SIMOR ANDRÁS

A boncmester

Sándor Kálmán modorában

A boncmester utálta a halottak hozzátartozóit, akik méltatlankodva õt okolták amiatt, hogy gyászukat megzavarja a temetkezési ügyintézés formaságaival. Már negyed százada ismételte: "Kórlap és mellõzési nyilatkozat nélkül nem adhatok ki halottvizsgálati igazolványt." Néha mást is mondott: "Hogy rogyassza rá az Úristen az eget az ilyen fõorvosra, minek ragaszkodik a boncoláshoz!" Vagy: "Nézze végig az iratokat, ha megtalálja a kedves mama kórlapját, én hazudtam Önnek."
    Reggeltõl kora délutánig a hozzátartozókkal vitatkozott. Az irodának nevezett helyiség a patológia alagsorában volt, mindenfelé drótok álltak ki a falból, olykor ezekre akasztotta a halottak számára behozott ruhákat, vagy a hamvasztandó halottnak szánt lepedõt és hálóinget, ezek a hûtési átalány befizetését igazoló számlával együtt adták át neki.
    Most délután négy óra van, végre eltávozott az utolsó, kisírt szemû hozzátartozó is. A boncmester bement a hullaházba, mert tegnap ott felejtette a sapkáját. "Jó fagyos lesz az az átkozott sapka!" - gondolta. Az utolsó halott, aki a balszélsõ rekeszben feküdt, egy kilencvennyolc éves öregasszony volt.
    "Maga is megéri a pénzét! - mondta neki a boncmester. - Nem is a rokona az a férfi, aki itt járt, csak az eltemettetõje, mi a fenének dugta el a születési anyakönyvi kivonatát?"
    Ekkor megmozdult a láda, a rekeszbõl elõrerukkolt.
    Aztán kinyílt a fedele. Az ámuló boncmester nem hitt a szemének. Az öregaszszony felült a ládában.
    - Fiatalember, ne beszéljen így! Én azt reméltem, hogy itt legalább értelmesen fognak beszélni velem. Az a férfi, aki itt járt, már hetek óta be sem jött hozzám a szomszédból. Zavarta, hogy összevissza beszélek. Én meg csak feküdtem, és unatkoztam. "Nincs semmi bajom, csak unatkozom" - ezt mondtam neki, mielõtt kómába estem volna, õ meg elment vásárolni, mert karácsony jött, és sóletet készült fõzni a családnak, nem kóser sóletet, mert az ilyesmi a maiakat nem érdekli. Tudja maga, mit raknak a kóser sóletba?
    A boncmester nem tudta. Zavartan gyûrögette a sapkáját, a keze vizes lett tõle. "Mit fecseg ez - gondolta -, örülne inkább, hogy nem boncolom föl. Én tanácsoltam annak a férfinak, hogy írja azt a mellõzési nyilatkozatot, hogy õ a sógora, ha nem mondom, még most is itt ügyetlenkedne."
    De hallgatott.
    - Hát tõlem nem tudja meg - mondta az öregasszony diadalmasan -, én sohasem szerettem fõzni! A mamám szeretett, az esküvõmre is az fõzõtt, amikor hozzáadott ahhoz az impotens férjemhez, akitõl aztán el is váltam!
    "Bezzeg a válási bizonyítványod sincs meg!" - gondolta a boncmester, de bambán tovább hallgatott. Eszébe jutott a hatvan körüli férfi gyámoltalan arca, amikor figyelmeztette, hogy a Polgármesteri Hivatalban azt is kérni fogják.
    Az öregasszony visszadöccent a ládába.
    - Told be, fiam - mondta, itt is unatkozom, ugyanúgy, mint ott, és úgy látom, veled se lehet értelmesen beszélgetni.
    A boncmester visszatolta a helyére a kicsúszott ládát. Kitámolygott a hullaháznak nevezett terembõl. Odakint jeges szél fújt. Tévetegen föltette a sapkáját, attól a feje is vizes lett. "Könnyû az ilyen halottnak - morogta magában -, csak fekszik a rekeszben, semmi dolga, és még neki áll feljebb."
    Azzal, fején a vizes sapkával, elindult a kórház kijárata felé. Útközben elhaladt a fogadóirodának nevezett kis szoba mellett, mely elõtt a decemberi hidegben álldogáltak az elhunytak személyi igazolványára és statisztikai lapjára várakozó hozzátartozók. "Örülhetsz, hogy nem voltál a sógora ennek" - gondolta, meglátva az öregasszony eltemettetõjét, aki feltûnõen toporgott, bizonyára fázott a lába.
 

