanulmánykötet a második Orbán-kormány második évéről József Attila Alapítvány Budapest 2012. 130. old. Bihari Péter, a Monetáris Tanács korábbi tagja is úgy látta, hogy az államfinanszírozás a válság küszöbére jutott. Lásd Bihari Péter: Megismételhető-e a magyar trükk? – súlyosak a gazdaság tünetei Napi Gazdaság 2012. március 5. Idézi: Csáki György: uo. [vissza]

40 A 2011 novemberétől 2012. február elejéig tartó időszak gazdasági és politikai eseményeiről részletesebben lásd Wiener György: A 2009-2011 évi politikai rendszer- váltásról Eszmélet 93. szám (2012) 48-51. old. [vissza]

41 Részletesebben lásd Kriván Bence. Bejött az év végi hajrá. A GDP a várakozásokat felülmúlva 1,1 százalékkal nőtt 2013-ban Népszabadság 2014. február 15-16. 9. old.; Infláció: eltűnt, de visszajön. Nulla százalék Népszabadság uo.; Blahó Miklós: Előremenetben az eurózóna. A német gazdaság gyorsulása várható, megindulhatnak a beruházások is. Népszabadság: uo.; Blahó Miklós: Lengyelország jobban teljesít. A három százalék alatti hiány az IMF szerint önmagában nem elég. Népszabadság 2014. április 10. 9. old.; Csak adósság ne volna. A hiány, a növekedés és az infláció is stimmel, mégsem lehet elégedett a kormány. Népszabadság 2014. május 6. 9. old.; Növekedés-optikai tuning nélkül. A gazdaság bővülése új munkahelyeket és bérinflációs nyomást is hoz Népszabadság 2014. június 20. 9. old. [vissza]

42 Lásd Wiener György: uo. 50-51. old. Orbán Viktor a Fidesz-KDNP frakció­szövetség 2012. február 8-i egri kihelyezett frakcióülésén egyébként megerősítette az eltávolítására irányuló kísérletet. „A hermetikusan zárt tanácskozáson a Park Hotelben szerda este maga a miniszterelnök beszélt arról hosszasan, hogy kik és milyen fronton tettek azért, hogy elmozdítsák, de megfogalmazása szerint a »puccskísérletet leverték«.” Csuhaj Ildikó: Orbán: Meg akartak puccsolni. A miniszterelnök keményen bírálta Tarlós István főpolgármestert. Népszabadság 2012. február 10. 5. old. [vissza]

43 Részletesebben lásd Wiener György: A passzív forradalom államának kialakulása In: Szeredi Péter (szerk.): Forradalom volt? Tanulmánykötet a második Orbán-kormány harmadik évéről. József Attila Alapítvány Budapest 2013 168-172. old. [vissza]

44 Az Európai Parlament alapjogi szakbizottsága azonban 2014. január 13-án mégis visszatért a Tavares-jelentésre, amikor tervezetet fogadott el az új koppenhágai mechanizmus létrehozásáról. „Ez objektív módon mérné, hogy a tagállamok a csatlakozás után is az uniós értékeknek és alapjogoknak megfelelően működnek-e.” E mechanizmus keretében szankciókat is életbe léptethetnek, ami akár az uniós pénzforrások befagyasztását is jelentheti. Ezért „Nem lehet azt mondani, hogy a Tavares-jelentést elfelejtették volna – értékelte a szavazás jelentőségét Göncz Kinga.” Visszaköszön a Tavares-jelentés. Népszabadság 2014. január 15. 3. old. [vissza]

45 Zalán Eszter: Nőhet Orbán mozgástere. A szankciók belengetése kellett ahhoz, hogy a kormány komolyan vegye Brüsszelt. Népszabadság 2013. május 29. 4. old. [vissza]

46 E tranzakcióról lásd például Mamitz István: Kezd összeállni az E.ON-vételár. Elenged az MVM a Vértesi Erőmű tetemes adósságából. Népszabadság 2013. augusztus 30. 10. old.; Marnitz István: Totális államosítás. Az E.ON-nal egy időben a Mollal is szerződhetnek cégvásárlásra. Népszabadság 2013. szeptember 18.1. old. [vissza]

47 Lásd Inotai Edit: „Már van elég önbizalmunk”. A kancellár is fogadta a magyar miniszterelnököt, aki sikertörténetnek nevezte az EU bővítését. Népszabadság 2014. május 9. 8. old. [vissza]

48 Ezt a véleményt legvilágosabban Fodor Gábor, a Magyar Liberális Párt elnöke fogalmazta meg. Lásd Fodor szerint Orbán ki akar lépni az EU-ból. Népszava 2013. augusztus 19. 2. old. [vissza]

49 Részletesebben lásd Zalán Eszter: Bővítik az arcképcsarnokot. Brit-svéd-holland- magyar koalíció Jean-Claude Juncker automatikus jelölése ellen. Népszabadság 2014. május 29. 4. old.; Pócs Balázs: Csúcsra jár az európai casting. Dávid Cameron ellenzőket toboroz, Jean-Claude Juncker hívei összezárnak. Népszabadság 2014. június 18. 7. old. Június 27-én aztán az Európai Tanács a brit és a magyar miniszterelnök ellenszavazatával Junckert jelölte az Európai Bizottság elnökének, akit július 15-én az Európai Parlament 422:250 szavazataránnyal, 47 tartózkodás mellett választott meg a tisztségre. Lásd Pócs Balázs: Akár tetszik, akár nem, ő győzött. Jóváhagyták Jean-Claude Juncker kinevezését az Európai Bizottság élére. Népszabadság 2014. július 16. 4. old. [vissza]

50 Ezt a politikai hitvallást legrészletesebben Peidl Gyula egykori miniszterelnök, a szociáldemokraták parlamenti frakciójának elnöke fejtette ki 1922 júniusában, a parlamentben elhangzott elvi nyilatkozatában. E deklaráció szerint a munkásmozgalom alapvető célja „nem valósítható meg máról holnapra, nem valósítható meg erőszakkal… nem valósítható meg különösen Magyarországon a fejlődöttebb és haladottabb nyugati államok megelőzésével… Ezért legközelebbi feladatunknak azt tekintjük, hogy a szükséges előfeltételek megteremtésével idomuljunk a haladottabb, fejlődöttebb nyugati államokhoz.” Az elvi nyilatkozat e szövegrészét idézi Sípos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944) Magyar História Gondolat 1988. 177. old. Éles politikai helyzetekben, mint például 1924. november végén, az ellenzéknek a parlamentből történt kivonulása után a szociáldemokraták egyértelműen megerősítették ezen álláspontjukat. Ekkor Bethlen vádjaira reagálva a frakció és a pártvezetőség kiáltványban deklarálta, hogy „a forradalmi törekvések távol állanak tőlük, hiszen éppen a jogrendért és a közélet tisztaságáért harcolnak.” A szociáldemokrata párt állásfoglalása a bethleni reakcióval szemben. Népszava 1924. november 30. Egy nappal korábban pedig a szervezett munkássághoz fordulva hangsúlyozták, hogy „nincs is arra szükség, hogy töméntelen véres áldozattal kíséreljék meg ennek az átkos rendszernek a megbuktatását… csak várni kell és nem kell sokáig várni, hogy ez az erőszakban és fertőben született rendszer önmagától megdőljön.” Tisztesség, munka, erkölcs. Népszava 1924. november 29. Mindkét szövegrészletet idézi Serfőző Lajos: uo. 236. old. [vissza]

