MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
Az a kék folt a fenekemen
Csecsemõkoromban szüleim elszörnyedve észlelték, hogy a keresztcsontom fölött nagy, kék folt éktelenkedik. Rohantak velem az orvosokhoz, de azok nem találtak semmi alapot az önvádhoz, miszerint odaüthettek volna valamihez, s egy életre megnyomoríthattak - kutya bajom se volt. Végül egyikük, aki járatos volt az antropológiában, fényt derített a rejtélyre, mondván, hogy ez a mongolid rasszhoz tartozó újszülötteknél szinte általánosan elterjedt jelenség, az úgynevezett mongolfolt. Nem kell törõdni vele, magától eltûnik. Így is lett, mire az eszem nyiladozni kezdett, már az emléke se maradt volna, ha apám el nem meséli, hogy s mint derült fény arra, hogy Dzsingisz kán népének vére csörgedezik ereinkben, különösképpen pedig az enyémben, hiszen amúgy a rokonságunkban senki más nem dicsekedhetett effajta õsi örökséggel.
Apám jó okkal kapcsolta össze az ügyet Dzsingisz kán nevével, hiszen ennek tündöklése árnyékba borította azt a tényt, hogy régi magyar nemesi családból származván, csak valami botrányos malõr következtében kerülhetett e vér az ereinkbe, meg a kék folt a fenekem fölé. Fontos húzás volt ez, hiszen az ok legeslegjobb esetben is nemi erõszak lehetett, s azt akkoriban az úri köztudat "megbecstelenítésként" - azaz a nõi becsület elvesztéseként - tartotta számon.
A bolha a fülembe lett ültetve, s amikor úgy tízéves fejjel a könyvtárunkban rábukkantam Harold Lamb Dzsingisz khán, a világ császára címû történelmi bestsellerére, menten azonosultam a kamasz Temudzsinnal, aki kecskebõr ruhában, cserzett bõrmentében, vállán -átvetett lándzsával és íjjal egymaga vágott neki a Góbi sivatag homokviharának, hogy családja ellopott nyolc lovát visszaszerezze, s aztán Dzsingiszként Kijevtõl, Perzsián át, Kínáig meghódította a fél világot. Naná, hogy sokkalta vonzóbb volt Temudzsinnak lenni egy ténylegesen létezett kék folt jogán, mint tragikus pofájú utolsó mohikánnak, akivé kortársaim képzelhették magukat azon az alapon, hogy az utcasarkon felszedett galambtollakat tûztek a fülük mögé.
S ezzel ugyebár, ahogyan ma mondják, "más" lettem. Nem olyan, mint a többi, az egyszerû vagy legfeljebb némi besenyõ beütéssel keveredett magyarok, akik közül senki nem ült a kínai császárok trónusán. Nem lehetett nem másnak lennem, hiszen más voltam, kék folttal a fenekemen jöttem a világra. S ilyenformán nekem már akkor volt identitásom, amikor még senki nem tudta, hogy az mi a fene. Méghozzá kettõ is, hiszen ez a "másság" egyáltalán nem zavarta a magyarságtudatomat. Tudtam én Subotáj lenni, aki Mohamed sahot tizenkét országán keresztül kergette, mígnem egy elhagyott szigeten belehalt a futásba, de Ugron érsek páncéljába is bele tudtam bújni, aki a mohi csatában utolsó leheletéig védte IV. Béla királyunkat a kutyafejû tatárok ellen. Az utóbbi annál is könnyebben ment, minthogy családi legendáink szerint íródeák õsünk is a mongol betörés idején szerzett érdemeiért kapott nemességet. A kamaszoknak egyébként sokkalta súlyosabb gond a másodfokú egyenletek megoldása, mint a kettõs identitás.
Volt egyéb bajom is, semhogy effajta hülyeségekkel foglalkozzam. Eszembe nem jutott volna nosztalgiázás okából lótejet és fõtt birkaszemeket követelni az asztalra a családi ünnepeken, annál is kevésbé, minthogy a honi étkekbõl is szerényen jutott a negyvenes-ötvenes években. Itt éltem, az itteni kultúrában nõttem fel és abban gondolkodtam, "a Szûz Mária országának" vallásából ábrándultam ki, úttörõ ifivezetõ koromban a magyar nemesi címert cipeltem le a pincesarokba, késõbb itt tettek az utcára az állásomból, s aztán magyar lexikonokat, folyóiratokat szerkesztettem, magyar könyveket írtam, Magyarországért lelkesedtem és dühöngtem. Ha román, tót, sváb, zsidó vagy cigány származású lettem volna, akkor is magyar lettem volna.
Persze, az a kék folt is ott virított azért a lelkem fenekén. Amikor iskolatársam, Kara Gyurka a hatvanas évek derekán nekiállt, hogy létrehozza A mongol irodalom kistükrét, igencsak különleges vonzalommal csatlakoztam vállalkozásához, s költöttem magyarrá például a velem egykorú Dendev fia Pürevdzsordzs Mongol vagyok címû versét:Szép és lassú énekek
Szavát ivó lapályon
Kékben úszó hattyúként
Kerek, hófehér sátrak.
E széles, szép országban
Eleitõl itt lakó,
Szelíd, jó természetû,
Szorgos és eszes nép él.
Az mind a miénk.
