LÁZÁR BENCE ANDRÁS

A halott galamb

Egy halott galambot láttam ma reggel.
A járda szélén feküdt.
Friss tavaszi esőszag járta át a testét.

A nap szikáran támaszkodott az égbolton,
a felhők meg elkenődtek, mint lábosban az étolaj.

A túl sarkon csecsemőt tolt egy nő,
harminc-negyven körül lehetett.
Haját lebegtette a szél, mint valami függönyt.

Én pont középen mentem, Távol se, közel se igazán.
Nem mertem szembe nézni a halott madárral, a nővel.

Aztán este lett, a galambot elvitte valaki, eltemetni.
A nőt a kötelesség, az éjszaka rángatta haza.

Anyámat mosogatni láttam, virágos kötényben a habok között.
Mint azon a fényképen, mikor velem volt terhes, akkor is mosogatott.
Furcsa egy mechanizmus. Tisztítani a koszosat.

Egy tejfölszőke kislány jut eszembe,
ahogy fut a réten, ugrik egyet és elterül a fűben.
Ilyen lehet a születés.
Elterülni a fűben, hanyatt feküdni,
friss tavaszi esőt szagolni, s hallgatni a madarakat.

Az ablakhoz mentem és az utcát figyeltem.
Kinn minden merev volt, kemény, a házfalakról potyogott a vakolat.

Láttam a galambokat, amint elszállnak az elkenődött felhők felé, délre,
láttam a nőt, ahogy haját meglebbenti a szél, hallottam sírni a csecsemőt,
s láttam azt a kislányt, ahogy végig fut középen.

Anyám a konyhában elzárta a csapot és egymásnak koccantak a tiszta
tányérok.


A Deák Ferenc utca és a bíborfák története
 
                                                       G. S. emlékére


Egy rajzfilmben képzellek el.
Tenyeredben halkan kúsznak a vonalak ilyenkor.
Mikor elképzellek.
Ma is hasonló érzés fogott el.
Mikor láttam azt a házat, melyben egy régi rokon,
kinek könyveit még ma is őrzöm, végleg lezárta szemhéjait.

A házat műemlékké retusálták azóta.
Szóval sétáltam a Deák Ferenc utcán, mert az viszonylag szűk utca,
és a szűk utcákban jó sétálni, a bíborfák meg összehajoltak,
mint a kisiskolások: „hogy nekem ő a párom, igen, most vele sétálok”,
meg amúgy is a bíborfák tavasz kezdetén szeretnek összehajolni,
ilyen a természetük, mint a férfinak és a nőnek.

Egy rajzfilmben képzellek el.
Vattacukrot eszel, mert a kislányok szeretik a vattacukrot, a rózsaszínt,
mert az habos és színes és a lányoknak ilyenre van szükségük.
Melletted a bíborfák, akik szeretnek összehajolni,
mint a kisiskolások: „hogy nekem ő párom, igen most vele sétálok”,
mögötted meg a műemlékké retusált ház a Deák Ferenc utcában,
és a régi rokon könyveivel az ablakból vigyorog, és téged figyel,
férfi létére nem csodálom.

Így gondolkodtam el ma is, hogy vagy és létezel,
és elámulok néha azon, hogy mennyire szeretnélek idegennek érezni,
ahogy a születésemet,
de nem lehet, mert már összehajoltunk.

Rajzfilmben képzeltük el magunkat, a világot, mert a rajzfilm, úgymond,
boldog,
vattacukrot képzeltem a szádba, masnit a hajadba,
mert te kislány vagy én meg kisfiú.

És mi együtt sétálunk a bíborfák alatt, akik szeretnek összehajolni,
abban a bizonyos Deák Ferenc utcában,
ahol én születtem és a bizonyos rokon,
kinek könyveit még ma is őrzöm, végleg lezárta szemhéjait.


Ahogy elgurul

Máshol vettem észre. Nem ott.
Onnan már régen elvitték azt a szobrot.
Amit anyám mutatott még nekem anno a 90-es években.
Már zöldes volt az öregségtől. Nem az anyám, a szobor.
Sétálni vitt arra, tavasszal, télen, a nyáron meg az ősszel.

Jobbján, vagy balján, nem tudom már, rugdostam a köveket,
ugyanis szerettem nézni, ahogy gurul, ahogy az idő, az is, mondhatjuk úgy,
elgurul.
Az a szobor egy olyan nagy tenyerű, talpú, ahogy mondják, olyan
tenyeres-talpas asszonyt ábrázolt. Kezében tompa kés, azzal vágta a kenyeret.
Én mindig tojásnak láttam. Még vitatkoztam is anyámmal, hogy az bizony
tojás.
„Nem fiam, az nem tojás, az kenyér.”

Azóta beletörődtem,
azóta lesikálták azt a szobrot, most már nem zöld, fekete, matt-fekete,
nem tojást tart a kezében, kenyeret.
Anyámnak volt igaza, belátom.

De még mindig rugdosom a köveket, csak már egyedül vagy esetleg mással,
idősebb korában ritkán jár el az ember az anyjával,
csak az a baj, hogy nincs, aki rám szóljon és akinek válaszoljak,
hogy: „Ne rugdosd a köveket, majd megpattan és eltalálod a szemét valakinek!
Jól van befejezem, csak még egyet, nézd, anya, nézd, ahogy elgurul.”

Most is eszembe jut, a néni,
akit az anyámmal láttunk,
akinek kezében tojás volt, vagy kenyér,
aki most már nem zöld, hanem fekete, matt-fekete,

azok a kövek melyeket rugdostam,
s néztem, ahogy elgurulnak, ahogy az idő is,
és ilyenkor mindig rúgni akarok azon a tojáson, vagy kenyéren a néni
kezében,
de áttették máshova,

na mindegy, néha azért megkeresem,
mellé állok, s csak annyit mondok halkan, hogy csak a szobor hallja:
„Csak még egyet, nézd, ahogy gurul.”


Mert ezt így hívják

A drapp garbót és a zakót felismerem.
Anyám ezt a képet mutatta.
Kezében cigarettát tartott,
asztalán kávéfoltos papírlapok, kósza könyvek.
Anyám ölében üldögélt, merthogy ő az anyám,
a garbóst pedig a nagyapámnak hívják.

Az óvodában én is megtanultam:
a játszótérnek mindenhez köze van,
a mászókának, a libikókának meg főleg.

Nagyapám rétet képzelt játszótér helyett, mászókának meg fákat,
a libikókával nem foglalkozott, (mindegy merre dől a mérleg).
Képeslapot csinált az anyámnak.
Óvodát a rétből. Játszóteret a hétköznapokból.
A gyereknek gyereket. Férfinak asszonyt az anyámból.
Pontosabban kéket és sárgát a szavakból,
hiszen az óvodában mindig azt mondták:
az ég kék, a nap meg, mondjuk úgy, sárga.

Ez a vég és a kezdet. Ezt hívják életnek, elmúlásnak.

A rétet most nagyapámnak képzelem el,
a gyereket játszótérnek, a mászókát meg fának,
melyre kék és sárga betűkkel van írva:
drapp garbóban és zakóban üldögélt kezében cigarettát tartva.



Babits-illusztráció (Jónás könyve)





Most lenne nyolcvan éves Galabárdi Zoltán (1928–1997), az 1956 után induló fiatal szocialista irodalom egyik legtehetségesebb prózaírója. Első számunktól kezdve lapunk munkatársa volt, kitűnő novellákat publikált oldalainkon. Ezek egyikével emlékezünk rá.


