Ezredvég

TARNAI LÁSZLÓ

Koromzivatarban

Koromzivatarban nézem
hogy milyen mozdulatlan
a tízemeletes panel
mintha nem lenne benne élet
Pedig lakják mert az erkélyeken
lepedőt párnahajat törülközőt
lenget a szél
s a földszinti nyitott ablakokból
két öreg nézeget kifelé
A koromzivatarban talán
azokra a feledhetetlen
napokra gondolnak
amikor a tanyájuk kertjében
friss levegőt szívtak
Szedték a hagymát krumplit
paprikát uborkát
most meg a zöldségeshez
csoszognak garabollyal

Koromzivatarban nézem
a tízemeletes panelt
ahonnan sírás hallatszik
mintha éhes szomjas lenne a pöttöm
akár a ház előtt ténfergő kamasz
aki fölkiált az ötödikre anyjának
hogy adjon zsíros kenyeret
Valamelyik lakás ajtajára
védőrácsot fabrikálnak
másutt szerelik az új ablakkeretet
mert eső mossa a konyhát szobát

Koromzivatarban nézem
amint a tízemeletes panel
bejárata előtt álló teherautóba
heverőket szekrényt asztalt
székeket babakocsit pakolnak
A családot talán kilakoltatták
mert nem bírnak törleszteni
s visszaköltöznek a szülői házba
vagy kopogtatnak
olcsó albérlet ajtaján

Koromzivatarban nézem
hogy naplemente után
sötétbe merül minden családi fészek
Egy ideig kéken remeg
a szutykos ablaküveg
de az undor lecsapja a tévét
Jönnek az álmatlan órák
amelyek szaporázzák a pulzust
aztán a csillapíthatatlan csöndet
elnyomja a hajnali csörgés

Együtt

A csöndes partról
a víz fölé hajolva
a sima Tisza tükrében
néztük arcunkat annak idején
Mosolyogtunk magunkon
miközben trikónk együtt lélegzett
mint a napsugár a folyóval

Mostanában
a víz fölé hajolva
a Tisza hullámain
futtatom szememet
hátha megtalálja
eltévedt mosolyunkat
Nem leli sehol
mintha abbahagyta volna
játékát az arcunk

Ma délután
a csöndes part mellett
a piros csíkos abrosszal
letakart kerti asztalhoz ültem
Pontosan érkeztél akár annak idején
Fecsegett a nyár napsugár
a sima Tisza tükre
s jókedv vidámság hahotázott
Változatlanul
együtt lélegzett a trikónk

HORVÁTH SZILVIA

Pusztuló este

Levett lábamról a Ben Nevis
s ágyadba fektetett.
A fáradtság könnyebb lett ujjaid nyomán,
Te pedig a kemény földön nyugtatod gerinced.
Lélegzetünk súlyos
kívánságfák gyümölcsei érnek
egybehangzó gondolat-frekvenciák
részletei villannak a mágneses térben
talpunk alól elfogy a hegy
az erdő kicsúszik kezünkből
Sóhajok hídjai szaporodnak
átívelnek ágyékunkba
latin szeretkezések emlékképei
bujálkodnak szédült fejünkben
s mégis: mozdulatlanná dermeszt
az esetlen illendőség.
A Gleneagles most csupa jóság,
mint alvó kövér macska a
kandalló mellett, úgy terül el
a lágy éjszakában
a máskor gyűlölt munkahely,
szabadnapon barátságos vidéki kúria
itt a közelünkben.
Álmainkat elkergeti a Highland
felől lerohanó, felkavaró szélörvény.

Ha mozdulok, látom a kérdőjeleidet,
ha sóhajtasz, képzeleted szélesvásznú
filmje lepereg előttem.
Köhögésem mindannyiszor visszaránt
a hús-vér valóság gyötrelmébe
pedig már szárnyaltál a vakság
Tejútján, messze tőlem, ahogy akartad,
megnyugtató feledés homályába,
Orion ködében elveszve.
S aggódsz, ahányszor csak kiszakad
belőlem a tüdővész, a csillapíthatatlan
smirgli-sercegés.
Mit tegyünk?
Ez már színjáték a javából.
Odakinn sötét az éjjel,
a fenyőfák katonás rendben szunyókálnak,
nem találjuk a hangokat,
csak szikrák pattognak,
mint tűzhelyből a lángokban
ropogó rőzsedarabok.

Kezed torkomhoz ér, óh, az Égből, hirtelen
olajjal balzsamozod az égő testrészt,
mint keleti gyógyítók a haldoklót,
érzem, hogy ez nem személytelen,
érintésed alábukna a mélyóceánba,
csak a spártai szigor kényszere
parancsolja vissza.
Szenvedsz, mint egy vasra vert rabszolga.
Tudom.
Mintha a fejedben utaznék. S én,
az örök utazó, a szívedet keresem.
Rossz helyen. Elvétettem a
koordinátákat.
Tán ezért fosztogatom eszeveszetten
gondolataidat, s a lávaforró vágyak
között szívhangokért tapogatva
feldúlom a jéggé fagyott barlangot.

Fogyóban a Hold.
Árnyak feszülnek közénk,
suttogásunk óvatos, akár a
szökni készülő fegyenceké.
Vibrál a csend, a madarak hallgatnak.
Várunk az egyszerre kimondott jó szóra,
de a zakatoló, sűrű sötétségbe temetjük azt.
Isten becsukja a szemét.
A teremtés elmarad, a
csillagok kihűlnek.
Csak a távolban morajló vulkánok
dohognak szüntelen, mint az
Idők kezdetén.
A kivárás türelmetlen szárnyai csattognak.
Jó éjszakát. Aludjunk.
Az Életnek mára nincs újabb fejezete.

Alloa, Skócia

KUTAS JÓZSEF

    Csinosi, a betyár

    „Tizenhárom évig volt betyár nélkül Magyarország.”
    (Krúdy Gyula: Rózsa Sándor)
    „S a hulló hó álmodó nyugalma – mikor volt ebben a
    városban ily csendesség?”
    (Carson McCullers: A szomorú kávéház balladája)