Az mind az enyém:
Király vagyok
S alattvaló.Hogy is ne érdekelt volna az az õsi kultúra, amelynek már a 10. században saját írása volt, ahol a császár a 11. században fordította anyanyelvére (miként kilenc évszázaddal késõbb magam is) Po Csü-jit, s ahol Gutenberg elõtt másfél évszázaddal már könyveket nyomtattak. Megjegyzem, ahogyan mindig is lenéztem az Európa-központú szemellenzõsséget, ugyanígy tekintek a "zsidó-keresztény" kulturális hencegésre is. Az én lótejivó és kék foltos õseim vallásához, a buddhizmushoz képest parvenü dolgok ezek. Buddha királyfi valódi történelmi személy volt, nem olyasféle, ha hiszem, hiszem, ha nem, nem figura, mint Mózes vagy Krisztus, és tanításait filológiailag hiteles, zsinatokon megvitatott szövegek rögzítették az i. e. 5. században, bõ fél évezreddel az Újszövetség elõtt, de a Tóránál is korábban. (Arról nem is szólva, hogy a buddhista szövegek mennyivel gyönyörûbbek.) Hívõinek számát manapság egy milliárdnyira becsülik, s ezek nem csak sivatagi tevepásztorok és a budapesti metróállomások körül sárga lepedõkbe öltözve, kopaszon tarháló fiatalok, hanem a japán csúcstechnológia zsenijei is.
Bizony-bizony, Dzsingisz népét nemcsak az jellemezte, hogy a fél világ meghódítása közben olyan tömeggyilkosságokat követett el, amelyekhez képest minden késõbbi népirtás kismiska, az indiánokét kivéve. Mert - Ligeti Lajos szép szavait idézve - ahogy "a népek homokóráján peregtek a századok, nõtt, egyre nõtt a mongol könyvek áradata: a kalligrafikus, kézzel rótt mûvek százai, a mesterkézzel vésett dúcokból nyomtatott munkák ezrei". A mongol írástudók "a fordításoknak olyan gazdag tárházát hozták létre, amellyel kevés nép dicsekedhet", és a fordítások áradata "klasszikussá csiszolta, nemessé érlelte az irodalmi mongol nyelvet", amelyen "temérdek eredeti mû született [...] A híres és névtelen írástudók, költõk és írók beláthatatlan serege forgatta a kalamust meg az ecsetet, rótta a szép szót meg az igazat." S ezenközben, bõ fél évezrede, ha népirtás esete forgott fenn, õket irtották.
No, de álljon meg a menet, mielõtt még azt hinné valaki, hogy elment az eszem, aktív, büszke lámaista mongolnak képzelem magam, aki arra buzdítja a fenekükön kék folttal született magyarokat és összes leszármazottaikat, hogy tanuljanak meg mongolul, ébredjenek rá, hogy a Góbi sivatagban is alkottak akkora költõk, mint Arany és Petõfi, s netán látogassanak is el Mongóliába, szemrevételezni, hogyan élnek a nem asszimiláns mongolok, akiknek lelkét nem nyomorította el az állandó mentegetõzés a tatárdúlások miatt. Annyira hülye azért nem vagyok, hogy sajnáljam, amiért Bali paradicsomszigete helyett nem a kies Ulánbátorban utazhattam annak idején, s lelki gyötrelmeim legyenek, amiért mongolul mukkanni se tudok. (Ám a vér nem válik vízzé. Marci fiamat ötéves korában magammal vittem egy nemzetközi tudóstársaság egri autóbusz-kirándulására. Azon részt vett egy mongol is, aki nemigen tudott semmiféle idegen nyelven. Marcikám - noha foltmentesen jött a világra - odatelepedett a ferde szemû óriás mellé, és nagy vidáman végigbeszélgették az egész napot. Mindegyik a maga idiómáját használta, de tökéletesen értették egymást. Hiába, no...)
Egyébként, ha meggondolom, elég sokan lehetünk mi e honban, kék foltosak és azok összes leszármazottai. Hiszen nemcsak a tatárjárás idején fordulhattak elõ sûrûn olyasféle malõrök, amilyen valamelyik nõi felmenõmmel megesett. Járt erre a török hódoltság másfél évszázada alatt is mindenféle mongolid népség, Erdélybe még az Arany Horda csapatai is rendszeresen be-becsaptak, sõt, apám úgy mesélte, Szatmár vidékén a 18. század végéig tartani kellett a tatár portyázóktól. Ha ezek utódai közül valaki olyan komolyan venné a másságot, amennyire más mások komolyan veszik, mi is kitennénk egy derekas etnikumot, ombudsmannal az élen. Kár, hogy én képtelen vagyok ilyen komolyan venni. Se a sajá-tomat, se a másokét.
Mert ha valaki komolyan venné, azt is megfontolhatná, hogy a hódoltság idején nemcsak asszonybecstelenítõ hordák vágtáztak át honunkon, hanem országszerte a városokban letelepedtek békés tisztviselõk, derék és szorgalmas kézmûvesek, kereskedõk is. Még szentek is akadtak köztük, mint az áldott emlékû Gül Baba, a "Rózsák Atyja". S amikor Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel bajor választófejedelem csapatai elfoglalták Budát, nem voltak tekintettel a civil lakosság emberi jogaira, hanem olyan etnikai tisztogatást rendeztek, mint (itt gondoljon mindenki arra, amelyikre akar). Nem volt ez másképp a többi településen sem. Bizony, tûrhetetlen, hogy ezekért a rablásokért és gyilkosságokért a nemzet nem vállalja a teljes történelmi felelõsséget, holott a bajor és osztrák martalócok mellett számos darutollas magyar segédcsapat is részt vett e rémtettekben, s az egész ország tudott róluk, és tétlenül szemlélte azokat.