GALABÁRDI ZOLTÁN
   
Akácos út
   
Kuszán, rezge körvonalakkal ködlött fel a világ az öntudatlanság kútjából, s hullott megint vissza, hogy aztán újból rugaszkodjon. Mint bohóc a gumimatracon… Vissza akarta hunyni a szemét, süllyedt volna a semmibe.
    Kórházban van, ezt tudta. Valamikor előbb… egy perce? több napja?… fölnézett már, orvos babrált rajta, érezte a fájdalmat a csuklói táján, a hátán, a tarkóján… Kórház. Külön szoba, csend. És lassuló mozgású, kontúrjait rendező valóság. Mozdulatlan férfi az ágy mellett, nyitott fehér köpenyben, mintha ő is a berendezéshez tartozna. Nyitott köpeny, tárt ablak, napfény – hát persze, nyár van. Kora nyár…
    Szép kora nyár, inkább tavasz még… és anyu hogy pattant ki a kocsiból! Mint gyerek ujjai közül a síkos cseresznyemag…
    Anyu, apa… jó volt belecsimpaszkodni apa nyakába, megcsókolni Keve bácsi drága, picike arcát, volt ott egy fiatalember is, lerítt róla, hogy mérnök, annak csak biccentett. Apa körül viharzott az öröm, a nyitott ablakok alatt falánk gyönyörűséggel habzsolta a létet a kert, a városból rezesbanda bufogása hallatszott, az emeletről anyu csuklása…
    – Megébredtünk? – kérdezte a fehérköpenyes. Mintha kisgyerekhez szólna. – Most már minden rendben lesz…
    Mozdította volna a kezét, a hasa felé akart tapogatni.
    – A gyerek… a gyerekemmel mi van?
    A fehér köpenyes a zsebébe nyúlt, félig előhúzta a jegyzetkönyvecskéjét, bólogatott, mosolygott.
    – Nos, nem szeretnék köntörfalazni. A maga intelligenciája… A terhessége megszakadt. Vetélés… De, biztosíthatom, következmények nélkül. Ez fontos! Fiziológiai következmények nélkül… Jó lenne, ha nem sírna…
    Milyen szép volt ott csüngeni apa nyakában, érezni örömét, látni Keve bácsi sugarazó mosolyát, a háttérben a kertet… a kerten át, az utcáról indulva keskeny ásásnyom, mint frissen varasodó, gyógyuló sebhely… sebhelyek a csuklóin, a hátán, a tarkóján… Anyu sírt odafent, mutatósan sírt. Nem zavart senkit. Szokott hisztizni…
    – Maga orvos?
    – Na igen, igen – válaszolt a fehér köpenyes. – Pszichiáter vagyok. Szeretném, ha ez nem zavarná… Végül is maga sokoldalúan megalapozott intelligenciával bír. Az otthoni körülmények, az egyetem. Magyar-spanyol, ha jól tudom…
    – Mit kíván tőlem?
    – Amit az orvosok kívánni szoktak. Hogy egészségesen térhessen vissza a… nos, azt hiszem, ez érthető… Magát nyomasztó élmények sújtották. Stresszhatások tömege… Fiziológiai problémáktól, említettem, nem kell tartanunk. Pszichésen…
    Lám, nem lesz probléma. Felépül, a sebek talán nyom nélkül hegednek, ha nem, hát plasztikai műtét, visszanyeri a szülőképességét is… milyen egyszerű és milyen szép a világ! Fiziológiai probléma nem lesz…
    – … egyszóval jelen pillanatban nekem van dolgom elsősorban maga körül. – A pszichiáter megint elővette a jegyzőkönyvecskéjét, legyezett vele az arca előtt. – Ha úgy érezné, hogy terheli a beszélgetés…
    – Nem terhel…
    – Örülök, helyes… Azzal nyilván tisztában van, hogy a megoldás alapvetően magára hárul. Én csak közreműködő lehetek.
    A megoldás… Igen, apa vállalta volna a megoldást. Ahogy kell. Endlösung… Nem rajta múlt…
    – Bizonyos obligációktól eltekinthetünk – mondta a pszichiáter. – A maga képzettsége… Úgyhogy belevághatunk a közepébe… Maga önkívületében rettentő feltevésekkel vádolta az édesapját. Természetesen senki sem felelős azért, amit tudattalan állapotában mond vagy tesz. Ugyanakkor mégse teljesen véletlen, ami a tudatalattiból ilyen állapotban feltör… Tud követni? Nem fáradt?
    – Tudom követni.
    – Bizonyára magát is megdöbbenti, hogy gyilkosnak nevezte az apját.
    – Csakugyan?
    – Ennek a direkt értelmezése… hogy is mondjam: maga a képtelenség. Nem az én dolgom, hogy méltassam az édesapja kultúráját, a városban betöltött szerepét, hallatlan reputációját… és hát, azt a tökéletes szeretetet, amellyel magát körülveszi… mindig is körülvette. Valóságos rajongás. Persze, kölcsönösen…
    – Ő is tudja, hogy a gyerekem…
    – Tudja. És miután megkapta a felvilágosítást, hogy maga nincs veszélyben, megkönnyebbült. Kivirult!
    Megkönnyebbült. Kivirult! Nem lesz baja reputációjával… Annak a részeg alaknak, aki végigüvöltötte az utcát az Akácos úttal, annak biztosan nincs reputációja. Nyilván nem is hiányzik neki…
    – Napirendre is térhetnénk a dolog fölött – magyarázott a pszichiáter. – Vagy kereshetnénk az okot. Mondjuk abban, amit jobb híján, adósságkomplexusnak nevezhetnénk. A gyermek terhes hálára kötelezettnek érzi magát az életét adó apa iránt, ez egyfajta latens tiltakozást kelt, eljuthat a lázadás igényéig, de az egész jelenséghalmaz szükségképpen lemerül mélyen a tudat alá… Ilyesmiről lehet szó…
    – Mi másról lehetne szó még?
    – Nos, tartsunk valamiféle sorrendet. Hogy maga miért kísérelt meg öngyilkosságot, az a következőkben tisztázandó. Most az a legfontosabb, hogy az utolsó pillanatban megragadta az életét. Vagy az élet magát, így is vehetjük… Tény, hogy a halál a maga konkrét realitásában előállt. Maga idézte meg, előállt. Csakhogy a konkrét realitás borzalmasabb lett az elképzeltnél. Ez sarkallta akcióra magát. Az utolsó pillanatban. Megmenekült. Igen, de a tudat ebben a szituációban animális szintre redukálódik, menekülne a felelősség elől, kavarja az öszszefüggéseket. Csak így magyarázható, hogy önkívületben az édesapját vádolta… És ugye, nem kell bizonygatnom, tragikus lenne, ha a továbbiakban az apa lénye és fogalma ilyen módon asszociálódna…
    Madár csippant az ablakot árnyékoló fán. Ne! Ne! Pacsirta? Az a torz csippanás és a nyomába akaszkodó futam… szólt a fán… Rárontott az a mohó szagfelhő…
    – Kérem, ha lehetne később…
    – Helyes. Legjobb, ha bizonyos részleteket maga igyekszik tisztázni magában, magával. Mondtam, a megoldás alapvetően magára hárul…
    Anyu várta az állomáson a kocsival. Alig indultak, megmondta, hogy férjhez megy. Azt is, kihez. Anyu nagyot rántott a kormányon, majdnem leszaladtak az útról, lehetetlen, lehetetlen, rossz tréfa, gonosz kislány, lehetetlen… Nem vitatkozott. Majd apa. És anyu, mint annyiszor már, kénytelen lesz visszavonulni…
    Hogy pattant ki anyu a kocsiból! Mint gyerek ujjai közül a síkos cseresznyemag…
    De jó volt belecsimpaszkodni apa nyakába! Megpuszilni Keve bácsi drága, picike arcát! A mérnöknek csak biccentett. A városban rezesbanda bufogott, az asztalon szendvicsek, sütemények, anyu remekei, poharak és a metszett konyakosüveg…
    – Miféle banzáj van itt, helybeliek?
    Keve bácsi fölemelte a mutatóujját. Mint régen a gimnáziumban.
    – Miféle kifejezések ezek? Banzáj, helybeliek! Ej, ej… Különben, ha tudni akarod – az öreg cinkosan csippentette össze égkék szemét –, gáz van…
    Nevetni kellett, annyira furcsa volt a szó Keve bácsi szájából.
    – Úgy ám, gáz van – folytatta az öreg. – De nem úgy ám, ahogy ti, gézengúzok, élni szoktatok ezzel a fordulattal. Igazán van gáz. Vezetékes gáz, az egész városban. Felfogod ennek a jelentőségét, ugye? És ugyan kinek az érdeme lenne ez is, hallod, ez is, ha nem éppen a te apádé? No, ezért a… banzáj…
    – Túlzás – szólt közbe apa. – Erőteljes túlzás!
    – Nem. Jóskám, semmi túlzás – mondta Keve bácsi. – Az a fővezeték nagyon messze van ide. Az magától nem ágazott volna be a mi hajlékainkba. Te végeztél számításokat, te jártad a hatóságokat, te érveltél, bizonyítottál, ágáltál, veszekedtél, szerveztél, satöbbi. Becsülöm a szerénységedet, de ami tény, az tény. Nem véletlenül ünnepel téged az egész város.
    – Hát ezért a nagy fölhajtás!
    – Ezért, kicsi lány, ezért. Az imént ért véget a hivatalos ünnepség. Szalagátvágás, szónoklatok, fáklyalobbantás, zene. És városkánk úgy ünnepelte első polgárát, amint, tegyük hozzá: nem először, rászolgált.
    Keve bácsi gyöngyökként ejtegette a szavakat, fénylett valamennyi, közben ők egymást nézték, végül az öreg intett a fiatal mérnöknek, apa meg kikísérte őket, és sietett, sietett vissza.
    Kérdések, kérdések, válaszok, könnyed derű, az egymásra hangoltság harmóniája, mintha csak egy órája, mintha sok éve beszéltek volna egymással, csak egy órája, sok éve… és fent anyu csukladozása…
    – Mivel lelkesítetted föl anyádat?
    – Elújságoltam neki, hogy férjhez megyek.
    – És ő tartja jogának, kötelezettségének is, hogy ez alkalomból megéljen egy kis lelki románcot. Legyen neki az ő kívánsága szerint…
    Apa! Drága apa!
    – És ki az új családtag?
    Válaszként odaadta a fényképet. Rajta összekarolva ő és Juan, a havas háttér és a fehér sípulóver plasztikusan élesítette a vonalakat, az árnyalatokat… Szégyellte, mégis leste az apja arcát. Leste, és látott rajta valamit. Egy pillanatig… A városban még mindig bufogott a rezesbanda, a nagydob dübbenése olykor elúszott a többi hangtól, olyan volt, mint egy-egy távoli ágyúlövés.
    – Tehát fekete a fiatalember… Honnan érkezett?
    A hangjában már ott volt. De akkor még lehetett volna nem észrevenni, lehetett volna magyarázni.
    – Kubából. Vegyészhallgató. Az idén végez ő is…
    És hirtelen, kapaszkodó boldogsággal elhadart mindent, magáról, Juanról, kettejükről – apa hallgatott, ő pedig nevetett, és várta, hogy apa is elnevesse magát.
    Nem nevetett. A képet az asztalra csúsztatta, leült a kanapéra, összeillesztett ujjait az orrához érintette.
    – Igazságtalan voltam anyádhoz – mondta később. – Ő most egy tragika szerepét játssza. Én ezt el fogom kerülni…
    – Tudtam! Apa!
    – Várj! A rációból indulok ki…
    Ráció? A szó csattant. A második fele hasított. Ráció…
    – Apa! Életemben először nem… jaj, apa, nehogy olyat mondjál, mint… mint annyian. Mert gondolhatod… A fajmagyarok. Ahogy elmennek mellettem az egyetemi folyosón. Az utcán. És mondják, hogy mi vagyok. Apa, kérlek! Én döntöttem. Nem vitatkozni akarok veled. Ha nem vagy képes bólintani, inkább ne szólj…
    Elszorult a melle, oda kellett kapnia, mert rárontott a rémület: visszájára fordul, hazugsággá züllik minden, ami addig volt.
    – És hogyan gondoltátok? Úgy általában?
    Micsoda szavak megint! És apa arca! Mint a fényképe a személyi igazolványában: a vonások felismerhetők, de hol van mögülük apa?
    – Júniusban összeházasodunk. Úgy tervezzük, két vagy három hét múlva Juan is eljön. Ismerkedjetek… Eljönne… Egy darabig itt leszünk még. Néhány év gyakorlat. Helye már van…
    – Értem, hogy a témát nem vitára szántad. Nem is óhajtok vitázni. Csak az akaratomat közlöm. Az engedelmességet követelő akaratomat. Nem!
    Abban a pillanatban kellett volna felkapni a táskáját, anyutól talán elbúcsúzni, és kimenni a házból. Hiszen krajcáros csalás volt minden, rossz papírdíszlet, silány Patyomkin-falu… De jött a házvezetőnő: terítve van. Ebéd, családi szertartás. Anyu is rendbehozta magát úgy-ahogy.
    Apa ebéd után lepihent. Vasárnaponként úgy volt szokás, s két órán át a szellőnek is lábujjhegyen kellett járnia… Abban a két órában is nógatta a józanság: menjen! De hát, csodára várt. Akkor már csodára…
    – Vita tehát nem lesz – közölte apa, ébredés utáni kávéját kavargatva. – Annak se örülök, hogy ilyen fajsúlyú kalandba bocsátkoztál, de eddig még lehetne a te ügyed… A felelősségedre hivatkozom. A belátásodra. Tudod-e, kit és mit ölnél meg?
    – Nem tudom…
    – Nem mondasz igazat, de ha mindenáron tőlem akarod hallani, halljad. Először engem ölnél meg. És persze anyádat. Társadalmi ellehetetlenülés, ez a terminus technikus… Mitől lenne hangos ebben a nyomorult városban minden? Az utca. A kocsmák. A jobb körök… Nem léphetek ki a világból. Itt az egzisztenciám, a reputációm, minden, amit elértem, amit felépítettem… Na, és a bátyád. Az ő családja. Fölmérted egyáltalán? És ne próbálj azzal vigasztalni, hogy jó, legfeljebb nem jártok ide. A hír idejut, meggyökeresedik, lombot növeszt… Tőlem soha nem hallhattad, hogy mit áldoztam érted, mivel tartozol. Most igen. Tartozol, és én követelek. A körülmények hatalmától kényszerítve. Csak azoktól. Mert tudhatod, bennem nincsenek úgy általában előítéletek…
    – Ezt kár volt mondanod. Inkább lennél ostoba, mint gyáva. Az vagy. Miért nem fintorogsz inkább? Hogy nigger. Büdös nigger. Miért takarózol a városoddal? És most jól figyelj!
    Nevetséges, siralmasan nevetséges jelenet volt. Mégis meg kellett lennie. Alá kellett szállnia, oda, ahová a másik lesüllyedt…
    – Jól figyelj! Nem érdekelnek az érveid. A számlád. A te farizeus világod. A reputációd a te világodban. Terhes vagyok. Harmadik hónapban. Nini, tudtál még fehérebbé sápadni?… És megszülöm. Érted? Megszülöm!
    – Ez… biztos? Lehet tévedés is…
    – Nem vagyok liba. Orvos is látott.
    – Hát akkor… a helyzet egészen más. Gyökeresen…
    És megint csalta magát. Mert apa arcvonásai új koordinátákba rendeződtek. A mozdulatai is. A nézése. Egy megilletődött nagyapa nézése…
    – Merőben más a helyzet. Gyökeresen…
    Aztán semmiségekről beszélgettek még, apa igyekezett fölengedni, utóbb tréfálkozni is próbált. Anyu, szegény, a vacsoránál megint elbőgte magát, apa rászólt, elparancsolta az asztaltól.
    Késő este apa kísérte a szobájába. Mint régen. Mint kislány korában. És mondta, hogy ugye csak, a berendezés régi, minden a helyén, azaz egyvalami mégis más, új: a konvektor. A gázüzemű fűtőalkalmatosság. Diszkrét, megbízható, nagyon könnyű kezelni, egy mozdulat és máris működik, működik… – addig erősködött, próbálja meg ő is, lássa, milyen könnyű kezelni, amíg benyomta a gombot. Gyúlt a lángocska, kéken izzó vonallá lobbant halk mennydörgés kíséretében… és nem gondolt arra, amire lám, apának, az européernek, a jeles közéleti tényezőnek, a humanistának, a bűnügyi irodalom ostorozójának gondja volt: legyenek rajta a készüléken az ő ujjnyomai…
    Apa ült egy darabig az ágya szélén, beszélt, ahogy régen, s ő nem a szavait figyelte, csak a hangot, a hangot, mert újból rátekintett a remény…
    – Éjszaka hűvös lesz. Becsukom az ablakot…
    Később, majdnem aludt már, hallotta, nyílik az ajtó. Apa. Mint régen. Kislánykorában. Egy utolsó pillantás, a léleké, az apai gondé, hiszen a szem nem láthat semmit a bolyhos sötétségben.
    Valami zörrent, nyikordult, pattant. Bizonyára az ajtó…
    Recsegő, alkoholtól fűlt, agresszív hang cibálta ki az álomból. Akácos út… nyár este volt… pacsirta szólt a fán… A gusztustalan gajdolás átvisított a kert buja kárpitján, az ablak üvegén, a falakon… talán hegyláncokon is átböfögött volna… akácos út… állj meg, cigány… – mindig gyűlölte ezeket az ostoba nótákat. Ostobák, bárgyúak!… A hang nem távolodott, azt a részeg barmot nyilván leteperte a mámor, nincs célja, akarata, üvölt, … pacsirta szólt a fán… Ez már több a hányingernél, gyilkos, gyilkos! – a szobában büdös felhő, teli a szoba büdös, nehéz párával, a részeg vonítás pillanatnyi szünetében erőszakos sziszegés, bénuló test, bénuló gondolatok, elpattant szándék, gáz van, gáz van, ömlik a gáz…
    Erejének legutolsó szikrája vonszolta az ablakhoz, a kezével, a homlokával csapott az üvegre, csörömpölés, hasogató fájdalom, a kert valószerűtlenül tiszta levegője, mögötte a sziszegés, a gázfelhő kavargása – az utcán elcsuklott a nóta, a részeg hang széttépte az éjszakát.
    – Segítség! Segítség!!!
    1995




Babits-illusztráció (Jónás könyve)

GYÖRE IMRE

Májusi menet

… és az útnak van-e vége
célja-vége egy helyen
hegy kitűzve rajt a zászló
vagy tenyér-völgy jeltelen
mégis elfér mind ki járta
rejtett útját meg-megállva
és a holt ki kélt továbbra
zászlórongyba bugyolálva
szívét rejtve mellkasába
Május – mondjuk hallgatózva –
jön-e hang a hó-hahóra
s zászlórudba kapaszkodva
lesz-e följutó a csúcsra
Szánkig ér Minden hiányunk
koporsónk és gyerekágyunk
fogytán fogy a levegőnk ha
nem találunk rá az útra
kézfejünk már elfeledte
mi lenne ha ököl lenne
botorkálunk megszokásból
másvilágba más világból


Bizakodó

Mintha mindent láttam volna
mégis mintha semmi foltja
vakítaná el szemem

Mintha mindent éltem volna
mégis mintha éltem holta
vonná gyolcsát testemen

Mintha régi gyémánt volna
kincsét markom úgy markolja
csíra-duzzadt búzaszem

 
Fehérben

Koczán Gyula vén-apám
megy az éjszakában
fehér inge földig ér
fején holdvilág van
Erre indul arra mén
kasza-élén jár a fény
mintha aratásban
rám szól szaporán legény
markot szedsz utánam

Feri bátyám üstököst
lóbál mintha füstölőt
fehér papi ingben
tömjénszagtól tüsszögött
most az Öregisten

Mindenen túl s innenen
most majd én következem
Kaszás-csillag vállamon
Tejút gazát ritkitom
talpig fehér ingben


Pillanat

… és mind egyszerre szólnak
másról és ugyanarról
bár egyik leng mint csónak
másik hegyen barangol
és mind ugyanazt látják
éjszaka vaksötétjét
s ahogy gyúlnak a fáklyák
hogy fényük újraégjék
az egy magában semmi
akkor lesz más majd ember
ha megy társat keresni
s éjben bolyongva rálel…
 

RUDNAI GÁBOR

Özönvíz

Az olasz csizma jéghegyekkel tömve,
Mikulásra fagylalt, özönvíz Európában.
Hol van Noé bárkája, űrhajó vagy holdkomp?
Ugrásra kész a skandináv medve,
már csak a térképen él, az állatfaj kihalt.
A delfin a földről a vízbe vetette magát,
most meneküljön az égbe?
A gyilkolás mesteri tökélyre fejlesztve,
de élni, túlélni nem fog az emberiség.

Betegen

Nekem a szódásüveg is
infúziót idéz.
Tavasszal pitypang, télen a hó
a vatta és a géz.

Csak fájdalom, csak félelem
a burjánzó halál.
Álmomban öl? Még éjjel is
éberen, ébren talál.


Névnap

Üljünk le mind! Sokan a túlvilágról
köszöntik rám a poharat.
Talán esővel, talán hóval,
ha már a pezsgő itt marad.

Mert amit üstökösnek nézel,
elrepült pezsgős dugó.
S fordítva: amit meteoritnak,
halott feketerigó.