    Akasztott ember leszek én, nem pedig gazdag, morogta maga elé Csinosi, midőn édesanyja, ez a búbos kemence formájú öregasszony búcsúzóul bőségesen meghintette levegőbe rajzolt keresztekkel, és nem győzte dicsérni egyetlen fiacskája természetes eszét és szerencséjét, mely az utóbbi időben ismét meglátogatta a Tisza melletti nádasba bújt házikót (sikerült ugyanis egérutat nyernie a zsandárok elől). Bár meglehet, anyámnak még igaza lesz, előbb leszek gazdag, azután akasztott. Ha rajtam múlik, egyik se, se ez, se az; ha, rajtam múlik.
    Az utolsó szavakat nagyon lassan, nagyon tűnődve ismételte a kissé megöregedett Csinosi, és finom vonású, ugyanilyen finom pókhálóráncokkal átszőtt arcát az út menti téli fogadóban mindig lobogó tűz felé fordította. Előbb az egyiket, azután a másikat, majd újra az egyik, újra a másik. Csinosi sohasem unta mostanában ezt a játékot.
    Ugyanezt űzte az emlékekkel is. Egyiket a másik után húzta elő, megforgatta a jelen fényében, majd visszahelyezte a hatalmas pakliba; hamiskártyások szemlélik így a mindent eldöntő ütközet előtt lapjaikat. Más mulatsága nemigen akadt a megvénült, mindenhonnan kiakolbólított betyárnak.
    Az utat, a csárdát, az egész világot könnyű, hideg hóval takargatta be a szél, nap nap után igazgatva rajta egy kicsit, akár egy gondos anya, nem csúszott-e le véletlenül a táj mozdulatlan testéről.
    A nádszálak éjszakánként úgy csillogtak, olyan vadul a telihold ragyogásában, hogy Csinosi felriadt emeleti szobácskájában, mert azt hitte: zsandárok kerítették be a kopottas portát. Ilyenkor anyja szavai jutottak eszébe, az öregasszony remegő mozdulatai rémlettek föl a csendes félhomályban, és Csinosi megnyugodott: van, aki vigyáz rá a szélvészgyorsasággal megváltozott világban.
    Gazdagság vagy akasztófa, gondolkozott Csinosi, miközben kisujja körmével többször is megmérte a borospohárka és az asztalperem közötti távolságot, na hiszen, szép kilátások! Majd rendre kibámészkodott a gömbölyű kis ablakon, melyet olyan könnyű kézzel hímzett függöny választott el a havas világtól, hogy alig-alig lehetett megkülönböztetni a lenti síkság fáinak lenge hócsipkéitől; a hosszú napokon a valóság gyakran csúszott át a káprázatba, és alig akart visszatérni onnan.
    Alkonyattájt fekete előérzetek varjúrajai ereszkedtek a sötétülő tájra.
    Csinosi két kézzel kapaszkodott az asztalba, és halálra vált arccal nézte a sík vidéken feléje menetelő félhomály könyörtelen, szigorú katonaarcát.
    Az első ilyen estén pisztolyai után kapkodott, ám Rozi, az erélyes cselédlány idejekorán elrekkentette őket valahol.
    – Még az hiányzik nekem, Csinosi bácsi – mondta a szőke cipszer szépség –, hogy főbe lője magát. A gazda nincs itthon, a gazd’asszony ősz óta ki nem kelt az ágyból, nem akarja elhagyni, mondván, mint Noé a bárkát, míg biztos talajt nem érez a talpa alatt.
    – Nem akarok én öngyilkos lenni, te béka – dünnyögte rosszkedvűen Csinosi, hogy beleavatkoztak a dolgaiba.
    – Akkor meg kit akar, mit akar lelődzni itt, Csinosi bácsi? Minek a pisztoly?
    – Igazad van, lencsibaba – mondta némileg felvidámodva Csinosi –, jó a kés is, csak kéznél legyen.
    Ettől a naptól fogva Rozi mindenféle szerszámot eldugott Csinosi elől, amit veszélyesnek ítélt – a betyár morgott egy darabig, azután ráhagyta.
    Túlságosan jólesett a meleg sutban üldögélni, hideg bort löttyinteni égő gyomrába, és szeme sarkából lesni a lány ügyes sürgését-forgását. Nem akart megkockáztatni egy csúnya veszekedést, Rozi ki nem állhatta ugyanis az erőszakos viselkedést, még a hangos szótól is eltiltotta az alattomosan bajusza alá mosolygó betyárt.
    – Ha itt akar maradni, Csinosi bácsi – mondta Rozi –, meg kell tanulnia viselkedni.
    – Úgy táncoljak, ahogyan te fütyülsz, mi? Ám, legyen – válaszolt Csinosi mérgesen, de szíve élénkebben kezdett dobogni, amikor a lány kiöltötte a nyelvét, és teletöltötte poharát, s jó távol tőle friss, jószagú kenyeret szelt, és kemény, fűszeres kolbászt vágott hozzá.
    Csak anyja szavai nyugtalanították Csinosi napjait; nem is napjait, hanem azon időközöket, melyeket a sors a napszállta és a pirkadat közt számára alvásnak kijelölt. Forgolódott Csinosi a fehér vászon között, de olyan ingerülten, olyan szorongva, mintha a hóra tették volna ki; tépte-szaggatta a lepedőt, a dunnát és morgott, mint a jegesmedve.
    A gömbölyű kis ablakon besütő holdvilág életre keltette a szoba százéves bútorait: a sarokba tolt öreg szekrény recsegve-ropogva nyújtózott, mint egy páncélos lovag, a szoba közepén páváskodó, isten tudja, melyik vásáron szerzett, reneszánsz asztalka felpúposította a hátát, és a holdsugár felé kapott lakkozott karmaival; még a durva vászonnal bevont karosszék is közelebb merészkedett, hogy a hátára kapja az ágyból rémülten szemlélődő Csinosit.
    A betyárnak azonban esze ágában sem volt ismeretlen kalandokba bocsátkozni, és tiszta szívéből megértette Rozi kövér asszonyát, akit levert lábáról a betegség.
    Eleget vándorolgatott ő szeles völgyek mélyén, hangával benőtt hátságokon, ahol lidércek kapkodtak előbb bokái, majd szíve után. Amíg – ahogy mondani szokták – az ipart űzte, fogatokat állítva meg a földesutakon, főúri bálokba toppanva be, erszényeket és leányszíveket rabolva, soha nem félt a háta mögött kullogó árnyéktól, míg ma a sajátját is előre engedi, akár a vak ember a botot, nehogy valami huncutság jusson a kéretlenül hűséges, sötét szolga eszébe.
    Csinosi igen megszelídült vén napjaira.
    Igen ám, de most tél volt, nagy, komoly, szőrmebundás tél, aki úgy őrködik az alvó vidéken, akár egy lelkiismeretes csősz vagy a városbeli lámpagyújtogató – mi lesz itt tavasszal?
    Az eresz csorogni kezd, és üde hangon beszélget a déli széllel, a mezők virágai kibújnak a hideg dunna alól, és óvatosan kezdik küldözgetni illatlevélkéiket; a nappalok hosszabbodnak: az élet veszélytelenebbé válik.
    Ám Csinosi, a vén betyár nem dőlt be a természet trükkjeinek, nemhiába koptatta a padot kitanult hamiskártyások mellett, ő tudta, hogy ez megtévesztés csupán, mely a fiataloknak szól. Az ifjak még hisznek a színekkel udvarló rét, a szűz égbolt, a fák kérgein csorgó édes nedvek és a barátságtalan házak burkából kipattanó lányok hazugságainak.
    Csinosi sokszor kívánta, hogy a tél soha ne hagyja el a nád, a befagyott folyó vidékét.
    – Te, Rozi – szólt egyszer –, nem unod-e magad ebben a ménkű nagy házban? Nem hiányoznak-e a legények, a cifra járású fiatal emberek, akik szép szavakat súgnak a füledbe, mielőtt átkarolják a válladat?
    – Akik másnap köszönés nélkül távoznak, lábujjhegyen, mint az álombeli manók? Nekem aztán nem, Csinosi bácsi – mondta komolyan az északi hegyekből ide, a tenyérsimaságú alföldre került lány –, ne is próbálkozzon tehát maga se semmi hamissággal. Eleget láttam az élet gonoszságait, felismerem én, ha a közelembe merészkednek.
    – Te? Ugyan, mit láthattál, te, lencsike? Még ha én mondanám! Én, akit két vármegye pandúrjai űztek-hajtottak, szabályos rókavadászatot tartottak rám; én, akinek több arany folyt át az ujjai között, mint Duna-víz a Vaskapun; én, aki…
    – Aki jobban teszi, ha halkabban beszél, mert minden szó felhallatszik az emeletre, s akkor lesz kapsz – felelte lendületesen Rozi. – A gazd’asszonyom néha sír, néha meg átkozódik, ha megemlítem neki magát, Csinosi bácsi! Ugyan, miért kellett neki annak idején házasságot ígérnie?
    – Miért kellett, miért kellett?! – Csinosi kisujjával apró köröcskéket rajzolt a borpecsétes asztallapra (minden köröcske egy-egy asszonyszívet jelölt). – Hát őrzője vagyok én a szavaknak? Hát tehetek én arról, hogy az asszonynép mindent elhisz, amit mondok? Hej, Rozi, én csúf gazember vagyok, akasztófáravaló, rossz ember, ne akarjál te engem megváltoztatni. Tán még te is hozzám jönnél, ha szépen megkérnélek!
    Ezzel Csinosi dühösen, rekedten felkacagott, és egy hajtással megitta borát.
    Rozi csendesen, vallató tekintettel figyelte – sötétkék szemei frissen vágott lékek a kristálytükrű tó jegén –, azután egyetlen szó nélkül, suhogó szoknyáit hangtalanul megfordítva, tovaszállt a kocsma mélyén.
    E naptól fogva Csinosi furcsa változásokat észlelt magán és környezetén.
    Már nem okozott gondot neki az alkonyat utáni világ: gyorsan és könnyen merült alá az álomba, melynek nyugodt vizén sokáig utazott, akárcsak Rőt Erik, és az idegen szelek Rozi hangján dúdoltak altatódalokat. Világíthatott a hó, ahogyan akart, kopoghattak falábaikkal a kalóz-bútorok, Csinosit semmilyen erő sem taszíthatta le varázsos vitorlása fedélzetéről.
    És a tél csak nem állt tovább a tájról. Újév napján hatalmas vihar tombolt, és az égből jégdara hullt – ám a nádas hiába csörömpölt fagybilincseivel, hiába gomolygott a kék köd, akár egy kísértetporkoláb, a betyár nyugalmát meg nem zavarhatták.
    Estéről estére odaintette Rozit az asztalhoz, kis pohárkákba kevés bort töltött, azt is vízzel hígította, és szépen kérte, meséljen neki valamit elmúlt nyarakról, emberekről, állatokról.
    Ha a lány húzódozott, elég volt felfelé mutogatni, az emeletre, ahol holtakhoz illő csendességgel heverészett Rozi gazd’asszonya, és rögtön megkapta, amit akart. Mintha a lány nem akarta volna, hogy Csinosi valamikori szerelme erőre kapjon, sebesen belefogott egy történetbe, amit a betyár könyökére dőlve, álmodozva hallgatott.
    Ezek a röpke mesék apró, törékeny gyertyalángokként világították be Csinosi évtizedes feketeséggel bélelt belső szobáit, és a betyár leesett állal bámulta mozgalmas életének apró-cseprő tárgyait, eseményeit, alakjait. Néhanap el-elgondolkozott tettein – órák hosszat ült a félhomálytól élesített lángok előtt, és csóválta a fejét.
    Már pisztolyai miatt sem unszolta a kis cselédet, és nem vetett vágyó pillantásokat a kenyérvágó, hússzeletelő kések felé sem. A kéményen bebúvó, fütyülős ördögöt is csak egy méla pillantással jutalmazta, mire az el is kotródott, visszatért a jeges széllel bokázó kísérteties hangok birodalmába, ahol még ő az úr.
    Teltek-múltak a napok, hetek, a falon függő kalendárium már a tavasszal kacérkodó napok telt, mosolygós képét mutatta, amikor Csinosi észbe kapott, ideje volna kezdeni az idővel valamit. Egész eddigi életében játszott az idővel – ahogyan az asszonyokkal és a halállal is –, szembekötősdit, bújócskát, csapdlecsacsit játszott, néha csalt is, másszor az idő babrált ki vele – ám mostanra megfogyatkoztak ászai, adui, és az idő minduntalan a nyomára akadt, lehetetlenség volt elrejtőzni előle.
    Egy hajnalon arra ébredt, hogy a szélkakas megfordult a tetőn.
    – Itt a tavasz – mondta Csinosi riadtan. – Most mi lesz? A zsandárok előbújnak odúikból, és szimatolva a nyomomba erednek. Ezen a vidéken talán nincs is más hely ezen a csárdán kívül, ahol meghúzhattam volna magam – morfondírozott. – Első útjuk ide fog vezetni, lencsibaba, meglátod. A te gazd’asszonyod is felélénkül arra a lehetőségre, hogy bilincset raknak a Csinosi lábaira, kötelet a nyakába.
    – Nem olyan gonosz az én asszonyom – szólt erre Rozi, és kérdően pillantott az ablakra: nem oson-e félig ledőlt kerítés mögött néhány nagydarab, kék ruhás vármegyeember. – Nem kívánná Csinosi bácsi halálát.
    – Szerintem azért van olyan csöndben, mert a kötelet fonogatja éjnek idején – vágta oda Csinosi vadul. – Hát mit gondolsz, te béka, a szerelmes asszonyok képesek a megbocsátásra? Ha a te asszonyod egyszer erőre kap, a jóisten irgalmazzon a fejemnek! Csak azért van nyugodtan, mert tudja, temiattad nem állok tovább egy házzal – szólt Csinosi, és kopottas süvegét mélyen a homlokába húzta, onnan leste loppal a lányt.
    De Rozika nem tétovázott.
    – Én meg azt hittem, az tartja vissza a bácsit, hogy az ajtót sem lehet kinyomni a hó miatt, ami telefútta a pitvart. Biztosan rosszul hittem. Ha útra készen áll, tessék szólni nyugodtan. Hozom a késeket, pisztolyokat. A csizmáját, bundáját rendbe hoztam már, akár holnap indulhat, Csinosi bácsi – fejezte be ráérős hangsúllyal a lány, és a mennyezetre emelte pillantását. Mintha megnyugodott volna Csinosi szavaitól; mintha végső elhatározásra jutott volna.
    Csinosi magára maradt. Halántékát dörzsölgetve, kínosan nyújtózva, homlokát kopogtatva, derekát ropogtatva járt-kelt az üres kocsmahelyiségben. Néha megtorpant, és az asztallapnak támasztott diófaszékhez hosszú, hangtalan szónoklatot intézett, majd – miután a faragott koronát viselő szék makacs hallgatásba burkolózott – elégedetlenül mérte tovább lépteivel a helyiséget. Nyomában por szállt, előtte pipafüst; a gömbölyű ablakon túli fehérségben itt-ott színes fénypamacsok nyíltak, és az ég kibomlott, akár egy nagy zászló.
    A betyár terveket szőtt. Hogy mire gondolt, mire nem Csinosi, az az ő titka maradt, de az tény, hogy az éjfél még talpon találta. Volt, hogy elindult az emeletre vezető lépcsősor felé, mely fejének szegezett parasztpuskacső torkaként ásított feléje, és volt, hogy leroskadt az asztal mellé, hogy arcát tenyerébe temesse.
    Így érte a hajnal – majd a második, a harmadik. A szélkakas most már megállás nélkül tollászkodott a csicsergő szalmatetőn, az eresz vasán másodpercenként ereszkedtek le a tetőről megszökő, vízruhát öltő hópihedarabok; az utak tisztán látszottak a vékonyodó hóréteg alatt, mint a pehelypaplan alatt alvó mellkasán végigfektetett karok.
    Csinosi megállás nélkül öntötte le torkán a bort, sőt: Rozit pálinkáért hajkurászta. Derűs kedélye odalett, haragvó, vörös szemmel figyelte maga körül a feléledő világot, akár a lenyugvó nap a víg mezőt, melyhez neki már semmi köze.
    Szokása lett időről időre felkapni a fejét az emelet felől felhangzó legkisebb neszre-zörejre – ilyenkor szánalomra méltó volt nézni megfeszült nyakán a kidagadó, nyugtalankodó ereket.
    – Miért is nem fojtottam meg – kérdezte motyogva egy hajnalon, és az asztalra ömlő napfényt hasonlítgatta össze pohara borával (az ital látszott fáradtabbnak, élettelenebbnek) –, amíg tehettem? A zsandárok minden pillanatban itt lehetnek. Hallga csak! Nem lovak dobognak a városi úton? Hej, te lencsi, hol késik az asszonyod?
    Rozi ekkor előrejött, és mindkét tenyerét letámasztotta az asztalra. Kék szeme tiszta volt, akár a búzamag – tűnődve, mégis, vidáman figyelte a vergődő betyárt.
    – Mondja csak, bácsi, mi van, ha az asszonyok mégis képesek a megbocsátó felejtésre?
    Csinosi eltátotta a száját. – Nem ad fel a zsandároknak? Hát mégis szeretett engem valaha? Ó, ha…
    A lány csendesen, mulatva rázta a fejét, szőke hajszálait táncoltatva.
    – Az asszonyom már az ősz végén elutazott Bundásra, a gyógyfürdőbe – magyarázta. – Az ura után. Nem volt itt senki a házban egész télen, Csinosi bácsi, csak maga meg én.
    A betyár arca elkékült, majd átpirosodott. Lehajtotta a fejét, és bort töltött magának, azaz, csak töltött volna, mert remegő kezéből kicsúszott a kancsó.
    – Te, lencse, csak nem féltél tőlem, az öreg Csinositól?
    A lány a reszkető kézre tette a magáét. A reszketés csillapodni látszott.
    – Attól féltem, hogy netán kárt tesz magában. Felébresztettem a múltját, Csinosi bácsi, a régi szerelmek tüzét, annál melegedett a hideg éjszakákon. Meséket regéltem, milyen az élet, és maga emlékezett erre a régi, elhagyott életre. A gazd’asszonyom volt a lámpás, amivel átkalauzolta magát a rémálmok lidérces lápvidéken – mondta Rozi –, hogy hazaérkezhessen.
    – Hazaérkeztem tehát? – kérdezte rekedten Csinosi, a híres betyár, és összerezzent.
    Az ajtó előtt nehéz, vasalt csizmák dobogtak, éles fülével egyszer-egyszer mintha súlyos csendőrhangokat is hallott volna.
    A zsandárok odakint lovaikkal veszekedtek. Egyikük bepillantott az ablakon, egy másik a gazdáért kiáltott.
    – Nem hallja, bácsi – szólt hirtelen Rozi –, hogy hívják?
    – Én Csinosi vagyok, a betyár – mondta elbizonytalanodva Csinosi.
    – Csinosit a tavaly ősszel elfogták, és felakasztották Szeged főterén – világosította fel Rozi. – Egy embert, aki Csinosinak mondta magát, mert unta az életet nagyon. No! Itt a bundája, a csizmája! Hát mindent nekem kell csinálni ebben a házban?
    – Nem, te lencsi – dörmögte meglepetten, ám engedelmesen Csinosi, miközben a ruhákkal küszködött (elszokott a télen az e fajta vesződségtől) –, de ne aggódj egy cseppet sem. Majd csak kitalálunk olyan dolgot, amihez mind a ketten kellünk.

