98082

ORCSIK ROLAND

Sors

Hol volt hol nem volt
anyját apját agyonlõtték
Laci pedig eltûnt négyévesen
rokonai egy idõ után
már nem is keresték
egy nap valaki csönget
rongyos koszos gyerek
áll az ajtónál vizet kér
Lazo mondja a nevét
de szeme s arcvonásai elárulják
mint szárnyai az angyalt
Laci volt az a dédapám

Sötétedõ

Nem válaszol a völgy,
elhallgat.
Csupán a
vöröslõ pillantás illan szét.

Álom lennék?

MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS

Emlék

Apámhoz eljött egy nap Braun Pali
(együtt tanultak, még Korányinál),
fotelben ülnek, csészét tartanak,
a Pali bácsi hangosan nevet,
"Orrjássi" - mondja és térdére csap.

Azóta eltelt negyven év - nem él
sem az, ki viccelt, sem, ki nevetett.
Idõ telik: széthull az elme is,
melynek bogán e foszlány fönnakadt.

A kitaszított

Harminckét szempár leste, most mi lesz,
de semmi nem lett. "Innét elmegyek" -
gondolta Késõbb. Kikéredzkedett.
Sziszegõ vécék, hörgõ piszoárok
vad húgyszagában okádott ki mindent,
majd ült a deszkán lehúzott gatyával.

Szemét lehúnyta: néha sikerült
úgy tenni, mintha õ csak egyikük
lenne és éppen ülne a klotyón.

A Híd

A híd alá, a vaslyukak közé
borzongva néztem, rázkódott a híd,
míg lenn, sötéten zöldellt gyûrüzõ
limányt terítve, árnytól csíkosan
a villamosdübörgésmély Duna.

"A víz azért zöld - gondoltam -, mivel
a félelemtõl fémû s titokszagú,
s ilyen szagoknak zöld a színe."
Még
csak hároméves voltam, illatos,
gyönyörtõl-kíntól izgatott gyerek,
szandálos-vödrös, napozóruhás.

Virágzott bennem minden borzalom:
a zöld limány, a vaslyuk és a híd.

Ürge
Semmit nem értek, sem magam
sem a világot, melyben élek,
idomulnék, de hasztalan,
szívemben egy isten se fér meg.

Hazugság kívül és belül,
futnék, de rajtam a gyalázat:
olyasmit rónak vétkemül,
amire nincsen magyarázat.

Azt hittem rég, elbújhatok
odvamba bundás ürgeképpen,
odalenn nem lesz búra ok,
matathatok a szürkeségben.

De nekem ez se sikerült
- úgy néz ki, innen is kivágnak -
mivelhogy utóbb kiderült
odúm is része a világnak.

ACSÁDI ROZÁLIA
Anyanyelvsirató

fekete vagy    nyelvem    sárban   vérben ázó
ûzött vagy   hazátlan   éhezõ és fázó   csak
nevetnek rajtad fényes   cifra népek feke
te vagy immár   beszennyezett lélek   lehán
tották rólad izzó gyöngypalástod   ami   ta
lárod volt   lásd    most az az átkod    feke
te vagy vérem   sírig sírbalátó    árva vagy
hontalan istenért kiáltó    gyöngyeid gya
lázva törve szerteszórva     méltatlan ke
zekhez adva tékozolva   "versben bújdosó"
szép fiaidtól távol      gyászfekete véred
gyászfekete fátyol    s amikor néha még föl
zokog egy szózat törött gyöngyeid közt ke
resni valódat    törött gyöngyeid közt csak
a költõ térdel   véres homlokával   kezében
cseréppel    s amikor még néha fölizzik egy
ének    isten sem látja hogy elfelejtenének