51 Rassay Károly, a mérsékelt liberális ellenzék és az októbristák viszonyát érintve úgy fogalmazott, hogy „Én szabadelvűséget akarok, de nem akarok októbert és nem akarok olyanokkal együtt­menni, akik egy sikertelen forradalom után maguknak akarják vindikálni a vezetést.” Rassay Károly harcias beszéde. Az Újság 1923. február 13. A szövegrészletet idézi L. Nagy Zsuzsa: uo. 93. old. A hazai ellenzék és az emigráció politikai céljainak különbségéről, lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 52-53. old. [vissza]

52 Bajnai Gordon a korszakváltás koncepcióját lényegében az MSZP-vel szemben hirdette meg. így például 2013. február 9-i beszédében úgy fogalmazott, hogy „Az MSZP-nek ma nincs elég szavazója a kormányváltáshoz, sem elég hitele a korszak- váltáshoz, sem pedig elegendő szakértelme a jó kormányzáshoz – »mindegyikből sok van, de semelyikből nincs elég«. Márpedig a szavazók a választáson nem fogják elfogadni magyarázatként, hogy »sokan voltunk, csak nem elegen«.” Idézi: Nyusztay Máté: Rezsimcsökkentést! Párttá alakul át az Együtt 2014 választói mozgalom. Nép- szabadság 2013. február 11.5. old. [vissza]

53 Talán e helyzetre is reagált a DK, amikor a 2014-es európai parlamenti választási kampányban az Európai Egyesült Államok létrehozásának programjával lépett fel, jelezve, hogy a történelmi fejlődés meghatározó irányát az unió föderalizálódásában látja. E célja egyébként szintén bizonyos párhuzamosságot mutat az 1920-as évek polgári baloldali politikájával, mely támogatta a szabadkőműves eredetű Páneurópa mozgalmat, az európai országok gazdasági, politikai és kulturális egységének megteremtését. Lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 83. old. [vissza]

54 E bethleni szándékról lásd Kende János: uo. 112. old.; L. Nagy Zsuzsa: uo. 144. old. [vissza]

55 A 2014. április 6-i parlamenti választáson az Európai Baloldal mindössze két, a 4K! pedig csupán 10 jelöltet indíthatott, noha a jelöltállítás a korábbi 750 helyett csak 500 érvényes aláírást igényelt, s egy választójogosult több személyt is ajánlhatott. [vissza]

56 Lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 103-104. old.; Serfőző Lajos: uo. 183-184. old. [vissza]

57 Lásd Elvek kikapcsolása. Esti Kurír 1924. február 23.; Bállá Aladár: A magyar országgyűlés története. Bp. é.n. 482. old. Idézi L. Nagy Zsuzsa: uo. 118. old. [vissza]

58 A fajvédők ezen álláspontjáról lásd L. Nagy Zsuzsa: uo. 95-96. old. [vissza]

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


BERNÁTH LÁSZLÓ

A verseny – öl, butít és nyomorba dönt

Talán illetlenség az alkoholizálás ellen kitalált jelszót – öl, butít és nyomorba dönt – a „verseny” mibenlétének leleplezésére használni, de talán sikerül bebizonyítanom, hogy a párhuzam nem egészen indokolatlan.

Előbb, csak úgy felületesen, a tétel igazolására. A verseny, mint eszme százezreket kerget öngyilkosságba, mert végérvényesen lúzereknek érzik magukat. (Már a magyar nyelv le is szokott az ugyanezt kifejező „vesztes” szóról.) Különösen, ha a környezetük is így vélekedik róluk, ha született veszteseknek tartják őket.

Százezreket, ha nem milliókat butít el az a gondolat, hogy csak rajtuk múlik, hogy győztesek lesznek-e, vagy vesztesek. Ha elég szorgalmasak, célra törőek, kitartóak, akkor nem maradhat el a siker – tartja a közvélekedés. Mintha az adott ország, a pillanatnyi körülmények, az adott szakterület érvényes viszonyai nem játszanának meghatározó szerepet az egyén boldogulásában.

Sok-sok embert nyomorba dönt, hogy elhiszik, ott kell hagyniuk tanult mesterségüket, eddigi foglalkozásukat, hogy „vállalkozzanak”, úgy vélik, ez a területe annak a versenynek, ahol ki kell próbálni magukat. Bizonyíthatják, hogy képesek a nehézségek legyőzésére, a nyerésre, és ki tudja, hol állnak majd meg a siker milyen csúcsain. Ehhez képest az ilyen vállalkozások 90-95 %-ban csődbe jutnak.

S még nem beszéltünk arról, hogy egy ország lakossága alig 10-15 %-ának van módja rá, hogy egyáltalán vállalkozhasson valamire. Az emberek többsége beosztottként vagy olyan munkakörben dolgozik, hogy nem lehet, nem érdemes, vagy éppen nem is szabad vállalkozásokban dolgozniuk. Mondjuk, például, milyen vállalkozásban dolgozhat egy sebészorvos? Nyisson önálló műtőt, és versenyezzen, hogy ő jobban operál, mint a kollégája? (Igaz, plasztikai sebészként létezik ilyen versengés.)

Ám nézzünk egy gyári munkást – bár egyre kevesebb van belőlük –, alig akad már olyan helyzet, mint a szocializmusnak nevezett korszak idején, amikor (mű)versenyeztették például az esztergályosokat. Ráadásul, hogy a nevezetes Muszka Imréhez hasonló sztahanovista győztesek legyenek, sok névtelen kollégájuk segítségére volt szükségük. Gyakorta előfordult, hogy a valóságban nem is volt szükség olyan árumennyiségre, amennyit a „munkaversenyek hősei” előállítottak.

Mostanában a sima gyári munkát – láttam a győri Audi gyárban – jórészt precíziós gépek vették át. (Például az autómotor talán legérzékenyebb részét, az úgynevezett bütykös tengelyt, öntvény formájában adagolják a gépbe, ahol emberi kéz érintése nélkül, mikrométer pontossággal munkálja meg a gép, a munkás csak a gép műszereit figyeli.) Valójában az ipari munka java része a szolgáltatásokba helyeződött át. Mondjuk a tévészerelő, a víz-, gáz- és egyéb szerelő dolga. Itt van valamelyest verseny, mert az egyik szerelőre az egyik család esküszik, mint ragyogó szakemberre, egy másik család pedig kontárnak tartja ugyanezt az embert. Valódi, objektív versenyt ezen a területen sem lehet teremteni.

A verseny-fogalom erőltetett kiterjesztése a modern-kori kapitalizmus terméke, amivel sikerült mára szinte impregnálni a társadalmakat. A kapitalizmus hajnalán, némi egyházi segédlettel, elsősorban Angliában, még csak a szorgalomról esett szó, mint az emberi magatartás legfontosabb erényéről. Ennek természetes logikai folytatása volt, hogy az boldogul, aki szorgalmas, aki nem eléggé szorgalmas, az magára vessen. (Ebből lett mára a „lúzer” fogalma.)

Nézzünk szembe a valódi tényekkel. A versenyek igazi terepe a sportpálya. (Talán nem egészen véletlen, hogy a modern kori sportversenyek hazája – a régi görögök után – éppen Anglia lett.) A pályákon szigorúan azonosak a feltételek.

A 100 méter mindenütt száz méter, és még a futópálya sávjai is kijelöltek. A centiméterek is azonosak, amellyel távolságokat, vagy magasságokat mérnek.

A súlyok is azonosak. így lehet versenyezni, akár szárazföldön, akár vízben, akár jégen, akár gólokkal. (Jellemzően ez is angol szó.) Persze nem minden sportágban ilyen egyértelműen könnyű megállapítani a nyertes személyét. A boxban például többen is bíráskodnak, mert nehéz azonosítani és beszámítani az érvényes ütéseket, ám többnyire ott is a jobbik a győztes.