Tűzvész Reggióban

TABÁK ANDRÁS

(Tél, szerelem, ’89)

(Járom a téli falut)

Járom a téli falut
e szeles, fagyos napon.
Sehol egy lélek. Csak én,
ki fázósan kutatom
lépteid lenyomatát
a sárgult, piszkos havon.

(Itt most…)

Itt most oly igen rút, cudar zimankó járja,
hogy napjában többször is leesik a fülem,
s fürge, víz lurkók futva-kacagva hozzák utánam,
mert hát én észre sem veszem,
amilyen szívenszúrt, szélütött, kottyant vagyok.

A lelkiállapotom kívánnivalót hagy hátra.

(Emlékezés egy esztendőre)

Komisz egy év volt. Fantomok éve.
És jelenéses és furcsa, bolond.
Az év végére esett például,
a tél szakára a Hőség Hava,
noha zordabb tél volt, mint valaha.
Kriptáikból a holtak kikeltek,
bár nem a föltámadás sófára,
csak jött-mentek, igricek, vén dzsinnek
hamis kürtszava zengett. Az idő
megfordult és hátrafele pergett,
s melyet közülünk már senki meg nem
lelhet, újból elvesztettük álmunk.
S vad jegek jöttek, üvöltő szelek,
zimankók, hogy lelkünk beledermedt.
Komisz egy év volt. Fantomok éve.

De bennem azóta megszépíti
mégis az emlék: beléd szerettem.

DONKÓ LÁSZLÓ

Szonett télről, elmúlásról

„Köteles vagy, testvér, sokáig élni.”
(Baranyi Ferenc)

Hókán süt a nap ködből
Udvara van fény alig
Szárnyat bont a jerkeködmön
s a költő nem alhatik.
Tükörtojás serpenyőben
El-eltűnik már a hold
Hózápor hull mint a könnyem
– táncol benne pár kobold…
Verset írok mit tehetnék
ködben annyi rémalak
s kesernyés szomorú emlék
pár szonettben megmarad.
Tél van most fagy kék dermedt ég
Szarkofágja rám szakad.

a szent is lehajtja
bús fejét

bronzidol andrás-kereszttel
a látomás nem ereszt el
verítékezik réz – s a vas
sok égő testrész – bár havas…
állok a murvás előtérben
áll ő is reflektorfényben
szakállába csordul a könny –
a lelkem merő nagy közöny

Mi van? semmi semmi részvét?
valahogy nem hat meg a mű
a faragott kereszt és még
a bronz-arany test is gyönyörű.

de a szent is lehajtja bús fejét
mintha sejtené:
örülni most nem időszerű

Szentandrási tél

Pocsék tél ócska fák
Verébszaros járda
Elhallott kocsmaszleng:
„Te menj az anyádba!”

Hökken most is a hó
(Nem hallok evoét)
Szél zúg – ha hallanék
Rekedt mély oboát

Parkgyep: sok hullafolt –
Sok pocsolya mi csorg
Málik a kőszobor
(A Kisfaludy-Stróbl)

S landol egy Ikarus
Vén távolsági busz

KONCZEK JÓZSEF

Falusi napló

Az erdőszélhez nem lapul falu.
A faluk nagy mezők térein feküsznek.
És a patakpartot eltakarják fűszerillatú
vadnövények, sás, káka lobog.
Megél köztük a szelíd csalán is.
Kifejezhetetlen
részletekben gondozza magát a rét.
A reggel most hangolja össze
minden létezője életét.
Pára motoz a levélen.
Szitakötők ritmusra járnak.
Világoskék az ég.
Mit mondjak.
Csak a mocsár körül lebeg halálszag.
S lesz porzó heve a határnak,
felhő bodrozódik a fényharang szélén,
majd jön zápor,
csendes, jó zápor,
hadd lubickoljanak
a langyos pocsolyában füvek, fák,
mosson lábat az Isten.

NAGY GUSZTÁV

Hét piros alma

Reggelre mintha tejszínhabbal öntötték volna le a világot, mindent betakart a hó. A fák is olyanok voltak, mint egy-egy óriás vattacukor. Ebben a pompában jött el az a nyomorúságosan szép karácsony, amely gyerekkorom legemlékezetesebb ünnepe volt. 1957-et írtunk. A mínuszos délelőttben foga volt még a fagynak, de azért kellemes időtöltést találtam magamnak a letaposott hójárdán. Ott, ahol síkos volt a talaj, kipróbálhattam apám vastag talpú bakancsát. Úgy csúszott, hogy a korcsolya se különbül.
    Kint az úton lovas szánok jöttek-mentek, hozták-vitték az embereket, akik számomra ismeretlenek voltak. Hozzánk nem jött el senki. Még azok a cigány rokonok sem, akik a közelünkben laktak. Talán azért, mert rajtam kívül nem volt más férfi a háznál, bár anyám és öt lánytestvérem hármat is kitett.
    A délutáni szürkületben megérkeztek a lányok, egy-egy faköteggel a hátukon. Aznap háromszor tették meg az erdőig vezető utat.
    – Elég lesz egy darabig – biztatták anyámat, amikor megszabadultak a terheiktől.
    Anyám nem szólt egy szót sem, csak valami szörnyű ijedtség és fájdalom ütött ki az arcán, aztán rángatózni kezdett a torka. Csak nyelt és nyelt, nem jött hang a száján. Linához lépett, és erősen megdörzsölte kezével a kezét, a nagyobbak pedig gyorsan nekiláttak a favágásnak, s mire anyám megfőzte a töltött káposztát, a lányok is összevágtak egy halomra való fát.
    A szent éjszakában csendben hallgattuk az ócska dobkályhát, amit még apám csinált egy rozoga vashordóból. Lágy dallamot duruzsolt fülünkbe, és én ehhez a dallamhoz komponáltam egy dalocskát, amit magamban el is dúdoltam:

    Engedjétek ki apámat,
    Ölelje meg anyámat,
    Kis karácsonyra,
    Nagy karácsonyra.

    Anyám zökkentett ki.
    – Feküdj le, fiam! – mondta, és lejjebb srófolta a lámpát.
    A lányok már az ágyban gubbasztottak. Nem tudom, hogy mire gondolhattak, csak láttam tekintetüket az ablak irányában elmélyedni. Világlott a szemök, akár a lámpa fénye. Évának azonban könny csurgott a szája szélére, de nem törölte le, hanem magában szipogott. A többiek is sírtak, de azok könnyek nélkül. Remegett a lelkünk valamennyiünknek, mint a lámpa lángja.
    Nem bírtam tovább. A fal felé fordultam, s nemsokára láttam a felaggatott ruhadarab árnyékából apám arcát kirajzolódni. Mutatóujjammal követtem az arcélét, amely vidám volt és sima. Amikor elment itthonról, egy évvel ezelőtt, akkor is ilyen volt. Vajon most milyen lehet? És miért vitték el tőlünk? Aznap csak fáért ment el az erdőbe, és azóta nem jött haza.
    Anyánkat is hiába kérdeztük, ő sem válaszolt. Szegény, azon a napon kicibálta elöl a haját.
    Mély álomba merültem. Arra ébredtem fel, hogy nem tudtam elaludni, talán azért, mert alattam volt a nedves tócsa, bár lehet, hogy azért, mert mindenki fent volt. Most is, mint egy órával ezelőtt, mereven nézték az ablakot, amin hamarosan kopogtattak.
    A lányok felriadtak, akár a gerlék, és ugrottak anyámmal együtt az ablakhoz, ahonnan egy ismerős hang szűrődött be.
    – Meghallgatják az angyali vigaszságot?
    Mindenki egyszerre ordította: – Igen!
    Kirohantunk úgy, ahogy voltunk, mezítláb, pendelyben, nekem sem számított, hogy nedves a gatyám.
    Egy perc sem telt bele, úgy csüngtünk apám nyakán, mint az a hét piros alma, amelyik bent függött a sarokban a karácsonyfánkon.

Parasztlakodalom (Részlet)

GYIMESI LÁSZLÓ

Csöng a reggel

Körpanoráma
Napfényes sziget
A nádtetőkön
Ébredő tüzek

Ha csöng a reggel
S rád roppan a nap
Fekete kendődre
Ne várj madarat
A házi végtelen
A világ
Megismerhető
Végtelen folyamatban
A házi végtelen lapít
Megint magára hagytam
Fiókba zárva kushad
Nem folytatom dolog van
A világ
Megismerhető
Végtelen folyamatban
A Holdra város települ
Mihelyt elmosogattam

SZARKA ISTVÁN

E küzdés maga

Élővilág
menekülői, polgártársak,
sejtettétek ti mindig: ha valahol
volna valami Istentől való,
a létezés szép, tiszta rendje volna az,
hullámvert kristály, szelíd
pokol a héjban,
nemes nemiség, létmód elszánt
önvédelme, dacoló folytatása…
Élővilág
menekülői, polgártársak,
ugye tudni de jó, hogy
bévül, a télben, az éjben az ott a
Madách-kúria, az Ablak, a fényben
maga a Gazda, túlnan
a semmi alatt jégárak omolnak
az óperenciába.

Szentgyörgykeresztes

Tisztelet Bandics Istvánnak

Alternatív gyógymódok jó bolondja,
nőké, barátoké, tüsténkedő kedély,
hagyj ácsorogni minket itt, hisz himnikus
hamvvedred befalazva
ragyogószürke koratavaszba már,
írasd velem, hogy – amint tudod –
másképpen van ez az öröklét,
nem oly dicső,
s hát ez az evilág, nos,
ez másképpen van szintén,
hogy feledném tehát az első kétszáz
homeopata kollektív auráját,
amelyben véled jártam, s találtunk
itt a Dunánál
szentgyörgykeresztet is,
hát még a Bíbic árvizei
kabinsorok közt lebegő kenuinkkal,
a garázs fölött elegáns kondiszobánk…
Hogy ki s ki jött el, oly beszédes.
Szegény papunk a
boldogságról dalol.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

A tetem

Döglött macska foszló testén
kannibál táncot járnak a legyek.
A tetem szája tátva,
egykor fehér tű fogai kilazultak,
kifogyott belőlük
az élet cérnaszála.
Lógó nyelve száraz papír,
nem nyalja vele többé
nyivákoló vak kölykeit.
Jó tanyája a kukacoknak.
Az erdő fái, hogy a bűzt
ne érezzék,
ágaikkal orrukat befogják.
Menekülnének, de gyökereiket
a föld vasmarokkal szorítja,
mozdulni sem tudnak.
Életfogytiglani foglyok.

Tanulmány

Madárijesztő

Az országúton száguldó autók
bűzlő szelétől lobog
a madárijesztő szalma haja.
Zsíros kalapja leesett fejéről,
a megnőtt gaz belepte.
Foszló kabátzsebében,
mely pénzt alig látott,
vándorpocok vert tanyát.