CSÁK GYULA
Fogni a fillért
Bálint a harmadik emelet magasságában állt a malteros deszkapadlón és - aludt. Régóta rászoktatta sorsa, hogy lovak módján, állva is tudjon aludni. Éber álom volt ez, mert rögtön felriadt, ha felkúszott a szabadliften a malterrel tele taliga. Kiakasztotta a biztonsági láncot, kihúzta a rakományt, üreset gurított a helyére, és lekiáltott, hogy "mehet!".
    Pár lépésre tõle az építésvezetõ leste. Alkalmasnak vélt pillanatban az imbolygó legény mögé lépett, fülébe kiáltott és térdével enyhén fenéken is billentette. A megriadt Bálint a tartalékban lévõ malteros taligának ugrott, az megingott, áttörte az állványzat nádfalát és az utcára zuhant.
    Általános riadalom keletkezett. Leghangosabban az építésvezetõ kiabált. Beijedt, mert az események túllendültek eredeti szándékán. Részegnek minõsítette Bálintot, és azonnali elbocsátással fenyegette.
    -Jogos! - rikácsolta fisztulás hangon. - És ha valakit agyonütött volna az a taliga?!
    -Azért rugdosni tán mégsem kéne az embert...
    -Micsoda?! Belerúgott?
    -Láttam!
    Zsíros képû, lompos ember toppant az építésvezetõ elé. - Szóval te rugdosod az embereket, mi? Melyik lábaddal rúgtad meg, hé?
    -Magával nem tárgyalok! - húzódott hátrább a pallér.
    A lomposnak bögyében volt az építésvezetõ, akárcsak mindenki, aki munkára próbálta sarkallni. Földhöz vágta svájcisapkáját és kijelentette, ha Bálintnak mennie kell, õ is megy.
    Voltak, akik rosszallóan csóválták a fejüket, mások dicséretesnek vélték ezt a kiállást. Bálintot mindenki kedvelte, noha lelke mélyén mindenki belátta, hogy ennyit nem vállalna érte. A pár hete alkalmilag szervezõdött gárda csendes, jó fiúnak ismerte meg. Az hírlett róla, hogy nem iszik, nem dohányzik, száraz koszton él és villamosra sem költ, hanem gyalog jár egy Pest környéki bolgárkertész kalyibájába aludni. Tudott volt, hogy valamilyen vállalkozásra gyûjt.
    -Egyet se búsulj! - vigasztalta védencét a lompos. - Ezt a munkát mindenkor megleled. Máskülönben Rizoli vagyok - nyújtotta húsos markát: - Ennél sokkal kifizetõdõbb munkákra is lelhetsz. Hálával emlegetsz te még engem!
    Villamosra erõltette Bálintot, és homályos vendéglõbe mentek. Otthonosan mozgott, s a hozzá sietõ pincérnek azt kiáltotta: - Két szalontüdõt, sok gombóccal, Elek! Litert a szokottból! - Amikor Bálint azt motyogta, hogy nem éhes, rálegyintett. - Vendégem vagy!
    Evés után jött-ment, biliárdozott Rizoli úr, Bálint pedig asztalra borulva elaludt. Valamikor éjjel rázta fel újdonsült pártfogója.
    -Záróra, öcskös! Remélem kiszunyáltad magad. Felvállaltam egy kis munkát a te nevedben is.
    -Milyen munkát? - kérdezte Bálint.
    -Rakodás. Többet ne kérdezõsködj, mert rakodásra szerzõdtünk és nem pofázásra.
Valahol a fõváros szélén várakoztak a ködös országúton, amikor ponyvás teherautó stoppolt mellettük, s Rizoli úr a ponyva alá parancsolta Bálintot, õ pedig a sofõr mellé kapaszkodott. Rövid rázkódás után megálltak, Rizoli úr kiengedte a ponyva alól a kissé zavart és tétova legényt, aki rögtön kérdésre nyitotta száját, de Rizoli úr jelezte, hogy síri csönd!
    Csak annyit suttogott: - Én a kerítésen belülre megyek, átdobom az árut, amit menten viszel az autóra. Hang egy mukk se! Értve vagyok?