GYÖRE IMRE

Létforma

Vagyok még s mintha mégse,
céltalan létezésemre
ítélve láthatatlan
(hazudjuk persze, ez van)
hatalmak által s végre
afféle felszívódás-
szerû ködben-tûnésre,
nyom se legyen, ha jön más,
aki nyomomba lépne -
végét vethetném, mért ne,
elég lenne egy lékbe
lépni lenti sötétbe,
küldetlen mosti Jónás,
kit nem vár lenn cet, sem más,
s kivált nem örök béke -
lettem békétlen élve
elhajított szövétnek,
mely gyantát szikráz éjek
éjébe, míg csak éghet...
 

Összefüggések

És messzibb még és tágasabb
ködök közt új világokat
fedezni föl, és lyukakat,
mik egész naprendszereket
zárnak magukba s vak héjuk alatt
csillagok zsibonganak, mint a darazsak
tömött fészkükben, s nincs út semerre sem.

Ám most a legújabb ûrfényképeken
látszik: a fekete lyuk fala fölszakad,
s villódzva kiömlik
rajt a csillag-anyag, majd eltûnik
egy még hatalmasabb és vakabb
éj-puttony mélyiben.
A tömegvonzás alighanem
így kapja el áldozatait
a fénynél sebesebben.

Most látjuk, pár milliárd
évvel a történtek után,
s törhetjük fejünket:
ugyan mi ez, mi történt?

Ha majd megértjük,
tán azt is jobban
értjük, mi éjjel, álmainkban
s aztán nappalainkban
méh-burka falát
rugdossa rég: a Törvényt.
 

Kérdés

T. G. M.-nek

Félbemaradt versek félbemaradtak
mitõl is mitõl is hiszen
a Nap nem csúszott vissza
a láthatár alá napkeltekor
nem törölte föl senki a tengert
medrébõl mûszivaccsal
az éhesek nem laktak jól
attól hogy mások ettek
és mégis...
ki sejti, mitõl
e félség, félbemaradtság
tán csak nem azok kik gondban
töprengenek
milyenek leszünk akkor
és milyen az élet
ha leroppantjuk magunkról
avítt abroncsainkat...
 

Töprengés

Gondoltam ám, hogy elmegyek,
s gondoltam minek, itt vagyok.
Hol lennék ennél távolabb,
ahonnan jönnék, s épp ide?
 

A tüdõ stb.

A tüdõ jutott eszembe minap
s a levegõ még,
ahogy a hörgõn keresztül
a tüdõkapun belép,
és erek és idegek
s lentebb a hörgõcskék, érrel
sûrûn szõtt hólyagocskák,
melyek az oxigént fölszippantják,
hogy éltessék az agyat, szivet,
s egyáltalán az embert magát.
Például Rozsnyait, bárcsak alig,
mert ötödnyi tüdõvel
éli át napjait,
s egyszerre erõlködik
több levegõért
valósan és jelképesen
a tömegeknek és magának...

Már csak suttog a telefonba,
tenyérnyi tüdejével
másokért takarékoskodik.

Kell, hogy a világ
megmaradt proletárjai ma
friss levegõvel
csókolják szájon (jelképesen),
hogy szólhasson értük-velük
holnap, sõt holnapután is...
 

Kincs

Mit szorongatok elõrenyújtott
markomban, tán a bölcsek kövét,
mit egyszer elvesztettem, s most
elõkerült a kacatokból?
Hát nem, az ott van, ahol van,
ki tudja, merre,
ez a parázs, ami ott sistereg
markomban, maga a Semmi,
verébtojásnyi tûzcsepp,
míg át nem égeti tenyerem
húsát, bõrét, s a lyukon át
lehull az alanti Semmibe, végleg.
 

GYIMESI LÁSZLÓ

A másik ember

P. J. asztalához

A másik ember.
Tudod: botja van -
Még rabruhátlan,
De már sorstalan.

Ragyognak vele
Szelíd csillagok,
Petárdás kedve
Gyalog jár, gyalog.

Hétrét görnyedve,
Magába-gyûrten
Megy, megy az úton,
Megy, megy az ûrben.

Hold hava óvja,
Nap heve járja,
Szél takarója,
Csönd a gúnyája.

Magánya ágán
Hegedû billeg,
Tarkója táján
Villog a bélyeg.

Markába likas
Fillért dob isten,
De visszakéri,
Hetediziglen.