Hajdanán, kézműves mester
A Krisztus a keresztfán-t
rézből kikalapálta.
Ki erre járt, fejet hajtott előtte,
elmormolt egy rövid imát.
A falu kihalt. A fiatalok
városba költöztek.
Nincs köztük Mária Magdolna,
ki megszánná s lábáról
könnyeibe mártott hajával
a mocskot lemosná.

A temetőben megsülyedt sírok,
düllöngő keresztfák, rozsdás névtáblák
jelzik, egykor szorgos nép
lakhatott itt.
Az üres utcákban,
a még álló, megroskadt vályogházak
hályogos szemű piciny ablakai
értetlenül, vaksin,
a parlagon maradt földet kémlelik.

NEMES LÁSZLÓ

Kaleidoszkóp

Szabad-e, lehet-e újra megírni, újra elmondani valamit életemnek első, több mint nyolcvan évvel ezelőtti színházi élményéről? Amiről pedig írtam is, elmondtam is már egyet s mást harminc-negyven évvel ezelőtt – vagy még annál régebben is? Hiszen emlékeimnek az a kis híján kilenc évtizedes kaleidoszkópja olyan, hogy bármikor forgattam és forgatom, nézegettem és nézem ma is, mindig újat, többet, más színeket, más érzelmeket villantott és villant ma is elém. Mintha még tisztábban látnám, érezném át annak a vasárnap délutánnak minden színét, minden örömét és rémületét. Boldogan készülődtem napok óta a nagy eseményre: színházba megyek a szüleimmel, méghozzá nem gyerek-, hanem igazi, felnőtt színházba. A neve is olyan különös: Operett Színház. (Mi az, hogy operett? Méghozzá Fővárosi, ami valami többletet, felsőfokot, mindenféle szépet és nagyszerűt ígér!) Azt is tudtam, hogy a Nótás kapitányt fogom látni, tehát egy délceg, magyar vitézt, aki minden bizonnyal még dalolni is fog, olyan gyönyörűen, mint azok az énekesek, akiknek addig, abból az otthoni nagy, tölcséres gramofonunkból csak a hangját hallhattam: Jaj, meg kell halnom, bár úgy vágyom élni…, meg azt, hogy: Asszonykám, adj egy kis kimenőt…
    Gyönyörű volt már az a csillogó, csupa vörös, csupa arany óriási terem is, ahová beléptünk, a csillárok kristály-csillogása, körben és fölöttünk a százféle arccal megtelő páholyok és erkélyek, emeletek sora, a várakozás izgalma; én pedig ott, a földszinten, apám és anyám között, az igazi csodára készülve. Aztán elsötétült a nézőtér és felcsendült a zene.
    – A nyitány – súgta anyám, én a szót persze nem értettem, de amit hallottam a számomra nem is látható zenekari árokból, az gyönyörű volt: szomorú és vidám, minden porcikámat felrázni, megmozgatni akaró gyönyörűség. Majd, mintegy önmagától, kétfelé húzódott a bársonyfüggöny – és egy másik világ képe nyílt meg előttem. Napsütötte táj, a távolban magas, talán hófödte fehér hegycsúcsok, még a friss illatukat is érezni véltem. Gyönyörű ruhákban éneklő, táncoló nők, férfiak – kétségtelenül katonák, vitézek –, azt tudtam már, hogy valójában színészek, csak az átalakulás, az átlényegülés csodáját nem értettem még. (Az ott a Fejes Teri – súgta a fejem fölött anyám az apám fülébe.) Elveszett a huszárcsákóm – dalolta hajadonfőtt egy valóban délceg vitéz –, és abban a pillanatban mellettem egy soha el nem feledhető rémült ordítás, és apám fejét, homlokát, arcát elönti a vér. Mintha fél szemmel valamilyen fekete csomagot – rongyot?, táskát?, dobozt? – láttam volna lepattanni apám fejéről, és a nézőtéren átharsogó kiáltásra meg az anyám ijedt sikoltására megdermedtek a színpadon a színészek, hangjuk a torkukra forrt, összecsapódott a függöny és a nézőtéren világosság támadt. Valahonnan ketten vagy hárman is mellettünk termettek, megfogták a karunkat és egy oldalajtón kivezettek minket az előtérbe. Apám – ma is pontosan emlékszem – nagy, fehér zsebkendőjével a fejét, homlokát, arcát törölgette; arca, szürke öltönye csupa vér. – Már hívják az orvost – mondja valaki. – Nem kell. Orvos vagyok – feleli apám. – Hazamegyünk.
    (Mint később megtudtuk, a színház pincéjéből vagy padlásáról, de meglehet, az utcáról – ki tudja, honnan és hogyan? – egy macska beszabadult a nézőtér erkélyére, s a szokatlan helytől, fénytől, hangoktól nyilván maga is megzavarodva, végigfutott az erkély korlátján. Egy néző, meglepődve, vagy ijedtében talán, meglökhette, amitől a macska, egyensúlyát veszítve, lezuhant a földszintre. Méghozzá, a macskák szokása szerint talpra esve és éles körmeit megkapaszkodásra készen kiengedve, pontosan apámnak már akkor is erősen kopaszodó fejére.)
    A színház előtt, a pesti Nagymező utcában, akkor még nem taxik, hanem lovas bérkocsik – konflisok – várakoztak. Én a rémülettől még mindig dermedten ültem a szüleim közt, a kocsikázás ritka örömét sem élveztem, de a több emberöltőnyi idő távlatából még mindig szégyenkezve, bevallom, az is megfordult a fejemben: milyen sajnálatos, hogy nem nézhettem végig azt a gyönyörű színházi előadást.
    Apám otthon azonnal a rendelőjébe, a műszeres és gyógyszeres szekrényéhez ment, és örök emlékem maradt, amint levette ingét, majd a fecskendővel a nagy, fali tükör elé állva beszúrta saját magának a tetanusz elleni injekciót.

    *
    Forgatom, nézegetem, ébren, álmomban azt a kaleidoszkópot. Felvillan a sok száz vagy ezer között egy másik véres arc is: egy velem talán egykorú, három- négyéves kislányé a Gellérthegyen. Akkoriban ott, a hegy valamelyik oldalán, talán a Tabán felőlin, télen még szánkózni is lehetett. Karácsonyra kaptam egy kis szánkót – mi többnyire ródlinak mondtuk abban a régi-régi időben –, anyám vigyázott rám, gondolom, fogta is hátulról a ródlit a pálya valamelyik kevésbé lejtős szakaszán. Nem messze tőlünk, a meredekebb úton, felborult az egyik sebesebben sikló szánkó, én éles sikoltást hallottam, és láttam, amint valaki egy vérző arcú kislányt húz ki alóla. Rémülten, mintegy megbabonázva néztem a velem talán egykorú sebesültre, nem tudtam levenni róla a szemem, az ajkát, talán a még mindig ömlő vértől, szokatlanul nagynak és vastagnak, magát az arcát aránytalanul szélesnek láttam.
    – Ne bámuld! Gyere! – húzott tovább anyám. Be is fejeztük arra a napra, sőt, arra a télre a szánkózást.
    Én pedig napokig – és azóta is hányszor, de hányszor! – arra gondoltam, mi történt vele, meggyógyult-e hamarosan, vagy megrokkant, esetleg életre szólón, netán túl sem élte azt a balesetet? Úgy éreztem, közöm van hozzá, ami vele megtörtént, megeshetett volna velem is, ismerősöm lett, társam, sorstársam, élethossziglanig.
    Olykor, ha megláttam az utcán egy szokatlanul vastag, feltűnően vörös és széles ajkú kislányt – s az évek, évtizedek múltán fiatal, majd mind korosabb nőt, idősebb asszonyt – szinte ellenállhatatlan kényszert éreztem, és érzek ma is, hogy megszólítsam: valamikor, három- négyéves korában nem szenvedett-e szánkóbalesetet a Gellérthegyen? Nem azonos-e az én… kicsodámmal? De hiszen ki ő nekem?
    Szülők, rokonok, barátok tűntek el mellőlem. Betegségek, háború, deportálások, perek, gyilkosságok, ismerősök, ismeretlenek halála, értelmetlenül, érthetetlenül. És engem még mindig annak a véres ajkú, arcú kislánynak a sorsa izgat? Mi ez az el nem múló kíváncsiság, kielégületlenség? Mi közöm hozzá? Felelősség? Érte? Érte is? Mindenkiért? Miért?

    *
    Az ő nevét se tudom. Csak a szürkés-barna arca villan fel, amint egyszerre megláttam a tükörben a szemét, azt a merev, élettelen tekintetét.
    Borotválkozni tértem be hozzá, Kairó valamelyik mellékutcájának borbélyműhelyébe. Arabul nem tudok, angolul mondtam neki: to shave. A tükör elé ültetett, kendőt kötött a nyakam elé, és szótlanul, szaporán szappanozni kezdte a képemet. Majd borotvát vett elő, és a ma talán már nem is ismeretes fenőszíjon gyorsan megélesítette a pengét, s utána hozzáfogott a borotváláshoz. Előtte a mutatóujját egy pillanatra könnyedén az arcomra fektette, és ezt a mozdulatot többször is megismételte, valahányszor ábrázatom egy újabb szakaszának leborotválásához kezdett. A tükörbe néztem, és döbbenten vettem észre, hogy borbélyom mindkét szeme merev, áthatolhatatlan fátyol borítja. Mutatóujját tehát azért fekteti az arcomra, hogy pontosan érzékelje a távolságot a beszappanozott arcbőröm és a kés éle között, hogy tudja, hol kezdje el a műveletet. A döbbenettől megdermedve ültem a széken, szótlanul, mozdulatlanul. Butaság volt? Vagy bátorság? Lesz, ami lesz! És az öreg arab borbély – a végsőkig kitartó szakmai hűség, avagy a szűkös megélhetésért folytatott küzdelem kényszerének hőse – egyetlen karcolás nélkül fejezte be ábrázatom szőrtelenítését.

    Abban az észak-magyarországi községben, ahol néhány évtized múltán, az otthon felejtett borotvakészülékem miatt arra kényszerültem, hogy megborotváltassam magam, a borbélynak bizony csillogott a szeme. Túlságosan is. És a szappanozás közben, amint közelebb hajolt hozzám, alkoholszagot is éreztem. Éppen a borotváját vette elő, amikor egy másik ügyfele, kétségtelenül helybeli ismerőse, lépett be a műhelyébe. – Szevasz! – mondta harsány hangon. – Borotválás lesz!
    – De nem ma! – felelte a borotvájával hadonászó figaró. – Gyere holnap! Nem vagyok olyan állapotban, hogy elvállaljam. Ezt még elintézem – tette hozzá, a kés hegyével felém bökve –, de mást már nem.
    – Köszönöm – szóltam közbe, bevallom, rémülten. – Visszajövök én is inkább holnap reggel.
    – Nem! – mordult rám. – Megmondtam, magát még elintézem! – Erélyesen visszanyomott a székbe, miközben fenyegetőn lóbálta a borotvát. Felugorjak? Dulakodjak vele? Sokkal erősebb nálam, és kezében az éles kés. Megadtam magam. Lesz, ami lesz, mondtam magamban, mint valamikor Kairóban. Ő pedig határozottan, kemény kézzel munkához látott. Mindössze két helyen vágott az arcomba, a nyakamon is csak két sebet ejtett. A vérzést, a borbélytükör előtt, már magam állítottam el, ő adott utána valamilyen tapaszt is, nagylelkűen.
    Megúsztam hát, viszonylag épségben, ezt a borbély-kalandomat is, mint a huszadik században átélt nyolc évtizedemnek megannyi, sokkal szörnyűbb veszedelmét is.