A sport tehát a versenyek igazi színtere. Ellentétben az élet minden más területével. Általában már a kiinduló feltételek sem azonosak. Elég csak arra gondolni, hogy van, akinek nagy­forgalmú főúton van boltja, másnak csak a mellék­utcában jut bérlemény. S nem azért, mert ez utóbbi eleve vesztes. Az ilyesminek számtalan oka lehet. A legegyszerűbb: később kezdett, már nem volt hely a főútvonalon számára. Vagy csak olyan drágán, hogy azt az ő üzlete nem tudja kitermelni.

Aztán a jó helyen levő boltnak olyan beszállítói vannak, akik a nagyobb volumenű áruátvétel miatt kedvezményeket adnak, amit a másik boltos nem kaphat meg. A jobb helyen levő bolt már régen ott működik, sokan odaszoktak, tradicionálisan ott vásárolnak. A másiknak most kell állandó vevőkört kialakítania. És még számtalan előnye lehet a jobb helyen levő boltnak a másikkal szemben, és mindennek semmi köze a tulajdonosok személyi tulajdonságaihoz. Nem lúzer az egyik, és nem eleve nyertes a másik. Csupán nem egyenlők a feltételek. Olyan ez, mintha a 100 méteres síkfutásban 20 méter előnnyel indulhatna az egyik résztvevő. Nem véletlen, hogy sok vállalkozás hamar kénytelen bedobni a törülközőt. És még szerencséjük van, ha nem hatalmas adósságokkal kell kivonulniuk a terepről. (2013-ban ezernél több új céget jegyeztek be Magyar­országon, de ebből augusztusra 500-nál több tönkrement. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a verseny nem ritkán nyomorba dönt.)

Igen – mondják erre a liberális politikusok is –, mert ezekben a vállalkozókban . nincs elég önmegvalósító készség, nem elég kreatívok. Általában is – szerintük – az emberek nem érzik, hogy a sorsukért ők maguk a felelősek.

Nézzük hát ezt a sokat emlegetett kreativitást, az innovatív készséget. Vannak nagyszerű példáink. Ha már orvosokról, sebészekről esett szó, érdemes emlegetni például azt a feltalálót, akit most kezd megismerni a világ, mert kitalált egy olyan operáló sebészkést, amely műtét közben érzékeli és jelzi, hogy mikor vág egészséges, és mikor rákos szövetbe.

Nagyszerű, zseniális, remélhetőleg hamar elterjed a világban, de azt talán még­sem feltételezi senki, hogy minden sebésznek fel kellene találni valami zseniális eszközt, vagy bármi mást, ami a gyógyítást radikális, új módon szolgálja. Aki ilyes­mit feltételezne, nincs tisztában az átlagemberek képességeivel.

1000-ből egy az esélye annak, hogy valakinek egyéni, a többiektől eltérő, hasznos gondolata legyen. Aminek persze sok oka van. Mindenekelőtt talán megfelelő genetikai adottságokkal kell rendelkeznie. Ám ez önmagában még nem elég. Szükség van olyan szülői, iskolai, vagy bármilyen közegre, ahol engedik, vagy legalább nem korlátozzák az extra képességek kibontakozását. Olyan inspiráló közegre, amelyik bizonyos élethelyzetekben segít a zseninek kibontakozni. Ráadásul az adott időszakban a világnak is szüksége legyen arra, hogy ilyen eredeti megoldásokra igényt tartson, jó esetben ezekhez még támogatást is adjon.

Körülbelül ilyen adottságok és helyzetek együttállására van szükség ahhoz, hogy valaki kreatív ötletekkel, meglepő újdonságokkal álljon elő. Ok a nagyon kevesek, akiknek nagyon sokat köszönhet a világ. Ok azok, akik megváltoztatják ezt a világot, mondhatni: ők azok, akik lökik egy jobban élhető, gazdagabb társadalom felé az emberiséget. (Amit persze elérni teljességgel soha nem, de legalább megközelíteni lehet.)

Ezzel szemben az emberiség 90%-a az átlagot képviseli. Ok azok a százmilliók, akiket a világ nem becsül eléggé, ők azok, akiket mostanság lúzereknek tartanak. Pedig semmi ok a lebecsülésre, mert ha ők nem is lökik előre, de a vállukon tartják az emberiséget. Nélkülük nem lehetne reggelente friss kenyeret és péksüteményt kapni, hiába kapcsolnánk fel hajnalban a villanyt, ha nem lennének, akik az áram­fejlesztő központokban nem állnának a transzformátorok műszerei mellett, hiába nyitnánk ki a csapokat, nem jönne víz, ha a telepeken nem dolgoznának éjszaka is, hogy megfelelő legyen a nyomás a vezetékekben. Nem jönne a villamos, a busz, a vonat, ha ezek a – nem innovatív – vezetők nem tennék mindennapi dolgukat. Nem jönne a nővér a kórterembe reggel 6-kor, hogy lemosdassa a frissen operált betegeket, és persze sem a nővérek, sem az orvosok nem kapnák meg a fizetésüket, ha nem ülne a számítógépe mellé a bérelszámolásért felelős személy.

S most csak az emberi tevékenységek, foglalkozások rendkívül kis körét sorakoz­tattam fel, pusztán annak illusztrálására, hogy az átlagemberek valóban a vállukon hordják a világ minden terhét. Mindehhez nem kell zseniálisnak lenni, elég a hétköznapi tanulás és nem kevés tapasztalat. Egyebek között ezért sem lenne szabad szembeállítani a kreatív és a hétköznapi embereket.

No, de a világgazdaság, ott aztán igazán van verseny – vethetik ellenem a vitat­kozó kedvűek. Ott valóban van verseny, persze eltorzított verseny, mert ott sem egyen­lők a feltételek. Kiváló könyvet írt egy magyar közgazdász a világgazdasági vál­ságok lefolyásának természetéről. Ezenközben kitért azokra a tan- és szak­könyvekre, amelyek az egyetemi oktatásban és általában a közgazdászképzésben használatosak. Meggyőzően kimutatja, hogy ezek szinte egytől-egyig liberális gazdasági elképzelések alapján készültek – főleg amerikai szerzőktől származnak – és, hogy ezek milyen súlyos tévedéseket tartalmaznak. A válságokról elmondja, hogy kiváltó okait rendszerint a világgazdaságban meghatározó szerepet játszó nagy­hatalmak rossz kalkulációi, a piac számukra is kiszámíthatatlan mozgásai okozzák. S persze a „kicsiknek”, a periféria országainak – mint amilyen Magyarország is – semmi esélyük, hogy ezekre a folyamatokra befolyással bírjanak.

Valójában nem is kell ahhoz képzett közgazdásznak lenni, hogy feltételezzük, az adott országok mérete, lakosságának száma, gazdaságának színvonala, nyersanyag­helyzete, sőt a katonaságának ereje a meghatározó minden „versenyben”. A világ globalizálódása – sok előnyös következménye ellenére –, csupán azt jelenti, hogy már nem pusztán az országok mérete, hanem az adott világgazdasági egységek, főleg a pénzügyi spekulációk, szabják meg a történéseket. Mindenesetre ennek a nagy világversenynek az egyik legkínosabb következménye, amibe a technikai fejlődés is közrejátszik, hogy egyre kevesebb a munkahely. Ami elsősorban a fiatalokat sújtja minden országban. íme, a nagy „verseny” nyomorító hatása.

Fel lehet tenni persze a kérdést: lehetne-e másként? Egyáltalán kiküszöbölhető-e a verseny? Teljességgel bizonyosan nem. Különösen a gazdaság bizonyos területein. Egy apró példa: versenyezni lehet, hogy melyik fogpaszta a jobb, hasznosabb, kelle­me­sebb illatú, stb. Sokkal fontosabb a verseny az autógyárak között: melyikük tud hama­rabb, megbízható, benzin nélküli gépkocsikat gyártani – elérhető áron. Az elektro­technikai cikkek között is van értelme a versenynek. (Ámbár az a körülmény, hogy melyik cégnek van nagyobb büdzséje a reklámra, komolyan befolyásolhatja az eredményt.)