Ki lehetne számítani, hogy a törököknek nevezett itteni békés lakosság hány százaléka volt valójában mongolid, s életük és vagyonuk mai pénzben mekkora összegre taksálható. Az ezért nekünk, leszármazottaiknak járó kártérítés nemcsak kétes értékû magyar papirosokat hozhatna, hanem - tekintettel a károkat okozó hadak nemzetiségi összetételére - osztrák schillinget és német márkát, Lotharingia mai status quója okán pedig alighanem francia frankot is. A pénzen humanista szellemiségû filmeket készíthetnének a török elleni háborúk szörnyûségeirõl, magyarra fordíttathatnák a mongol irodalom eddig ismeretlen remekeit, s kumiszt importáló és belsõ-ázsiai társasutazásokat szervezõ káeftéket alapíthatnának.
Abszurdum?
Naná. Minden az.
CSALA KÁROLYHódolat és behódolás
Kellõ nagyképûséggel akár korszellemnek is nevezhetjük azt, ami mindközönségesen divat. Még akkor is, ha nem ruhadivat, hanem szellemi viselet.
Az itáliai reneszánsz író-óriása, mai divatos szavakkal: "közíró"-óriása, "köz-életi" gondolkodója, Niccolo Machiavelli elõtt tiszteleg hódolattal a Madarász Imre szerkesztette kis tanulmánykötet: Machiavelli öröksége (Hungarovox Kiadó, Bp. 2000.). Kimondott célja, hogy a nagy firenzei mindmáig vitatott örökségét kivonja az egyoldalú értelmezés torzító hatása alól, tárgyilagos megítélését segítse. Oka is, eredménye is van Madarász és szerzõtársai igyekezetének. Csak épp a könyv némely részében mégis az egyoldalúság kap teret.
Nem az egész könyvrõl írok, csupán az egyik ilyen részletérõl.
Tudni való, hogy Machiavelli megítélésének egyik sarkalatos, gyûlölködõ indulatokban és hamisításokban, valamint közönséges rágalmazásokban bõvelkedõ vitákat gerjesztõ kérdése (csak az egyik, de fontos kérdése) az egyházhoz való viszonyából adódik. Hosszabb magyarázat helyett hadd idézzük a Madarász bevezetõ tanulmányában is idézett 18. századi tudós, Luigi Settembrini szavait: Machiavelli "két dolgot akart és mondott: államot teremteni Itáliában, és hogy ennek az államnak az ellensége a római egyház". Amint ebbõl minden értelmes ember számára tüstént következik: hatalomról, vaskosan gazdasági és politikai hatalomról van itt szó - mi sem természetesebb, mondhatjuk a naponta megtapasztaltakból fakadó iróniával, mint az, hogy a római katolikus egyház világi hatalma elleni támadást általában a vallás, a vallásszabadság, a vallásos érzület egyéni joga stb. elleni támadásként kezelik, s ami még "természetesebb", akadnak, akik ezen a hamis logikával sikamlóssá tett talajon akarják Machiavellit "megvédeni". -Machiavellit és a hozzá hasonlókat. -Giacomo Leopardit például. Ebben a -"kényes" (már akinek!) kérdésben ugyanis Leopardi teljesen nyilvánvalóan Machiavelli nyomdokán haladt.
Leopardi kutatója és fordítója, Ördögh Éva, aki pontosan tudja, tudnia kell, hogy mi a helyzet a költõgéniusz és igen nagy gondolkodó Leopardinak az egyházhoz, Istenhez és a valláshoz való viszonyulásával, Machiavelli és a társadalmi machiavellizmus Giacomo Leopardi írásaiban címû tanulmányában mentegetni kezdi Leopardit az ateizmus vádja alól. A mai "korszellem" jegyében. Giuseppe Ungarettitõl, a költõtõl átvett érvelése - mit is mondjunk rá, hogy ne legyünk túl gorombák? - hát bizony enyhén szólva is mosolyt keltõ. A fõ "érv" az volna: Leopardinál nagy jelentõsége van a végtelenség érzésének, tehát a vallásos érzésnek. Lássuk:
"Miközben Leopardi egyre egyoldalúbban szemléli, s ezért szinte ösztönösen elutasítja azt a módot, ahogyan (szerinte!) a kereszténység tekint a földi javakra, majd észlelve az így kialakult hiátust, feltör belõle az igény, hogy megfogalmazza a maga nézetét erkölcsrõl és általában az emberrõl. Nem véletlen tehát, hogy machiavellizmusát is alapjaiban jellemzi a határozott laikusság, amely kész vakon elutasítani minden vágyat és emberi késztetést, amely az immanens létezés rendjén kívül akarna értelmet keresni az életnek. Persze, egy ilyen laikusság, hogy ne mondjam ateizmus«, amelyrõl a kritika egy része manapság oly elõ-szeretettel értekezik, Leopardinál az éremnek csak az egyik oldala. Mert a Zibaldone legkövetkezetesebben materialista kicsengésû oldalainak lapozgatása közben is nehéz elfelejteni, hogy arról a szerzõrõl van szó, aki - túl a szülõi házban megismert bigott és ezért torz vallásosság keretein - ismerte és ki is tudta fejezni az abszolútumban való elmerülés édességét; akinek a nagysága Ungaretti szavaival minde-nekelõtt abban áll, hogy felfedezte, nem lehetséges modern költészet a végtelen érzése nélkül«, akinek a verseibõl De Sanctis óta számos nemzedék számára átszûrõdik valami egyedülállóan tiszta vallásos lehelet«."