Kenyeret szelne,
Kése kicsorbul.
Kortynyi, ha volna,
Inna a borból.

Földje határán
Tûzerdõ táncol.
Láncról álmodik.
Igazi láncról.
 

Japáni kertem

halinacsizma
jó meleg bekecs õrzi
tõlem a telet

*

fûz levele
pereg a tóra le
leroskadok

*

patak-kövek
virágaim õk
hideg tüzek

*

kardot ecsetet
egyforma hittel forgat
legyõzhetetlen

*

pelyhez selyem hó
vetkeznek a barackfák
ínyemen az õsz

*

az ötlet semmi
minden a kidolgozás
feszül üres kõ

*

hegy magasában
fenyõ áll ezer éves
tövében tücsök

*

a napsugárban
Salvatore Quasimodo
zsebében este

*

arany borom
hörpinteném
lomha gyász

*

nárciszok estje
hamvad sárga tüzekben
surran a macska

*

négy puha tappancs
bársonyon óvakodik
szirmok a sárban

*

száz aranyamból
nem vetek a szegénynek
maradok koldus

*

színes kacsákat
számláltam a tó vizén
gondot cseréltem
 
 

                                     Bonsai
 

              telihold lázít
 kivert vézna kutyákat
              a gazda arca

                                 tompa derengés
                                 alig látszik a vérfolt
                                 retteg az éjfél

              belézakatol
   az alvók vicsorába
          egy árva vonat

                                 mosd meg a kezed
                                 eszköz voltál akár én
                                 gõzöl a csillag

        koccan a kõkés
 az álom csontjaihoz
       fagyasztott zene
 

 törpe táj tüntet                                             az idõ térden
 
                          (lomha jövõ szivárog)
 

                                                       Jóslat

pörgetõs                                                                                                 forgatós
                                             sínen kolompolnak
forgatós                                                                                                 pörgetõs
                                              elmarad a holnap
vidám                                                                                                       táncba
                                                bombázórajok
táncot                                                                                                         vásik
                                                 tépik a napot
ropnak                                                                                                    talpunk
                                               légófolyosókon
így tedd rá                                                                                         így tedd rá
                                               sebesült bakák
úgy tedd rá                                                                                       úgy tedd rá
                                              civil fájdalmában
csontok                                                                                                nem kell
                                              zöld karácsonyág
világolnak                                                                                   megmaradnunk
 