Felmerülhet persze a kérdés, hogy mi legyen az emberek közötti versennyel, hiszen már divattá, sok területen kötelezővé vált a pályáztatás bizonyos munka­körökre. Végül is a pályázatokon, nagyon szerencsés esetben, a legjobb személyt, egy munkára a legjobb céget választják ki. Hangsúlyozni kell azonban a „jó esetet”, ami gyakran nem áll fenn. Most ne is beszéljünk azokról a nyilvánvaló elfogultságokról, amikor baráti, rokoni, vagy éppen párttámogatások révén osztják szét az állásokat. Ám számtalan példa van arra is, hogy objektív- nek látszó szempontok alapján választják ki a legjobbnak vélt jelentkezőt. Ma már azonban egyre többen tudják, hogy hiába a pályázati írásos anyagok és a személyes beszélgetések alapján való döntés, egészen más dolog, hogy az illető (személy, vagy cég) mit cselekszik a megbízás elnyerése után a valóságos munkában. Szabad legyen egy személyes példát elmondani: egy iskola vezetésére kiírt pályázatot – látszólag teljes joggal – olyan pályázó nyert el, aki kiváló anyagot nyújtott be, és addigi életútja is biztosítéknak látszott, hogy ő a megfelelő ember. Aki aztán szinte semmit nem valósított meg szépen leírt terveiből, sőt, fél év után felállt, mert nagyobb jövedelemmel járó állást talált.

A pályáztatás sem biztosíték tehát mindenre. Persze el kell ismerni, sok helyen szükség lehet a jelentkezők megmérettetésére.

Végül a verseny megszállottainak legfontosabb „természet-tudományos” érve­lé­sé­ről. Darwin neve a kulcsszó, őt idézik, magyarázzák, mint e gondolat igazolását. Mert szerintük Darwin bebizonyította, hogy csak azok az állatok maradtak fenn a földtörténetben, amelyek a többit legyőzték.

Valójában nem ezt bizonyította Darwin, hanem azt a tényt, hogy a változó természeti viszonyok között azok a túlélők, amelyek a legjobban tudnak alkalmaz­kodni ezekhez a megváltozott körülményekhez. Ez tehát nem verseny az élőlények között, hanem a túléléshez szükséges változtatás. Rendszerint az állatok fizikai felépítésében is. Ezért nőhetett hosszú ormánya az elefántnak, hosszú nyaka a zsiráfnak, hosszú nyelve a hangyászsünnek, és így tovább. (Megjegyzendő, hogy az ember, bőrszínének változásain túl, szinte semmit nem változott fizikai állapotában, mert az alkalmazkodást az agyában végezte el.) Az állatok tehát nem versenyeznek egymással, sőt: számtalan példája van annak, hogy együttműködéssel próbálják fenntartani biztonságukat. Jellemző példája erre a kis halak hatalmas, együttmozgó hada a tengerekben, hogy így nagyobbaknak lássák őket, bár ettől a trükktől a cápák és egyéb tengeri ragadozók már régen nem hagyják megtéveszteni magukat. Együttműködnek a madarak, amikor sok ezer kilométeres útjukra indulnak az északi féltekéről délre, együttműködnek a mongúzok, amikor egyikük rendszeresen kiáll a földalatti üreg bejáratához, hogy jelezzen a többieknek. Együttműködnek a majmok, akár 40-50 fős csoportokban – talán csak ők képesek ilyen nagy létszámú közösségben élni a szárazföldön –, hogy együtt szerezzenek táplálékot és együtt neveljék a kicsiket.

A sor végeláthatatlan, és azt bizonyítja, hogy az állatvilágban sem az azonos rasszhoz tartozók „győzik le” egymást, hanem más fajokkal táplálkoznak, s azokat gyakorta együtt vadásszák le és fogyasztják el. A természetre is sokkal inkább ezek az együtt­működések a jellemzőek, mint valamiféle verseny.

Még inkább így van az ember esetében. Oly mértékben rászorul az együtt­működésre, hogy előbb nagycsaládokban, később törzsekben, aztán nemzetekben képes összefogni, s ma már sok területen a globális összefogás a jellemző. (Gon­dol­junk csak arra, hogy miként rendelünk ma repülőjegyet, vagy hogyan tájékozódunk arról milyenek az adott időpontban a világ négy sarkában az időjárási viszonyok. És ami sokkal fontosabb: mit, honnan lehet beszerezni a világban.)

Ám nemcsak gazdasági értelemben függenek egymástól az emberek, hanem pszichéjük, gondolkodásuk, lelki állapotuk szempontjából is. Minden embergyerek vala­milyen közösségben szocializálódik, nem tud másként gondolkodni, csak aszerint, amit az adott közösség felkínál, de ha – ritkán – szembefordul ezzel a kínálat­tal, akkor sem tesz mást, mint a közösségi szabályokat próbálja korrigálni.

Jogos az eszme, hogy minden ember egyenlő, elismerése a történelem nagy vívmánya, és az is elfogadható, hogy az egyénnek mindent szabad, ami nincs mások kárára. Ámbár ez utóbbi megközelítés már nem kevés vitára adhat okot. Ki és hogyan dönti el, hogy mi káros egy másik ember számára? Általában ezt törvények szabályozzák ugyan, de nem lehet minden esetre törvényt gyártani.

Nem is azzal van baj, hogy nagy hangsúlyt kap az egyén szabadsága, sokkal inkább azzal, hogy szinte eltűnnek a közösségből adódó kötelességek. Kétségtelen, ennek – ha úgy tetszik – történelmi okai is vannak. Egy időben, nálunk is, máshol is, túlhangsúlyozták a közösség elsődlegességét. Ráadásul sokszor jogtalanul hivatkozott a hatalom a közösség megbízására, amelynek a nevében törvényeket hozott, akár halálosakat is. Most azonban a másik végletet éljük. Az individuum áll mindenek­fölött. És ha hivatalos szövegekben vagy cikkekben esik is szó a közösség szem­pont­jairól, a társadalom – mondhatnám boldogan és kéjjel – berendezkedett arra, hogy semmi és senki nem fontos, csak az egyén. Mérhetetlenül sok jelét látni a minden­napok­ban ennek a felfogásnak. Ami elsősorban nem is ilyen elméleti síkon fogal­mazódik meg, hanem a hétköznapi cselekvésekben jelentkezik. Az autóvezetés mindennapjaitól az utcai szemetelésen át a szomszéd érdekeinek teljes mellőzéséig, és még számtalan más módon.

Csak bizakodni lehet abban, hogy az emberiség – az állandó „versenyzés” helyett – előbb-utóbb felismeri, hogy az egyén szabadsága és a közösség érdeke össze­egyeztethető. Minden csak arányok kérdése. Mint a természetben, mint a világban minden: arányok kérdése csupán.

Ma azonban még helyenként tragikus a helyzet. Nemrég egy televíziós csatorna bemutatott egy néhány perces híradót. (Fontos a körülmény, hogy ez híradó volt, és nem játékfilm részlet.) Oroszországban készültek a felvételek – érdekes, hogy a végletek gyakorta váltják egymást –, ahol versenyt rendeztek rendesen járni még nem tudó kisbabáknak. Négykézláb viszont már ügyesen közlekedtek. Voltak kijelölt sávok, mint egy futóversenyen, a táv nem volt hosszú, talán tíz méter, és a start után az eszement szülők – mert másként nem lehet jellemezni ezeket az apukákat és anyukákat – a babájuk előtt cumisüveget mutogattak, vagy csörgővel próbálták siettetni a csemetéjüket. Nem tudom melyik lett a győztes, és mi lett a díja, mert csak döbbenten ültem a televízió előtt.