    Átmászott a kerítésen, s hamarosan zsákok repültek Bálint elé, amiket enyhe irtózattal cipelt az autóra. Megpróbálta kitapintani a zsákok tartalmát, de nem sikerült. Reszketett a lába, folyt róla a verejték, s már úgy érezte, nem bírja tovább, amikor visszatért a kerítés túloldaláról Rizoli úr, aki szintén izzadt, nehezen lélegzett és intett fejével Bálintnak, hogy be a ponyva alá.
    -Ugye, most loptunk? - emelte riadt szemeit Bálint a fújtató Rizoli úrra, aki válasz helyett az autó felé taszította, és még bokán is rúgta.
    Ezúttal sokáig robogtak, de mintha sehová sem irányult volna úti céljuk, megint lakatlan tájon, az országút szélén álltak meg. Amint kimászott Bálint, rögtön elszáguldott a teherautó. A közelben egy vasúti átjáró lámpája villogott.
    -Na, cimbora - fogta át Bálint vállát Rizoli úr -, osztozzunk!
    Nevetett, s a nyelve fehérnek, a foga zöldnek látszott. Maréknyi bankót húzott elõ.
    -Nekem semmi nem kell - dugta háta mögé a kezét Bálint, de azért meredten bámult a csupa ötezresre.
    -Ne hülyéskedj! - váltott hirtelen bosszúsra Rizoli úr. - Te is megdolgoztál érte! - Erõszakkal a fiú tenyerébe préselte a pénzköteget. Kis tûnõdés után újra felderült, kabátja belsõ zsebébe nyúlt, még egy adag ötezres bankót kiemelt, és azt is Bálint markába nyomta.
    -Többet ad, mint ami magának jut? - hüledezett Bálint.
    -Ha marha lennék! - hahotázott Rizoli úr. Fehér nyelve megint megjelent zöld fogai között. Szétnyitotta kabátját, és mutatta, hogy minden zsebe degeszre van tömve pénzzel. Azután helyreigazította magán a kabátot, elkomolyodott, egy útszéli kavicsba rúgott és magyarázón mondta: - Én hoztam a munkát, enyém a kockázat... meg egyáltalán...
    -Mit csinál azzal a temérdek pénzzel? - kérdezte kiszáradt szájszéllel Bálint, s a kincses belsõ zsebekre bámult.
    -Támadnak majd ötleteim - vigyorgott ismét Rizoli úr, azután korábbi, gyors hangulatváltozásaihoz hasonlóan ismét komoly lett. - Gondolom, te is kitalálod, hogy mit kezdj vele. Na, menjen ki-ki tovább a maga útján. Majd megtaláljuk még egymást. Az mindig összejön, aminek össze kell jönni. Csak ne rezegjen az inad.
    Indult volna, ámde ekkor elébe térdelt Bálint, átölelte mindkét lábát és eszelõs, könyörgõ, meg síró hangon hebegte:
    - Drága Rizoli úr, magának ez... semmi, mert még nem tudja, mit akar vele, talán csak elszórja, elissza és ha akarja, újat szerez. De látja, énnekem nagy, messzelátó terveim vannak, és mindennap imádkozok, hogy összegyûljön a szükséges pénz, amennyivel a tervezett vállalkozásomba kezdhetek. Hát adjon még, vagy adja a teljesnek a felét, esetleg háromnegyedét, mert nálam jobb helyen lenne, mert én fillérre fillért rakok.
    - Hagyd abba! - ripakodott rá Rizoli úr, s õszinte megvetést érzett valaki iránt, akinél különbnek hitte magát. - Olyan vagy, mint a disznó, aki minden új vályú moslékjába beletúr! Hát mi elég neked?!
    Amiként az építésvezetõ, úgy most Rizoli úr is megbillentette térdével az elõtte nyüszítõ-vonagló rongycsomót, ám Bálint gumilabdaként felpattant, és fejét leszegve, teljes erõbõl Rizoli úr mellének rohant.
    Valami reccsent, és Rizoli úr leroggyant.
    Várta Bálint, hogy mozduljon, de mozdulatlan maradt. Könnyek peregtek le Bálint arcán, amíg reszketeg ujjakkal kirángatta a pénzeket Rizoli úr kabátjából. Azután a vasúti töltéssel ellentétes irányba nyargalni kezdett, majd letért az országútról és fagyos szántásokon, zsombékos legelõkön rohant, amíg lába és tüdeje bírta.
    Végül megállt, hosszan az ûrbéli ködbe hallgatózott, azután a földre kuporodott, és fél-rült gyönyörrel számolni kezdte a pénzt.