BALLAI LÁSZLÓ

A fakír

Az elõadásig volt még néhány perc. Wirth rendelt egy sört. A felesége nem kért semmit. Megivott volna egy pohár bort, de csak egész üveggel adtak volna. A hangos zene elegyedett a helybeliek élénk, torokhangon gördülõ beszélgetésével és a francia turistacsoport tagjainak üvöltözésével.
    - Azt hittem, csak a németek ilyen ordibálósak - mondta az asszony.
    - A magyarok sem különbek, Andrea - jegyezte meg Wirth. - Az a butikosnõ meg a társasága milyen ordenáré módon viselkedett a szaharai kirándulás alatt.
    - Kész szerencse, hogy nem egy terepjáróba kerültünk velük, amikor felmentünk a hegyekbe.
    - Mit mûveltek az étteremben is a tevegelés után!
    Wirth elmosolyodott. Elõzõ nap ilyenkor a Szaharában voltak. Éppen a teveruhát adták rá az alkonyi fények rózsaszínjében fürdõ oázis, Douz határában, amikor valaki hangosan ráköszönt:
    - Szevasz, Fakír!
    Wirth nem mozdíthatta a fejét, mert a tevehajcsár fiúcska épp akkor csavarta köré a turbánt. Késõbb messzirõl felismerte Kátait, akivel gyermekkorában együtt vívott. Húsz éve nem látták egymást, erre összefutnak a Szaharában! Mégsem nyílt alkalmuk beszélgetni, mert Kátai egy másik csoporttal érkezett, és jóval elõttük eltevegelt.
    - Miért szólított Fakírnak ez az ember? - érdeklõdött Andrea a szomszéd teve hátán zötykölõdve.
    - Mert amikor vívtam, ez volt a becenevem - válaszolt Wirth.
    - Fakír?
    - Igen. Tizenkét éves srác voltam, és ez a fickó, meg a barátai, négy-öt évvel idõsebbek nálam, már másodosztályú sportolók. Azzal szórakoztak, hogy kicsavarták a karomat, próbálgatva, mikor sírom vagy ordítom el magam.
    - Iszonyú!
    - De én egy hangot sem hallattam. Bármit csináltak is velem, mindig a képükbe vigyorogtam. Meg is becsültek érte. Például ezzel a névvel.
    Andrea megborzongott. Még az egyetemen, a vallástörténeti szakosítón tanult szörnyû megpróbáltatásokra felkészült emberekrõl, akik fakírrendekbe tömörültek, hogy megvédjék a hindu papokat az Indiába beáramló moszlimoktól. Wirth sporttársai nyilván nem rájuk gondoltak, hanem illuzionista kollégáikra. Andrea az aszkézist csak a hit összefüggésében tudta némiképp méltányolni, cirkuszi mutatványnyá silányítása undorította.
    A klubhelyiség ajtaja felõl forró légáramlat érkezett. Egy francia öregasszony felvisított, mert az ölébe dõlt egy pohár pezsgõ. Wirth megszorította a felesége kezét. Úgy érezte, sorsának eddig szerteágazó szálai itt futnak össze, ennek az asszonynak a finom, simogató tenyerében. Az a bensõ derû és nyugalom, mely Andrea lényét átsugározta, még akkor is végtelen megnyugvással töltötte el, ha MALÉV-pilótaként akár több ezer kilométerre repült tõle. Nem zúzhatja szét semmi ezt a harmóniát.
    Andrea érintése finom volt, mint a parti homok, és simogató, akár a tenger, amely itt sósabb az Adria vagy az Ión-tenger vizénél, ahol eddig jártak. A kora õszi nap gyorsan barnított, a levegõ száraz volt, és forró, még akkor is, ha beborult az ég. A Wirth házaspár alig akart kimozdulni a nabeuli Ali Mamma klubszállóból. Szobájuk erkélyérõl pompás kilátás nyílt a Földközi-tengerre, az étterem büféasztalait rogyásig megrakták ízletes mediterrán csemegékkel, és mindenféle sportolási lehetõség kínálkozott. Hanem azért az országot is látni szerették volna, befizettek hát a tuniszi és a kétnapos déli kirándulásra. Szidibu Szaid kék-fehér házai, Karthágó tragikus gyermektemetõje, a tuniszi medina, a Bardo múzeum pompás római mozaikjai, az El Dzsemi római kori amfiteátrum, a berberek földbe ásott matmatái, a napfelkelte az El Dzserid-sóstónál, a tozeuri pálmaligetek, a Szaharai-Atlasz-hegység oázisai és Kairuan, a szent város mély benyomást tettek rájuk.
    - Istenem, hogy az elsõszülött gyermekeiket megölték a karthágóiak! - sóhajtott fel Andrea.
    - Inkább arra gondolj, hogy tegnap ilyenkor a Szaharában tevegeltünk - mondta Wirth, és finoman megszorította Andrea ujjait.
    Megérkezett a sör. Wirth elengedte a felesége kezét.
    - Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó a tunéziai sör.
    A terem elsötétedett, csak a dobogót világították meg vérvörös fénnyel. A szanpad elõterébe lépõ konferanszié így szólt: - Bonne soirée mesdames et messieurs, permettez moi de vous présenter le grand Ahmed, le fakir!
    - Mit mond? - kérdezte Andrea.
    - Valami fakír lép fel.
    - Nem is említetted, hogy szerepelsz.
    Nevettek.
    - L'attention exige une grande concentration, donc vous et priés de garder un silence total!
    - Teljes csöndet kérnek - fordította Wirth. - Nagyon veszélyes mutatvány.
    A függöny felgördült. Andrea borzongva meredt a színpadon álló, kopaszra borotvált, izmos, félmeztelen férfira, aki fáklyát tartott a kezében. Tekintetének rendíthetetlen nyugalma az elõzõ esti tevékre emlékeztette. A fakír csupasz vállára, hátára rakta a fáklyákat, és lángokkal körbenyalt bõre sehol sem pörkölõdött meg.
    Most színre lépett az asszisztense, meghajolt, és kihajtogatott egy üvegcserepekkel teli, óriási kendõt. Egy borosüveget még rádobott a szilánkokra, kalapáccsal szétverte, a kendõt négy sarkánál összefogta, körbehordozta, majd ismét a pódiumra terítette, és kalapácsa nyelével egyenletesen elosztogatta a szilánkokat, melyekbe a fakír tisztességgel belegyalogolt, sõt mutatványát megismételte úgy, hogy két nõt, majd két férfit is felemelt közben.
    A segéd két félméteres deszkát hurcolt körbe, amelyekbe egyenletes távolságra százas szögeket ütöttek. Hegyes részükkel felfelé a színpadra helyezte a deszkákat, és a fakír hanyatt beléjük dõlt. A közönség sorain morajlás futott át. Wirth is elámult. Az üvegcserepes mutatványt talán megcsinálná, bár biztosan felvérezné a talpát, de ezt semmiképpen sem. A fakír felállt, és meghajolt.
    - Vérzik - mondta iszonyodva Andrea.
    De nem vérzett, csupán megizzadt a fakír. Hátáról csíkokban folyt a verejték, s e csíkok, ha megcsillant rajtuk a vöröses reflektorfény, valóban vérpatakoknak tûntek. Wirthben felötlött, mi lenne, ha valami baj történne. De nem történhet baj. A fakír a dolgát csinálja, mint bárki más. Ezt ugyanúgy meg lehet tanulni, mint a repülõgépvezetést, talán nem is tart annyi ideig.
    Az asszisztens most csak az egyik deszkát rakta le a színpadra, megvárta, amíg a fakír belefekszik, majd szögekkel lefelé a mellkasára tette a másikat is, és ráállt. A közönség felhördült. Azután a deszkára ráállt két nõ, végül két férfi is. A közönség bravózott. Valahol felborult egy pohár, és csörögve összetört.
    Ekkor a segéd egy nyolc kilós kalapáccsal a kezében megállt Wirth elõtt. Megtapogatta a karját, majd intett neki, hogy kövesse.
    - Feri, ne, az istenért! - kérlelte elcsukló hangon az asszony.
    Wirth nem válaszolt, csak elmosolyodott, és nyugtatólag felemelte a kezét. A fakír hanyatt feküdt. Az asszisztens rámutatott egy szögletes betontömbre, és felszólította Wirthet, hogy próbálja meg a súlyát. Legalább olyan súlyos volt, mint azok a cementeszsákok, amelyeket egyetemista korában építkezéseken a vállára vett, tehát ötven kiló.
    A segéd ráemelte a kockát a fakír mellkasára, a kalapácsot pedig a pilóta kezébe nyomta. Wirth kisebb ütést mért a betonra. Az asszisztens jelezte, hogy erõsebbet. Wirth nekigyürkõzött, úgy sújtott le az anyagra. A kocka egyharmada letörött. A fakír meg sem rezdült. A közönség õrjöngött. A segéd megigazította a szabálytalan idomot a testen. Intésére teljes csönd lett.
    A kalapács felemelkedett. Az egyik asztalról lerepült egy pezsgõsüveg, és nagyot durrant. A kalapács lesújtott. A beton nem hasadt tovább. A fakír mellkasa iszonyú robajjal beszakadt.