    *
    Sanyi barátom arca is elő- előbukkan a mélyben kavargó képek közül. Csupa ellentmondás: kemény, néha durva, máskor ellágyult vonások. Együttérzést, szeretetet, haragot, erőszakot, megbocsátást tükröztek mindig is, gyorsan váltakozva.
    Amikor megismertem – a negyvenes évek vége felé –, asztalos volt, műbútorasztalos, magas, erős férfi, harsány hangú, gyors, darabos mozdulatokkal; ha szükségét érezte, keményen odavágott bárkinek, káromkodott. És mindennek ellentmondott az az aprólékos, szinte lágy finomság, amellyel a munkáját végezte. Gyönyörű, művészi intarziákat készített. – Ezek az én igazi álmaim – mondta, és azt is hozzátette: – No, meg egy boldog, igazságos társadalom. – A felesége, apró termetű, filigrán fiatalasszony, rajongva nézte, bólogatott. Sanyit hamarosan – ahogy akkoriban mondták – „kiemelték”, egy éppen államosított vegyi üzem személyzeti osztályvezetője lett. Nem sokkal később pedig valamelyik kelet-magyarországi kereskedelmi nagyvállalat igazgatójává nevezték ki.
    Tehetséges volt-e valóban – az idő tájt már, valamilyen gyorsított tanfolyam elvégzése és vizsga letétele után, a közgazdasági egyetem levelező hallgatója is –, vagy csak szerencsés; szélhámos netán, aki a kor lehetőségeit meglovagolva karriert csinált? Boldog, vagy végül csalódott? Olyan erős, amilyennek mutatta magát? Valóban elpusztíthatatlan, ahogyan ő mondogatta: örökéletű?
    Egy téli estén, amikor megtudta, hogy valamiféle kulturális rendezvényen veszek részt néhány nap múlva a városukban, felhívott telefonon. – Pajtikám – harsogta – eszedbe ne jusson szállodába menni! A műsor után nálunk fogsz vacsorázni és aludni! Ellentmondás nincs! Ilonka is szeretettel vár. És megismered Pannikát, a kislányunkat is…
    Szépen berendezett lakásuk volt, a bútorok egy részét Sanyi maga készítette. Remek volt a vacsora is, a vörösbor mellett csak úgy áradt a szó Sanyiból. – Pajtikám – mondta –, amikor a negyedik gimnáziumból kimaradtam, mert a faternak nem volt pénze tandíjra… ki gondolta volna… – Az asszony meg csak bólogatott. – Na, még egy pohárral – unszolt a barátom. – És tudod-e, hogy a vállalatomat – így mondta, egyes szám első személyben – a múlt hónapban vörös csillaggal tüntették ki… hát azt, hogy Ilonka jövőre már tanítani fog?… és…
    Éjfél is elmúlt – mondtam fáradtan a reggeli utazástól, az előadástól, a nagy vacsorától. – Reggel hétkor indul Pestre a vonatom.
    – Ugyan, pajtikám, itt, a ház előtt a busz megállója. Tizenöt perc alatt kiérsz a pályaudvarra. Még meg se mutattam neked az alagsorban a műhelyemet. Tudod, ez a szórakozásom. (A hobby szót akkoriban még nem használtuk.)
    Egy óra után kerültem ágyba. Hatkor Ilonka terített asztallal, nagy reggelivel várt. Kávé, tojás, szalonna… Sanyi komótosan falatozott és, közben csak úgy dőlt belőle megint a szó. – Képzeld, újra focizom, a város csapatában…
    – Lekésem a vonatot – mondtam.
    – Tudod, mit? Kiviszlek a motoromon. Az gyorsabb, mint a busz. – Én tiltakoztam: – Havas, jeges az út. – Ugyan, pajtikám – legyintett. – Mi az nekem!
    Utolsó pillanatban kapaszkodtam fel a háta mögé a motorra. Hosszú, nehéz télikabátban, egyik kezemben a papírokkal és a holmimmal tömött aktatáskámmal száguldottunk a csúszós téli úttesten. Egyszerre csak megláttam, hogy a barátom elengedi a kormányt és hevesen rázza mindkét kezét. – Hogy le ne fázzanak az ujjaim – kiabálta nevetve. – Otthon felejtettem a kesztyűmet!
    Már jelezték a vonat indulását, amikor felszálltam. – Na látod, pajtikám, ha Forgó Sanyi megmondja…
    Két vagy három évvel később váltották le az igazgatóságról. A vállalata fiókjait látogatta a megye távolabbi városaiban. Hivatali kocsiján utazott, gépkocsivezetőjével. Útközben – az élet minden pillanatát ki kell használni, ugye… – a szolgálati pisztolyát tisztogatta. A fegyver elsült, nagyobb baj nem történt ugyan, a golyó csak horzsolta a sofőr karját és az autó egyik üvegét törte ki. Véletlen baleset, hiszen Forgó elvtárs a haverom, mondta maga a gépkocsivezető… Pajtikám… Sanyi megúszta szigorú megrovással, azonnali elbocsátással.
    Hol itt, hol ott dolgozott néhány esztendeig, az ország számos városában; volt segédmunkás, asztalos, szerelő, pék, baromfitenyésztő – közben Ilonka otthagyta, vitte magával a kislányukat is.
    Aztán csak talpra állt Sanyi megint, újra meg is nősült, a hetvenes évek végére pedig újra Budapesten, egy élelmiszer ipari vállalat igazgatóhelyettese lett. Ritkán találkoztunk, valahogy távolabb kerültünk egymástól. Mintegy két év múltán, egy este azzal hívott fel, a régi, kemény hangján harsogva: – Pajtikám, gyere be hozzám. Az irodámban valami csodát mutatok meg neked!
    Az ismert, nagy, komoly vállalat székházában két titkárnő ült Sanyi előszobájában. Ő maga az évek során nem sokat változott, úgy szorított magához, hogy csaknem összeroppantak a csontjaim. Majd kulcsra zárta a szobája párnás ajtaját, az íróasztala mögé ült. És a fiókjából egy magnetofont vett elő. – Mostanában zenét szerzek – mondta. – Dalokat. Van, aki olcsón meghangszereli nekem, négy másik zenész közreműködésével felvéteti. Én énekelek. A szöveget is én írtam… Figyelj! – Bekapcsolta a készüléket. Százszor hallott jellegtelen dallamok, és a mégiscsak öregedő Sanyi reszelős hangján az elcsépelt közhelyek: minden éjszakán csak rólad álmodom… Meg hasonlók. – Ehhez mit szólsz? Ez az én igazi életem… a jövőm…
    Nem sokkal később nyugdíjazták. Otthon újra készített intarziákat is, távolról sem olyan szépeket, mint fiatal korában. – A világban is csalódtam – mondta, amikor egyszer meglátogattam. – Ez már nem az én világom…
    Betegeskedett is, de azért váratlan, meghökkentő volt a halálhíre. Elég sokan voltunk a temetésén. Ilonka is, az első felesége, soványan, megöregedve. Mellette egy vörösre festett hajú fiatalabb asszony. Talán a lányuk, a Pannika. És a sír mellett, a többi gyászolótól kissé távolabb, oldalt állva egy idős, barázdált arcú, magas, kemény kötésű férfi. Mintha maga Sanyi állna ott. Sose hallottam, hogy testvére lett volna. És mintha Sanyi hangját is hallanám, mintha onnan, a közelből, azon az ő régi, fiatalos, hetyke hangján mondaná: Pajtikám, sose halunk meg!

    *
    Kincsek Lajosék arca is felbukkan olykor-olykor. A hűség, a házastársi szeretet legendás példaképei. Én már csak idős, nyugdíjas korukban ismertem meg őket. Lajos bácsi nyomdai korrektor, valamikor, az ősidőkben állítólag még újságíró is volt. Olyan apró kis hírekért, ilyen-olyan információkért szorgosan loholó szerkesztőségi, névtelen munkatárs.
    Az én Etelkám, mondta mindig, hetven-nyolcvan éves korában is, soha nem múló szerelemtől meghatott, el-elcsukló hangon. Az asszonya pedig rajongva nézett az ő nagyszerű férje szemébe. Az utcán egymásba karolva, szorosan összesimulva jártak télen-nyáron, mint egy ifjú szerelmespár. Gyermekük sosem született – a mi gyönyörű, boldog életünk egyetlen szomorúsága – mondogatták mind a ketten. Kis nyugdíjuk volt – szerényen életünk mindig, megvan azért mindenünk, amire szükségünk van – magyarázták mindketten nekünk, harminc-, ötven-, hatvanéves fiataloknak. – Mindent pótol a szeretet – tették hozzá.
    – Azt sem akarom, hogy az én drága Etelkám idős korára agyondolgozza magát. Bevásárlással, főzéssel, mosogatással – mondogatta Koncsek Lajos bácsi. – Van a lakásunk közelében egy olcsó kisvendéglő, évek óta ott ebédelünk. Nem vagyunk nagy étkűek, egy adag, egy menü bőségesen elég kettőnknek. Azon osztozunk meg szeretettel.
    Egy őszi nap déli órájában véletlenül magam is abba a valóban olcsó kisvendéglőbe tértem be. A sarokban, egy kétszemélyes kis asztalnál ültek, egymással szemben, az idős Koncsekék. Engem nem is vettek észre, feszült figyelemmel nézték az asztaluk közepére tett ételt, azt, ahogyan hol az egyikük, hol a másikuk tálalt belőle valamit a maga tányérjára. Láttam, a tekintetükkel aggályosan méricskélik a másik kanalára, villájára kerülő ételt, nem vett-e belőle megengedhetetlenül többet magának? Csak úgy szikrázott szemükből a gyűlölet. A végén pedig egymásba karolva, már újra egymásra mosolyogva mentek ki a helyiségből.

    *
    Arcok, életek, sorsok tucatjai, százai, ha nem ezrei… Tanultam-e, okulok-e még belőlük valamit? Aligha hinném, de mindnyájukból maradt bennem, beépült abba, ami én vagyok, legalább egy aprócska – akár csak őssejtnyi – tovább élő, tovább éltető valami.
    Pajtikám, hát sose halunk meg?

TANDORI DEZSŐ

Kis karácsonyi csomagok

Másik ember

Nem az, hogy másik,
de hogy ember?
Nem az, hogy ember,
de hogy másik?

47 itt felnevelt vadmadár

Értelme?
Pedig az értelem:
értelmi fogalom.
Hát akkor, ha az értelmét se mondhatom,
többijét hogyan mondanám?

Lényeg

Ha a neked igazán lényegeset írod,
melyben a lényeges a lényeg,
máris senkinek se írsz.
Nem is, hogy mindenkinek más a lényeg,
de ha bárkit eltalálsz vele,
ha el is, már nem te vagy.
Mert a lényeges magánya helyett
a megközelítés közösét éred.
Így közlékeny vagy,
a rettentő „magadlákonyság” helyett.

Együttes?

Könyvek, például,
irdatlan halmodban a lakásban,
halmodban, mert te halmoztad mindezt,
könyvek halma széthull,
mihelyt meghalsz.
Halmazataik értelmetlenségét
többé semmi sem értelmezi, senki.
Akkor ez mi volt? Vagy mivé lett?

Két lábam járása

Két lábam járása
nem megy jól önmagában.
Szörnyű, bizonytalan, életveszélyes.
Egyik lábammal kell a másikat segítenem.

Beckett utolsó tekercse

Krapp egyetlen esztendejének megörökítése
sem volt önmaga számára érték, csak kétségbeesés.
Az ügyes darabban Krapp végül a szerelmek emlékénél
áll le. Tudtak ezek a régiek.
Csak maradt valami szép, reménytelen.
Ottlik Gézáné, jóval később, 1973-ban,
azt mondta: miért épp a szerelem?
Szerinte így semmi se maradt volna emlékezetes?
Vagy épp minden?
Tudtak ezek a régiek.

Ötujjas újító

1. Ez a baj, az a baj. Mondjam?
2. De ne. Nélküle jobban vagyok, jól vagyok másképp.
3. Ez meg nem igaz.
4. Rendben, nem mondok semmit.
5. De ezt meg már kitalálták.

Regénybe

Regényembe mi pluszt?
Hagyom, ahogy van!
Ez a semmi plusz lesz a plusz.
De akkor meg rajta kívül
mindent megírtam!

Érdemben

Érdemben élni csak így lehet:
ha nem érdemben élsz.

Fenyők, 2009, TD

Baranyi Ferencnek

Jegenye-, lucfenyőfasor.
Jeléül, én itt éltem valahol.