AQUINCUMI KÖLTÕVERSENY

SZEPES ERIKA

Egy vidámnak szánt költõverseny
komor tanulságai

Az Ezredvég olvasóinak már tavaly is hírt adtunk arról, hogy az Aquincumi Múzeumok, a Pannon Mûvészeti -Alapítvány és a 7Írószövetség költõi szakosztálya költõversenyt hirdetett, és ennek termésébõl adtunk is egy szubjektív kis válogatást (a szubjektivitás mozgatója az én ízlésem volt). Idén is megrendezték az Aquincumi Köl-tõversenyt, amely immáron második lévén, hagyományteremtõ tendenciát mutat.
    Már a tavalyi verseny alkalmával is meggyõzõdhettünk róla, hogy a szabadvers leáldozásának és a mértékes formák újravirág-zásának korában költõink még megrendelésre is szívesen fogják -p-at-togó idõmértékre verseiket. A -versenynek otthont biztosító aquincumi környezetben természetes, hogy a rendelt pályamûveket ókori idõmértékes versekben szeretnénk olvasni-hallani, huszadik századvégi tudatunk és létünk számára pedig elengedhetetlen tartozéka az esztétikai élvezetnek, hogy a versek rólunk és hozzánk szóljanak, tehát témájukban maiak legyenek.
    Ezért született meg a kettõs célú felhívás. Az elsõ cél egy meghatározott formában, a hexameterben való megszólalás, amelynek témája lehetett kötetlen; a másik cél, hogy minél több antik forma hangozzék fel, ezért a forma volt tetszõlegesen választható az antik mértékek közül, viszont a téma volt kötött - hogy idõutazásunkba egy harmadik korszak alkotóját is belevonjuk, a témát adó költõ Janus Pannonius, aki példaképünk lehet mindkét cél elérésében, hiszen antik formákban (sõt, latinul) írt saját korának problémáiról. Tehát a téma: Pannonia dicsérete.
    Magasztos cím, magasztos cél - elsõ látásra, és csupán iskolai tanulmányainkra hagyatkozva. Mert ha jól olvassuk a verset, már maga Janus is játszott az általa mindig is ironikusan kezelt magasztossággal: úgy dicséri szülõföldjét, hogy annak legfõbb érdeméül azt tudja be, hogy õt, Janust termette. A dicsõség tehát elsõsorban a poétáé.
    Minthogy Janus már példát mutatott a magasztos témán belüli ironizálásra, abban reménykedtünk, hogy a forró nyárban nem csupa olyan ódát kapunk, amelyet a színészek emelt fõvel, égre fordított tekintettel adhatnak csak elõ, hanem kerül némi derû, humor is a kínálatba. Ebbéli várakozásunkban kissé csalatkoztunk, mert néhány frivolabb hangvételû költemény kivételével a versek jelentõs része tör Berzsenyitõl tanult pátosszal az ég felé, és egy, számban szintén nagyobb csoportja - súlyos kortünetként, sõt kórtünetként - mélységesen lehangolódik, a napi nyomort, ínséget, éhezést, illúziótlanságot szólaltatja meg, így adván ellenpontot a magasztos címnek.
    Ha a versek ilyenek, tudomásul kell vennünk, hogy világunk is ilyen: a költõk hangulataink és érzéseink legérzékenyebb szeizmográfjai. A díjazott mûvek közé a költõi érzékenység szülte háromféle attitûd (a magasztos, a parodisztikus és a tragikus hangvétel) közül a magasztos kivételével - minthogy mind a zsûri, mind a közönség jól érzékelte a versekbõl áradó korhangulatot, azaz a versek valóságértékét -, csak a parodisztikus és a tragikus került be, így ezeket lelheti fel az olvasó az itt közölt versek között is.
    Nagy örömünkre szolgál, hogy a nyertesek között ott láthatjuk az Ezredvég néhány ismert szerzõjét. Ez annál is örvendetesebb, mert a pályázat jeligés volt, tehát senki semmiféle elfogultsággal nem vádolható. Tehát: az Ezredvég szerzõi egy jeles országos verseny több díját érdemelték ki. Örüljünk velük együtt azzal, hogy itt is elolvashatjuk díjazott mûveiket.

RIGÓ BÉLA

Pannónia dicsérete, avagy háltak az utcán
J. P. és J. A. tiszteletére
I.
Hajnali lágy pasztell: hajléktalan ébred a flaszter
szürke kövén, köpenyén mennyei razzia-fény,
gyomra korog, fázik, tápászkodik, indul, a házig
nyolc lépés, nekilát túrni, de közben imát
mond, hogy igék ûzzék el a földi világ kukabûzét,
s mit rámért a nyomor, nyelje le mind a gyomor!
Pörgeti tíz ujját, így zeng hamarost haleluját,
mert ha megáldja az Úr, egy napot újra kitúr...

II.
Pannóniánk, új távlatod int felénk!
Minden kukában mennyi a túrható!
A csontról nincs a hús lerágva.
Néha egész kenyeret kidobnak.