 
SZOLCSÁNYI ÁKOS

Majális

Behatárollak,
mint egy autó helyét
az esõ utáni aszfalt,
hogy tudjam, mi nem vagy.
Nem vagy fáradságok tükre,
nem érted mennek helyükre

a felsöpört padlón a székek.
Nem te fogod összeszedni
a rám váró szemetet.
Nem zúdítod rám a világot,
mint limlomot a kukásautók
limlomra.

Amikor a ruhám lehúz,
és súlynak érzem az ágyat,
amikor Majális lehet
a vászonra mázolt látszat,
és látom is - eszembe jutsz.

Az egykedvûen sárguló lapszéltõl
a súlytalan mosolyig
fogod át a percet és a szobát, mégis:
egy széken elfér szoknyád ránca
és az óvodai jeled.
Határaid között vagyunk.

Nézd, a bódék túlfelén
egy ház pislog gyönge fényt
(amennyit hagynak a falak) -
más nincs, nem is látszik.
Égi lejtõjén még játszik
a Nap.
 

OLÁH ANDRÁS

napfogyatkozás

kiterítve fekszünk:
eszmék rögeszmék szennyese közt
csupa eldobható kacat
s picinyke jó: amit szerettél
amiért szerettünk - - -
mikor eljött a végsõ napfogyatkozás
mint tûz mélyén
a vörös izzású hasábok
összecsuklottál te is
szemed parazsa hamuvá szürkült
s helyébe nem jött már semmi
csak azok a fegyelmezett rendbe
gyúrt virágok szipogtak
a hóba mártott
fagyos rögök fölött
 

könnyek és keresztek

lesújtanak vernek
kígyómérgû szavak
sírhalommá dermedt
lerombolt kõfalak

könnyek és keresztek
- irgalmatlan isten -
az orgyilkos este
szorít a bilincsen

kormos viharlámpák
lobbanó fohásza
bitóvá nõtt hársfák
feljajduló átka

kísér mint az árnyék
mint hozzád nõtt kereszt
- jaj hiába szándék -
többé el nem ereszt