BIRTALAN FERENC

Mátrix

lidércet látok fényjelet
multiplex előtt suhanc
nézi a diszkó-fényeket
a nap mocsokba zuhant

nekem ki voltál az maradsz
annyian húztak jelmezül
szív fölött nitro-dur tapasz
adod a ritmust legbelül

zárt ég hasalok keresztben
nem eszmélek fel én konok
hiányom minden fülkefényben
nincs már iramlás hallgatok


FECSKE CSABA

Régimódi…

pufók hold bámészkodik a park fölött
kíváncsi kamaszként mi jön ezután
mert jöhetett volna ámde mégse jött
üldögéltek csak egymás mellett sután
majd a félszeg mozdulatot „jaj ne itt”
sóhaj vágta ketté a sóhaj mindig segít
hirtelen szél futott át a lombokon
„bocsásson meg talán nem volt rá okom
lehet az illem vezérel nem szivem
talán tévedek de mondja meg ki nem
bárhogy is lesz én barátomnak tudom
lehettünk volna egymásnak többek is
de hagyjuk ezt most már minden szó tövis
amely mélyre hatolhat és megsebez
ne akarjunk többet maradjon meg ez
elképzelhetjük megtörtént ami nem
én nem is tudom mi történik velem”

*

úgy néztél rám mintha kútba néznél
mélyre ahol a tiszta víz fakad
egy pillanatig nem voltam észnél
nem tudtam ez most valóban te vagy
ennyire kiszolgáltatod magad
vagy tettetés csupán az egész
bár nem vall rád játszol velem
a szív (agy) olykor túlontúl merész

minden folytatódik vagy épp
elkezdődik talán
egy ígéretes délelőtt egy álmos délután
nézünk a tovarebbenő lepke – perc – után
helyet keresve suta mozdulatnak
kósza gondolatnak tétova érzésnek
mily soknak tűnik olykor a kevés
máskor meg a sok milyen kevésnek
nézem tarkódon riadt kis pihe
babrál rajta a fény nem megy az idő semmire
kaland ez de ha én de ha te
nagyon vagy most mert akarlak
túláradó örömmel formázlak meg magamnak
remélhetőleg nem azért hogy valaki mást
– engem – igazolj de épp ezért vagy ennek ellenére
miért ne lehetne úgy hogy kettőnkkel
nekünk legyen a legjobb
minden percünkkel fölkelteni a kíváncsiságot
a másikban és magunkban
két ember nem sok és nem is kevés
csodához és csalódáshoz épp elegendő

*

mindennek eljön az ideje
ideje jött a feledésnek
új érzésnek lettem a helye
vágyak – hol sietnek hol késnek
elveszett szavaim ne keresd
napot tetőz be minden est
és új napot kezd a reggel
ami volt – szép – ne feledd el
szél és rigó hussan a lombból
valami szép és könnyű (mulandó) a fájdalomból



  
Babits-illusztráció (Jónás könyve)

BENE ZOLTÁN
   
Viszontlátomások
   
Kisfiú vagyok. Izzad a tenyerem, moziban ülök, nézem a filmet. Kisfiú vagyok, izzad a tenyerem a moziban, ahol nézem a filmet. A vásznon hozzám hasonló gyerekek szaladgálnak, veszekszenek, viháncolnak. Hozzám hasonló gyerekekről szól a film, amit nézek izzadó tenyérrel a fülledt moziban, a szakadozott huzatú, kényelmetlen széken feszengve (töri a fenekem). A filmbéli, hozzám hasonló gyerekek egyike váratlanul lelép a vászonról, hozzám jön, és bemutatkozik: Hektor vagyok. – Ez az álom kísértette heteken keresztül Dét. Egészen addig, míg el nem fogadta Hektort mint élete szerves részét. Mint állandó jelenlétet, olykor görbe, olykor egyenes tükröt. Létezőt. Attól fogva Hektor vele élt, mindenhová kísérte, akár az árnyék. Testvér volt és barát, egyszerre. Annyira volt testvér, amennyire barát és fordítva. Aztán egy reggel megérkezett Viktor, hogy hárman legyenek azontúl. Hármasban fociztak hát esténként az udvaron, hármasban jártak ki a sportközpontba is, hogy a többiekkel rúgják a bőrt, hármasban bicikliztek, hármasban csatangoltak. Legalább hármasban.
    Egy nap beállítottak az iskolába valamiféle férfiak. Váratlanul jöttek, kiválasztottak néhány fiút, akiknek verset kellett mondaniuk. Dé is mondott, flegmán, rosszul. Félszegen, esetlenül. Később derült ki, hogy a férfiak egy filmhez kerestek szereplőket, s egyet találtak is abban az osztályban, az övében. Nem Dét. Sajnálta, hogy nem tudta időben a szándékot, és nem kért tanácsot Hektortól. Akkor talán jobban szavalt volna, úgy, ahogy valójában tudott. Otthon. Egyedül, helyesebben hármasban. De nem kért tanácsot, nem volt jövőbelátó, nem volt szemfüles. Lemaradt, pontosabban kimaradt a filmből. Aztán kimaradt az iskolából is, mármint abból az iskolából, amelyikbe hatéves kora óta járt. Szülei másik városba költöztek, ennélfogva ő is oda költözött. Várost és iskolát váltott. Kicsit életet is. Irányt. Lehetőséget. Módszert. Módot. És abban a másik városban egy reggel arra ébredt, hogy Hektor és Viktor már nincsenek vele, és azon a reggelen a másik város nem volt idegen többé és nem volt többé másik. Hektor és Viktor elhagyta, mint Schlemihl Pétert az árnyéka. Nem érzett bánatot, hogy társai elmúltak mellőle, s nem érzett örömöt sem. Elfogadta, hogy Hektor és Viktor mégsem hozzá, hanem korábbi lakóhelyéhez kötődnek, mégis. Nem testvérek, nem barátok. Vagy csak ideig-óráig lehettek azok, a szükség szabta (idő-? és hely-?) határokon belül.
    Évtizedek múltán látogatott csak vissza (véletlenül) abba a városba Dé, ahonnan gyermekként elkerült. Ahol Hektor kilépett a szerepéből, egyenesen bele egy másikba, amely már hozzá kötötte (látszólag). Hektort azonban már nem találta ott, amint Viktort sem, s ebből világossá vált, hogy nemcsak hozzá nem tartoztak elszakíthatatlanul, de a helyhez sem. (Talán) időhöz. Erre gondolt Dé, miközben rótta a majdnem-elfelejtett közterületeket. Felületesen gondolkozott a problémán, mert istenigazából nem érdekelte a kérdés. Nem érdekelte, hogy nem találta meg egykori képzeletbeli-valóságos hozzátartozóit, hiszen jóformán nem is kereste őket, csak felmerült egy halvány lehetőség, ám azon nyomban el is süllyedt. Találta viszont – bár szintén nem kereste – Annát, akibe nyolcévesen szerelmes volt. (Legalábbis így hívták azt az érzést akkoriban, s csak később derült ki, hogy tévesen: nem jó szót találtak az érzésre vagy nem jó érzéssel rendelkeztek a szóhoz. Ugyanakkor – saját megfogalmazásuk szerint – mindenki szerelmes volt valakibe a korosztályában. Következésképpen mindenki tévedett. Sokan rá se jöttek soha. Dé igen.) Anna, ahogy emlékezett rá, nyolcévesen kedves, kerek arcú, ragyogó mosolyú, copfos, szép kislány volt. Kellemes illata volt mindig, akár a frissen mosott ruháknak a szárítókötélen. Évtizedekkel később is kerek arcú maradt, de már nyomokban is alig lehetett felfedezni ebben az arcban a hajdanit. Haja a fejbőrére tapadt, félhosszúra növesztette, zsírosan csüngött alá. Testes asszony vált belőle, metszőfogai feketéllettek, szeme tompán, nedvesen csillogott. A közelébe kerülve az izzadságszag és a dohányszag keveredett az alkohol szagával. Két gyereke volt és egy férje, aki valahol külföldön dolgozott, havonta küldte az apanázst, háromhavonta jött maga is, egy hétig maradt. Dé szánta Annát. Azt hallotta, a gimnáziumban még jól nézett ki, és jól is tanult. Hordozott magában lehetőségeket. Utána ment csak tönkre. Dé úgy vélte, a genetika és a körülmények sajátos összejátszása (-esküvése?) folytán.
    Egy másik nővel is találkozott, amikor Annával. Emlékezett erre a kislányra is: csúf volt, határozottan csúf. Valahogy mégis kinyílt később. Olyannyira, hogy amikor Dé visszalátogatásakor meglátta, emlékeire hagyatkozva nem ismert volna rá. Az emlékekben élő csúnya lány kifejezetten széppé lett. Átváltozott, akár a hernyó. Ez is a genetika és a körülmények sajátos összejátszása, gondolta Dé, és nem értette, miért érdekes ez számára. Változik a világ, ezt tudta eddig is, nem nagy felismerés…
    Kisfiú vagyok, moziban ülök Annával, fogom a kezét. Filmet nézünk Annával egy moziban, nyolcévesek vagyunk, fekete-fehér a világ, csak a film színes, mexikóiak és amerikai revolverhősök lövöldöznek egymásra. Nyolcévesek vagyunk, dörrennek a lövések, pereg a film, s mikor egyszer oldalra fordulok, hogy Anna szemébe nézzek, egy elhízott, ápolatlan asszonyt látok a helyén, orromat bűz facsarja, és üvöltve menekülök kifelé a filmszínházból. – Ez az álom egyszer zaklatta csak Dét, a vonaton, hazafelé. Egyszer álmodta csak az álmát, szabadulni mégis alig tudott tőle. Az álom későbbi szakaszában felbukkant a másik, a megszépült nő is, de nőies idomai fölött rusnya, nyolcéves feje imbolygott. Dé percekig borzongott, miután fölébredt. Úgy kászálódott le a peronra, mint aki holtrészeg. Éppen hogy hazatalált…
    Másnap komoran kelt ki ágyából, és fogmosás közben úgy határozott, nem mozdul ki a lakásból. Olvasni kezdett, táncoltak a betűk a szeme előtt. Bekapcsolta a televíziót, végignézte a filmet, amire a szereplőket válogatták annak idején. Nem tetszett. Olyannyira nem, hogy már-már bosszantotta, sőt, csaknem dühítette. Ezért aztán eszébe sem ötlött, micsoda fatális véletlen, hogy éppen akkor tűzte műsorra éppen az a csatorna, amelyikre kapcsolt. Látta a filmben hajdani osztálytársát, a kiválasztottat, mezítelenül szaladgálni egy réten, és hálát adott a sorsnak, hogy nem ő rohangászik apró, a futás ritmusának engedelmeskedve, nevetségesen ide-oda ver(g)ődő, nyolc esztendős pöccsel a kamera, azon keresztül többezernyi nézőközönség szemei előtt. Elképzelte, ahogy le kell vetkőznie a stáb szeme láttára, aztán a prömiert követően minden ismerős, barát, haver, szomszéd (stb.) rajta csámcsog, riheg-röhög. Az sem vigasztalta volna, hogy sokan mások szintén mezítelenül nyargalásztak abban a filmben. Egykori osztálytársáról sem tudta elképzelni, hogy rá ez a tény megnyugtatóan hatott a forgatás idején. Hiszen fel tudta még idézni, amikor a folyóparti erdőben csámborogva rájuk jött a szükség: éppen ez a – később filmen pucérkodó – fiú vonult a legmélyebbre a bozótba, mondván, nem tudok szarni, ha néztek! (Egyébként Dé sem tudott.)
    Dé ült az ágya szélén, zsongott a feje. Tudatosult benne minden. Előző nap elaludt a vonaton, nem szállt le azon az állomáson, ahol kellett volna, így keveredett vissza a rég elhagyott városba, aznap pedig éppen azt a filmet látta a ritkán bekapcsolt televízióban, amelyiknek réges-régen részt vett a castingján. Elképzelése sem volt arról, miért kísérti mindez: Anna, Hektor, Viktor, filmszereplő-válogatás, gyerekkori pillanatképek, arcok. Mikor annak idején másik városba költöztek, egy ideig gyakran nosztalgiázott az elhagyott terek, emberek, kapcsolatok fölött, ám a másik város hamarosan egyikké, egyetlenné alakult és legyőzte a régit, amely elmerült, akár Atlantisz (mire kigondolta, már érezte, hogy erősen sántít ez a hasonlat, de semmissé már nem tehette); elmerült vagy inkább mélyebbre költözött. Elő-előbukkant ugyan utána is, mind halványabban, meghatározhatatlanul. Soha nem fordult meg a fejében, hogy vissza kellene látogatnia, vagy kapcsolato(ka)t teremthetne, újíthatna. Nem is állt szándékában efféle. És a véletlen (vagy valami egyéb?) ennek ellenére visszavezette, visszavetette. Nem értette. Véletlen vagy egyéb? Esetlegesség? Sodródás? Sors?
    Dé ült az ágya szélén, kiürítette magából a gondolatokat. Próbált koncentrálni, összpontosítani. Tudatosítani a folyamatot. Ha van folyamat. És ha tudatosítható. Behunyta a szemét, figyelte a szuszogását, a levegőt, ahogy rezdül körülötte. Érezte, hogy nincs egyedül. Félénken, óvatosan nyitotta ki a bal szemét (azzal jobban látott), a teste mozdulatlanságba dermedt. Kinyílt a szeme, a látótérbe benyomult a szoba fele. Szőnyeg, szék, asztal, könyvespolc, tévéállvány, tévé. Nagyon lassan kinyitotta jobb szemét is: szőnyeg, könyvespolc, hi-fi, szekrény és két alak a szekrénynek dőlve. Igen. Két határozott alak. Dé korabeli férfiak, borostásak, véznák.
    Kétség nem férhet hozzá: Hektor és Viktor. Olyan vagyok, mint nyolcévesen, motyogta Dé. Öregszem, tette hozzá. Öregszem.



BODA MAGDOLNA

(születésnapok)

Selyempapírba csomagolt
homályos reggeli csend
tegnapról itt feledett
maradék:
kibomlott színes szalag
üres bonbonos doboz
összegyűrt
ezüstpapír darabkákkal
és pezsgős üveg
mellette dugó
és egy apró cetli


(ahol elromlott)

A bonyodalmak
ott kezdődnek
hogy talpunk
nem ismeri a füvönjárás
boldogságát


(a föld)

a föld ahol régen virágok nőttek
most gumiabroncsok
és pillepalackok hevernek
üzemképtelen háztartási
gépek – hulláink
a föld ahol régen
virágok között emberek éltek
nem létezik többé
most másik földet akarunk
szemétből gyártunk
magunknak bádogrózsát
papírlepkéket hajtogatunk
és emailen
forwardoljuk a szerelmet


(new age)

erőfeszítéseink
ellenére
a föld gömbölyű


Babits-illusztráció (Jónás könyve)

SZLAFKAY ATTILA

Titokfejtő

Addig rejtegettem a
Mondandómat
Először
Ládafiába zártam
De nem éreztem biztonságban
Aztán rét szélébe a
Bozótok seregébe
Mélyre elástam
De nem éreztem kellő
Biztonságban
Végül lenyelettem
Egy mélyvizű hallal
S a hal titokban
Félve elnyargal véle
Vad tenger óceán-mély vizébe

Így van örök biztonságban
Tőlem távol s nem a mában.

Hallá kéne nekem válnom
Hogy titkom újra rám találjon.


Anyám

Anyám
halála
óta
a hét
öt-
napos



Pontvadászat

jó pontot
szerezzek nála
és
foltot ejtsek
becsületemen?