Ó, szent pazarlás! Gazdagodás jele!
A hulladékon új generációk
nevelhetõk fel, és a sorrend
ott van örökre a génjeikben.
A társadalmat rend üzemelteti:
- Ki rág elõször, és ki utána csak?!
Ki lesz vezér, ki most a polgár,
új kapukulcsa kinek lehet még...
...s kié a semmi? Végül az alkohol
illúziókat programoz ernyedõ
éberségû öntudatunkba;
erre az emberek mindig adnak
majd némi készpénzt, mely kukaléthez is
feltétlenül kell, mint minimálisan
havonta fürdés, hogy ne érezd
hullaszagunkat elõre rajtunk.

RÁCZ GÁBOR

Pannónia dicsérete

"Cibáljuk õt, verjük a szókkal!"
(Babits: Fortissimo)

Körbelehelte a fákat a holdfény, ránehezednek
százéves falainkra az árnyak, kis repedések
közt kutyahúgyban fürdik a csikk... Most nem kiabálnak,
nem tülekednek az érdekek és nincs mert a miértre,
busz se jön errefelé, - csupa nincs mire várni a város.

Nincstelenek szuszogását büszkén hordja az utca.
Büszke a népre, mi nincs. Csak a csönd van most, s az is
úgy, mint
reggel a zaj meg a fény, mint szerda után a csütörtök.

Holnap csuklik az Isten az emberek indulatától,
s vakságunk gyarapítja a kóklereket. Tudomásul
vesszük gyermekeink vereségét, és tehetetlen
vágyakozunk egy más vereségre, gyerekre, Hazára.

RÓZSA DÁNIEL

Egyszeri árnyék

Bárhogyan élsz is, pajtás, egy vagy a hatmilliárdból.

Ismered õket. Ahogy menetelnek a hátak a lépcsõn,
port sodor így el a szél és ülnek az arcok a metrón,
zárva az arcok, s annyira egyedül senki se volt még,
mint a tömeg, ha magára marad. Záródnak az ajtók.
Ennyit látsz a tömegbõl, s mért magadat ne keresnéd.

Boldogságot kerget a fûben az egyszeri árnyék.

Mindened errõl szól. Gyere, ülj le az almafa mellé,
árnyékára vigyázva, ne gyûrd a gyepet körülötte.
Fejsze ne jusson eszedbe, se fûrészpor, se hazugság.
Csendben nézd, simogasd meg a törzsét, s halkan öleld át.
Sejtsd, milyen õsi barázdák köthetik össze a földdel
õt, aki mindent tud s mélyebbrõl hallgat a törzse,
messzebbrõl is, s régebbrõl, mint sejteni hinnéd.
Testével kínál meg. Hagyd lemerülni magadban.

S mint aki tudja, a hétköznap se fiókba való már,

térj meg utadra, s mondd: köszönöm, hogy a földre születem,
s tudtam örülni esõáztatta levélen a cseppnek,
tudtam a fán a bogárnak, hajnali fában a fának.
És mikor egy kicsi szép bogarat meglátsz kiterülve,
kérdezd meg, mi az élet, s hol kezdõdik a nagyság.
Érezd meg, milyen egyszerü élni, halni tanulni.
Hirtelen érteni kezded. Választásod a törvény,
múlásával a kényszer rendezi újra a múltat.
Érteni kezded az almafa nagyságának a titkát:

érzed az élõ almamagot becsukott tenyeredben.

MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS
Monológ
Létem romjai közt élek, pedig úgy igyekeztem
menteni minden lényegeset: viszonyok szövedékét,
arcokat, illatokat, foszlós, forró napok ízét -
mind, amibõl kirakott az idõ. Életteli múltam
összecsukódott, mint legyezõ, melyen lilaárnyú
felhõ, zöldszínü tó, fenyves, darvak raja látszik -
gyors kézmozdulat: és tovatûnt - csak pár ideogramm
jelzi, hogy ez legyezõ, de kinyitni sosem sikerül már.
Próbáltam, pedig én, próbáltam tenni, amit kell,
ellestem, hogy más hogyan él, mert én sose tudtam,
hisz sose éreztem magamat felnõttnek - elõbb még
félénk kisfiuként horgásztam a vízszagu, fülledt
nyárestén a Dunán, aztán hipp-hopp, bajuszom nõtt,
két fiam és lányom született s cseperült idegenné,
tettemûvettem a dolgaimat, kaparásztam az Ajtót,
megszürkült a hajam, megfonnyadt lassan az arcom:
észre sosem vettem, hogy most épp átalakultam,
gyermekbõl fiuvá, fiuból felnõtt-keserûvé.
Mégis volt valamim bizonyítékul-segedelmül,
horgonyul és kikötõül e vad, vésszel teli létben,
volt valakim, kedves-gyönyörûm - õt néztemûöleltem,
illatait szimatoltam, arany lényét simogattam,
megteltem vele, mint csecsemõ telik anyja tejével.
Volt. Már õ se enyém. Így kellett lennie biztos.
Én rontottamûe el vagy sem - mindegy, mire mennék
tudva a választ, mert ami történt, az vagyok én és
most már így alakult. Ez van s ezt kell... hogy az Isten
verje meg ezt az egész mocskos, tetves, rohadék és
elfuserált létet! Na, megyek, még annyi a dolgom,
vár rám egy és más. ha igyekszem, tán odaérek...

