1.
A mortai emberpiacon ütötte meg Nagy Sándor fülét, hogy segédmunkást keresnek csordakút ásásához. Rögtön vállalkozott, mert vállalkoznia kellett, ha azt akarta, hogy kenyér kerüljön családja asztalára.
Nehéz volt, de kitanulta a szakmát, hogy azután önállóan is végezhesse. Úgy ásta meg első kútját, mint aki tudja, hogy abból nemcsak vizet merítenek majd, hanem bizalmat is az ő munkája iránt. Lefelé ásott, hogy felfelé emelkedhessen általa. Kegyetlen dolog pedig a hideg sárban lyukat ásni. Folyómétere nyolc pengő, plusz egy liter pálinka. Az emberi jóindulat nem várt jeleként olykor pár fürt szőlő vagy egy görögdinnye, esetleg mesebeli két pogácsa, és kész a napi étkezés. A végső fizetség reményében boldog ásás naplemente után is.
A föld alá bújt, hogy a föld felett maradhasson. Sikerült is, mert kiteljesült meg beteljesült megbecsült munkásemberi rangja: Kútásó Nagy Sándor lett belőle, s ezzel meg is elégedett. Ha kútásás nem volt, akkor egyéb napszámoskodást vállalt, bármit ha kenyeret vehetett belőle. Távolabbra nem nézett. Inkább meghúzta magát, mint hősködött.
Aztán egyszercsak megváltozott ez az ember. Három nap kellett hozzá mindössze, és nem állhatott meg ember előtte, ha ő nem akarta. Villámló szeme parancsoló kényszer volt mindenki számára, akkortól kezdve.
Sejtelme sem volt a dolog lélektani mibenlétéről. Amikor erről faggattam, vállat vont és a német „fassen” K.u.K.-beli változatát használva azt mondta: „Valamitől nagy kurázsit faszoltam akkoriban.” Ez az „akkoriban” a második világháborúnak abban a szakaszában történt, amikor a Keletről jött front már Magyarországon hengerült keresztül.
Valamilyen parancsot adott neki a főhadnagy, és ő zsebre dugott kézzel hallgatta végig. Akkor sem húzta ki zsebéből a kezét, amikor a főhadnagy direkt erre adott parancsot. Pisztolyt rántott a főhadnagy, de Kútásó Nagy Sándor kezei még mindig zsebben maradtak. Eltette a revolvert a főhadnagy, hátat fordított, s azóta mindössze egyszer találkoztak.
Ismertem a főhadnagyot, ismertem Kútásó Nagy Sándort, de egyikőjük akkori érzéseit és gondolatait sem ismerem, legföljebb sejthetem. A főhadnagyét még találgatni sem próbálom, hiszen mondandóm szempontjából nincs jelentősége. Kútásó Nagy Sándorral viszont beszélgettünk a dologról későbben, s ebből vonom le azt a következtetést, hogy ő a hátráló német és magyar arcvonal őrjöngő légkörében megértett vagy megsejtett valamit a történelmi sorsfordulatból. Ettől kapott akkora kurázsit, hogy örök-paraszt létére szembe mert szállani az örökúrral, majd pedig arra is elszánta magát, hogy lelép az addig mindig lentlevők szorongatott szerephelyzetéből, és átlép egy új korba.
Nyolcán csatlakoztak hozzá, akik hazaindultak. Szó, előzmény nélkül parancsnokuknak tekintették, és követték. Amiként hazatérte után is természetes lett a helyi közösség nagyrésze számára, hogy Kútásó Nagy Sándort az elöljárók sorába emelje.
2.
Noha pár évvel idősebb nálam, együtt gyerekeskedtünk és közösen raktároztuk el idegeinkbe, amiket láttunk, meg hallottunk a felnőttek világából.
Az ő apja a Morta közelében levő, fallal körülvett vasöntödében dolgozott. Néha ételt vittünk neki, és kószáltunk a varázslatos világban. Roppant füstölgő katlanokat, csikorgó láncokat, kemencéket, iparvasutakat, kibányászott érchegyeket bámultunk meg. Bemerészkedtünk az öntödék fojtó légkörébe, és bámészkodtunk, ahol a megolvadt érc, meg ahol az izzó salak kiáradt. Csak akkor kotródtunk el, amikor a gépészek, fűtők, lakatosok, téglaégetők, ácsok, targoncások vagy egyszerűen görnyedt hátukkal cipekedők valamelyike ránk nem kiabált.