Üvegek, gránát almával

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ
   
Napijegy a holtágra
   
Amint elpakolták a holmijukat a szobában, a férfi kulcsra zárta az ajtót és elindultak fölfedezni a híres horgászvizet. Nem vittek magukkal semmit, csak a kék horgászigazolványt, hiszen azt se tudták, hol lehet bedobni a horgot, hol árulnak napijegyet, meg egyáltalán milyen szokások uralkodnak a legendás hírű holtág fölött. Az asszony ötlete volt, hogy ide jöjjenek. Születésnapi ajándék. Valami különlegeset akart adni a férjének erre a különlegesen kerek születésnapra. Végigszaladta a város összes üzleteit, megnézegette a csillogó-villogó kirakatokat, de egyre csak a fejét ingatta. Nem, nem és nem! Karácsonyra zokni, húsvétra nyakkendő, névnapra bokszeralsó, születésnapra pulóver… Ez most más. Erre a születésnapra valami különlegeset akart, amire érdemes visszaemlékezni. Esténként leült a számítógép elé, és órákon át bámulta a képernyőt. A külföldi utak drágák, az olcsónak hirdetett szállások megbízhatatlanok… Aztán egyszer csak valahogy a hazai horgászvizekre tévedt az egere. Ennél a holtágnál például olyan csábító sorokat olvasott, hogy itt fogták minden idők legnagyobb szürkeharcsáját, 1988-ban. A legnagyobb ponty tizenöt kiló negyven dekás volt, az amur tizennyolc kilós, és a kárászokból se ritka a nyolcvan dekás. Hát ez az, gondolta. Ennél szebb ajándékot nem is adhatna a nagy fogásokról ábrándozó férjének. És ehhez még hab a tortán, hogy egy éjszakára mindössze kétezer forint a szállás a vízparthoz közeli panzióban.
    Az a bizonyos vízparthoz közeli panzió nem egészen úgy nézett ki, ahogy a képernyőn látta. Tény, hogy a homlokzat frissen van festve meg a kerti padok is pirosra mázolva a zöld bukszusok előtt, de a többi bizony úgy áll ott, ahogy a vállalati szakszervezeti bizottság megálmodta a hetvenes évek végén. A kutya se nyúlt hozzá azóta. A kétszárnyas nagy vaskapu fölött is ott veri az eső a régi cégtáblát: A 23-as Volán Szakszervezeti Tanácsának Üdülője. Csak a homlokzat felőli kiskapu mellett erősítették fel a kerítésre az új tulajdonost hirdető táblát: Kiss & Társa Kft.
    No, de hát a fene bánja! Kétezerért éjszakánként még akkor is megéri, ha éppen javítják a bojlert, a harmincöt fokos melegben akár az udvari csapnál is megfürdik az ember. Az ágy kényelmes, holnap reggel a mosdó fölötti tükörnél is kicserélik a kiégett villanykörtét. Kissné üdvözletét küldi, és este majd beugrik a pénzért. Ma Pestre kellett utaznia üzleti ügyben, mert egy másik kft. -ben is érdekelt, viszont bármi kérésük lenne, forduljanak bizalommal a takarítónőhöz, akitől a kulcsot kapták. Napközben megtalálják a szomszéd üdülőben, mert ott is ő a takarítónő. A horgászathoz napijegyet váltani? Régebben volt itt a parton egy egyesületi iroda, de az már megszűnt. A kocsmával, illetve az étteremmel szemben van a zöldséges, meg a Kossuth soron egy horgászbolt. Valamelyiknél biztosan van, mert vidékiek is szoktak itt horgászni. Ők momentán nem pecáznak. Nem érnek rá.
    A nap száz ágra sütött, már messziről hallatszott a strandolók vidám zajongása. Arra vették az útjukat. A fűre terített plédeken napcserzett nagymamák kínálgatták a hazulról hozott elemózsiát jóltáplált unokáiknak. Szolgálatkész ifjak lelkesen kenegették a naptejet bronzbarna ifjú hölgyek domborulataira, miközben a féltékeny, zord atyák félszemmel figyelve ekképp őrölték a szót fogaik között: „Megölöm ezt a gazembert, ha elcsábítja a Marikámat!” Mire az olvasást színlelő feleség: „Mint mindig, ezúttal is elkéstél, szívem!…”
    – Elnézést, asszonyom – szólított meg Tímár egy középkorú nőt, aki éppen kifelé igyekezett a vízből –, mitől ilyen rozsdaszínű ez a víz?
    – Azt mondják, valami alga okozza – válaszolt a nő megigazítva lecsúszott vállpántját –, de állítólag ártalmatlan. A Köjál, vagy mi, az az egészségügyi hivatal is vizsgálta. Fürödni lehet benne, de inni nem ajánlják.
    – Itt üdül, ismeri a környéket?
    – Hát persze, húsz éve vettünk itt egy kis telket, azóta minden nyáron itt vagyunk. Nagyon felkapott hely volt ez abban az időben. Ide jártak a megyei vezetők és sokan még Pestről is.
    – Ahhoz képest, ahogy az Interneten hirdetik… – kottyant közbe Tímárné.
    – Maga még hisz a reklámoknak? – húzta el a száját a másik. – Az csak arra való, hogy hülyítsék az embert. Mióta privatizálták a vállalati üdülőket, meg mindent, azóta itt mindenki csak a pénze után fut. Kivenni belőle, amit lehet, aztán el innét minél messzebb. Mi is két éve áruljuk már a hétvégi házunkat, de a kutyának se kell. A góréknak kicsi, a hasonszőrűeknek meg egy petákjuk sincs.
    A strandot mindössze néhány méteres nádfal választotta el az evezős teleptől. Egykor válogatott sportolók felkészülési helye volt.
    A pálya, a rajthelyek, a műszaki létesítmények még a helyükön álltak, kissé kopottan, májfoltosan, recsegve-ropogva, de állták a sarat, az idők viharát. Az egykori nézőtér padjai kevésbé, de itt-ott még azokra is le lehetett ülni.
    – No igen – mondta egy szikár, öreg horgász a betonszegélyen rakosgatva a holmiját –, jöttek ezek a kopasz gyerekek horgászni. Megéheztek, meg kéne sütni a halat. Gallyat kéne szedni. Mármint, hogy normális ember úgy gondolná. Igen ám, de ezek nagyon erős legények voltak, föltépkedték a vaskeretről a deszkát, azzal tüzeltek. Szóltak nekik, hogyne szóltak volna… Azelőtt mi vigyáztuk ezt az egész holtágat, mind a tizenöt kilométert. Amikor még egyesületi volt. Hát aztán az lett a vége, hogy nekünk kellett elmennünk. Tudja, uram, én kerek ötven éve horgászom ezen a parton, de ilyen itt még soha nem volt…
    – Azt írják az Interneten, hogy itt fogták az országban a legnagyobb szürkeharcsát – szólt közbe az asszony.
    – Ez való igaz – bólintott az öreg –, magam is tanúsíthatom. Ott, annál a kanyarnál húzták ki csónakkal. Mikor is volt ez? Valahogy úgy nyolcvannyolc nyarán, augusztusban lehetett. Nagy hőség volt akkor is. Egy helybeli horgász, Bukó Feri bácsi fogta meg. Hetekig lesett utána, mire meglett. Akkora volt, hogy fel kellett húzni a fára, úgy tudták csak megnyúzni. Létrával mentek föl a fejihez, mert nem érték el a földről. Ketten voltak a csónakban, fél napig fárasztották, mire oda tudták kényszeríteni a ladikhoz. Várjon csak, hogy is hívták a másikat? Ejnye, pedig tudtam ám… ott voltam, meg is tapogattam azt a marha nagy állatot. Valamilyen Karcsi volt a másik horgász, de milyen Karcsi?
    – Nem fontos a neve – legyintett a Tímárné –, így is elhisszük magának. Az internetes ismertető szerint jókora pontyokat is fogtak.
    – Az is volt. Amit én fogtam, a legnagyobb olyan tíz kiló körül volt. Az meg úgy kilencvenkettő körül lehetett, még a privatizáció előtt. No, de akkor még kotorták ám a medret és hínárt is vágtak, meg mérték a vízminőséget, meg ilyesmik. Szakképzett halászmestert alkalmazott az egyesület. Mert hogy volt miből. Patronálta a horgásztársaságot a megyei pártbizottság és az összes gyár, amelyiknek itt volt az üdülője. Akkora horgászversenyek voltak itt, hogy még a partot is lezárták a belügyesek! Képzelhetik, itt volt a megyei párttitkár, a kábé-tagok is vagy hárman, meg a megyei tanács, a gyárigazgatók, meg ilyenek. De másnap a miénk volt a holtág jól beetetve…
    – Kapása van, öreg! – figyelmeztette Tímár.
    – A francba vele! – rázta meg a fejét a horgász. – Már megint ez a rohadt törpeharcsa. Fogadjunk, hogy az! Ma még jóformán mást se fogtam. – Kihúzta, valóban az volt. – A fene evett volna meg, te szúrós rohadék! Ezzel teszik tönkre a vizet. A telepítésnél behurcolják, aztán ki se lehet irtani. Olyan étkes, hogy mindent fölzabál, ha gilisztát, vagy csontot tesz az ember a horogra, az kell neki. Ha kukoricát, akkor azt zabálja, de fölfalja ez az apró halat, meg az ikrát is. Nem hiába hívják a horgászok rémének. Ahol megjelenik, onnan akár szedelőzködhetünk is.
    – Jé, az micsoda? – mutatott az asszony a vízre. Valami fekete gömb közeledett a part felé; olyan volt, mint valami nagy, fekete labda. Hol összezsugorodott, hol fellazult, szálakra bomlott, mint valamiféle gombolyag.
    – Ez a mi legfőbb ellenségünk: ezer apró törpeharcsa egyetlen brancsban. Ahol ez megjelenik, ott a vasszög sincs biztonságban. Mindent fölzabál. Őt viszont semmi se bántja. Se a csuka, se más ragadozó. Félnek a méregtüskéjétől. Inkább elköltöznek ők is. Nézzék meg a szákomat! Van benne két tenyérnyi kárász és egy hasonló dévér. Meg volt tizenöt törpeharcsa. Ott vannak a szemétben. Pontyot a múlt héten láttam utoljára. A szomszéd fogta.
    – Hmm… – bizonytalanodott el Tímár. – Az egész holtág ilyen?
    – Ez az alsó része igen. Ide járnak a mezei horgászok, mint ahogy én is, de ott fönn, a kanyaron túl, az erdő alatt, az más. Az a jobbaké. Annak idején, amikor a vízparti telkeket osztották, másfél kilométert fönntartott magának a megyei pártbizottság. Ma névre szóló stégek vannak, külön őr a csónakkikötőben, meg ilyesmi. No, és a Kissék Klub Hotelja. Azt mondják, ott még ruletteznek is. Én nem tudom, nem járok arra, csak hát, ahogy a horgász haverok mondják…
    – Hmm… – csóválta meg a fejét újra Tímár. – A fene gondolná, hogy még a holtág is ilyen erős hatalmi harcot válthat ki…
    – Édes fiam, nyaralunk! – vágta el a gondolat fonalát az asszony. – Napozunk, horgászunk, és meg se halljuk azt a szót, hogy politika. Inkább azt mondja meg – fordult ismét az öreghez –, hol lehet napijegyet kapni.
    – Itt kimennek jobbra, aztán balra végig a kis boltig. Azzal szemben van a Marika horgászboltja. Ott. Ha jól tudom, hatig van nyitva.
    – Én azért megnézném azokat a vízparti telkeket – mondta a férfi. – Puszta kíváncsiság, semmi több… Messze van?
    – Jó félórányira, gyalog. Ha kocsival megy, még öt percbe se telik. Kimegy a főútra, aztán az erdőn túl balra.
    Igaza volt az öregnek. Az erdőn túl még az út menti fű is gondosan egyformára volt nyírva. A kertekben egzotikus fák, bokrok, a házak udvarán meg Audik, Mercedesek. A part menti stégek vaskapuja lakatra zárva, rajta a zománcozott tábla, a tulaj nevével, címével. A házak hátsó kertjéből kis léckapuk nyíltak a vízre vezető ösvényre, mely a stégig futott. Előtte sétányszerű, kaviccsal terített út, jelezve, hogy a part ugyan mindenkié, de okosabb, ha ezt senki se veszi komolyan.
    Amikor kiszálltak a kocsiból, éppen két nyurga kamasz ugrott át az egyik lakatra zárt kapu fölött. Végigfutottak a stégen, s csukafejessel merültek el az öböl vizében.
    – Hé, ti ott, mit képzeltek magatokról? – kiáltott rájuk a csónakból egy horgász.
    – Üdv, Pista bácsi! – kiáltott vissza az egyik. – Én vagyok, a Peti. Tudja, ez a nagyapám stégje, csak nem akartam a kulccsal bíbelődni.
    – Ja, az más – mondta a horgász. – Tudod, hogy nem szeretjük itt az idegeneket.
    – Tudom hát, azért szóltam.
    – Érdekes – nézett a feleségére Tímár. – Látod, itt a víz is sokkal tisztább, és sehol sincs benne rozsdaszínű alga.
    – Fogadni mernék, hogy törpeharcsa sincs.
    – Tartok tőle, hogy megnyernéd a fogadást. No mindegy, ha már itt vagyunk, nézzünk szét. Látod, itt szívesen bedobnám a horgomat.
    Forró nyári délután volt, a hőmérő 35 fokot mutatott. Ilyenkor a kutyák is lihegve húzódnak a ház árnyékába, gazdáik meg egy-egy jeges koktéllal a kezükben ücsörögnek a langyos vizű kerti medencében vagy pihegnek a nyugágy vászonbugyraiban. A horgászkészség is ott pihen a stégen. Ki a fene süttetné magát a tűző napon, hogy a vízben fürdő halak röhögjenek rajta? Majd napszálltakor, amikor lehűl a levegő, amikor megcsillan a víz tükrén a hold… Ilyen hőségben csak akkor van esélye a jó fogásnak. Addig meg hadd pihenjen a környék.
    Amint ballagtak a sóderos úton, az egyik hátsó udvarból eléjük toppant egy fürdőnadrágos, kopasz férfi. Műanyag fürdőpapucsával a sódert csikorgatva, széles mosollyal közeledett feléjük.
    – Jó napot kívánok! Kezét csókolom a hölgynek! Jól utaztak? Még nem találkoztunk, ugye?
    – Hát ahhoz képest, hogy ilyen meleg van… Meg ez az útjavítás… Azt hiszem, még nem találkoztunk. Vagy igen? Mi csak nézelődünk… – mondta Tímár zavartan.
    – Csak tessék, ne zavartassák magukat! Ez az én kis házikóm. Én vagyok a Molnár. Én képviselem ezt a kis közösséget. Tudják…
    – Jó napot! – nyújtott kezet Tímár. – Örvendek. Én meg a Tímár vagyok. Ő a nejem, Rozika. Azt nézzük, hol lehetne itt horgászni.
    – Az Interneten néztük ki ezt a helyet – tette hozzá az asszony.
    – Igen, ez nagyon szép és gazdaságos hely – mondta Molnár –, ahogy az Interneten is írtuk, ugye… Egyenesen Pestről tetszettek jönni ebben a hőségben?
    – Igen, Pestről.
    – És hol tetszenek lakni, a Kisséknél a Klubban?
    – A Kisséknél, a panzióban – mondta az asszony.
    – No igen, hát ez nézőpont kérdése. Mi, ugye, egyszerűen csak Klubnak nevezzük, de hát ezen már csak nem veszünk össze, kezét csókolom. Azt hittem, a Géza rögtön körbe is vezeti önöket, hogy lássák, miről is van szó.
    – Mi, amint mondtam, horgászni jöttünk – mondta Tímár. – Felmérjük a terepet, mielőtt leülnénk a bot mellé.
    – Természetesen, Tímár úr. Ugye, jól mondom a nevét? Igen… Én is ezt tenném az önök helyében. Mindenekelőtt tájékozódni kell. Szerintem, ha itt szétnéztek, ad maguknak egy csónakot a Géza, meg ad hozzá egy embert is, aki az evezőt kezeli, és azzal végigjárhatják ezt az egész tizenöt kilométeres szakaszt, amiről írtunk. A saját szemükkel láthatják, és eldönthetik, ér-e annyit, mint amiről szó volt. Nem zsákbamacska ez, kérem, hanem üzlet. Méghozzá tiszta üzlet.
    – Hmm… – csóválta meg a fejét a férfi. – Az evezős pályánál már voltunk. Hát… mit mondjak?
    – Te csak ne mondj semmit – bökte oldalba az asszony. – Legalábbis egyelőre…
    – Úgy van, kérem, nálunk is mindig az asszonynak van igaza. Nem kell elkapkodni. Csak szépen, sorban…
    – No de, hát ez… – nevette el magát Tímár. – Kész kabaré… Én horgászni jöttem.
    – Hát persze – bólintott rá a felesége. – Ne felejtsd el, apukám, nyaralunk.
    – Ja, az más! Látod, ezt mindig elfelejtem.
    – Ezzel én is így vagyok – erősítette meg Molnár. – Szakmai ártalom. Napoknak kell eltelnie, mire ki tudom magam vonni a hivatali stílusból… De nem is zavarok tovább! Örülök, hogy megérkeztek, megviszem a hírt a többieknek is. Csak nézelődjenek, gyűjtsék a tapasztalatot, aztán majd este fehér asztal mellett folytatjuk. Valamit azért… valamit még meg kell említenem. Tudják, a személycserét, amiről írtam. Tény, hogy ez a Kapornoki évek óta vitte az egyesületet, és a cég ügyeit. Köszönet érte, meg amit akar. No de, hát ma már nem lehet ilyen módszerekkel dolgozni. Ma már egészen más az üzlet, és egyáltalán… Ez egy kretén, kérem! Én személy szerint is támogatnám, hogy vonuljon végre nyugdíjba, és kapja meg az egyik felügyelői tisztséget. Ott nem sok vizet zavar. Felőlem akár ki is tüntethetik, csak ne gátoljon bennünket, kérem. Érti? Ha önök is engem támogatnának, akkor már összejönne a hatvankét százalék, és ha még a pályázat is összejönne… És ugyan miért ne jönne össze, ha kellőképpen akarjuk?
    – Hát persze, mi teljes mellszélességgel… – mondta az asszony.
    – Nos, hát akkor meglátják, hogy én se leszek hálátlan. Az üzleti tervet már elkészítettük, a bankfinanszírozás folyamatban… Higgye el, asszonyom, aranybányába társultak! Lehet, hogy a szavazásnál vinnyogni fognak egyesek, de ugyebár, a kutyaugatás nem hallik az égig. Az meg ne riassza el önöket, amit most látnak. Ez az elődök bűne. Kapornoki úr elviszi a balhét, és örülni fog, hogy lyuk van a hátsó felén. Ezt én garantálom, erre ne legyen gondjuk!
    – Érdekes, amit mond – tette a vállára a kezét atyáskodva Tímár. – Egyre érdekesebb. Nem is gondoltam volna, hogy…
    – No de, Tímár úr, ön se mai gyerek már a politikában! Az üzleti életbe se tegnap csöppent bele… Írtam volna le mindent egy internetes levélben? Hülye azért én se vagyok! És ha feltörik a kódot? El tudják képzelni, mire képesek ezek a Kapornokiék? Tudnék mesélni róluk… Tisztában vagyok vele, hogy önöket is megkörnyékezték, de hát akinek van szeme, láthatja, mifélék ezek.
    – Hát persze, kár is erre szót vesztegetni – mondta azt asszony, látva a férje zavarát. – Menjünk, szívem!
    – A kocsijukig elkísérhetem?
    – Á, nem olyan sürgős! – kapott észbe Rozika. Még csak az hiányozna, hogy ez a kicsoda, micsoda kopasz meglássa a tizenhat éves Fiatjukat. – Még sétálgatunk itt a parton egy kicsit…
    – Értem, asszonyom. Igaza van, kinek mi köze hozzá, ki kivel beszél a parton? Útbaigazítottam az eltévedt turistákat – mosolygott Molnár. – Végtére is megegyeztünk, számítok a támogatásukra. És akkor este a Klubban várom önöket. Mondjuk, kilenckor. Megfelel az időpont, Tímár úr?
    – Hogyne, tökéletesen. Este kilenc.
    – Csókolom a kezét, asszonyom, a viszontlátásra, uram!
    – Viszlát! – mondták szinte egyszerre, s gyorsan elindultak a part felé, hogy a pasas meg ne lássa eltorzult mosolyú arcukat. Csak akkor kezdtek el teli torokból röhögni, amikor magukra húzták a kocsi ajtaját.
    – Te, Rozika, mi most úgy beletenyereltünk valami nagy disznóságba, hogy napokig sikálhatjuk a kezünket, mire megszabadulunk a bűzétől!
    – Az hagyján – mondta az asszony –, de képzeld el ennek a Molnárnak a színe változását, ha beállítanak az igazi ügyfelei!
    – Nem kellett volna kérnünk tőle némi előleget?
    – Az lett volna csak a hab a tortán! Ki is üldözne bennünket a világból, futhatnánk ínunk szakadtáig, amerre a szemünk lát… El tudod képzelni a nejedet X-lábakkal futva a világ körül?
    – Mókás dolog lenne, de attól tartok, kissé fárasztó. No jó, arra nem megyünk. De akkor hová? – nézett rá kérdőn Tímár.
    – Hajts Marika horgászboltjához! Megvesszük az evezőstelepi napijegyet.