EÖRSI SAROLTA

Tegnap voltam a Mammutban

Tegnap voltam a Mammutban (hogy a Várady úrnak
juszt se legyen igaza - mert, mondják, helyteleníti
hogy fiatal kolegái a Skálával hozakodnak
mindig elõ; a hülyék, hát hol van már az a Skála),
szóval a Mammutban voltam, nem mintha rajongnék
érte, de hát a közelben nincs más szórakozóhely,
nem megyek ám oda mindennap, nem kell megijedni,
egy-egy hétvégén ha benézek, mér ne, nem árt az,
járkálok, vásárlok, akárcsak a többi fogyasztó,
azt se sokat, dehogyis, csak pár kütyü, maximum egy-két
orrbavaló, combfix, meg tusfürdõ, mosakodni
(mert szappant sose használok, azt mindig utáltam,
mért? hát csípi szemem, száraz lesz tõle a bõröm,
vízben szétmállik, ha kicsúszik, mint a fiúk, a kezembõl,
megrágják a kutyák - aztán fene tudja, mibõl van);
és ha bevásároltam felmegyek én az Icához,
lélekszépiteni, föl a szép, nagy üvegfalu lifttel,
ott van a konditerem, meg a súlyzók, bérletem is van,
és ha ez is megvolt, biliárdozok egy keveset még,
á, egy frászt egyedül, jön a Jutka, a régi barátnõm,
még gimibõl, vele szoktam játszani, jól tud a Jutka,
jóba vagyunk most is; régen folyvást civakodtunk
- hja, a barátság már csak ilyen -, de azért sose váltunk
volna el egymástól egy percre, de még a retyón se,
s még matek óra alatt is a Tom Cruise-ról sutyorogtunk,
míg ránk nem kiabált a tanár úr (rém szigorú volt):
"csönd legyen ott hátul! szétültetlek, bizonyisten!",
s hogy nem buktunk meg, csak azért volt, mert a pad alján
ott volt, zöld, kiürült bocicsoki-papíron, a csábos
"tejcsokoládé sárgabarack- és kekszdarabokkal"
szók közepébe bevésve hangyabetûkkel a puska:
"két primitív polinom szorzata is primitív";
és, jut eszembe, a függvények, miket úgy irigyeltünk,
õk bezzeg fogytak, szigorú-monoton, de nem úgy mi,
mink csak konvergáltunk néha, de többnyire azt se,
hála a sok csokinak; jaj, teljesen elkanyarodtam,
hé, hülye, mit szövegelsz, sose lesz már úgy, ahogy akkor,
elragadott a sok emlék, te, nosztalgia-bajnok,
noszti-leány, na figyelj, nem vagy már kis buta csitri,
Jutka sem az, õ már férjnél van, két gyerek anyja,
tegnap sem jött el, tán megbetegedtek a kölkök,
hát hazamentem, hisz csak nem fogok itt nekiállni
játszani hótt egyedül, a nyerõgépet se komálom,
õ nyer, én nem, az élet is egy nagy kurva nyerõgép,
jól bele kell ám rúgni ahhoz, hogy a steksz kipotyogjon.

SZAUER ÁGOSTON

Melyben Janushoz szól
a mai állapotokról

Lantod fûzfából? Légy jóban a városatyákkal!
Pannon föld fia vagy - termi a könyveidet!
Ám mûved légyen bár ércnél is maradandóbb,
szponzor nélkül a könyv nem lesz kész sohasem!