Mostanság még itt tart a világ.

VISSZA

SZERDAHELYI ISTVÁN

Radnóti Miklós halála

Az irodalomtörténet Tolnai Gábor, Ortutay Gyula, Baráti Dezső írásai nyomán kanonizált adata szerint a bori munkaszolgálatból Németország felé hurcolt Radnóti Miklóst – több társával együtt – a Győrtől északnyugatra fekvő Abda község határában lőtték agyon 1944. november 9-én. Gyilkosainak kiléte mindig is bizonytalan maradt; legtöbben nyilas pártszolgálatosokról, „hungaristákról” beszéltek, mások a munkaszolgálatosokat kísérő magyar katonai keret tagjairól vagy német katonákról.

Ami biztosnak tekinthető, csupán annyi, hogy 1944 novemberének első hetében a Győr környéki falvak lakói felfigyeltek arra, hogy a nyilasok éjszakánként munka­szolgálatos csoportokat terelnek ki a határba, majd lövöldözés hallatszik, s a nyilasok a munkaszolgálatosok nélkül térnek vissza. Többen azt is észrevették, hogy a határ­ban néhány bombatölcsért friss föld takar. 1945 márciusában e szóbeszédet a rendőr­ség jelentette az ügyészségnek, de több mint egy esztendeig nem történt semmi, csak 1946 júniusában szálltak ki a hatóságok a gyanús helyek feltárására. A megyei bírósági orvosszakértő, Ruppenthal Miklós vezetésével lefolytatott exhumálás során Abda határában találtak is egy tömegsírban – Ruppenthal visszaemlékezése szerint 20, a legtöbb forrás szerint 22 – fejlövéssel kivégzett, azonosíthatatlan férfi halottat. Egyikük zsebében ott volt Radnóti Miklós Bori notesz címen ismert, ceruzával írt verses­füzete, melynek elején a költő öt nyelven – magyarul, szerbül, németül, franciául és angolul – arra kéri a megtalálót, juttassa el kéziratát Ortutay Gyula budapesti címére.

Ruppenthal vaskos jegyzőkönyvet vezetett az exhumálásról, de csupán egy példány­ban, s ez kézen-közön eltűnt. A győri bíróság állítólag a háborús bűntettek kivizsgálására hivatott népbíróságokhoz továbbította, ám ezek perirataiban az abdai gyilkos­ság ügye sehol nem szerepel, noha a bori katonai keret számos tagját más vádak­kal halálra ítélték. A Honvédelmi Minisztérium katonapolitikai osztálya által 1946-ban elrendelt, és a Győr-Sopron Megyei Népügyészség által lefolytatott nyo­mo­zás dokumentációjának szintén nyoma veszett. 24 esztendő múltán, 1970-ben Ruppenthalt felkérték, írja le az abdai exhumálás történetét, s ez a kézirat zárolt és köz­jegyzőileg védettnek nyilvánított dokumentumként megtalálható a Győr-Sopron Megyei Levéltárban. Gerencsér Miklós jegyezte fel, hogy amikor az orvos­szakértő halála után megkérdezte özvegyétől, férje kinek a kívánságára foglalta írásba abdai emlékeit, sejtelmes mosollyal azt válaszolta: „Erről inkább ne beszéljünk”.

Tudható az is, hogy az abdai holttesteket a győrszigeti zsidó­temetőbe szállították, s 1946. június 25-én újra eltemették. A szertartást végző győri Chevra Kadisa ügy­intézőinek a jelek szerint sejtelmük sem volt, ki lehet az a Radnóti Miklós, és nem továbbították a Bori noteszt Ortutaynak, aki csak a budapesti Új Élet zsidó hetilap 1946. augusztus 1-i számából értesült Radnóti halálhíréről. Itt ugyanis a győri Chevra Kadisa felhívást bocsátott közre „Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói” címmel. Ez közölte a 22 halott nevét, mondván, hogy „a nálunk [a Chevra Kadisánál] talált, valószínűleg nekik címzett tábori lapokból” következtettek (el nem tudom képzelni, hogyan) a kilétükre, és ebben a névsorban bukkant rá Ortutay Radnóti Miklós nevére is.

Hogy mások jelentkeztek-e a győri hitközségnél, nem tudni, Ortutay azonban Radnóti Miklósné, Baróti Dezső és Tolnai Gábor kíséretében Győrbe utazott, hogy átvegye és Budapestre, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe szállíttassa a költő holttestét. Ekkor az ottani rabbi átadta a halottnál talált tárgyakat is, köztük egy aranyláncot medalionnal. Az eseményről később Nagy Józsefné, az egykori Magyar Központi Híradó győri vezetőjének özvegye beszámolója alapján a győri Műhely közölt egy cikket, de Radnóti Miklósné levélben tiltakozott az abban szereplő durva tévedések ellen, s ezzel a mondattal zárta írását: „Sohasem volt aranyláncom medalionnal v. a nélkül. Az egész »emlékezés« hamis, érzelgős, Radnóti Miklóshoz méltatlan”. Minden arra vall, hogy a holttestet nem is látta, s naplója azt sejteti, hogy egyáltalán nem volt meggyőződve arról, valóban férje feküdt-e az abdai tömegsírban.

A kételyt alátámaszthatja, hogy Szalai Sándor szociológus, aki már 1945 elején vissza­érkezett Budapestre, szintén rendelkezett a Bori füzet egy példá­nyá­val, s arról tájékoztatta Ortutayt, hogy Radnóti e kézirat másolatát nem csak neki, ha­nem más bori munkaszolgálatos bajtársainak is átadta. Lehetséges hát, hogy a medalionos aranylánc rejtélyének megoldása az, hogy a bori halott is ezek egyike volt csupán.

Hogy Radnóti halálának körülményei még a „kanonizált változat” főképviselői számára sem mutatkoztak tisztázottaknak, világossá teheti, hogy – amint ezt Csapody Tamás 2009-től publikált kutatásaiból tudjuk – Tolnai Gábor 1966 végén vagy 1967 elején a belügyminisztériumhoz fordult segítségért, próbálják kinyomozni, valójában mi történt Abdán. A BM III/III-mas csoportfőnökség (a belső elhárítás) egy évtizeden át szigorúan titkos vizsgálatot folytatott ebben az ügyben, amely azonban 1977-ben eredménytelenül zárult. Egyetlen olyan személyt találtak, aki – noha 1945-től az MKP-MDP-MSZMP tagja volt, és jubileumi emlékéremmel is kitüntették – készségesen vállalta, hogy a bori keret tagjaként részt vett az Abdán agyonlőtt munkaszolgálatosok legyilkolásában, sőt négy állítólagos tettestársát is megnevezte. Ő azonban idült Alzheimer-kórban („agyzsugor”) szenvedett, s miután az általa előadott históriát senki más nem erősítette meg, kihallgatói ezt „aggályosnak” találták.

Mindez Ferencz Győző Radnóti-monográfiájának azt a megállapítását igazolja, mely szerint „Szentkirályszabadja után Radnóti sorsával és a halálával kapcsolat­ban minden bizonytalan”. E Veszprémtől délkeletre fekvő községbe 1944 októberének végén érkezett meg a bori munkaszolgálatosok gyalogmenete, s kéz­iratának datálása szerint október 31-én Radnóti itt írta utolsó, 4. Razglednica című remekét. A Győrig tartó 100 kilométer körüli út eseményeiről a szemtanúk csak egy-két, a közvetlen kontaktus hiányára valló, olyasféle emlékképet őriztek, hogy Radnóti igen legyengült és fájt a lába, Pannonhalma környékén leült az út szélére, s ezért a keret tagjai összeverték, majd – az utolsó híradás szerint – Győr előtt felülhetett a beteg munkaszolgálatosokat szállító lovaskocsira, ahol üveges szemmel nézett a semmibe.