Hortobágy

BOZÓK FERENC

Erdei séta

Nem menekülhet az árnyam előlem,
s húz, visz a nincs-hova út, hova ösvény.
Roppan a tükre a jégtakarónak,
s félszegen állnak a fák ma a ködben
hangtalanul, leszidott gyerekekként,
s bánatom érzik a szarvasok, őzek.
Cuppog a hegy, buborékol a kő,
rongyoli-bongyoli elhanyagolt
ráncos anyó az idő.
Szárazulatra vadászik a láb,
s kérdi a vándor a széncinegét:
Olvad-e már a világ?
Mélyre aláznak a reggelek engem,
s rám nehezülnek a fák, kusza tölgyek,
zúzmara lepte töviskoronások,
űrbe feszülve.
Rám szakad itt ez a reggeli séta,
tört mozaikdarabokra szakadtam,
s szerteszaladnak a rímek előlem,
mint pici hangyák.


Vérkutya

Vérkutya gyötri az álmod, a póráz
rátekeredve bokádra, nem enged,
botladozol kusza éjben.

Csattog az állkapocs, őrli cipődet,
táncol a szélben az éjjeli véreb,
csattog a fogsora vérben.

Angyalok, űzzetek éjjeli álmot,
láncra igázzatok éjjeli rémet,
véres a szája, a szőre.

Mint a pióca, tapad, megy a vérre,
vonszolod erre meg arra, cibálod,
nem szabadulsz soha tőle.

KÁNTOR ZSOLT

Ráklikkelek a kultuszra

Lám, a kultusz helyén még fű se nő.
A háttérből végül testet ölt az alaksejtelem.
Rápillantok és selejtezem

Hulladékok, fragmentum-szeletkék,
csavarok, diódák, gejl áramkörök.
Nincs ellenállás. A szemét örök.

Illetlen ízek, molyette virtus.
Ilyen hát a magyar rítus.

Megannyi múlt. Szedett-vedett.
(G)agyi nájlon, nagyon vegyes.

Egy trotli sámán, ki táltost esket,
és a sírgödörbe beleesnek.
Ott maradnak, lélek nélkül.
Mese és föld összebékül.

Akinek tetszik a hit,
annak új kultusz kell. Egy bibliai.




SZABÓ BOGÁR IMRE

Omega vagy alfa

Most már inkább leülnék a
vadkörtefa alá:
egy kis jószág, lenge jóság,
nem perelve,
táncot lejtve
járna körbe talán.

De nem biztos, mert semmi sem,
már semmi sem biztos!
Most már mérges szelek fújnak,
s nemcsak a Föld piszkos!


Mocskos szelek büdös hátán
romlott zene jajgat,
ki sem hajt a tisztesség-mag
fertőzött talajban.


Nem tudni: az igen igen?
Vagy már inkább: nem, nem!
Embertársam angyal, ördög,
ki áll velem szemben ?


Nem tudni, az igaz igaz,
vagy már inkább csalfa?
Nem tudni, hogy mi áll elől,
omega vagy alfa!

JUHÁSZ SÁNDOR

A szegénység sóvárgása

Nagyot sóhajt a szegénység,
és illatos puha kenyerek
teremnek sóvárgó szeme előtt.

Szimatol az orr, mozog a száj
misére készül a lélek.

A misebor már
                        mellette hever. 

MÁTYUS ATTILA

Xerxész találkozik a halhatatlansággal

a tenger hullámai
a lovak patája
és a harci szekér kereke alatt
csikorduló
kövek

tízezer halhatatlanja, néma sorfala előtt
vonul
a nagykirály
előrenéz… mozdulatlan
csak a szoros közepén fordítja fejét
egészen lassan
a parti fövenybe szúrt dárda felé

hegyére tűzve a spártai levágott feje
véres szakállát, haját… meg-meglebbenti a szél
szeme lecsukva
a szája nyitva
Leonidász
nevet




Babits-illusztráció (Jónás könyve)

PETŐ SZABOLCS

    Két karc

    Hangerő
    
    Érzem a szájszagát, fut végig Bonyhádi Barna fejében a keserű felismerés, majd szinte észrevétlenül közelebb húzódik a villamos ajtajához. Kíváncsian az autókra bámuló tekintetét felvéve megigazítja ingujját, majd nagyon finoman tekergetni kezdi mp3 lejátszójának hangerőszabályzóját. Kognitív disszonancia bomlik ki lelkében, ahogy tudja, hogy nem illik üvöltetni a zenét tömegközlekedési eszközön, mégis marhára élvezi, ahogy a szájszagos fejét csóválja a Comfortably Numb kiszűrődő gitárszólójának hallatán.
    A metrón sok száz ember, nagy a meleg, a fene megette az egészet, de különösen a golyósdezodorokat, gondolja, majd némi mosolyt csöppent a kis vöröske szeme előtt feszülő forró levegőbe. Nem díjazza. Sebaj, gondolja flegmán. Eltűnődik, vajon mikor döntött úgy, hogy nem vesz tudomást a figyelő tekintetekről, ami azelőtt napi problémát okozott.
    Új portáskisasszony a munkahelyen, gyönyörű mosollyal, sokat ígérő tekintettel. Mindig beszédtéma, ha új nő tűnik fel a hivatal vontatott életében. Két nap telt el, pontosabban ez a harmadik reggel, amikor a portáskisasszony kedves, de furcsa mosolyt mellékel az irodakulcshoz. Pánikszerűen torpan meg Bonyhádi Barna a hivatal bejárata előtt. Nem jössz? kérdezi az a magas szőke, amúgy nőtlen és bajszos kollégája. De, de, habozik Bonyhádi Barna a bejáratnál, majd félre áll. Aztán még néhány méterrel távolabb. Valamit ki kellene találni, gondolja magában, közben rágyújt és nagyot szív a cigarettába. Kellemes tompaság lesz úrrá agyán az első slukk hatására.
    Megvan, gondolja, újra megigazítja ingujját és az mp3 lejátszón megkeresi a Wish You Were Here-t, az olyan romantikus talán, majd a hangerőt feltekeri, amennyire csak lehet. Kicsit zörög már, de kívülről tökéletes, gondolja most meg, némi frizuraigazítás, és belép. A portán csak a jól ismert középkorú úr áll. Az a gyönyörű hölgy csak nem lebetegedett? szögezi a kérdést Bonyhádi Barna a középkorú úrhoz, miközben elfoglaltságot és semleges hangsúlyt színlelve feltünteti érkezésének időpontját az erre a célra rendszeresített nyomtatványon. Itt vagyok, feleli a portáskisasszony a sarokba húzott széken ülve. Zavarba jön Bonyhádi Barna, persze, mint mindig ilyenkor, a levegő bent ragad, mintha megállna minden egy pillanatra. Wish You Were Here, mondja zavarodottan. Tudom, feleli a portáskisasszony, én is így gondolom, teszi hozzá még.
    A liftbe beszállva izzadni kezd Bonyhádi Barna, csinos, jegyzi meg a jelenetet végigasszisztáló magas szőke, amúgy nőtlen és bajszos kolléga, aki a kulcsát elfelejtette felvenni, ezért liftezett még egyet. Kellemes napot, hadarja emez szinte kirohanva a kinyíló liftajtón. Nagy levegő, szapora léptek az iroda ajtaja felé. Új portáskisasszony van, tudatja vele e-mailben a szemközti irodából a főnöke, akivel amúgy mondhatni baráti a viszony. Igen? kérdez vissza Bonyhádi Barna, igen és nagyon csinos, érkezik a válasz hamarosan.
    Amúgy a nap minden különös kibillenés nélkül, jelentések és hírek olvasásával, ügyfelekkel való találkozással, értekezletekkel és szerelemben telt. Nagyon sokat gondolt a lányra, megpróbálta kideríteni a nevét, rákeresett az Interneten, hátha talál valami képet, vagy esetleg hivatkozást, hogy egyedülálló, vagy esetleg vonzónak találja az esetlen hivatalnokokat. Kiváló ajánlástervezetet dolgozott ki délután kettőre Bonyhádi Barna, a főnöke többször megveregette a vállát a dohányzóban. Gyújtasz? kérdezte amúgy lelkesen. Köszönöm, elfogadom, felelte Barna. Nos, új portáskisasszony van, szólt mosolyogva a főnöke, mit szólsz hozzá? Csinos, bámult a cigarettára emez. Megvolt tegnap, tette még hozzá amaz, majd elnyomta cigijét nagyot nevetve, tényleg csinos, aztán zárult is az ajtó.
    Az utolsó egy óra idegesen telt, a számítógép is lassúbbnak tűnt, mint délelőtt. Ránézett, nem találta rendben, de nem igazította meg az ingujját. Fogadjon el, ahogy vagyok, gondolta mérgesen Bonyhádi Barna, majd a faliórára pillantva felállt és elindult a lift felé, melyben megkereste a Comfortably Numb-ot mp3 lejátszóján és feltekerte a hangerőt.
    