Bízom benne, hogy az irodalom-történet és a filozófiatörténet labirintusaiban járatlan olvasó is rögtön érti, mi itt a lényeg. Egy logikai bakugrással, mentegetés örvén, megrágalmazni Leo-pardit, akinek "materialista kicsengésû" oldalai vannak. Bizony, vannak. De manapság a magyar Leopardi-kutató helyesnek véli ezt jelentéktelennek föltüntetni. Ahogy a mai "korszellem" megkívánja tõle, Ördögh Éva e tanulmányában még azt is sugallja (csupán sugallja, mert kereken kimondani és vállalni érte a felelõsséget már azért neki is sok volna, végtére pontosan tudja, tudnia kell, hogy mi áll Leopardi szövegeiben), hogy ez a bizonyos, "hogy ne mondjam ateizmus«" nem is igazán Leopardi sajátja, csak afféle megérthetõ-megbocsátható átvétel a francia felvilágosítóktól, afféle személyes sorsával megmagyarázható, menthetõ félrelépése a szegény-szerencsétlen Leopardinak. De milyen ügyetlen ez a sugalmazás! Mert hiszen a tudományos szokásokhoz igazodva, szerzõnknek hivatkozással illik megtetéznie a maga szövegét. Kommentár nélkül idézi hát a jegyzetekben Alberto Frattinitól a következõt: "Ha rátekintünk Leopardi spekulatív útjára - a szenzualista ismeretelmélettõl a realitivista etikáig, az abszolút szkepticizmustól a materialisztikus metafizikáig, amely 1823 után a Zibaldone oldalain azt mondatja majd vele, hogy az anyag érez és gondolkodik, s hogy a szellem csak árnykép, valamiféle szimbólum annak jelölésére, ami nem anyag -, kimondhatjuk, hogy gondolkodása nem elhanyagolható ösztönzést és bátorítást kapott a felvilágosodás legjelentõsebb francia ideológusaitól."
Leopardi tehát azt mondja, hogy "az anyag érez és gondolkodik". Ördögh Éva pedig azt mondja, hogy ezt a materializmust, ezt a "hogy ne mondjam »ateizmus«-t" nem kell komolyan vennünk. A "nem kell"-tõl már csak egy lépés - visszafelé a történelemben - a "nem szabad"-ig. (Emlékeztetõül: Giacomo Leopardi hosszú évekig szerepelt a katolikus egyház által tiltott mûvek jegyzékében. A vatikáni Index szerkesztõi "álfilozófusnak" titulálták ugyanott, ám épp a tiltás mutatja, hogy nézeteit õk bizony mégis "komolyan vették" - csak épp hitük szerint másoknak nem volt szabad komolyan venni. Mintha ugyanez a logika munkálna Leopardi mai magyar fordítójában, kutatójában, egyetemi oktatójában is.)
SIMOR ANDRÁSGuevara gyõzelmei
Életem egyik legmegrendítõbb olvasmányélménye az volt, amikor végigböngésztem Korvin Ottó perének kézírásos jegyzõkönyvét. Elõször szembesültem azzal a kérlelhetetlen ténnyel, hogy a dicsõséges idõk teli vannak emberi gyarlósággal, gyávasággal, sõt árulásokkal is. Ám Korvin Ottó nagysága még diadalmasabban fénylett fel a jegyzõkönyv lapjairól. Õt sem testi, sem lelki kínzás nem törte meg, még tudat-alattijából sem buktak elõ ellentmondásos mondatok, nyilván azért nem, mert ilyenek még ott sem voltak. Pedig volt vesztenivalója, huszonöt éves volt, és kivégzése elõtt született meg leánya, Mária.
Ezt a megrendültséget éreztem újra Ernesto Che Guevara A forradalmi háború fejezetei: Kongó címû könyvének olvasásakor, amely 1999-ben jelent meg, végre hiteles kiadásban, Mexikóban, Guevara özvegye, Aleida Guevara March elõszavával. A mexikói kiadás - ellentétben a már megjelent változatokkal - a Guevara által 1966 januárjában véglegesített szöveget teszi hozzáférhetõvé, megírása után harminchárom évvel.
Guevara könyvének elsõ mondata: "Ez egy vereség története", az epilógust megelõzõ utolsó fejezet pedig azzal az önvallomással ér véget, hogy soha sehol, sem Kubában, sem másutt földi bolyongása során, nem érezte magát annyira magányosnak, mint abban a pillanatban, amikor Kongót elhagyni kényszerült. César Vallejót idézi: "Jamás como hoy he vuelto con todo mi camino verme solo!" (Egész utam során soha nem láttam magamat ennyire magányosnak, mint ma!)