Az irodalomtörténet-írás szemszögéből tekintve ebből csupán az következnék, hogy megerősítést nyert Ferenc Győző idézett megállapítása; nincs biztos tudo­má­sunk arról, Radnóti Miklóst kik, mikor és hogyan gyilkolták meg, s lehetséges az is, hogy végkimerülés vagy betegség végzett vele (mint a halálmenettel történő kivégzés sajátos válfaja). A lexikális kiadványokban tehát – az eddigi gyakorlattól eltérően – ideje lenne legalább egy kérdőjelet tenni az abdai halálozási adat mellé.



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


TÓTH TÜNDE

Íme, az ember

Jesús Carrasco: Kegyetlen idő

A spanyol cím utal viharra, szabad ég alatti térre, rettenetes időjárásra – a legle- meztelenítettebb értelemben vett védtelenségre. Tökéletes összhangban áll a regényvilág elsivatagosodott vidékével, a szárazságnak és az embereknek egyaránt kiszolgáltatott fiú szökésének történetével. Végső soron itt az idő kegyetlensége abban áll, hogy menthetetlenül kegyetlenné teszi az embert. Már tizenhárom ország kiadója vette meg Jesús Carrasco első regénye, az Intemperie jogait, ami Magyarországon Kegyetlen idő címmel jelent meg a Magvető kiadónál Dobos Éva fordításában.

Carrasco nem törődik helymeghatározással, dátumokkal. Alig akad ember a kis­regényben, és közülük is csak a mellékszereplőknek van nevük. A három kulcs­szereplőt aszerint tartja számon az író, amilyen titulus alapján – csendbiztos, kecske­pásztor és fiú – egy elállatiasodott, ösztön­vezérelt világban meg­különböz­tet­hetők.

A szerző csaknem mikroszkopikus részletességű leírásokkal jeleníti meg az igazi elhagyatottságot. A sivatagot, a hőséget, az élelem és víz utáni kutatás, és a fiú szökésének apró mozzanatait. Pontos és érzékletes leírást ad arról, hogy a fiatal test számára milyen gyötrelmes és félelmetes a menekülés, aminek első próba­tételeképp egy üregben gémberedik órákon, napokon át. A testi aspektusok, folyamatok – az ivás, evés, ürítés – töltik be a központi szerepet a fiú gondolkodásában, hiszen érezhetően a legtöbb esetben meg­valósít­hatat­lan céloknak tűnnek, és súlyos erő­feszíté­sekbe kerülnek. A legelemibb létfeltételek is meg- szokhatatlanul elérhetetlenek maradnak akkor is, amikor a fiú a kecskepásztor személyében olyan társat talál, aki látszólag már kiismerte a vidék törvényeit.

Azért is fontos, hogy az író minden mozdulatot, minden kínzó zsibbadást, éhségérzetet és nadrágba vizelési rögzít, mert az olvasó ezáltal biztos lehet abban, hogy súlyos oka van ennek a kisfiúnak arra, hogy egyedül elhagyja a faluját. Mind a fiú, mind az olvasó számára hamar egyértelművé válik, hogy az életben maradása csak akkor valószínűsíthető, ha visszafordul a falujába. A közösség óvó, biztonságot nyújtó aspektusa viszont lecsupaszodik funkcionális előnyökre.

Az utalás szintjén megemlített mikro- és kisközösségekről lassan megtudjuk, hogy sajátos törvényeket és hierarchiát tartanak fenn, valamiféle védelem formái is, hiszen egyedül nincs sok esély a túlélésre a víz nélküli árnyéktalan pusztaságban. Mind­emellett ez az otthon és a falu is rejteget valamit, aminél még a halál is vonzóbb a gyerek számára.

A sivatagba szökött fiút Carrasco egy kecskepásztorral ismerteti meg, az egyetlen emberrel, aki nemcsak a sivatagos vidék végeláthatatlanságában mutat utat az életben maradás felé, hanem az emberi lélek megőrzésének példájával is elől jár. Carrasco egyes szám harmadik személyben ír, a fiú szemszögéből, különben a pásztor volna a voltaképpeni főszereplő. Ő a regény igazi cselekvője, a fiú sorsának fordulópontja, a hős. Az ő szerepeltetése ellensúlyozza az emberek brutalitását, ő mutatja meg az emberi lét humánus oldalát, mindazt, amit alapvetően az emberi alatt értünk és emberinek tartunk; a gondoskodást, védelmezést, önfeláldozó szeretetet, szemben a falvak sötét és sokféle fizikai erőszakra elszánt alakjaival, messze tőlük a kihalt, és ezért biztonságos vidéken.

Ellenben az író a gyermek végtelen félelmét állítja a középpontba. Az elesettségét, amit a segítője iránti hála felnőtteket megszégyenítő akaraterővé, kitartássá és ön­feláldozássá edz. Szélsőséges tapasztalatok és benyomások összegződnek a kisfiú elméjében, általuk egymásnak homlokegyenest ellentmondó értékrendeket mutat fel egyidejűleg a szerző. Kérdés marad, hogy milyen elveket enged az embernek ez a táj.

Ugyanakkor az elállatiasodott vidéken fel-felbukkannak a keresztény hitélet nyomai, az életet tiszteletben tartó jámborság szólamai, miközben az emberi erő­szak­tevésnek nincsenek határai. A gyerek szemléletmódján keresztül kérdez rá Carrasco, hogy farkastörvények között hogyan lehet ítélet és ítéltetés nélkül életben maradni, hogy mi a különbség a jogos és bátor önvédelem és brutalitás közt, az áldozat és hóhér státusz közt. A fiú nemcsak életkorából adódóan nem tud különbséget tenni, nem találja az ellentétes magatartásformákat elválasztó határvonalakat, és az értetlenségére minden oka meg is van:

„Megértette, hogy nem az öreg lesz az, aki átadja neki a kulcsot, amely a felnőttek világát nyitja, azt a világot, ahol a brutalitáshoz elegendő indok az irigység vagy a kéjvágy. Ő [A fiú. (T. T.)] úgy alkalmazta az erőszakot, ahogy mindig is látta a körülötte lévőktől, s most, ahogyan azok tették, büntetlenséget követelt magának.” (132. o.)

A gyerek fogalma a felnőtt létről érthetően torz és ambivalens. Egyfelől az önfeláldozásban másfelől a könyörtelenségben érzi a különbséget a kiszolgáltatott és tévelygő gyerek énhez képest: „Ivott, mert a pásztor is ivott, és mert úgy érezte, hogy különös utazása után immár más ember lett: az a gyerek, aki az életét kockáztatta, hogy vizet hozzon néhány állatnak, s aki kővel dobott fejbe egy védtelen embert.” (130. o.)

A szerző egyértelműsíti, hogy a fiú egész életében a brutalitást látta férfiasnak, a könyörületet gyávaságnak, de rámutat arra is, hogy ebből a létformából gyötrel­mesen, de ki lehet lépni. Kérdésfelvetéseire mégsem lehet örökérvényű válaszokat találni. A szerző ellentmondásosságában jeleníti meg a hitbéli meggyőződés gyakorlati megvalósulásait, mind az emberek közötti viszonyokat – ha még oly kézen­fekvőnek tűnnek is – anélkül, hogy árnyalná a figuráit. Az ember egy-egy leplezetlen jellemvonássá egyszerűsödik.