SZIMJANOVSZKI EMIL

Altató

ahogy fekve is szédülök
feledésbe merülök
lengve lebegve meditálok
csupán levitálok
késsel a vérembe hasítok
lappangva lazítok
meghúzom a vonalam
elteszem magam
ha kellek elõvesznek
ha nem
a molyok majd megesznek

SZALONTAI IMRE

Ok és okozat

J. S. Bachot a herceg Weimarban
engedetlenségéért - s nagyúri
szeszélybõl - fogdába záratta
Ám mert tettét a karnagy nem bánta meg
számûzte õt és kijelentette hogy
ilyen nevû embert nem ismer többé
s nem ismert soha az udvarában

Nem is gondol senki azóta
a weimari hercegségre
mikor föltesz a Mestertõl egy lemezt

MÁTÉ ADÉL

Hát a Messiások is meghalnak?

Magukért halnak meg, hogy kiteljesedhessenek.
Lelkük mélyén ez ad értelmet mindennek.
A virágok is elnyílnak. De magvaikat a Földanyának adják.
Nem szûnik fogyni a Messiás-nemzetség!
Kötelezõen hordják keresztjüket.
Kimûveletlen világmegváltásukat.
Homokszemek vagyunk a tenger fenekén.
Õk pedig az égen úsznak.
Az istenek kegyeltjei.
Magukéi.
 

"Az ütközetben senkit
el nem bocsátanak"
(Salamon)

Töredék

1. Karommal és foggal
tépd a lelket,
mely melléd kerül.
2. Ne karold
a testet - fogadd
csak lelkét a nyomorultnak.
3. Mely melléd bátor lépni,
emeld a Parnasszusra,
de ne engedd, fejed fölött
úszva, hogy rád kiáltson.
4. Kerül olyan, ki fogad,
hogy lelkébe mártsad
kezed. Ne tedd. Megfogan.
5. Ez ütközetben senkit
el nem engedhetek!
6. (Hitetlenek!)
 

Mi atyánk

(Margójegyzetek)

 tõlünk                                          az ég messze esik s
 bõrünk                                         pikkellyé változott.
 Hiába                                          csókoljuk vastagbõrû talpod
                                                     mégis
 fejünkre
 taposol.
 Még                                             a neved is más, mint
 a miénk,                                       - családodból kitagadtál.
                                                     Tudom, hogy
 akaratod                                       elõl elmenekülhetünk, de
 tõled                                             mindig félni kell.
                                                      Ha sírunk és
 üvöltünk,                                       pihekönnyû ujjad szemünket
                                                      lecsukja
 - ám                                              táplálékodból mégsem
 adsz.                                             Isten - mi vagyunk konyhád
                                                      mészárszéke.
 De mi                                            ezt tudjuk, mikor elõször
                                                      ránk tapodsz.
 Bûneinket                                      megbocsátjuk, de a tiedet
                                                      nem tudjuk
 elfeledni.                                       Kísértesz meneküléssel. De
 megszabadulunk                            mi e gonosztól, ha meg-
 nyílnak                                          feléd
 az ablakok.
 
 
 

Éden

hát hol vagytok ti
lázadó istenkék
ti
megmutatjukmik és azértsemek
elvesztetek

pedig érzem hogy
ebben az átkozott
könnytõl ázott börtönben
van valami
rúgkapálni megmozdulni
vágyás

de bánom is én
elveszhetek
 
 

Vers a meglesett
Zsuzsannáról

Lesik a vének
szájukat tátják
(Zsuzsanna leveszi
most minden ruháját)

s miközben a kút vize
csobog át medrein
egyre csak nyögnek
legendás véneink

szembenéz most velük
(Zsuzsanna nem haboz)
bársony kezével
kötelet szappanoz
 

Szerény ima

 Istenek, imám szerény
boltozatán függök (mint
kabát a szegen, oly tehetetlenül),
 Erósz és Vénusz - e két
gonosz ellen teszem panaszom!
Szégyellem, bár hiszem, hogy
konokul ostoroznak, s tán
jogtalan.
Nem, nem engedhetem, hogy ezek,
ketten bõrömet szárazra terítsék!
 Inkább, Athéné (kedvesem),
vedd el csöppnyi eszem és lelkem,
Hádész, gyûjtsd magad köré!