Inkább csak tisztességtudásból távoztunk, viszont bérfizetéskor valóban féltünk az ottani, felnőtt hangyabolytól. Miután ugyanis megkapták a bérüket, rögtön mosakodás után, vagy még előtte berúgtak a gyárat minden oldalról körülvevő kocsmákban, és ilyenkor durvák vagy még inkább veszedelmesek lettek bárki számára. Sajnos, rendszerint a saját családjuk számára is. Valaki egyszer azzal vette védelmébe őket, hogy napi tizenkét órai munkával keresik a pénzüket, hát joguk van, hogy le is nyeljenek belőle valamennyit. Ezzel én egyetértettem, de azért féltem tőlük.
Kútásó Nagy Sándor apja szakma nélküli munkásként dolgozott. Igazándiból paraszt volt, de csak egy holdon uralkodhatott, s az ottani gürcölésből nem élhetett meg a családja. Miután tízéves elmúlt, kimaradt Kútásó Nagy Sándor az iskolából, és a település melletti mészkőbányába járt dolgozni, ahol nyári szünidőben gyakran meglátogattam. Póznára akasztott ponyva árnyékában törték a követ. Szalmabocskorral vagy rongyokkal burkolt lábuk közé vettek egy-egy darabot, s addig ütötték, amíg apróbbakra nem repesztették. Akkor a kisebb darabokat verték porrá, miközben a lábuk összevissza sebesedett, a tenyerük hólyagos, véres, kérges, az arcuk, hajuk, szemük, szájuk, egész testük pedig szürke lett a portól. És persze a tüdejüket is teleszívták.
Azután valamiért bezárták a kőbányát, és Kútásó Nagy Sándor az egy hold szikes földet munkálta testvéreivel és anyjával, de leginkább egyedül, meg hordta szükség esetén, ha más testvére nem ért rá – az ételt az apjának. Nem sokáig. Baleset érte az apját, amibe bele is halt, és Kútásó Nagy Sándort nem vették fel a helyére, mert pereskedtek a gyárral s elveszítették a pert.
Maradt az egy hold föld, de leginkább az emberpiac, mert miután családokat alapítottak a testvérek, majdnem semmivé porladt a közös „vagyon”. így adódott a bajban a szerencse, hogy kitanulhatta a kútásó szakmát, majd jeleskedhetett is benne.
A háború befejezése után pedig magasba emelte a történelmi felhajtóerő, mint megannyi hozzá hasonlót.
3.
Csak járási szintű volt ugyan az a magasság, ahová ő emelkedett, de onnan is nagyot lehetett esni 1956 után, egy rosszindulatú minősítés következtében. Minthogy kútásásra úgyszólván megszűnt az igény, s a helyi mezőgazdaság sem kínált megélhetést, hát azok sorsa lett az övé is, akik az ország ipar nélküli tájairól ingáztak a fővárosba, amely szinte korlátlanul nyelte a segédmunkásokat. Ház-, meg útépítéseknél, kanalizációnál, közlekedésnél és még megannyi helyen kellett a nyers fizikai erő, mert Budapest fuldoklott a korszerűtlen ipari termelőhelyektől, amelyekben akkori hozzáértők szerint olcsóbb volt segédmunkást foglalkoztatni, mint a termelőeszközöket korszerűsíteni.
Lengett az ember-inga. Valamennyi budapesti pályaudvar spongyaként szívta-eresztette a munkásvonatokat. Úgy működtek a pályaudvarok, mint rendeltetésellenes tüdők: friss energiákat leheltek szét hét elején a fővárosban, hét végén meg az elhasználtat szívták vissza. Lustán mozgó, kopott vonatszerelvények legurították az emberárt az Alföldre, a keleti részekre, ahol újratelítődtek, s következő hét elején megint felvontatták az építőmunkásokat.
Ennek a spongya-műveletnek a részeként jött-ment Kútásó Nagy Sándor is. Otthonhagyott szakmája helyett mindenáron motorszerelést akart kitanulni, de ahol megtanulhatta volna, oda nem kellett, ezért végül is a kőművesség tudományában lett papírral is igazolt szakember.