Az idézett két mondat között mintha egy forradalmi háború karikatúráját olvasnánk végig, fegyverüket eldobáló, varázsitalban bízó afrikai harcosokról, rivalizáló kongói vezetõkrõl és a Szovjetunióból, Kínából, Bulgáriából visszatért káderekrõl, akik elvárják a jövendõ gyõztes forradalomtól, kellõen meghálálja nekik, hogy külföldi tanulóévekre vállalkoztak, naiv kubaiakról, akik néhány hetes, esetleg hónapos harc után gyõztesekként látják magukat megtérni Havannába és így tovább.
Ám mindezt magától Guevarától tudjuk meg, aki az eseményeket - és benne saját szerepét is - azért illeti a tényekhez makacsul ragaszkodó, kíméletlen kritikával, hogy segítségére legyen az eljövendõ forradalmi mozgalmaknak, ne kövessék el újra a Kongóban elkövetett hibákat. Guevara özvegye ellentmond férje elsõ mondatának, és igaza van. Azt írja a kongói forradalmi háborúról: "Ami engem illet, úgy gondolom, hogy hõsi eposz volt."
És ez így igaz. Guevara ezúttal is gyõzött. Gyõzött könyve kéziratának -elképesztõ õszinteségével.
Második gyõzelme a kötet végén lévõ epilógusban található.
Ezt írja: "Mi a korszak alapvetõ ellentmondása? Ha a szocialista és az imperialista országok közti ellentét volna az vagy az utóbbiak és munkásosztályuk közti, ez esetben az úgynevezett Harmadik Világ szerepe nagyon jelentéktelenné zsugorodna. Éppen ellenkezõleg, egyre több komoly érv szól amellett, hogy az alapvetõ ellentét az elnyomó nemzetek és az elnyomott népek közti ellentét."
Guevara igazsága mellett 1989 óta még több érv gyûlt össze.
Végezetül még egy ezidáig ismeretlen dokumentumból, Fidel Castro 1966 júniusában írt levelébõl való idézet. Ebben Castro Guevara további terveihez Kuba teljes szolidaritását ajánlja fel, és azt kérdezi tõle: "Talán Marx, Engels, Lenin, Bolívar, Martí nem kényszerültek arra, hogy várjanak, és nem tartott-e ez bizonyos alkalmakkor évtizedekig?"
Ezt az idézetet teljes egészében akkor fogjuk megérteni, ha Guevara bolíviai vállalkozásának legapróbb részletei is ismertekké válnak.
Ma még csak kérdezhetünk.
Mire utalt Castro, amikor Guevarát hosszabb várakozásra próbálta rábeszélni? Milyen tárgyalások elõzték meg a bolíviai partizánharc megindítását?
A választ sejthetjük, egyszer a dokumentumok is elõkerülnek majd. Guevara halála után egy azóta mártírrá lett nagy salvadori költõ, Roque Dalton így írt a Bolíviai Kommunista Párt elsõ titkáráról, Mario Monjérõl Credo Che-rõl címû versében, és ugyanezt írhatta volna Jorge Cueto Kolléról, Monje utódjáról is, aki akkoriban tett baráti látogatást Budapesten, a magyar párt meghívá-sára:
Elítélték az írástudók és a farizeus
revizionisták
kiknek szócsöve vala Kajafás Monje
mialatt Pontius Barrientos* kezeit
mosni próbálta
és szóla katonás angolul
a nép feje fölött amely kokalevelet rágcsált
és még Barabás alternatívájával se
szembesült
Marx írta 1871-ben Kugelmannhoz szóló levelében:
"Nagyon kényelmes lenne persze világtörténelmet csinálni, ha csak azzal a feltétellel fognánk harcba, hogy az esélyek csalhatatlanul kedvezõk. Másfelõl nagyon misztikus valami volna, ha véletlenek« nem játszanának benne szerepet. Ezek a véletlenek természetesen maguk is a fejlõdés általános menetébe esnek és más véletlenek ismét kiegyenlítik õket. De a gyorsulás vagy késlekedés nagyon is ilyen véletlenektõl« függ - amelyek között szerepel az a véletlen« is, milyen a jelleme azoknak az embereknek, akik kezdetben a mozgalom élén állanak."
Marx a Párizsi Kommün vérbe fojtására utalva azzal zárja levelét, hogy a harc nem vállalása "sokkal nagyobb szerencsétlenség, mint tetszõleges számú »vezetõ« elpusztulása".
Guevara tudta ezt, igaza volt, gyõzött.
OLVASÓLÁMPA
BISTEY ANDRÁS
Lírai napló prózában
Czigány Ildikó: Négyezer napja a nyárnak
Ha megpróbálnánk valamilyen mûfaji skatulyába erõltetni Czigány Ildikó könyvét, szinte megoldhatatlan feladatot vállalnánk. Legjobban talán a címben foglalt meghatározás közelíti meg a lényeget, de az sem egészen pontos. Czigány Ildikó kétségkívül prózát ír a szó hagyományos értelmében, de ez a próza annyira szubjektív, érzelmileg olyan hõfokú, hogy inkább prózaversnek tekinthetõ. De naplónak is csak fenntartással nevezhetjük, hiszen nem az események valósághû megörökítése a fõ célja, sokkal inkább az érzelmeké, amelyeket keltettek.