A csendbiztosról is csak azt tudjuk, hogy mindenre elszánt, taszító alak. A szerző a gyerek szemszögéből narrál, így érthető, hogy egyoldalú leírást és megítélést kapunk a szereplőkről. Annyit tudunk, amennyit egy ilyen fiatal fiú tudhat a világról, a múlt az alakuló jövővel egyidejűleg körvonalazódik. A szerző óvatosan, kimérten adagolja ezt a tudást, fenntartva az olvasó éber figyelmét. Még ha nem is derül ki sokáig, miért is rohan a fiú vesztébe, a szerző nem feledkezik meg a fiú szorongásának közléséről, ami érezhetően nem kizárólag, de elsősorban a csendbiztos személyéhez kötődik.

Ez az alak pedig nem emberfelettien rémületes, csak egy hétköznapi férfi, akinek a pozíciója biztosítja a minimális hatalmat számára, de ez elég ahhoz, hogy félelemben tartson egy falut, és szabadon kiélhesse szadista, pedofil hajlamait. Az írót viszont nem a hatalomféltés, a kéjvágy, az érdekérvényesítés miértje érdekli, hanem annak a módjai, hogy az ember, az őt kínzó-gyötrő meddő természettel hogyan megtalálja a viszonylagos harmóniát, és a saját társas közegével hogyan nem.

A csend, az emberektől távoli hánykolódás, az üldözés és a legalapvetőbb igényekre redukálódó célkitűzések és cselekvés is legfőképp Hemingway klasszikusát idézik, McCarthy poszt-apokaliptikus világára értve. Természet­szerűleg a három szereplő szemtől szembeni küzdelme a tető és fordulópont, de ez nem jelent klisés megoldást.

A lezárás is következetesen levezetett, kiszámítható mégis megrendítő fordulat, hiszen pontról pontra nyomon követjük, hogy (a tartalom ismertetése nélkül) hogyan oltják ki egymást a szélsőségesen ellentétes pólusok. A helyreállt világ­rendben azonban nem változik a magány, az emberektől való félelem, a szakadat­lanul feszült éberség, a folytonos vándorlás a hőségben, ahol nem lehet tudni, lesz-e ivóvíz, lesz-e árnyék, lesz-e a fiúnak olyan szerencséje, hogy valaki egyszer majd keresztet tesz a hantjára. Carrasco ebben a világban annyi vigaszt tud adni, hogy Isten olykor egy időre lazít a kínszenvedések csavarjain. Ennél többet nem is tehetne.

VISSZA

SIMOR ANDRÁS

Alternatíva Latin-Amerikában

Lévainé dr. Kovács Marian kiváló könyve, a Gyerekállam – gyerekálom, Valahol Kolumbiában személyes tapasztalataiból, öt és félórás terjedelmű hanganyagot tartalmazó interjúi, latin-amerikai kutatásai alapján született a Mustó Péter jezsuita atya felkérésére, Kovács Lajos jezsuita szerzetes, operatőr rendezésében 2007-ben készült „padre Píter” című film folytatásaként, amelynek forgatásában Kovács Marian tolmácsként működött közre.

Kezdjük a könyv egyik alapvető adatával: „A világ lakosságának egyharmadát kitevő gyerekek és fiatalok közül ma 2.1 milliárd a tizenöt éven aluli gyermek, 1.2 milliárd a tíz-tizennyolc éven aluli fiatal, 2000-ben az utcagyerekek száma 100 millió volt, s ezeknek 50%-a Latin-Amerikában élt.”

Megismerjük könyvéből a hegyre épült gyerekállamot, a Benpostát (galíciai nyelven jelentése: jó hely), azt a gyerekköztársaságot, amely szokatlanul nagy cselekvési és döntési lehetőséget biztosít az ott élő gyerekeknek. A galíciai Orense város Gyerekköztársaság nevű közösségének mintájára 1974 áprilisában létrejött Benposta-közösség, amely 1993-ra Kolumbiában Bogotán kívül még két helyen működött, később az ország három régiójában területi székhelyekkel. „2006-ban összesen kettőszázötvennyolc bentlakó gyerek és fiatal élt ezekben a közösségekben, ebből körülbelül százötven Centro-Orientében. A nem bentlakó gyerekek száma kettőezer nyolcszázhetven volt.”

A szegénynegyedek kiterjedéséhez és beépítettségéhez képest a Benposta nagy helyen, hét és fél hektáron terül el. Minden a szabadság levegőjét sugallja, ahol ön­kormány­zat működik, „a hatalmat az elnyomás helyett a szolgálat eszközeként értelmezik. A 60-as évek felszabadítási teológia értelmezése él tovább ebben a gyerek­államban. A felszabadítási teológia olyan keresztény teológiai irányzat és társadalmi-politikai mozgalom, amely Jézus tanításait a kor gazdasági, politikai, társadalmi igazságtalanságaiból való felszabadulás szempontjai szerint interpretálja”.

Az ott élők szerint a Benposta irányelve az, hogy a lehetőségek tárháza mindenki számára ugyanazt kínálja, vagyis az egyenlőség abban a Kolumbiában, ahol az egyenlőt­lenség a lakosság 65%-át iszonyú nyomorba taszítja.

Ezt követően Kovács Marian könyvéből és a benne közölt interjúkból a Casa Estudio napközi otthont, a Mafalda óvodát, a Biblioteca Manuéla Beltrán közkönyvtárat, Javiér Nicoló utca­gyerek­programját ismerhetjük meg. Ezeknek a programok­nak ihletője és megteremtője az álmodni mérés, az ember egyik fontos adottsága „arra, hogy képes álmodni, reménykedni, utópisztikus, eszményi társadalmat kigondolni.”

Latin-Amerikát áthatja az alternatív út keresésének eszméje. A keresztény hit igazságos megélésének vágya egy alapvetően igazságtalan társadalomban. „Az embe­riség fogalmába sokan beletartoznak, de elsősorban a kizsákmányolt, kirekesztett, elnyomott, mellőzött rétegeket értem rajta” – mondja az egyik interjúalany. A rettenetes szolgaságba taszított indiánok, néger rabszolgák és a velük azonosuló fehérek Latin-Amerikája olyan modelleket mutat fel, amelyek az egész emberiség számára példaértékűek.

Létrehozóik Guevara követelő felhívását valósítják meg: „Alakítsuk ki a 21. század emberét, saját magunkból.” Vagy egy másik interjúalany, egy domonkos rendi nővér szavával: „… bocsánatot kell kérnünk azért, mert nem Jézus evangéliumát valósítjuk meg.”



VISSZA



VISSZA

KELLEI GYÖRGY

Pesti drámák dióhéjban

Kaiser László: A fekete emberek

Egy tucat rövid novella tölti meg Kaiser László tizenkilencedik önálló kötetét. A novella amúgy sem terjedelmes műfaj, de a költő, író, szerkesztő és dramaturg az átlagosnál is rövidebbre fogja történeteit. A fekete emberek darabjaiban az emlékek dominálnak. Juhász Gyula versének, az Emléknek idézett részlete ezért került mottóul az alig száztíz oldalas könyv elejére.

A szálló évekkel
Sok minden megy el,
De a szív, a koldus
Tovább énekel.
(…)
Ami emlék, szebb is,
Mint az, ami él,
Romok itt ragyognak
Hűs hold fényinél!


Az ötvenes évek második felében járunk, és a kis Lacika látószögéből életre kelnek a szereplők és a helyszínek. Első benyomásra elnagyoltnak, vázlatosnak tűnnek a pesti életképek, az elmesélt epizódok, de az író tömörítése, komprimálása nem kényelemből fakad, hanem a korszak feszültségét igyekszik visszaadni. A nem tudjuk mi lesz velünk holnap évei ezek. A felnőttek Kádár Jánost és az oroszokat szidják. Kádár negatív emlegetése nem eléggé motivált a novellákban, általános­ságban ekézik, konkrét indítékok nélkül. Az effajta állam- polgári meg­nyilvánulások és véleményformálások minden korban divatosak. A jelenben is persze.