Onlány
    
Nos, itt vagyok, bocs, csak közben bekrepált a gépem, nem tudom mi történt vele. Itt vagy még? A fotókra visszatérve, amiket küldtem, igen ezek mostanában készültek és csak véletlenül hasonlítanak a kedvenc színészed korai képeire. Különben teljesen igazad van, hogy nem érdemes nem őszintén ismerkedni, mert az első randin ez úgyis kiderül. Szóval, szőke, kék szemű, magas, nagyon izmos, nagyon gazdag és nagyon okos vagyok.
    Nem, drágám, eltaláltad, nincs kedvem most mosogatni. Ne haragudj, de egy nagyon fontos beszámolót kell megírnom reggelre, és amilyen lassú ez a rohadt gép, fogalmam sincs, mikorra végzek. És ne a konyhából üvölts, már mondtam, mert a szomszédok tegnap is furcsán néztek a lépcsőházban. Különben is azt mondtad, készítesz valami finomat ma este!
    Bocs, itt vagyok, csak megint szarozott ez az átkozott gép. Nem, nem, egyedül vagyok. Persze, hisz mondtam, hogy egyedül élek. Most is üres a lakás. A hatalmas franciaágy csak rád vár, beszűrődik az éjszaka fénye az ablakon, indiai füstölő illata lengi be a szobát, meg ilyenek, meg romantikus zenét hallgatok…
    Drágám, vedd már halkabbra azt a kurva rádiót, ilyen zajban nem lehet dolgozni. Állandóan ezt a szemetet kell hallgatnom! Az ember töri magát, hogy jussunk egyről a kettőre, te meg egyfolytában zavarsz. Nem, nem ordítok, csak felemeltem a hangom. Micsoda? A tied! Biztos tőle vetted át ezt a stílust. Micsoda? Fogd már be!
    Szóval a belső dolgok. Alapjában véve kedves vagyok, tisztelem a nőket, szeretem a nyugodt pillanatokat. Szeretek utazni, sportolni, olvasni és moziba járni. Te olyan gyönyörű vagy, alig várom, hogy találkozzunk. Lehoznám neked a csillagokat is, ahogy a mesében. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de hozzám jössz feleségül? Itt vagy? Hahó! Itt vagy? Persze, hogy csak vicceltem, nem szabad elsietni, csak egész életemben ilyen lányra vártam. Olyan a szemed, mint a májusi zivatar, teljesen elvesztem benne, amikor láttam a fotón. Tudod, amelyiken a volt pasiddal álltok és integettek a Notre Dame előtt. Remélem nem haragszol, hogy tegnap nem írtam, de elszállt az egyik winchesterem, és pont arra mentettem a képeket, meg a leveleidet is, biztonsági másolatot meg nem készítettem, mostantól ígérem, hogy kiírom őket lemezre. A képnézegető programot is újra kellett telepíteni, állandóan lefagyott. Már csináltam neked egy saját mappát, abba pakolom az összes fájlt, ami veled kapcsolatos, mindig tömörítem archiválás előtt, hogy minél több szerelmes gondolatot küldhess, aztán csak kicsomagolom, ha emlékezni akarok.
    Miért már meghűlt? Akkor? Teríts meg nyugodtan, majd megyek nemsokára, épp egy gazdasági előrejelzéshez készítek grafikont. Jól van na, nem vagyok mérges, aranyos vagy, hogy főztél, kettő perc, addig akár el is mosogathatsz, hogy nyugodtan ehessünk.
    Igazából a szemedet nézve teljesen az volt az érzésem, hogy valahol már láttalak, bár ebben nem vagyok teljesen biztos, a közeli kép kicsit pixeles.
    Drágám! Holnapra terveztétek a barátnőiddel a csacsogós estéteket? Mi az, hogy jön ez ide? Már kérdezni sem lehet?
    Igen, a holnap az nekem is jó! Milyen mozi? Én, hogy őszinte legyek jobban örülnék, ha feljönnél. Mi az hogy miért? Hahó! Itt vagy? Figyelj már, miért nem válaszolsz? Bunkó. Most törölhetem a te mappádat is. Hová is raktam. Hm. Megvan. Hülye kis picsa. Delete. A kijelölt objektumok nem férnek el a lomtárban. Végleg törli? Igen.
    Persze, édesem, máris megyek. Milyen finom illat, a kedvencem. Te olyan édes vagy! Ne haragudj, hogy az előbb olyan mérges voltam, csak tudod, tényleg sok a dolgom. Igen, nagyon finom, drágám. Köszönöm, neked is jó étvágyat. Kicsit elfáradtam. Nem, köszönöm, nem kérek már kávét, késő van. De jó nekem! Azt hiszem, ideje lenne a „hogyvoltokat miértekbe” foglalni magamban. Semmi, semmi, csak hangosan gondolkodtam. Bennem van még a feszültség. Parancsolsz? Én is téged. De hisz tudod…




Asztal

TANDORI DEZSŐ

A várt nyár

Nem volt semmi a két és fél év, amin átmentünk.
Az összes közmű, peres ügyek, sérülések, főleg
Nálad, de nálam: az irodalom, a fő sérülés.
Most ez mind rendben lenne, mindegy volna, bele-
törődés tárgya. Itt a lehetőség, hogy kicsit
külön-időzzünk. (Bár Te a madárkával is lennél,
a természetben is kint, minden egyszerre nem megy.
Én tizennegyedik éve nem vagyok a természetben,
tíz éve lesz hamar, hogy utoljára jártam
Angliában – ír földön –, Bécsbe alig megyek
ki, évek óta oda sem. A legnagyobb alkalmakat is
átkönyörgöm Magyarországra… Goethe Intézet stb.,
beteg vagyok. És tényleg lerokkantam. Nehezen
járok, sőt, volt, hogy egy madzagot a földön
nem tudtam átlépni. A legváratlanabbul törnek
rám combtői görcsök etc. Nem cipelhetek két ki-
lónál többet. De rengeteget írtam, sok könyvem
lett – kevés pénzért, de nem ez a legnagyobb baj.)
Tehát a legnagyobb baj, csőd lett volna abból,
ha ezt a nyarat, melybe épp belezuhantunk,
kivizsgálásokkal kell kezdenem. És az ilyeneknek
az a vége, hogy még a „frizurám”, az alsónadrág-
viseletem, a lúdtalpam stb., a körmöm feketéje lábamon
etc. is kifogás tárgya. Kifogásos kivirradtig
tartana ez – „hiszen a kedves beteg akarta!” –,
akarta a fene, mondom Arannyal, egyelőre tart az
együtt-is-külön-is nyár, jó forró, mit mondjak, légnadrág.



Asztal több nézetből

NAGY ZOPÁN

(Kreol kamaszlány)

Zuhogó esőben
Vattacukrot evett
Bimbói átdöfték
Elázott kék ingét

A fák közül néztem
Ő megállt a téren
Mellei gesztenyék
Ajka dús élveteg

Ragacsos hajával
Teljesen szabadon:
„Mit bámulsz romagyar!”
– Felém így kiáltott.


(Esős, tavaszi délután)

Egy nő engem ma kilökött
A 6-os villamos elé
De előtte elém köpött
Hátha azon el is csúszok

És a sáros sínen kúszok
A nagy zebra partja felé…
Nem így lett, mert visszalökött
A nő felé egy kiköpött

Ugyanolyan ős-drabális…
Gondoltam ez iszonyú jel:
Lába(k) közé estem máris…
– Aztán végül ő gázolt el.

VÖRÖS ANDRÁS

Búcsúzó balatoni pillanatfelvétel

A lemerülő égen, remegő fecske cikk-cakk,
a ferde napsugár ív nyoma, tiszta fényudvart hagy,
tétova távozása szemeimbe régi-nyár okkert rak,
tea illatba süllyed a szemlélődő, a csoda mindig fényt kap,
az ég, ég, pillanat rúzsozza a vulkáni kúpokat,
szembe úszik a szemesi alkonyat.
 


Formák

KASSAI FRANCISKA

Az idők hava

Az idők hava hull, csak hull,
súlyos terhe rád borul.
Fáradsz már az út során,
s nem vonz az, ami vár.

Ám az emlék színesebb,
s nem látod a könnyeket.
Azt hiszed, csak most nehéz,
lásd be: ez tévedés.

Az idők hava hull, csak hull,
és a kedved elborul.
Arra vársz, mi jön, majd jön,
s elhull így az öröm.

Ám a jövő színesebb,
várod még az életed,
és keresed önmagad,
s érzed: nem vagy szabad.

Az időfolyó elsodor,
és amit vársz, még sehol.
Elfogy lassan életed,
s értelmét keresed.

Az időfolyó szép, szelíd.
Lehetnél már boldog itt.
Öleld meg a sorsodat!
Fogadd el magadat!

Az idők szava érted szól,
már a jelent éld meg jól.
Voltál gyermek, s fiatal,
így jó, hogy vége van.

Az idők hava elborít,
s arra vársz, mi nincsen itt.
Arra vársz, mi lelkesít,
és ez elkeserít.

Az idők hava hull, csak hull.
Mennyi korszak elvonul!
Múlt és jövő elvakít,
és ez elszomorít.

Az idők szava így tanít:
lásd be végre: jó is itt.
Nézz körül az út során,
mindig új csoda vár.

Most is új csoda vár.
Most is új – csoda vár.




Három üveg

BALLAI LÁSZLÓ

    A vincellérbogarak pere

    Jönnek, jönnek, megint itt vannak! – lármázta fel Mathieu hajnalban a falut.
    – Kik vannak itt? Az angolok? – kérdezte Robert, a szomszédja.
    – Gyere velem a szőlőbe.
    – Most?
    – Miért? Félóra múlva úgyis kimennél.
    Valóban, odakint, a tőkék körül megjelent egy-két vincellérbogár.
    – Az angolok elharácsolták, amit találtak – mondta Mathieu. – De a következő termést nem vihették el. Ezek a semmirekellők azonban a jövőt pusztítják. Tennünk kell valamit.
    – Kérdezzük meg a plébánost.
    Joseph atya hosszasan vizsgált nagyítólencsével egy hamvas hátú ormányos bogarat. – Szép. Nagyon szép.
    – Mi szép, atyám? – kérdezte meghökkenve Mathieu.
    – Hát ez az állat.
    – Tisztelendőséged még emlékezhet rá, hogy negyvenkét éve, ezerötszáznegyvenötben az egész szőlőt tönkretették.
    – Valóban, az én termésem is odalett. Ebben az esetben egyházi átokkal kell sújtani őket, hogy megelőzzük a bajt.
    – Atyám, hát kiátkozná őket?
    – Az a püspöki bíró hatásköre. Menjetek, és terjesszétek elé az ügyet.
    A saint-julienne-i falugyűlés úgy határozott, hogy Mathieu és Robert képviseljék az ügyet Saint-Jean-de-Maurienne püspöki helynökénél.
    – Micsoda? Kiátkozni? Csak úgy? Merthogy bogarak? – peregtek Jourdain kanonok szavai. – Hát mit gondoltok ti? Idejöttök, és az Egyház intézkedni fog? Ki a törvényes képviselőtök?
    – Hát, Mathieu…
    – Mathieu? Hol végezte a két jogot? Hol a szabályszerű beadvány? Hol a káptalani illeték lerovását igazoló okirat?
    A két paraszt leforrázva ment vissza a plébánoshoz, hogy ügyvéd kellene.
    – Hiszen ott van a városban az unokaöcsém, Gobineau. Miért nem kerestétek meg őt? – kérdezte Joseph atya.
    – Hol lakik?
    – Ugyan, őt mindenki ismeri. A legjobb ügyvéd.
    Időközben az ormányos bogarak kezdték ellepni a szőlőt.
    Gobineau mester tehát szabályos beadványával, az illeték lerovása után megjelent Saint-Jean-de Maurienne püspöki bírájánál, hogy pert indítson az ormányos bogarak ellen.
    – E vincellérbogarak ellepték a szőlőskerteket, ahol jelentős károkat okoztak – mondta. – Esdekelve kérem főtisztelendőségedet, kegyeskedjék megtenni a szükséges lépéseket Isten haragjának csillapítására, és intézkedjék, kiátkozás vagy bármely egyéb alkalmas büntetés terhe mellett az állatkák végleges kiutasításáról.
    Az ügyvédet hamarosan hiánypótlásra szólította fel Jourdain kanonok, miszerint a beadványnak a károk természetére és a helymeghatározásra vonatkozó pontos adatokon kívül tartalmaznia kell a bevádolt állatok küllemének aprólékos leírását és megnevezését is annak érdekében, hogy megjelenésre felszólított állatok ürügyként ne hivatkozhassanak arra, hogy valaki más helyett citálták be őket. Kénytelen volt hát maga is kimenni a saint-julienne-i határba, ott szemrevételezni a déli napban fürdő vincellérbogarakat, és elkészíteni hites leírásukat.
    A szabályos beadvány keltezésével megkezdődhetett a tényállás alapos vizsgálata. Az eljárás rendjének megfelelően a védőügyvédet maga a püspöki helynök jelölte ki a vincellérbogarak számára. Battista mester alaposan áttanulmányozta a peranyagot, és megállapította, hogy abban a felperes mint „Saint-Julienne község lakosai” szerepel, a gazdák név szerinti meghatalmazása azonban nincsen csatolva az okirathoz. A püspöki helynök helybenhagyta a kifogást. Gobineaunak tehát be kellett szereznie a személyes meghatalmazásokat, melyeket megnehezített az a körülmény, hogy a falu lakosainak többsége nem tudott írni. Kézjelük hitelességét tehát tanúkkal kellett bizonyítani. A vádlók képviselője ugyanekkor nehezményezte, hogy az alperesek a tárgyaláson nem jelennek meg, meghatalmazásukat képviselőjük nem mutatta be. Battista utalt védencei fiatalságára és kicsinységére, minekután az Egyház, mint gyám jár el felettük, és a bíró helyt adott neki.
    A védelem ekkor arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a vád a falu nevében nyilatkozik, nem nyújtotta be a falugyűlés összehívását és határozatát tanúsító feljegyzést. Mikor ez is megtörtént, Battista azonnal kisietett a szőlőbe. Megállapította, hogy a vincellérbogaraknak nem fényes, hanem hamvas a háta. A püspöki helynök a két héttel későbbi helyszíni szemlén helybenhagyta a kifogást, és a felperesek ügyvédjét hiánypótlásra szólította fel.
    Gobineau új beadványt készített, melyet arra alapított, hogy az alperesek ártó szándékkal fogyasztják a felperesek szőlőjének leveleit. Battista visszautasította az „ártó szándék” kifejezést, amely nem tényszerű, ezáltal alkalmas a bíróság félrevezetésére. A kanonok helyt adott a kifogásnak. Gobineau erre mellékelte számos tanú vallomását arról, miképp fogyasztják a hosszúra nyúlt eljárás alatt az alperesek a szőlő levelét. Battista ezt az álláspontot azzal utasította el, hogy az állatok is Isten teremtményei, éppúgy rendelkeznek a növényekkel való táplálkozás jogával, mint az emberek. A bírói határozat az ő véleményét erősítette meg. Gobineau erre a Mózes első könyve első részének huszonhatodik versében foglaltakkal hozakodott elő: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” Battista erre azzal replikázott, hogy a gazdák uralkodjanak hát a vincellérbogarakon. A vád ekkor azt hozta fel, hogy az Úr nem azért adta a szőlőt Mózesnek és utódainak, hogy azt illetéktelen állatkák útján visszavegyék. A védelem Szent Márton példáját idézte, akinek a szamara teljesen lerágta a szőlővenyigét, így az sokkal bővebb termést hozhatott. Isten szándékai a hamvas hátú ormányosbogarakkal tehát kiismerhetetlenek. A püspöki bíró pedig megtagadta a kiátkozásukat. Csupán arra szorítkozott, hogy rendeletben közös imádságot írjon elő, és a gazdákat arra intette, bánják meg bűneiket, hívják az isteni kegyelmet segítségül. Egyben felszólította őket, tartsanak három egymást követő napon egy-egy körmenetet a bogarakkal elözönlött szőlőskertek körül, és haladéktalanul fizessék meg a bordézsmát.
    A körmenet nagy ceremóniával meg is történt. Joseph atya a legfényesebb külsőségek közepette irányította az eseményeket, melyekről szabályszerűen előkészített és aláírt jegyzőkönyv készült. A templomban minden alkalommal felolvasták a püspöki bíró üzenetét: „Nem szabad lebecsülni az intelmeket, minthogy az rendkívül komoly dolog, amely Anyaszentegyházunk legrettenetesebb büntetésével, a kiközösítéssel járhat. Ez pedig egyaránt megsemmisíti a száraz vagy zöldellő fákat, nem kíméli sem az élőket, sem a holtakat, és nem csupán a gondolkodó lényekre, hanem az értelemmel nem bírókra, az állatokra is lesújt. Az intelmek betartására pedig mi, emberek ügyelhetünk, mert a mi hibáink, vagy vétkeink miatt büntet bennünket az Úr az ő egyéb teremtményei által.”
    A vád helyzete megingott. Gobineau mester összehívta a falugyűlést.
    – Ha továbbra is erőltetjük a pert, az végzetes következményekkel járhat számunkra – mondta.
    – Mi lehet végzetesebb ezeknél a nyomorult bogaraknál? – kérdezte Mathieu. – Lassanként az egész szőlőmet elpusztítják.
    – A kiátkozás. A védelem ravasz taktikája teljesen befolyása alá kerítené a bírót, ez még kiátkozással is fenyegethet.
    – Miért nem kend taktikája kerítette hatása alá a bírót? – kérdezte Robert.
    – Úgy van – kiabálták többen is.
    – Hónapok óta pereskedünk – mondta Robert. – Kend mind több pénzt kér tőlünk, a helyzetünk meg egyre romlik a bíróságon.
    – Engem ti kértetek fel képviselőnek, a védőt pedig a püspöki helynök nevezte ki hivatalból, nyilván a bizalmasai közül. A veszekedés nem vezet eredményre. A megegyezést kell keresnünk.
    – Úgy van, hagyjad Robert, hadd beszéljen!
    – Jelöljetek ki Saint-Julienne szőlőskertjein kívül vincellérbogarak számára élőhelyet és elegendő táplálékot biztosító területet. Így azok ott megélhetnek, és elkerülhető lesz, hogy felfalják vagy tönkretegyék a tőkéket és a termést.
    Érett megfontolás után a gazdák úgy döntöttek, hogy az ormányosbogaraknak adják a Grand-Feisse nevű helyet, mely körülhatárolásától függően hozzávetőleg negyventől ötven hektárig terjedhet, többféle fa, cserje, dús lombú bokor nevelkedik rajta; bükkfa, égerfa, cseresznye, tölgy, juhar, akácbozót és fű bőségben találtatnak ehelyütt. Ugyanakkor átjárási lehetőségükhöz, hogy háború esetén itt rejtőzködhessenek, valamint a területen fekvő mésztufa bánya kitermelési jogához ragaszkodtak, de ígérték, hogy az állatok táplálékában semmiféle kárt nem okoznak. Jóakaratuk bizonyságául szerződést kínáltak fel az ormányos bogaraknak, melyek ajánlatukat tartalmazzák, ahogyan az megkívántatik, megfelelő formában és örök érvényre szólóan.
    Battista gondosan őrködve afelett, hogy ügyfelei sérelmet ne szenvedhessenek, személyesen is megtekintette a Grand-Feisse-t. Megállapította, hogy a földdarab terméketlen és kietlen, ezért a gazdákat azonnal cum expensis el kell utasítani. További szakértők kinevezését indítványozta a felajánlott terület értékének felbecsülésére. Jourdain kanonok helyben hagyta a javaslatot, ugyanakkor az eddigi perköltséget a felperesekre rótta. Isten állatkáinak védelmét biztosította az őket jelenlegi lakhelyük elhagyására kényszeríteni kívánó lakosokkal szemben mindaddig, amíg új bizonyíték nem merül fel.
    Másnap hajnalban Robert nagy tűz mellett találta Mathieut. A gazda kifordult szemmel hajkurászta a bogarakat, és amelyiküket érte, a tűzbe hajította.
    – Mit csinálsz, te szerencsétlen? – kiáltott rá Robert.
    – Inkább gyere, és segíts te is – vicsorogta Mathieu.
    – Ha itt a földön ki nem átkoznak, a túlvilágon bizonyosan elkárhozol.
    – Nekem már mindegy, odavan a szőlőm! A javát megették. Földönfutóvá lettem.
    Robert lefogta a karját. – Hagyd abba!
    Mathieu durván ellökte.
    Robert erősebben ragadta meg. – Nézd, Mathieu, menekülnek a füsttől!
    Mathieu körültekintett. Szétnyíló markából kiperegtek a babszem nagyságú bogarak.
    Fél órán belül Saint-Julienne minden szőlősorán tüzek ontották a füstöt. A hamvas vincellérbogarak szaporán távoztak, persze még véletlenül sem a kijelölt terület irányába. Bár a füst messzire elterjedt, arra – vagy akár az állatkák eltűnésére – vonatkozó beadvány híján a történtekkel kapcsolatban nem született egyházbírói állásfoglalás.
    Az ünnepi falugyűlés megszavazta Gobineau költségeit, és visszavonta megbízatását. Battista mester szakértői még hónapokig vizsgálták a Grand-Feisse-t. Az ügyet soha nem zárták le.