Az események többnyire hétköznapiak, kirándulás, városnézés, együttlét rokoni, baráti körben, egy harmonikus kapcsolat földerengõ pillanatai. A könyv fülszövegébõl megtudjuk, hogy Czigány Ildikó a MALÉV elsõ pilótanõje, zenetörténész, novellák, versek írója. Önmagát keresõ, nyughatatlan szellem, érzékeny, fogékony színekre, hangulatokra, legyen szó egy távoli, idegen város varázsáról vagy valamely meghitt magyarországi tájéról. Néha a repülés élménye is beleszövõdik ebbe az igazi történés nélküli történetbe, de nem tolakszik elõtérbe.
A leírások szépek, kulturáltak, az érzelmek gazdagon áradnak, szép ez a próza(?), de miért marad az olvasóban mégis valami hiányérzet, amikor leteszi a könyvet?
"A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az" - írja Tolsztoj az "Anna Karenina" kezdõ mondatában. Ez jutott eszembe Czigány Ildikó könyve olvastán. Úgy látszik, nemcsak a boldog családok, de a boldog emberek is mind hasonlóak egymáshoz. Czigány Ildikó naplójának hõsnõje boldog ember a szó leghétköznapibb értelmében: anyagi és érzelmi biztonságban él, szeretõ család és csupa jó barát veszi körül, a munkája örömet szerez neki. És mindezt olyan természetesnek tartja, mintha azt hinné, hogy az egész világ ilyen. "Csillogó szemek találkoztak és egyetértettek, bár maguk sem tudták pontosan, miben... Minden gömbölyû, ha barátok és dallamok közt vagyunk." Számlálatlanul idézhetnénk ehhez hasonló mondatokat, s nem tudhatjuk, hogy egy a világ "érdes" oldalát nem ismerõ, elkényeztetett ember sejlik-e föl mögöttük, vagy valaki, aki éppen ellenkezõleg, túl sokat szenvedett, és most monomániásan csak a szépet hajlandó észrevenni.
A világ nem ilyen, amilyennek ez a napló mutatja. Mint a túlcukrozott étel után, valami kesernyésre vágyunk, amikor letesszük Czigány Ildikó könyvét. Egy kis kesernyés íz valóságosabbá, feszültebbé, átélhetõbbé tenné a történetet, egyénibbé a napló hõsét a szó tolsztoji értelmében.
A nyár valóban különös évszak: felszabadít, megadja a lehetõséget, hogy jobban önmagunk legyünk, a természettel együtt mi is változunk egy kicsit. De az élet sajnos nem csupa nyárban telik, és a tél hidege, az õsz csontig ható nyirkossága nélkül a nyarat sem tudjuk igazán megbecsülni. Aki errõl meg-feledkezik, az csak fél életet él. (Z-füzetek/83)
TAKÁCS TIBORA népi vallásos költészet
kincsestáraPolner Zoltán: Isten zsámolyánál
Hogy mire képes a magára talált vidéki könyvkiadás, azt nagyszerûen bizonyította a szegedi Bába és Társai Könyvkiadó, mikor kiadta Polner Zoltán nem mindennapi könyvét, a népi vallásos költészet és a vallásos legendavilág hatalmas gyûjteményét, A Tisza hangja 50. köteteként.
Az 1970-es évek elején napvilágot látott Erdélyi Zsuzsanna Hegyet láték, lõtõt lépék címû csodálatos kötete, amihez - akkor mindenki így gondolta - senki nem közölhet még csak hasonlót sem.
Polner Zoltán, a költõ, szerkesztõ és néprajzkutató - nyolc évig falusi általános iskolák tanára - ezt írja könyvérõl: "Több mint harminc évig gyûjtöttem imádságokat a Szeged környéki településeken. Ennek ékes bizonysága ez a kötet. Ide jegyeztem, ezekre a lapokra népünk õsi imádságait, a rontásokat elhárító ráolvasásokat, a fenséges Krisztus-legendákat, hogy mások is megismerjék, megõrizzék õket magyarságunk és hitünk dicsõségére."
A kötetet - amelyhez Gyulay Endre, szeged-csanádi megyéspüspök írt elõ-szót - ciklusokra osztotta fel a tudós szerzõ és költõ. A Mondom Isten erejével ciklusban ráolvasások, a Mén a Jézus kínnak kínhelyire részben archaikus népi imádságok, a Mikor az Úr Jézus a földön járt ciklusban Krisztus-legendák sorakoznak, a Sárember-ben eredetmondák, míg a Szent Jánosnak szép -kegyes áldása részében jeles napi köszöntõk csodáira bukkanunk. A könyvben tanulmányrészletek és az adatközlõk nevei és a gyûjtési idõpontok találhatók.
Egy rádióinterjújában elmesélte Polner Zoltán, hogy nemegyszer pártbizottsági autóval járt gyûjtõúton, s mikor meghallották a falusiak, hogy mire kíváncsi és mit jegyez le, szertefutottak az asszonyok a faluban, s lelkendezve kiabálták: "Szödik az imákat!"
A véletlen úgy hozta, hogy ezeket a "szödött" imákat fogorvosi rendelõben, szentendrei viharban, ijedelemben, bánatban és szomorúságban (is) olvastam. Milyen könnyû lehetett a hívõ embereknek! Elmondtak egy imát gyönyörû szavakkal, és megnyugodtak.