Kaiser László kötetében érzésem szerint nem mindig megalapozott az előző társadalmi rendszer elmarasztalása. A fekete emberek szereplőinek sorsát csupán marginálisan befolyásolják a berendezkedés diktatórikus következményei. Az Egy döglött macska című írásban (1970-ben játszódik) az elvakult iskolaigazgató alakja mérhetetlenül ellenszenves és nevetséges, ám a kialakult konfliktus talán mesterkéltnek hat, elenyésző okot ad a retorzióra.

Az író történetei önéletrajzi ihletésűek, annyira, hogy a kisfiú keresztneve meg­egyezik a szerzőével. Lacika elvált édesanyjával él együtt; az asszony bedolgozó, megvarrt játékmacikba tömködi a lakásban felhalmozott faháncsot. A gyerek egy alkalommal fel is gyújtja a bálát. Álmodozással, szemlélődéssel telnek az évek, megjelennek és felszívódnak a „fekete emberek”, a pesti szenes trógerek, akik puttonyszerű kosarakban cipelik pincékbe a szenet. A címadó novella a kötet legnívósabb írása, megejtően szép emberségével, előítéletes tragikumával.

Javában benne vagyunk a hetvenes évek közepében, amikor a srác tízéves lesz. A szülők, családok életében gyökeret eresztett a politikai nézetkülönbség, és az otthoni légkör önkéntelen érzékelésével elkezdődik a gyerekek ideológiai eltávolodása is. (Manapság ugyanebben a cipőben járunk, családtagok szakadnak szét eltérő meggyőződésük miatt, és hidegháború zajlik a baráti társaságok között. Mindig is a magyar történelem rákfenéje volt ez a megosztottság. A széthulló nép képtelen volt felülkerekedni a kiváltó okokon. Most is tehetetlenül éli mindennapjait.)

A főiskolás években a piálás és a csajozás valamennyire feloldja a különböző el­kötelezett­ségeket, de a gyanakvás minduntalan, mintegy automatikusan megjelenik. A mindenre kapható kávébarna fenekű kubai lányok felbukkanása a haveri esküvőn, majd hirtelen, parancsszóra történő elmasírozásuk a kor rejtelmeire világít rá, igaz, kissé didaktikusán és ködösen. Kaiser László szimpatikus hőse persze felnő, diplomát szerez, megnősül és elválik. A mai pesti valóság veszi körül; idegen kultúrember a lőrét vedelő prolik között, és keservesen vergődő, elvált apuka, aki csupán látni szeretné a gyerekét.

Az író szerényen bánik a jelzőkkel, nem tágítja szélesre a cselekményt, esze ágában sincs bonyolult kitérőket tenni, novelláinak atmoszférája azonban mindvégig robbanás­szerűen feszes. Apró drámák rajzolatai követik egymást évtizedeken át, egészen a mai Pestig, a kapualjból kiebrudalt öreg hajléktalan sorsáig. Kaiser tagad­hatat­lanul élvezetes olvasmányokkal rukkolt elő, noha történetei nem nyers valóságukkal rendítik meg az olvasót, inkább álomszerű realizmusukkal vonzanak. (Hungarovox Kiadó)

VISSZA

GYIMESI LÁSZLÓ

Optimista regény – tartós aszály idejére

Bistey András tizenharmadik kötetét adta kezünkbe. Jelent meg már monográfiája (Bányai Kornélról), versfordítás-kötete, két-két történelmi, illetve dokumentum-regénye, két kisregényeket tartalmazó könyve, a többi gyűjteménye mind elbeszéléseket tartalmaz.

Az új kötet (A kápolna) regényként olvasandó, bár terjedelme alapján besorolhatnánk a hosszú elbeszélés vagy a kisregény műfajába is. Mindegy, minek nevezzük: vérbeli próza ez, a tehetséges novellista szervesen épülő életművének mérföldköve, az autonóm, képviseleti irodalom jelentékeny teljesítménye.

Ha az új mű helyét keresem a magyar irodalomban, először a mostanában leszólt, úgynevezett kismesterek jutnak eszembe, azok a szerintem igenis jelentős írók, akiknek mostanában a tanszékeken nem túl magas az ázsiójuk: Tömörkény, Móra, Bródy, Tersánszky, Nagy Lajos munkái jutnak elsőként eszembe, azaz a magyar realista hagyományok fővonala, a divathullámoktól nem befolyásolt érték-központú próza. A realizmuson természetesen nem a naturalista leképezést értem, mint ahogy Bisteytől is idegen ez a fajta megközelítés.

Az értékközpontúság mellett igen fontos írói erények birtokában van a szerző. A magyar nyelv pontos, tiszta használata szerintem alapkövetelmény, s ennek maradéktalanul megfelel ez a munka. Mint ahogy egyéb stiláris kívánalmaknak is, így a világos, követhető, ugyanakkor korántsem iskolás szerkesztésnek, az ember- és környezet-ábrázolás hitelességének.

A kápolna főszereplője, Tábori István festő, a történelem által félresodort, a pályát még megkezdése előtt elhagyni kényszerülő művész figurájának megformálása természetesen alaposabb a többi szereplőjénél, de a mellékalakok bemutatása is meg­bízható, hiteles és igen plasztikus.

A cselekmény nélkülözi a felesleges írói narrációt, a magyarázatokat, a szituációk­tól független gondolatfűzéseket, minden, ami történik, minden, ami körülveszi a szereplőket, az ő szemükön, beszédükön, cselekedeteiken át kerül az olvasó elé. A szituáció-teremtés drámaisága, a hús-vér figurák magától értetődő, korántsem idealizált megnyilvánulásai olyan dramaturgiai egységet teremtenek, amely egyszerre tartalmazza a társadalmi és a lélektani folyamatok esszenciáit.

Nem világmegváltó, hősi tettekről szól a kisregény, csak egy falusi temető- kápolna új freskóinak elkészítéséről, a kádári konszolidáció még gyanakvással teli, de már ocsúdó világában. A freskó elkészítése során nem csak a mű teljesedik ki, hanem a művész is felszabadul külső és belső gátlásoktól, önmaga is – akarva, akaratlanul – alkotássá válik.

A készülő műalkotás szimbolikus jelentőségű: nem rövid életű munka készül, több nemzedék kis örökkévalóságának szánják, s ennek leírása a mű fő érdeme. A valóságos freskó megalkotása során egy másféle freskó is feltárul előttünk: a vidéki, kisvárosi-községi lét élő festménye, a jól ismert világban mozgó – sokszor tragédiákat cipelő, mégis bizakodó – alakokkal. Különösen jól sikerültnek tartom a nőalakok árnyalt jellemzését, igen kevés mondattal, de nagyon pontosan megjelenítve lép elénk a kitörni kívánó bakfislány éppúgy, mint az öregedéstől rettegő tanárnő, vagy éppen a festőnek szállást adó parasztasszony. Hasonlóan gazdag az egyházi személyiségek ábrázolása.

Minden szereplő részt kér az értékek közvetítéséből, akár hagyományos átadóként, akár tudatos gondolkodóként, akár kritikus majdnem-tagadóként, s a sokféle személyiség együtt alakítja ki a kisregény alapvető üzenetét. Mai aszályos korunkban szokatlan lehet a kötet kicsengése: hiszen az optimizmus az az alapérték, amihez Bistey András elvezet bennünket.

Remény ébred az emberekben, a fő- és mellékszereplőkben, no, nem valamiféle hurrá-optimizmus, inkább óvatos bizalom, az önmagukra találó személyiségek belső tartása épül újjá, teljesedik ki. Akaratlanul valamennyien példát teremtenek – olyat, amilyenre légszomjas perceinkben igen nagy szükségünk lehet. (Hungarovox Kiadó)

VISSZA



Bálványos Huba: Emberpár