Cik-cakk szavakat ágak hegye szól,
Szórva, mint időt, hogy „valamikor”.

Ünneptől távolodva; közeledve,
Hogy itt tűnök el én is valamerre.

Külön alakok. A nagyját lehagyják.
Égnek nem-vagyok-nem-is-vagytok gyertyák.

Medvéim, madárkáim, apraját
Idézik, én végre már semmimet,

Tovább. Meglehet, így meglehetek:
Fák számolatlan esztendőinek.

De, vége-se-vers, véget érhetek.
Békes-se világ, békét kérhetek.

LÁZÁR BENCE ANDRÁS

Csak egy képet

A fészer bejáratánál vagy öt éve üresen
állt a talicska, nagyapám használta még.
Azzal szedte össze az őszi levélhullás maradványait.
Kalapját mindig a kilincsre akasztotta, mindenki tudta
ekkor nem lehet zavarni, dolga van.

Mi a ház bejáratánál, a boros pincéhez vezető
folyosón, játszottunk a húgommal.
Galambokat is tartottak ott,
aztán az egyik rokon eladta mindet,
akkorra már nem gondozta őket senki.
A ludaktól féltünk a legjobban,
mint egy rozsdás forgó ajtó, olyan hangot adtak.
A kert fehér bástyái, nagyapám így hívta őket.

Ingjeit egy kötél tartotta két oszlop között a bejáratnál,
ott száradtak.
Volt, hogy csak az ingujjak verdesését
figyeltem órákon át, ámulattal töltött el,
ahogy belengte az üvegkék eget.
Aztán az inak feszülését figyeltem,
ahogy nagyapám karja megmered a földben.

Ő volt az egyetlen a családban, akinek nem lógott
semmilyen medál, szimbólum, lánc a nyakában.
Csak egy képet tartott a szobája falán,
az anyja volt rajta, bekeretezve, mint egy múzeumi tárgy,
sokszor megállt előtte, a szemhéjai megrándultak, elernyedtek az inak.

A fészer mellett volt a régi kemence, abba hordta a szemetet:
gazt, szalmát, szénát. Aztán a nap végén gyufát gyújtott
és bedobta közéjük.

Fehér füst csorgott a kéményből,
mint Rómában a konklávék után.
Majd nagyapám megszáradt ingjét megenyhült izmaira borította.

Aztán az erkélyen állt a kalapjában,
egy medált forgatott az ujjai közt
és hamuszürke szemében megtelt a víz.

Szentévi búcsú

Krisztus születésének ezerháromszázötvenedik esztendejében, karácsony napján kezdődött a szentév. Mindazoknak, akik búcsúra mentek Rómába, ott felkeresték Szent Péter bazilikáját, Szent János és Szent Pál templomát, az egyház bűnbocsánatot ígért.
    Mattia, a Terni melletti fogadós felkészült. A Via Flaminia mindig is nyüzsgött a zarándokoktól. Ám az érkező sokaságra nem számított. Különösen ebben a hidegben. Némelyik utas annyira átfagyott, hogy alig tudta lenyomni az ajtókilincset.
    – Sajnálhatjátok, hogy nem enyhébb az idő – mondta a vendégeinek. – Pedig érdemes volna szétnézni a környéken. A Cascate delle Marmorét igazán látnotok kellene. Hajdanán Rieti fennsíkján mindennapos volt az árvíz. A dús földek termése évről évre odalett. Ezerötszáz évvel ezelőtt a rómaiak elvezették a rakoncátlan Velina-folyó vizét egy szakadék széléhez, ahonnan a Nerába zuhog. A vidék terményeinek gazdagságát azóta csak a vízesés híre múlja felül. Gondoljátok meg, ötszáznyolcvan láb magasságból hull alá!
    Mattia dagadó büszkeséggel, de nem minden önérdek nélkül hívta fel a figyelmet szülőföldje e nevezetességére. Aki vállalkozott a fárasztó kirándulásra, annyira letért a Via Flaminiáról, hogy sötétedés előtt megint az ő fogadója előtt találta magát.
    – Bármilyen magasságból hullana is alá, még a legalkalmasabb időben sem vesztegethetnénk az időt holmi látványosságokra – mondta egy idős zarándok.
    Azután már a fogadósnak nem maradt ideje, hogy beszédbe elegyedjen a vendégeivel. Felvette a rendelést, és sietett a dolgára. A konyhába, a pincébe, a magtárba. A melegedő, táplálkozó zarándokok különféle történetekkel szórakoztatták egymást.
    – Ismeritek a velencei két gránitoszlop, Marco és Todero történetét? – kérdezte egy velencei kalmár. – Nos, éppen háromszázhuszonöt éve annak, hogy Michieli dózse hazaszállította őket a Szentföldről. Eredetileg hármat hozott, de az egyik a kirakodáskor a tengerbe esett. A nagy nehezen partra vonszolt monolitoknak egész Velence csodájára járt. De a szürkéből rózsaszínbe játszó tömböket, rendkívüli súlyuk miatt, nem tudták felállítani. Végre ötven év után Niccolò Barrattieri ötletes csigaszerkezettel megoldotta a feladatot. Hatalmas népünnepély következett. Meglett a Köztársaság méltó kapuja a tenger felől. A magasabbik monoliton a szárnyas oroszlán, városunk jelképe, a másikon Szent Teodoro szobra kapott helyett. Az örvendő tanács közölte a mesterrel, bármilyen jutalmat kívánhat munkájáért. Barrattieri azt kérte, hogy a két oszlop között játéktanyát nyithasson. A szerencsejátékot tiltották a város törvényei, de a Serenissima nem másíthatta meg ígéretét. A tanácsurak több nemzedéken át fogcsikorgatva tűrték a szemük előtt folyó bűnös üzelmeket. Végül a Tízek úgy rendelkeztek, hogy ehelyütt akasszák fel a halálra ítélteket. A hazárdírozók rövidesen elkotródtak. Még ma is tartja a mondás: „Kerüld a Marco és Todaro közét!”
    – Te bezzeg nem kerülöd a játékot – jegyezte meg egy magyar nemes.
    – Miből gondolod?
    – Mert egész elbeszélésed alatt úgy járt a kezed, mintha lapokat osztana. A játék veszélyes lehet. Tavaly Lajos király nápolyi hadjáratában vettem részt. A sereg Lucerához ért. A város hamar megadta magát, nem így a fellegvár. Alkalmas ostromeszközök híján bevehetetlennek tűnt. A király szemlét tartott, és valamit súgott Lackfi Dénes vajdának. A fővezér hatalmasat nevetett. Reggel felsorakoztatta és két részre osztotta a sereget. A kisebbik egység vitézeinek megparancsolta, hogy vetkőzzenek ingre, kardjukat szúrják az övükbe, és rendeződjenek három sorba a várkapu előtt. Elrendelte, hogy kürtszóra játsszanak bakugrást. Az első sor futásnak eredt, és bakhátat csinált. A második átugrotta, megszaladt, majd lehajolt, hogy bevárja a harmadikat. Ekképp ugrabugráltunk folyvást. Már egész messze jártunk a várostól. Tetszett ez a luceraiaknak. Egyre többen gyűltek össze. A fellegvár katonasága is szájtátva nézte, mint játszik a magyar sereg. Visszafordulva addig-addig ugrándoztunk, míg a citadella védői nem láthattak bennünket. Szépen, egymás hátán megmásztuk a sziklafalat. Egyszerre a mellvéden teremtünk, és kaszabolni kezdtük a védőket, akik méltatlankodtak, hogy hol maradunk. Míg riadóztattak, kinyitottuk a kapukat a főseregek előtt. Az erőd nyomban kapitulált. Lajos király mindenkit kegyelemben részesített. Lackfi vajda pedig a pórul járt őröket meghívta a lakomájára. Miután megetette, megitatta, e szókkal bocsátotta el őket: „Most megtanultátok, hogyan játszik a magyar. Menjetek, és mondjátok el a többi olasznak is, mielőtt fegyvert ragadna ellenünk!”
    – Ez is azt bizonyítja, hogy az élet nem játék – szólt egy német utazó. – Pedig mindannyian szeretünk játszani vele. Főleg másokéval. Egy régi család reményteli sarját, miután a szülei elhaláloztak, a rokonok beadták a campeni Szűz Mária cisztercita kolostorába. A fiú nem állhatta a rend szigorát. Állandóan a ruháit kérte, hogy elmehessen. Hasztalan. A próbaévet mindezek ellenére sikeresnek ítélték. A fiút rokonai felszólították az ordinációra. Ő váltig ellenkezett. Hozzátartozói fenyegetőzése és a rendház elöljáróinak könyörtelen kínzásai miatt mégis szerzetesi esküre kényszerült. Könnyek között kijelentette, hogy az első adandó alkalommal megszökik az apátságból. Így is tett, csakhogy rokonai elfogták, és visszatoloncolták. Következett a subdiaconusi fokozat. Erre már semmiképpen nem akart felesküdni. Négy napon át étlen-szomjan, derékig jeges vízben állva önkívületi állapotba került, és az apát fogadalmát vette. Újfent kereket oldott. Éber atyafiai ezúttal is lecsaptak rá, és börtönbe záratták. Hamarosan kiszabadult. Távoli vidékre ment, katonának állt. Hősiesen pusztította – az egyház ellenségeit. Nagy hírre tett szert. Maga a pápa utasította a kölni érseket, hogy adjon felmentést a férfiúnak szerzetesi fogadalma alól. A rokonok és a szerzetesek egymást vádolták a csúfos játék miatt. A rendfőnököt menesztették. Az atyafiak azóta minden igyekezetükkel felmagasztosult unokaöccsük kegyeit keresik.
    – Mindhárom dolog, amelyet előadtatok nekünk, önmagában elegendő ahhoz, hogy az Isten lesújtson ránk – mondta az idős zarándok.
    A zord hideggel dacolva soha nem látott számban sereglettek a zarándokok. Mattia már nem tudta elhelyezni őket a fogadóban. Az óriási csapatokban érkező németek és magyarok a hidegben nagy tüzeket gyújtottak a mezőn és köréjük tömörültek. A vendéglős alig győzött kenyérrel, borral, takarmánnyal szolgálni. Egész éjjel sürgölődött. Alig hunyta le a szemét. Csak hajnal felé zuhant félálomba. De mit hall? A zarándokok már szedelődzködnek. Közben újabbak jönnek. Mi lesz a fizetséggel? A fene megette ezt a szentévet! Gyorsan magára hányta a ruháit.
    Az eltávozottak az asztalon hagyták az ellátás díját. Méghozzá busásan. És nem akadt olyan utazó, aki hozzányúlt volna a pénzhez, amíg a fogadós el nem tette. Mattiának leesett az álla. A zarándokok vonultak tovább. Rendezett sorokban, méltósággal. Zajongás, veszekedés nélkül. Tűrve, társaikon minden erejükkel segítve. Semmilyen élvezet, gyarapodásra kínálkozó alkalom csábítása nem téríthette le őket útjukról. Büszkén és elhivatottan meneteltek. Ugyanakkor sietve. Mert mintha mindannyiuk nyakában ott loholt volna valami. Ami elpusztította a családjukat. Szomszédjaikra, testvéreikre, szüleikre és gyermekeikre uszította őket. Borzalmas tettek végrehajtását követelte tőlük. Lemeztelenítette előttük a saját lelküket.
    Amiről egy szót sem ejtettek – a pestis, a Fekete Halál.

A vak koldus

MECHLER ANNA

Dédi

Ha jól emlékszem, három év körül lehettem akkor.
A dédit látogattuk, egy porszagú, hűvös szobában.
Ő párnahalmokon pihent.
Kezét a ráncok eltakarták,
Akár egy múmia – nem volt csak csont és bőr.
Az orromba furcsa illat kúszott – míg élek, nem felejtem el –,
Az öregség szaga, nem éppen kellemes…
Anyám az ágy szélén kuporgott,
Meleg pillantással átölelte Dédit –
Én meg csak arra vártam, újra kinn legyünk, ahol
Az élet lüktetett, pitypangvirág-kötésem vár, hogy felvegyem,
Míg el nem hervad aranyló kabátom…
Nem telt belé egy hét, s a Dédi távozott.
Anyám, ő sírt nagyon, s a porszagú szobába költözött a némaság.