Ferencsik Józsefné Apátfalván ezt imádkozta a gyûjtõ P. Z.-re. De elõbb elmondta a tanácsait: - Ráimádkozom ijedésre. Mondjuk magára. Ezt az elsõ anyósomtul tanultam. 1915-ben halt meg. Olyan 68 éves vót. Ahányra ráimádkoztam, az mindig használt. "Kelj föl Szentlélek Úristen, / Te is, Zoltán, serkenj fel! / Menj el az Úr Jézus Krisztus elé, / igyál szent vért, szent lelket! / Szólongat Urunk Jézus, / szólongató Szent Jánossal. / Tapogat a tíz ujjával. / Elébed küldi az oroszlánt / ékes koronájával, / kit a fejedre tészen. / Az által akar üdvözíteni, / Dicséretes dicsõ Isten..."
Egy másik ima a szemmel verés ellen jó. Luczai Józsefné imádkozta Ferencszálláson: "Mikor Krisztus Urunk a földön járt, / talált jámbor gazdát, / haragos gazdaasszonyt. / Fõzött neki sajtalan kását, / adott neki gyékénykanalat, / kõvánkost, nádkést. / Ahogy Krisztus Urunk a kõvánkoson / pihenni nem tudott, / úgy a gyerekbe a szemverés / pihenni ne tudjon, / süllyedjen a fõdbe!"
A tápai Laczi Jánosné így imádkozott: "Föld neveli fát, / fa neveli bimbaját, / bimbó neveli Máriát, / Mária neveli kisfiát, / kisfia mönjön, / hirdesse ki ezt a fekete földön! / Aki ezt este-röggel elmondja, / hét halálbûntõl mögmeneködik."
Szabó Istvánné Szegeden így imádkozott: "Ó, hatalmas pálmafa! / Pálmafa szülte Máriát, / Mária szülte szent fiát. / Elõttem a Jézus Krisztus, / hátam mögött Szûz Mária, / két vállamon két koronás angyal, / fejem fölött három Úrangyala, / ezek õriznek sötét éjszaka."
Ezek persze csak kiragadott részletek, az ima, a falusi asszonyok száján átalakul költészetté, hozzátesznek, elvesznek belõle, mind másképp mondja, s mind gyönyörû.
Az 500 oldalas könyv úgy tárja föl a vallásos népköltészet gyöngyszemeit, hogy a nehézlelkû embereknek nyugovást, a szép szavakért lelkesedõknek örömet, a költészet finomságait értõknek pedig gyönyörûséget adnak.
Az egész magyar nyelvterületen föllelhetõ archaikus népi imádságok - írja tanulmányában Polner -, nem tartoznak a liturgikus keretben folytatott gyakorlathoz. Szövegei bizonytalan eredetû apokrif szövegek, melyek egyházi jóváhagyás nélkül éltek, élnek. Terjedésük, terjesztésük zömmel szájhagyomány útján történt. Létükrõl a papság nem tudott, vagy ha tudott, ellenezte, tiltotta õket. Templomban nem imádkozták, hanem a családban, szomszédban, tehát a nép kis közösségeiben. Polner ima-lírának nevezi gyûjteményét. "Számomra az imalíra egyértelmûen látomásos költészet. Szuggesztív, valós képeken keresztül jelenít meg cselekménysorokat, különféle szenvedéstörténeti jeleneteket."
Negyvenhét településen szólaltatott meg több mint 370 imádkozót, de írhatom, hogy költõt, hogy felmutassa ezt a kincsestárat.
A rendkívül szép kötetet tervezte és szerkesztette Tandi Lajos, az illusztrációk Majzik Andrea munkái, a fotókat Enyedi Zoltán, Gyenes Kálmán, Moldován Domokos és Veréb Simon készítette az alföldi táj igézetében.
Aki kezébe veszi e könyvet, az Isten zsámolyához telepszik. (Bába és Társai)
FRIDECZKY FRIGYESAhogy tetszik?
Shakespeare-breviárium
A római katolikus egyház a 20. század közepéig ellenezte, hogy laikus hívei maguk (felügyelet nélkül) olvasgassák a Bibliát. Az egyházvezetõk jól tudták, hogy mind az Ó-, mind az Újszövetségben sok olyan történet, epizód akad, amely profán jellegénél fogva megzavarhatná a hívõk lelkét. A kolostorokban sem volt minden szerzetes exegéta, bibliamagyarázó, tehát breviáriumokból, -afféle szemelvénygyûjteménybõl ismerkedtek a legfõbb hittételekkel, tanulságos történetekkel. E rövid (brevis) magvas bölcsességgyûjtemény nyomán keletkeztek az emberhez méltó gondolatokkal-gondokkal vívódó tudós, mûvész világi emberek töprengéseit, gondola-tait, tanításait magukba foglaló gyûjtemények, például Ujfalussy József Bartók-, Kovács János Mozart- és jelen esetben Maller Sándor Shakespeare-breviáriuma.