Babits-illusztráció (Jónás könyve)

VIDECZ FERENC

A feloldozás balladája,

amelyben magister Francois könyörög

vétkei bocsánatáért

Látod, Uram, Jó hosszú lett a lajstrom;
Esztendők alatt heggyé gyűlt a szennyes.
Mentegetőzés csak rést üt a pajzson,
Lábhoz teszem hát; légy hozzám kegyelmes!
Sok idődbe kerülne, hogy megérthess,
Uram, figyelmed fordítsd inkább jókra,
S a magamfajta visszaeső vétkes
Mérettetését bízd az olvasókra!

Kik Neked talpalnak, koptatva lépcsőt,
Térdepelve divatból nyűnek testet,
Odabent ájtatosak, mélyen érzők,
De künn rögvest egymás torkának esnek,
Puccos ruhákban, smukkokkal feszítve
Járnak házadba; Biblia vagy Tóra
Csak sallang nekik; tesznek Rád s a Hitre;
Őket mentsd, engem bízz az olvasókra!

Könyvemet – ez a sorsunk, megtanultam –
Ízekre szedik bölcsek és kretének,
S lesznek, kik szellem-tabernákulumban
Szégyellősen megőrzik ereklyének.
A bot gyakran vált kígyóvá kezemben;
Szavam nem Júdás nyálzó, hamis csókja.
Néha botlottam; esendő az ember…
Bízd dolgom, Uram, értő olvasókra!


Ajánlás:
Uram, értem senkit ne fogjon átok,
Ha majd ütni kezd az ítélet-óra;
Ellenem vétőknek mind megbocsátok.
Hited s engem bízz a MÉG olvasókra!

MARIK ÁLMOS

Intarziák I.

Útra kelünk. Megyünk az Örsre,
Bánkódva, sírva, kergetőzve,
Két hervadt szemű szaki-barát

Új rablói vannak a Gyárnak,
Pattognak az új héjja-társak,
Dúlnak a csókos csúf üzletek.

Válunk a Gyártól, űzve válunk,
Valahol az Örsön megállunk,
Fölfortyant kedvvel, keservesen.

Ez az utolsó bérünk nékünk
Egymás szemébe belenézünk
S kibukunk az örsi lapokon

*
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe
Végtelen út kerékbe törve
Ennyi maradt csak ennyi nékünk

Vijjogva, sírva, kergetőzve
Lázadna minden ám letörne
Merthát nagy Úr az út hiába

Két lankadt szárnyú héjja-madár
Fáradt tollukról hullik a sár
Miként rólunk is már az idő

*
Új rablói vannak a Nyárnak
Új zsákmányra vágyva vadásznak
Másunk nincs csupán maradékok

Álmunk helye mind’ néma: fáradt
Csattognak az új héjja-szárnyak
Koszlik maradék életünk is

Útra kelünk akár a panasz
Semmibe tűnve szénsavasan
Dúlnak a csókos ütközetek

*
Útunk emészt és múlttal áztat
Torkunkon emlék sárba szárad
Szállunk a nyárból, űzve szállunk

Amikor a csontban is fájunk
Valahol az Őszben megállunk
De nyugalom ott sincs csak kínok

Fölborzolt tollal szerelmesen
Vágyva próbáljuk és kevesen
Mink van még róni lapokra föl

*
A maradékunk tintás foltját
Bogarásszuk mint órakvarcát
Ez az utolsó nászunk nékünk

A tört szavakkal telebarmolt
Kockás lapok mint fakó karmok:
Egymás husába beletépünk

(S) kivérzünk mi mint borosüveg
Mit összetör egy koros öreg
S lehullunk az őszi avaron

*
Útra kelünk. Megyünk az Örsre,
Tolongva, futva, lökdösődve,
Két lankadt farkú pali-madár.

Új taplói vannak a Bárnak,
Raccsolnak az új léha-szájak,
Dúlnak csocsós ütközetek.

Mászunk a Bárból, űzve mászunk,
Valahol az Örsön megállunk,
Fölforralt borral, keservesen.

Ez az utolsó rundunk nékünk:
Egymás borába belenézünk
S elnyúlunk az örsi padokon.

KUTAS JÓZSEF

    Szólt a vekker
    „Ki óra halántékomban ketyegsz”
    (Aragon: Elza)
    