A Nagymamát nagyon szerettem.
Gyermekkorom minden nyarát foszlós kalácsos reggelikkel,
Kerti paprikával, árvalányhajas csokor-kötéssel
Ő mesélte át, a béke lengte körbe ősz haját.
A háta egyre jobban meghajolt, kezét a ráncok eltakarták,
És egyre többször elfeledte, kik vagyunk…
Míg ő is ágynak dőlt egy porszagú, hűvös szobában.
Fiam, a hároméves egykedvűen állt az ágynál –
A kertbe vágyott, épp csigát talált az úton…
– Mi ez a szag? – kérdezte halkan.
Ó, igen, az öregség szaga; de fel se tűnt…
Még átöleltem nagymamát, utána menni kellett.
Nem telt belé egy hét, és távozott.
Én sírtam akkor, ám a kisfiam nem értett;
S a porszagú szobába költözött a némaság.

ESNAGY JÓZSEF

Egy régi fénykép előtt

Csak a testből kicsorduló izzadság
napsütötte tájain szeretnék még egyszer
végigvonulni, fogva anyám s apám kezét,
hunyorogva a Napba nézni, majd a kezeimet
leeresztve hirtelen megállni tarka kis napozóban,
gyermeki vigyázzban, kicsit kócosan, szőke hajjal,
az örök pillanatot megörökítő
fényképész előtt. A jóság teljes beteljesülésével
állni a kopott és szürke házfalak között,
mint a szeretet nyugalmával megáldott kisgyerek,
édesanyám loknis szoknyáját kissé eltakarva,
apám barna kalapjának árnyékába húzódva
egy napsütötte délután.
Vagy felnőttebb fejjel apám széles vállaira
hajolva mosolyogni, hogy érezhessem
dobogó szívét, kabátja alatt meg-megfeszülő
izmait. Vagy anyám csillagragyogású
szemét, ahogyan végignéz konok-komisz arcomon
mosolyába rejtve napi gondjait,
a filléreket is beosztani képes asszonyi ösztönét.
Még egyszer látni válláig érő dús-fekete haját,
amikor fésülködve a tükör előtt el-eldadogja-
énekeli dübörgő bánatát, zaccból főzött
életét, vagy azt a letüdőzött cigarettafüstöt,
amelyet kilélegezve nekiereszt a szürke délutánnak.
A nyugtalanságot, ami mindig ott bujkált
világra tekintő barna szemében.
Látni azt a pillanatot,
amikor elfordul, hogy ne lássa senki,
hulló könnyeit, szerelmes szívének néma rezdülését.
– Most itt állok szomorúan, mégis egy élet
teljes örömével és nézem az arcukat,
a létezésük és a létezésem egy pillanatát őrző fénykép előtt,
a gyerekkor édes izével a számban,
mielőtt még én is utánuk megyek.

KÉPES GÁBOR

Látkép

Gyereklétünk kék ceruzával rajzolt szálkás felhőcskéi
s az örökbárgyún mosolygó obligát napocskák világa
Egek! azok a régi sosem létezett egek
balatoni hajócskák háromszögvitorlái
áfor ápisz áfész reklámfeliratok
egykor volt csónakokba fúlt kamaszkorok
hogy itt lángosozni szerettem s kukoricacsövekből
szívogatni a sót – hihetetlen
ami elmúlt s ami vissza se jön azért nem kár
mint a zölden lepotyogott dió és a kutyahúgy marta fű
nem kár egyáltalán nem kár érte
a döglött vakondok elkönnyebbült teste
ebihalak ficánkolása a szökőkút medencéjében
s a narancsfagyi foltja a blúzon
elmossák kimossák összemossák
s most a vergődés a parton a mérgezett időben
tökéletesre vegyszerezett hófehér ruhákban
tökéletesre vétkezett száradó pőreségben
tökéletesre csiszolt tekegolyó-világban
hunyorogva keresve a torokszorítóan vágyott tökéletlenséget
ez maradt ez hűlt ki merevre ez jutott
néha még azon kapom magam hogy álmodom

NECZ DÁNIEL

Negatív

Egy kókadt esernyő a sarokban,
a folyosón egy csapat árnyék lobog,
egy pohár víz hidege a számon;
az égre fagytak a gyermekkori angyalok.
Cigarettára gyújtok,
a fotelen az évek kopott barnasága;
valami a tükörben szüntelen vigyorog,
s lassan a nehéz füstbe vesznek
a megfáradt, régi bútorok.

A régi idő-öregek

Ülnek a délutánban
a régi idő-öregek. Az erkélyen
a csönd szemükre tereget,
és mosóporfehérek náluk az esték,
hogy jobban lássák egymás kopott testét.
Szájukban pipa, torkukban dohány. Ők
is valami hamvai csak talán. Nagy
lifteken járnak szombaton a térre,
esővizet kennek a száraz kenyérre,
és toronycsendben este imádkozni
térnek, egy-kettő elkókad, nekidől
a szélnek, s kiröppen az ablakon
arccal a messzeségnek.

MOLNÁR GÉZA

Hűség*
* Részlet az író „Zarándokok” című, készülő regényéből

A Szeremlei-Alvinczy Oszkár százados parancsnoksága alá tartozó zászlóaljat a balkáni fronton harcoló 2. Magyar Honvéd Hadsereg más egységeivel együtt a keleti hadszíntérre vezényelték, nehéz támadásokban, visszavonulásokban vettek részt. Kezdődött az ősz, az első galíciai hadjárat szeptember elejére a Monarchia súlyos verségével végződött, Bukovinát és Kelet-Galíciát fel kellett adni, magára hagyták a körülzárt Przemyśl erődítményrendszerét is.
    Bircza környékén Szeremlei-Alvinczy visszavonuló zászlóaljának a mögöttük támadó orosz sereg tüzérségét kellett harcképtelenné tennie.
    A közelgő ősz illata Szalóky Dömötör őrmesterben a hazai dombok erdőinek emlékét idézte. Sárguló, barnuló lombok kapaszkodtak a lezajlott ütközetekben, vad ágyúzásokban kettéroppant fatörzseken a kidőlt, megritkult bükkfák alatt korhadt avarszőnyeg terült. Korahajnali ritkás köd ült a dombokon, a piros bogyókat érlelő vadrózsa bokrokon.
    A huszárok a sötétség leple alatt várakoztak az erdő szélétől nyújtózó, tágas mező szélén. Odaát semmi sem mozdult, pihentek az oroszok, tüzérségükre oldalról, átkaroló mozdulattal készültek lecsapni. Az éjjel kiküldött felderítők jelentették az ütegek helyzetét, a gyalogság távolabb, a dombok aljában megbújó, nyomorúságos falvakban pihent, kozák lovassággal nem találkoztak.
    A százados – vagy ahogy huszárjai nevezték: a Kapitány – az órájára pillantott, kirántotta kardját, vezényszavak harsogtak, a roham elindult, az őrmester közvetlenül mellette vágtatott. Otthagyták az erdő fedezetét, kinn a mezőn robogtak, amikor géppuskák tüze zúdult rájuk és repeszgránátok robbantak fölöttük.
    A kapitány lova térdre esett, kivetette nyergéből lovasát, aztán oldalára fordult, szügyéből, nyakából patakzott a vér, fájdalmas nyerítése hörgésbe fulladt, nem mozdult. Mellette arcra zuhanva feküdt a Kapitány. Az őrmester leugrott a lováról, visszafordította parancsnokát. Mellkasán, a vállánál terjedő, szélesedő vérfolt ütött át a zubbonyán, dereka táján is megsebesülhetett, kardszíjánál is átütött a vér, koponyája is sérülhetett, vércsík ereszkedett a halántékán. Két szeme zárva volt, de lélegzett, élt, ha az őrmester szólítgatására nem is reagált: „Kapitány úr! Én vagyok, Szalóky…”
    Körülöttük vágtában rohant a zászlóalj a mező túloldalán villogó torkolattüzek felé. Átugratták, legázolták a géppuskák, repeszgránátok által leterített bajtársaikat, a végvonaglásban rugdalózó, vérző, hörgő lovakat, de a sík, nyílt terepen szembe kapták a géppuskatüzet, az ágyúlövedékeket. A támadás megtorpant, aki még élt s lován maradt, visszafordult vagy oldalirányban menekült.
    Szalóky felvette, két karjában vitte, menekítette hátrafelé a Kapitányt. A letarolt erdőben, a fák között még mindig robbantak a repeszgránátok, megvadult lovak vágtattak mellette, némelyik a kengyelbe akadt, halott huszár tetemét vonszolta magával.
    Kifulladt, elfogyott a levegője, pihennie kellett, közben a fejében dörömbölt a félelem, hogy a Kapitány a karjában hal meg. Szusszanásnyi időt ült csak, aztán hátára vette a magatehetetlen testet, s botorkált, tántorgott, de ment a segélyhelyig, ahol már a szanitécek kezébe tudta adni a parancsnokát. Hallotta, amint egyikük megjegyezte: „Az oroszoknak jobb volt a felderítésük…”