Az angol köznyelv tele van Shakes-peare-idézetekkel, mi is gyakran idézzük a mester egy-egy szófordulatát, vers-sorát, bölcs vagy humoros kádenciáját anélkül, hogy akkor, éppen William -Shakespeare-re gondolnánk. Ez utóbbi nem is törvényszerû, mert Shakespeare is leírhatott drámáiban olyan õsrégi szentenciákat, amelyeket kora embere minduntalan hallott, sõt használt, s örömmel ismerte el és megtapsolta Shakespeare színházában. "Színház az egész világ!" - sóhajtunk fel gyakorta, "Sok hûhó semmiért" - mondjuk fanyalogva, olykor kiábrándulva, avagy éppen epésen bírálva egy-egy tettet, intézkedést, kormánydöntést vagy párthatározatot. "Gyarlóság, asszony a neved", "Ó, boldog ifjúság!", "Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés", "Nem való vagy te a mai világba, hol mindenki csak elõléptetést vár", "A nagyok felfalják a kicsiket", "A gyengét nemcsak fölsegíteni, de támogatni is kell." "Ide nekem az oroszlánt is" - idézzük Zubolyt, s ugyancsak a Szentivánéji álomból a: "Helyes a bõgés, Oroszlán"-t; hányszor emlegetjük "a hivatalnak packázásait", s hányszor kiáltunk veszélyhelyzetben: "Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!"
"Mindenre tud kádenciát" - tartják az olyan emberrõl, aki az élet minden helyzetére mond valami találót, velõset, emlékezetest. Ha valaki, hát Shakespeare ilyen volt. "Shakespeare mindenrõl mindent elmondott már, nem hagyott nekünk semmit, amit még érdemes lenne elmondani" - írta Keats, a költõ egyik levelében. És ha ez a keserû kijelentés nem is fedi teljesen a valóságot, annyi mindenesetre igaz, hogy ha egy költõ mûveibõl szeretnénk összeállítani egy idézetsort az ember teljes életszakaszára, a bölcs-tõl a sírig, a szerelemtõl a gyûlöletig, a siker és hatalom csúcsától a nyomorúság legmélyéig - akkor legjobb, ha Shakespeare-t választjuk erre a célra. Az angolok már megtették többször is, sokféleképpen, de magyar válogatásban is megjelent már több ilyen gyûjtemény. -Jelen szemelvénygyûjtemény összeállítója a 83 éves Maller Sándor, hazánk egyik legjobb Shakespeare-ismerõje, 19 témakörbe csoportosítva tárja elénk angol és magyar nyelven mindazokat a jellemzõ részleteket, amelyeket õ a leglényegesebbeknek tart az eredeti Shakespeare-drámában, -szonettben és más -versben, s (ez itt a legkényesebb, legdöntõbb kritérium!) mely mûveket, részleteket tart a legemlékezetesebbnek s egyben leghívebbnek a magyar fordításban. A sok-sok érdemes magyar költõ közül kiknek sorát érdemes, sõt: kell megjegyeznünk.
A kritikus három oldalról is megközelítheti, bírálhatja e mûvészi vállalkozást. Miért éppen ezekbe a fejezetekbe besorolva szemelgetett? Miért éppen ezeket a sorokat, s ezen terjedelemben tartotta a legjellemzõbbeknek? Végül: miért éppen ennek vagy annak a magyar költõnek a tolmácsolását tartotta a legtalálóbbnak, legihletettebbnek, s válogatásában, a mûvészi szempont mellett, vezette-e valamiféle egyéni ízlésempátia, esetleg elfogultság?
Annyit azonnal észre vehettünk, hogy az 1961-es hétkötetes "Shakes-peare összes" 28 fordítója közül itt kilenc nem szerepel, mégpedig Fodor József, Garai Gábor, Gáspár Endre, Görgey -Gábor, Kardos László, Károlyi Amy, Keszthelyi Zoltán, Kosztolányi Dezsõ és Rónay György.
A tizenkét Shakespeare-drámát fordító Mészöly Dezsõ nemcsak e mennyiség okán a leghivatottabb átültetõje a mester drámáinak, méltányos volt hát, hogy itt tíz dráma- és több szonettfordításából idéz a válogató, hogy 101-szer jeleníti meg. Vas Istvánt már csak 75-ször, hat dráma kapcsán (nyolcat fordított); Arany Jánost 56-szor a Hamlet, a János király és a Szentivánéji álom; Szabó Lõrincet 52-szer, négy dráma (hatot fordított) és a 154 szonett révén. Meglepõ, hogy amíg Mészölytõl 560 sort idéz, s ebbõl 15-ször tíz sornál hosszabb összefüggõ részt, benne három szonettet (18., 22. és 71.) teljes terjedelemmel, addig Szabó Lõrinctõl a felénél is kevesebbet, 251 sort, ebbõl csupán öt, ami tíz sornál hosszabb, s õtõle, aki Shakespeare összes szonettjét lefordította, csupán 24 sort hoz a szonettekbõl, apró töredékekben, egyet sem egészben. Még a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét, a 75. szonettet ("Az vagy nekem, mi testnek a kenyér, S tavaszi zápor fûszere a földnek") is csupán e két sorral "tiszteli" meg. A 75-ször említett Vas István hat drámából 356 sorral (ebbõl 9 a tíz sornál hosszabb) szerepel. Sajnálom, hogy Gloster belépõjét nem olvashatjuk az elejétõl - igen kitûnõ fordítás! Arany Jánost, ha már említettem, Maller három drámával, 412 sorral szerepelteti, ebbõl tíz az, amely tíz sornál hosszabb, akad tõle (a Hamletbõl) 37 soros idézet is. S hogy csak négyükrõl szóltam terjedelmesebben, annak kizárólag az az oka, hogy a többi fordító jelentéktelen sormennyiséggel szerepel, például Devecseri Gábor, Képes Géza, Petõfi Sándor, Radnóti Miklós és Szász Imre egy-egy sorral. (Európa)