    Álmos, esős, hűvös reggel kabátja lógott a város testén.
    A veszteglő villamosok sárdarabok voltak, a pompás piros taxik teste megfeketedett, a szürke házak csatakos szőrű juhászebekként lefetyelték a ködöt – majd minden utcasarokra forgalomirányító járőrt kellett vezényelni, aki kanárisárga vízhatlan köpenyében egy óriási teherautóról leszórt, nagy kupac homokhoz hasonlított.
    Tompa füttyök és kiáltások keresztezték egymást ebben az egyetlen éjszaka alatt megvénült városban, ahol lakom – keresztezték, de érinteni nem érintették. Csak arra voltak jók, hogy megfájduljon tőlük – érthetetlenségüktől, a bennük remegő, kimondhatatlan dühtől s kétségbeeséstől – a feje annak, aki kénytelen hallgatni, azaz elviselni őket.
    Azt írják a krónikák, hogy ebben az országban, amely befogadott engem, s amely engedi, hogy a magam beosztása szerint tervezzem el hátralevő időmet, ritka vendég a jó idő. Ha nem esik, már mosolyognak az emberek; egy kis napfény csaknem megbolondítja őket.
    Alig-alig találsz errefelé virágboltokat – esernyőt, kalucsnit vagy impregnált anorákot áruló üzleteket minden második vagy harmadik utcasarkon.
    És ez tetszik ám nekem!
    Hatvanegy éves vagyok. Tudja ezt józan eszem, ismeri a tényt szívem is, csak a tükör nem akarja tudomásul venni az idő múlását. Rendületlenül egy nap barnította, derűsen kék szemű férfit mutat, aki homlokába bukó hajával unatkozó golfjátékost vagy kőkemény kaszinótáncost mintáz.
    Vállaim szélesek, mellkasom domború, és olyan karcsú vagyok, mint a fiatal pálmafák a madeirai szélfútta partokon.
    De ez csak a látszat.
    Az időt itt hordom a szívemben, az eszemben, nem pedig izmaimban, a test szöveteiben. A múltkor szépséges házvezetőnőm a kezembe adott egy könyvet, amelyet – állítása szerint – a padláson talált.
    – Mit szól hozzá az úr? – ezzel a kérdéssel tolta az orrom elé.
    – Vigye innen, Laura asszony – mondtam orrhangon –, mert felébreszti a szénanáthámat.
    – Nincs magának szénanáthája, uram – vágott vissza sérthetetlensége tudatában (ötven évéből harmincat töltött velem, az utóbbi tizet az ágyamban) –, nem is volt soha. Mit tegyek vele, no?
    Megvizsgáltam a könyvet. Balzac Szamárbőr című regényét tartotta felém, a könyv aranyozott gerince fel-felvillant az elsötétített szobát fénnyel ellátó lámpaernyő alól, akár az a világítótorony Machico öblében.
    Hányszor figyeltem magányos szirtfokomról a látszólag csak karnyújtásnyi távolságban levő, gyenge fénypontot, melynek elektromos ütőere szabályosan dobolt a sötét éjszakában!
    – Dobd ki – mondtam gyorsan. – Vagy add el, ajándékozd oda valamelyik unokanővérednek, aki szereti a romantikus regényeket, és szeret borzongani olvasás közben. Csinálj vele akármit! Engem halálra untat és idegesít!
    Ez az egy könyv élte túl bőrtarisznyámban a hideg tengeri fürdőt; ez maradt velem a hajótörés utáni években ott, a szirten, ahol a sirályok sikolyait rendre elnyomta a sziklákat faló hullámok félelmetes moraja.
    Csoda-e, hogy nem akartam többé találkozni vele?
    – Különben se turkáljon a padláson, Laura asszony!
    Házvezetőnőm felvetette fejét – tudta az álnok, mennyire jól áll neki ez a mozdulat –, és kiöltötte a nyelvét. Az idő őt is elkerülte – ezt éjszakáinkkal bizonyíthatom –, de az évek mégis bölcsebbé, tűnődőbbé és sebezhetőbbé változtatták.
    A Szamárbőr – egyszer elmeséltem Laurának, miről szól – azokra az időkre emlékeztet, amelyekre nem akarok emlékezni.
    Itt van ez a város, ahol nem ismernek, ez a város, ahol a falak olyan vastagok, mint Bizáncban a templomok falai; ez a város a maga mindent átitató szürkeségével és magabiztosságával: akár egy Dickens-alak, aki ócska kabátjába burkolózva ballag hazafelé kedvenc kiskocsmájából – a város, ahol nincs szúnyog, se éneklő halak, ahol hallgat az ég, és ő maga sem hall semmit, mert felhővattával van betömve a füle; itt jól érzem magam.
    Hátam közepére kívánom azokat az időket, melyeknek a Szamárbőr a metaforája.
    – És Raphael meghalt végül, ugye? – kérdezte Laura.
    – A sorsát senki sem kerülheti el. Te sem, ha sürgősen nem hagyod el a lábamat. Tessék! Egészen elgémberedtem.
    Erre a párbeszédre gondoltam, míg alattam a város furcsán, rosszkedvűen ébredezett. Sehol egy érthető fény, mely utcát nyit a köd értelmetlen anyagában, sehol egy szín, egy ismerős hang… a városnak nem volt egyetlen épkézláb mondata sem. Hebegett-habogott, akár a sükebóka indián Ken Kesey könyvében.
    Az a regény is a látszatról szólt, mint minden dolog ezen a földön.
    – Hat óra tíz – jelentkezett be Laura –, hat óra tíz. Itt a kapucsínó. Forrón, ahogyan szereted.
    – Már ennyi lenne az idő? No, mindegy, hozd be, kérlek.
    Úgy beszéltem az időről, miként valami kellemetlen, ám elűzhetetlen vendégről szokás, afféle lerázhatatlan régi jó barátról, aki múltad ma már undorítónak, szégyellnivalónak tartott titkaival zsarol, és azzal traktál, hogy elmondja fűnek-fának, mit rejt valójában ez a disztingvált úriember-külső.
    Lerántja rólad a leplet, ezt mondogatja, miközben fogalma sincs arról, hogy átlátsz rajta, mint körré fűzött ujjaid között – az időről.
    Néztem Laura tipegő, mégis biztos lépteit (ezt a járást direkt az én kedvemért fejlesztette ki), és gondolataim újra a házam előtt alvó, tetszhalott város felé szálltak. Azok az emberek ott, most pont úgy hevernek, mint a kiszáradt, gyökerestől kitépett gyümölcsfák a porrá tört vulkanikus kőzettel meghintett parton.
    Az idő! Fiatal voltam, ambiciózus, tettre kész – a legrosszabb fajtából. Keveselltem a nap huszonnégy óráját mindannak a véghez vitelére, amit elterveztem, és úgy próbáltam a percekből másodperceket, az órákból perceket, a napokból órákat és a hetekből napokat kipréselni, miképpen a lelkiismeretes háziasszony a frizsiderben száradó citromból facsarná ki az utolsó cseppeket.
    Semmi sem volt elég: semmi sem volt elég jó ennek az ügybuzgó, aktív, törtető és buta fiatalembernek, aki elhitette magával, hogy a világot mutatóujján forgatja, s hogy az élet túlérett fürtöktől roskadozó tőke, melyet neki tartogatnak valami isteni szőlőskertben.
    Soha nem tudtam korán kelni vagy későn feküdni; keveselltem a nappalt, sokalltam az éjszakát, amikor (az európai botcsinálta ügyintéző rendszernek köszönhetően) lehetetlen volt megbízásaim után járnom. Hogy mivel foglalkoztam?
    Sok mindenhez értettem, így nem értem be egy vadászterülettel. Három nyelven beszéltem folyékonyan, otthonosan mozogtam a gazdaságban és a művészetekben, de elboldogultam a sport különféle arénáiban is. Ha kellett, hegyet másztam, ha kellett, lebontottam a hegyet.
    Egyetemi tanulmányaim rendkívül szerteágazó tevékenységet biztosítottak számomra, és én ott voltam mindenütt, ahol siker kecsegtetett. Elsősorban nem a pénz vonzott magához, ahhoz túl okos voltam, hogy rabszolgája legyek, inkább a pénz megszerzéséhez vezető utak fantasztikus gazdagsága izgatott.
    Első munkahelyem egy békebeli, joviális, aranyláncos ügyvédi iroda volt, ahol bizonyos antikvitásokkal kapcsolatos jogi vitákon kellett keresztülverekednem magam.
    Egy este megszólított a teljhatalmú főmufti, a főnök jobbkeze, imígyen: – Fiam, én nézem magát egy ideje, és nem győzök csodálkozni, hogy még életben van. Mondja, alszik maga egyáltalán, mert enni vagy inni nem láttam még soha. Maga engem egy Brueghel-képen karikázó kisgyerekre emlékeztet. Ismeri a festményt, ugye? Mindjárt, mindjárt! Milyen türelmetlen! A kisgyerek hajtja a karikát. De közben nem veszi észre, hogy pajtásai odaragasztották a cipőtalpát a talajhoz. Azt hiszi, hogy fut, miközben egyhelyben áll. A szél, amit homlokán érez, saját zihálásának a szele. Csak le kellene pillantania. Csak egyetlenegy pillantáson múlik az egész. Boldogság vagy öröm. Siker vagy kudarc. De ő csak hajtja azt a karikát, nem néz semerre se. Mi lesz ennek a vége, fiatalember?
    A szigeten volt alkalmam elégszer visszaemlékezni erre a néhány mondatra. Az örökké fújó szél szinte átemelte elém a közeli part házait, fáit és hangjait – akkor és ott már nem az idő számított, hanem a tér, a leküzdhetetlen.
    Az ügyvédi iroda hamarosan elmaradt mögöttem. Nyom nélkül olvadt el az időben, és én – örvendezve az újjászületésen – friss erővel rohantam a lehetőségek tárt karjaiba. Csillapíthatatlan erővel vetettem magam a holnapba, hogy egy lendülettel átússzam, ám néhány kudarc után rá kellett döbbennem: ez az óceán hatalmasabb annál, semmint egy-két csapás után megláthassam az áhított túlpartot.
    Így kötöttem ki – nem véletlenül – az Uhr névre hallgató vállalkozásnál, mely a legkülönfélébb utak szervezésével foglalkozott. Lubickoltam a változatosságban; hol az afrikai kontinens kevésbé ismert területeit tártam ki fiatal milliomosok előtt, hol nászutasoknak villantottam fel egy-egy egzotikus táj képét – a kínálatokat mindig megfűszereztem ezzel-azzal: veszéllyel, jól-rosszul értelmezett romantikával, titkokkal vagy magának a vidéknek egy-egy rejtélyes részletével. Mit mondjak, igen élveztem ezt a fantasztikus sztriptízt, melyet sem vendégeim, sem én meg nem untunk soha.
    Nem volt megállás!
    A körhinta pillanatnyi pihenő nélkül működött, s én, miután a huszonnégy órát szinte másodpercre beosztottam, lélekben hátradőlve figyeltem munkám mint aratja le gyümölcseit. Többen aggódtak, hogy halálra dolgozom magam; nem sejtették az istenadták, hogy – hiszen a perceken lépkedtem, az órák biztos gyalogösvényein jártam, és a napok városaiban dorbézoltam – a hajsza számomra a legtökéletesebb vakáció.
    Egy napon aztán befejeződött a dőzsölésnek ez az aktív korszaka.
    Főnököm, akit hetekig nem láttam, behívatott, és nekem szögezte arany pecsétgyűrűs mutatóujját: – Volt már tengeren?
    – Nem voltam – feleltem rémülten. Csak nincs valami panasz?
    – A hajó holnap délután indul – mondta cigányképű főnököm, és elvigyorodott. – És maga a fedélzetén fog integetni nekem és a stábnak. Egy hétig a színét se lássam!
    – Mégis, mit fogok én csinálni azon a hajón?
    – Semmit. Illetve, dehogyis! Ücsörög a nyugágyban, kortyolja a színes koktélokat, és részletes munkatervet készít nekem a jövő évről. Támadt egy ötletem tudniillik. Ezúttal extra igényeket is kielégítünk majd. Sarkvidéki kalandtúrák, satöbbi. Szerkesszen nekem listát ilyesfajta helyekről. Most pedig mars!
    Mire feleszméltem volna, már a Speed nevű luxuscirkálón találtam magam, egy csomó hozzám hasonló, hüledező turistával egyetemben. Tudják, hogy van ez. Ha elkap az ár, a legjobb, ha fölfekszel a legelső hullám hátára, és hagyod, csináljon veled, amit akar.
    A móló megtelt könnyű ruhákba bugyolált utasokkal, akik magukra erőltetett közönnyel szemlélték a hófehér hajót, mely erre-arra ringott a kikötő védett vizében, akár egy acélhattyú. Tanulmányoztam a nyugodt arcokon megjelenő szenvtelen mosolyok minőségét, és arra a megállapításra jutottam, hogy a helyzet rosszabb a vártnál: ezeknek az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy a pillanatok miként szaladnak át életükön – egyik kapun be, a másikon ki –, akár egy üres udvaron.
    Senki sincs, aki megmutassa nekik, hogyan működik egy perc, miféle lélegzet-elállítóan bonyolult szerkezet egy hét, ami képes (lenne) arra, hogy fölemelje őket a hétköznapok földjéről? Ezek a jól táplált, hűvös homlokú férfiak és fajansz bőrű asszonyaik nem gondolnak azzal, hogy meghalnak, mielőtt kettőt pisloghattak volna?
    Elnyúltam a nyugágyamban, és követtem főnököm utasításait: programokat készítette ezeknek a süket, vak és magatehetetlen lényeknek.
    Zavartalanul mélyedtem kalkulációimba, míg vad viharba nem keveredtünk, és egy éjszaka – annyi idő alatt, míg egy sas összekapja a szárnyait – elsüllyedt a Speed.
    Az idő kiütéssel győzött.
    Egyedül én landoltam azon a meztelen vízparton, a szürke zúgás kicsiny szigetén. Hasztalan kutattam túlélők után – mindenkit elnyelt a tenger, vagy (utólag kiderült, ez volt az igazság) sikerült biztonságos kikötőbe kormányozni a Speed idejekorán leeresztett mentőcsónakjait.
    A szigetkén megszűnt az idő. Olyan érzés volt, mintha mindig ugyanannak az előadásnak ugyanazt a részletét néznéd: a színen ugyanazok a szerepek mozognak, ugyanannak a táncnak ugyanazt a mozdulatsorát ismételgetik, addig-addig, míg (ha nem akarod főbe lőni magad) képzeletben megalkotod a magad előadását. Így tettem én is.
    Betábláztam azt a huszonnégy órát, melyre a régi szép időkből emlékeztem: ha a teret elvesztettem is, az idő még mindig az én tulajdonomban volt. Hihetetlen szerencsével mindig sikerült annyi élelemhez jutnom, hogy elkerüljem az éhenhalást (a szirt annyira nem volt kicsi, hogy egy forrás ne akadjon rajta), így ráértem ezzel a külön színdarabbal bíbelődnöm.
    Én nem tudtam, mennyi idő telt el a szirten kívüli valóságban. Amikor felszedtek a szokásos útjukról letérő felukka készséges halászai, elcsodálkoztak, ugyan hogyan tudtam ilyen tökéletesen simára borotválni a képemet, és nem hitték el, hogy a Speed balesete óta borotva nem érte arcomat.
    – Ember, hat hónapja annak – huhogtak.
    Bántam is az ő hónapjaikat! A nap már másutt kelt fel, mint azelőtt, az alkony fényei más dimenziókba merültek alá – természetesen folytattam a színdarabot, melynek dramaturgiáját a kényszer dolgozta ki, és forgatókönyvét belső monológjaim alkották.
    Az idő! Most öreg vagyok, öregebb a tengerpartra éjjelente kimászó krokodilusnál is. Őt csak én látom, hiszen ebben a köd burkolta városban nem élnek krokodilusok, és az emberek, akik butaságukat pajzsként használják, azt hiszik, nincsenek is krokodilusok.
    Laura behozta a kapucsínót.
    – Van, aki forrón szereti – mondom neki, mert emlékszem: valaha ez volt a kedvenc filmje. – Kidobtad a könyvet?
    – Melyik könyvet?
    Arca merő ámulat. Amikor eszébe juttatom a Szamárbőrt, azt válaszolja, hogy már a múlt héten elajándékozta egyik unokanővérének, és gyanakodva firtatja, nem akarom-e visszaszerezni. Megnyugtatom.
    Eldőlök a kanapén, és hallgatom, miként zuhog az erkélyre az eső. Hallgatom az esőcseppek hulló, erős hangjait – egyik a másik után, megkülönböztethetetlenül –, és bólogatok. Az emberek odakint káromkodnak, feltűrik gallérjaikat, a nők arcán elkenődik a rúzs, a szemfesték, szoknyájuk redői átnedvesednek, akár a könny áztatta szempillák.
    Én meg állok a képzeletbeli utca egyik oldalán, két mozdulat között, és árnyékolom arcomat, mert szemembe tűz a nap. Laura szerint gonosz vagyok, mert nem segítek az embereken – de szerintem ők szeretik, ha ilyen szépen esik az eső.

SIMOR ANDRÁS

Szeretettel köszöntjük a költőt
70. születésnapján.



Találkozom magammal

Mintha
forgó fekete lyukba
hullnék
és
egy időben
kilépnék belőle

Forgó
fekete kapitalizmus
elnyelné
múltamat
jövőmet

Elnyelné
Petőfit
Adyt
József Attilát

De ők
győztesen
kiléptek belőle

Itt állok
a fekete lyuk
kapujában
a tátott tőke
sárga szája ez
feketére válva

Benne
pártok
politikusok
egyik se akar
kilépni belőle

Húznak
forgolódnak
a tőkés birodalmak

Fekete lyukak
termelő zabálás
láthatatlan anyag
hová lesz
népem
hová a homo sapiens

Forognak
ritkulnak
sűrűsödnek

De
két lábra áll
valaki
valami
bolygóközi emberféle

Benne
dühöm
kétségbeesésem
versem

Belehullok
és
kilépek belőle


Évforduló

Fél évszázada
kezdtük el
fiúk

Most
melyik
bolygón vitázunk?

Röpít-e
odáig álom?

Idehaza
beborult

Ázunk-fázunk

De
másutt
szikra lobban

Tűz-tánc
ég
a palota

Odavágyom

Törtszárnyú remény
aláhull

Vénember
forgolódik
az ágyon


Kiáltás

Grófok
bárók
papok

Menedzserek
prókátorok

„A falumban
a grófnak
emlékművet
állítottak tavaly.”

Tömjén ország
hol
szentelt vízzel
űzik
az ördögöt

„A plébános
az orákulum
ma is”
Kalapot le
         a
nagygazda előtt!

Cselédek
dédunokái
kisbírák akarnak lenni

Majd
jönnek a fiúk
szép
szabolcsi legények

Strammul
vonulnak
a főutcán

A faluvégen
purdék
dideregnek

Jaj
hazám
Magyarország







Új ars poétika

Éve, kéve, csűre, csőre,
bújjon rímszótárt a dőre,
verset írni nem határoz,
bármilyen nagy, Arany János.

Elnézvén mosti időket,
melyek tornyosulva jönnek
tengert medréből kirántva,
másféle szó kell a gátra.

Olvad Észak, Dél fagyóban,
embernek vize fogyóban,
verebek a szegény népek,
rettegik az éhség-lépet.

Költői kép, szép mihaszna,
habár ijesztő, mi haszna,
hörögj, rikolts, legyél vérrög,
magadat ne átkozd később,

hogy nem szóltál idejében,
azon nyomban, hidegében,
mikor a Mindenség hűl ki,
nem kell hozzá hegedülni.


Utazás a múltba

E házak mind az átkosban épültek,
és az átkosban nőttek mind e fák.
Köszönet ültetőknek, építőknek,
a jövendőben ők élnek tovább.