    Szeremlei-Alvinczyt kórházvonat vitte a hátországba, kimagasló személyes bátorságáért, hogy a zászlóalj élén személyesen vezette a rohamot, az Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki, Szalóky őrmester a Kapitány megmentéséért a Nagyezüstöt kapta.
    A Kapitány gyógyulása hosszadalmas folyamat volt. A repeszgránátoktól három hátgerinc-csigolyája súlyosan sérült, bal vállában az ízületek szétszakadtak. Amikor a kórházban eszméletre térve meghallotta a sebész főorvos szavait: „Bal karját amputálni kell”, szembeköpte a doktort s ordított: „Nem és nem, inkább dögöljek meg! – Az orvos ezredes ironikus mosollyal zsebkendőjéért nyúlt, megtörölgette arcát s azt mondta: „Legyen úgy, Kapitány úr!” – s rendelkezett, tegyék újra a kórházvonatra, vigyék a bécsi klinikára, ha életben marad odáig…
    Kistermetű, szemüveges, dús, fekete göndör hajú zsidó doktor, civilben neves sebész professzor vette gondjaiba a Kapitányt. Átvitette magánklinikájára, három műtéttel szabadította meg szétroncsolódott vállízületeitől, bal karját ezzel sikerült megmenteni, jóllehet magamozgatására képtelenül lógott teste mellett, keze feje ettől kezdve rendszerint nadrágzsebében pihent.
    A hátgerinc is nehéz feladatot rótt a sebészre, a sérült csigolyákat eltávolítani nem lehetett, csak gyógyítani, de a medencecsontokat és a csigolya alsó szakaszát egybefoglaló, megerősítő támaszként szolgáló fűzőt kellett oda konstruálni. Weishauser professzor azzal a műszerészmesterrel, kinek szaktudását már máskor is igénybe vette, csináltatott egy finom acélszálakból szőtt, tartópillérekkel megerősített fűzőt, amely elől kettényitható volt, s felcsatolása után biztonsággal megtartotta a hátgerincet s rugalmassága révén nem akadályozta a járást, leülést, netán a napközbeni pihenőfekvést, ha erre szükség volt.
    Szeremlei-Alvinczy Bécsbe érkezése után néhány héttel még a hadikórházból levelet írt Herminának, pozsonyi palotájába címezve, az elmúlt évek során ide jelezte esedékes látogatása időpontját. A levélben megírta sebesülését és gyógykezelése helyét.
    Bizonyossággal várta Hermina látogatását, ám a bárónő nem jelentkezett, válaszlevelet sem küldött.
    Háború van, a posta is akadozik, tévelyeg – gondolta Szeremlei-Alvinczy s újabb levelet küldött, ezúttal tértivevényesen, de ez „címzett ismeretlen” felirattal visszajött.
    Mi történhetett? Való igaz, a trónörökös meggyilkolása óta nem találkoztak, s aztán jött a Szerbia elleni háború, majd megszakítás, szünet nélkül az átvezénylés a keleti frontra, visszavonulás, roham az orosz tüzérség ellen, sebesülés, kórház, klinika. Közben egymásról hírt nem kaphattak, de Hermina a hátországban biztonságban élt, hacsak valami betegség el nem érte őt is. Baleset is történhetett, a Modor közeli kastélyban gyakran ment lóháton sétára a Kis-Kárpátokban, leeshetett lováról, bár igen jól lovagolt, ezt maga is tapasztalta, hiszen az évek során néha elkísérte a bárónőt.
    A korábbi évek alatt soha nem hitte, hogy eljöhet az idő, amikor egy asszony hiánya felbolygatja az életét. Most tapasztalnia kellett, hogy Hermina beleégette magát a lelkébe és az idegeibe. Álmatlan éjszakák után nyugtalan vándorlások a bécsi utcákon, jobb kezével botjára támaszkodva, bal kezét nadrágzsebébe mélyesztve, de most nem azzal az eltökéltséggel, amivel az Akadémia bálja után kereste Herminát, kihez akkor még csak a tánc élménye kötötte. De mekkora szenvedélyt gyújtott benne már az is, és micsoda váratlan, csodálatos találkozás, egymásra találás volt ebben a kastélyban, a püspöki nyaraló közelében, az ősfenyves közepén… És éveken át felutazott Pozsonyba a megyeszékhelyről s mindig tökéletes szerelemmel töltötték az éjszakákat s beszélgettek teljes bizalommal a Monarchiáról, a politikáról, a jövőről, s vajon most, súlyos sebesülése után nem ez a szerelem, nem Hermina adott-e erőt az életben maradáshoz, a gyógyuláshoz?
    Vágyott a személyes találkozásra, kívánta, hogy lássa, és hallja a bárónőt, de félt is: mit szól majd a gerincsérült, lógókezű hadirokkanthoz, amikor majd szemben állnak egymással?
    Végül is elhatározta, utána jár a „címzett ismeretlen”-levélnek, s fiákert bérelve átment Pozsonyba.
    A Vár alatti utcácskában sokáig csöngetett a palota kapuján, míg végre megjelent az öreg német szolga, Wilhelm, ki látogatásai alkalmával mindig beengedte s akkor is németül szólt hozzá, mint most, de a régi figyelmes előzékenységet rideg elutasítás váltotta fel: – Mivel szolgálhatok, uram?
    – A báróné őméltóságát keresem.
    Wilhelm csodálkozva, értetlenül nézett rá: – Milyen bárónőt? Itt nem lakik semmiféle bárónő.
    Szeremlei-Alvinczy hitetlenkedve bámult rá.
    – Ejnye Wilhelm! Hisz mindig maga nyitott nekem ajtót, ha az előzetes bejelentkezés után felkerestem a bárónőt! Kell, hogy emlékezzen rám!
    Wilhelm közönyösen biggyesztette le a száját.
    – Nincs szerencsém az urat ismerni – vonta meg a vállát. – Sohasem láttam, sohasem találkoztunk.
    – De hát… Végül is kié ez a palota?
    – Nem vagyok felhatalmazva…
    Szeremlei-Alvinczy két aranyat nyomott a markába. A kapus körülnézett, aztán közel hajolva suttogta: – Karel Boleslav méltóságos őrgróf úré, de ő Prágában van.
    Nyomban ezután belépett a palotába s bezárta maga mögött a kaput, de bentről kiszólt a kémlelő nyíláson: – Én soha senkit nem ismertem s most sem ismerek. Isten áldja, Kapitány úr…
    Szeremlei-Alvinczy visszabotorkált a várakozó fiákerhez.
    Tépte, marta a rejtély. Mi ez, mi történik itt? Hová lett Hermina? Wilhelm kétségtelenül megismerte őt, de azt is közölte, hogy lakat van a száján…
    Az őrgróf Prágában van, ezt elárulta, de a bárónőről nem tett említést. Hermina eltűnt.
    A Kapitány már korábban jelentkezett a bécsi hadügyminisztériumban, de az orvosi leletek alapján frontszolgálatra alkalmatlannak minősítették. Szóba jött leszerelés is, de ez ellen tiltakozott; olyan beosztást kért, amelyben a hadvezetés tudásának, tapasztalatainak még hasznát veszi.
    Várnia kellett, időközönként jelentkezett az illetékes ügyosztályon. Most is ezt tette, amint visszatért Pozsonyból.
    A folyosón összetalálkozott Beck Eduárddal, Hermina unokatestvérével, aki megölelte, és a kezét szorongatta.
    – Gratulálok, alezredes úr! Már kerestünk, de a futár nem talált a lakásodon. Megérkezett a személyügyiből a leirat, soron kívül egy rangfokozattal magasabb előléptetésben részesítettek. Alezredes lettél.
    Belekarolt a barátjába.
    – Erre inni kell! Van itt a közelben egy jó kis kávéház…

    – Konyakot kettőt, duplát! – szólt a pincérnek Beck Eduárd.
    Letelepedtek a kirakatüveg mellett.
    – Látod, én betartom a szolgálati utat, őrnagy vagyok már egy éve – kezdte a beszélgetést Eduárd.
    – Amióta hadirokkant lettem, gyakran járok ebben az épületben. Hogy-hogy nem találkoztunk idáig?
    – Új ember vagyok az ügyosztályon, eddig a berlini missziónál teljesítettem szolgálatot. Rólad, a balkáni ütközetekről, a keleti frontról, Volhíniáról, sebesülésedről tudok mindent. Mondhatom, ördögi szerencséd van ezzel a Weishauser professzorral, hogy ilyen nagyszerűen összedrótozott, külsőre csak a zsebredugott kezed és az elegáns sétapálcád látszik.
    Megitták a konyakot, az első után nyomban a másodikat is. Szeremlei-Alvinczy habozott, hogy szóba hozza-e Herminát, de arra gondolt, Beck Eduárddal unokatestvérek, s vele volt a püspöki nyaraló közelében levő kastélyban, megkérdezte tehát:
    – Mondd csak, nem tudod, mi van a bárónővel? Régi kedves ismerős, írtam neki, de válasz nem jött.
    – „Régi kedves ismerős?” – Eduárd iróniával, talán egy kis gúnnyal is mosolygott. – Hiszen közismert volt hosszú éveken át tartó hűséges viszonyotok.
    – De…
    – Ne csodálkozz. Mennél nagyobb a titok, annál több a kíváncsi. A szerelmek mindig napvilágra kerülnek. Nos, sokáig voltál távol, Hermina férjhez ment. Karel Boleslav őrgrófhoz.
    Barátja nem tudott megszólalni.
    –– Ne vedd szívedre, Oszkár – vigasztalta Eduárd. – Gondolj arra, én is kopogtattam az ajtón, Hermina engem se engedett be a várba, rajtam kívül még sokan próbálkoztak a szépséges fiatal özvegynél, s mind pofára estek. Aztán jöttél te, neked sikerült. Senki sem esett emiatt búbánatba. Ej, te se lógasd az orrod!
    – És… hogy történt? Ki ez az őrgróf, Hermina férje? Valamit mégiscsak kell tudnom erről az egészről…
    – Komolyra fordítva a szót. Előttem se tökéletesen világos az ügy. Hogy valami frissen jött szerelem, vagy politikai szövetség… Ki tudja? – Kicsit hallgatott, az emlékezetében kutatott. – Várj csak, talán még emlékszel a Kis-Kárpátokban, a kastély ősfenyvesében rendezett „csevegésre”. Amikor a rostonsült pisztrángot ettük s a töméntelen mennyiségű borovicskát megittuk…
    – Hogyne, élénken emlékszem…
    – Talán azt a két urat is láttad, kik egymásra borulva énekelték a „Hej, Slováci…” kezdetű dalt.
    – Így van, mellettük jöttem el.
    – Nos, egyikük Karel Boleslav őrgróf volt, ő vette feleségül Herminát. Róla közismert, hogy Masaryk professzor szűkebb környezetéhez tartozik.
    – Abban a sötétben semmit se láttam belőlük, csak a lelkes vad éneket hallottam, ahogy a szlovákokat buzdítják. De Masaryk… hogy jön ez az egész Herminához?
    Eduárd cigarettával kínálta Oszkárt, maga is rágyújtott. Elgondolkozva folytatta:
    – Isten tudja, mi az igazság… Hiszen ott az ősfenyvesben, a szaletliban is a politika volt az uralkodó téma. Akkor még arról „csevegtünk”, hogy Rudolf öngyilkossága után Ferenc Ferdinánd, az új trónörökös, mekkora szimpátiával kezeli a cseheket, meg hogy a dualizmus helyett trializmust akar…
    – Ne haragudj, de ezektől a problémáktól én akkor is nagyon messze voltam. Meg kell, hogy mondjam neked, a mögöttünk levő hat év alatt Hermina is sokat beszélt nekem a trializmusról, meg a csehekről, meg a trónörökös ambícióiról, én meg tettem magam, hogy ez milyen érdekes számomra is, de úgy hidd el, ahogy mondom: egyik fülemen be, a másikon ki. Nekem csak Hermina volt a fontos. Az, hogy ott van mellettem, hogy a karomban tartom. Nagyon szerettem a hangját is, az igen, az kedves volt nekem, de amit mondott, abból semmi se maradt bennem.
    – Viszont Hermina számára talán mindez nagyon is fontos volt. A politika.
    Eduárd pillanatnyi szünetet tartott.
    – Masarykot kérdezted… – folytatta azután. – Mi ott Berlinben a misszión figyelemmel kísértük a professzor tevékenységét, mert a németeket messzemenően érdekelte a cseh és szlovák nacionalizmus, talán jobban, mint itt Bécsben az öreg császárt és az egész környezetét. Nem akarok most a németek birodalmi ambícióiba belemélyedni, de ha csak arra gondolok, hogy a prágai gyalogezred a háború kitörése után egy tömbben, egységesen, azonnal átállt az oroszokhoz… No igen, Masaryk úr, az egyetemi tanár képviselőként tagja volt a tartománygyűlésnek és a bécsi Reichsratnak, közben Beneš úrral együtt a cseh és szlovák szeparatista mozgalmak egyik fő ideológusa és irányítója… Masaryk hevesen kritizálta a szlovákokat, amiért saját országot akarnak, holott szerinte a cél csak a közös csehszlovák állam lehet. Tavaly Masaryk Párizsba emigrált, nemrég Beneš is követte, s Masaryk a maga eszméinek megnyerte a francia politika irányítóit.
    – Gyalázatos disznó – morogta az alezredes.
    – Mi több, ez év februárjában Párizsban létrehozták a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, és céljuk Ausztria-Magyarország szétrombolása és az itt élő népek „teljes felszabadítása”. Érted már? Karel Boleslav őrgróf meg a többiek Masaryk és Beneš hátországát jelentik, s Hermina az őrgrófhoz ment feleségül.
    Mindez így együtt sok volt Szeremlei-Alvinczynek. Egy ideig maga elé bámult, próbálta kavargó gondolatait rendezni, új cigarettára gyújtott, most ő rendelt újabb konyakot. Végül nagy nehezen megszólalt.
    – De hát… Herminának magyar szíve volt. Az éjszakáinkon gyakran magyarul beszélgettünk. Éppen te említetted valamikor, hogy az anyja magyar volt.
    – Ez igaz. De gondold meg, cseh iskolákba járt, a német mellett a franciát is megtanulta, báró Šrobár, az első férje is cseh volt – magyarázta Eduárd. – Aztán jött a háború. Te a frontokon harcoltál, Hermina magára maradt. Talán azt is megtudta, hogy hadirokkant lettél. Férje mellett a maga múltját teljesen lezárta, ez bizonyos. Eh, különben ki tudhatja, mi lakozik egy nő fejében? Sohasem voltam egy karthauzi szerzetes, sok nőm volt eddig is. Mondhatom, alkalmam volt megtapasztalni a nők megbízhatatlanságát, váratlan pálfordulásaikat szerelmi ügyekben. Ki tudhatja, mi van Hermina gondolataiban, elhatározásaiban? Ha megengeded, azt tanácsolom, térj napirendre a csalódásod felett, felejtsd el a mögöttetek levő éveket. Katona vagy, az élet még sokfelé dobálhat téged is. Tart a háború, alezredes úr…

Az alkimista