A hetenként ingázó munkástömeggel együtt a Pesten töltött munkahét alatt munkásszálláson lakott ő is. Az itteni pihenés keservesebb volt, mint a nappal végzett munka. Kútásó Nagy Sándor ugyanis vagy már az anyja hasából hozta a hajlamot, vagy közéleti-politikai szereplése során szedte össze, akár egy járványt – a művelődni vágyást. Eljutott ő ilyen-olyan fejtágítókra is, de az igazi vágyakozás az olvasás iránt fejlődött ki benne. Amelyik este nem olvashatott néhány oldalt, kárbaveszettnek érezte a napját. Márpedig lefekvés után hamar villanyoltást kiabáltak a többiek s félre kellett dugni a kezéből a könyvet. Kiügyeskedte, hogy csereberék nyomán ablak melletti, felső vaságyra kerüljön, s az utcai lámpák fényénél vaklált, amíg tudott, de a rendelet előírása szerint éjfélkor fél erőre kapcsolták az utcai világítást s attól kezdve nem láthatott olvasni.
A véletlen összehozta egy olyan emberrel, aki „kultúros” volt egy másik munkásszálláson, s odavitte Kútásó Nagy Sándort. Ennek fejében viszont annyi társadalmi munkát sóztak a nyakába, aminek következtében továbbra is kevesebbet olvashatott, mint szeretett volna. Megszerette viszont a társadalmi megbízatások többségét. Legszebbnek érzett, ámde legterhesebb megbízatása volt, amely így hangzott: magas- és mélyépítési ipari szakmai bizottság csoportvezetője. Néhány társával rendszeresen ellenőrizte, hogy az okleveleket szerzett fiatalok megfelelő munkát kapnak-e, milyen a keresetük és biztosított-e a szakmai továbbfejlődésük? Reggel fél 7-től délután fél 5-ig az állványokon dolgozott mint kőműves, azután este 11-ig járta az építkezéseket, munkásszállásokat. Ahol szükség volt rá, ott hadakozott, jegyzőkönyvezett, csatázott a vállalati vezetőkkel – s egyszer csak eljött az idő, amikor szédülni kezdett az állványokon. Az önpusztító hajszában leromlott a szervezete, megroncsolódtak idegei. Barátjává lett főnöke, a „kultúros” belátta, hogy nem bírja Kútásó Nagy Sándor a tempót. Vagy a kőművességet, vagy a társadalmi munkát kell abbahagynia.
Érdemei elismeréseként munkásotthon-igazgatóvá nevezték ki. Gyönyörű évek jöttek. Itt is annyi terhet vállalt, hogy roskadozott alatta, de fogcsikorgatva is időt szakított arra, hogy érettségi bizonyítványt szerezzen. Igaz, négy év helyett hét évig tanult érte, de eljött a diadal napja.
4.
Még gyerekkorunkban történt egy olyan alkalommal, amikor ételt vittünk apjának, hogy a poros dűlőúton, amelyen általában vézna, rongyos parasztnépekkel és elgyötört jószágaikkal találkozhattunk – csengős hintó száguldott el mellettünk. Négy deres volt elé fogva, amelyek bármelyike többet ért, mint a közelben s távolban görnyedő-izzadó parasztok meg kőtörők együttes vagyona. A hintóbán két szép leány ült, szalagos, tollas kalapokban, tarka napernyők árnyékában, meg egy daliás fiatalember, akinek vakító gombok csillogtak a katonatiszti egyenruháján. Kövér kocsis ült a bakon, kék selyem ingujjban és bársonyzekében.
Igazán derűs volt a látvány, amiként a hintóbán utazók is azok voltak. Csak a kocsis kiáltott ránk mérgesen, és ostorát is emelte, mert nem állottunk elég gyorsan félre az útból. Én azért nem sértődtem meg, mert az egyik ifjú hölgy, akiről tudtam, hogy a mortai földbirtokos lánya, régóta kedves volt a szívemnek. Sándor barátom viszont rosszallóan bámult az elporzó jelenség után. Harciasán védelmembe vettem a szép leányt, aki nem tehetett a kocsis gorombaságáról.
Későbben, már érettségizett korában, többször felidéztük ezt a jelenetet Sándorral, és elnézést kért, amiért sértőn szólt akkori szerelmemről, miközben oktatón adta elő, hogy semmi kifogása nem volt őneki a lány szépsége, ruházata meg hintója ellen, ha az önmagában létezett volna. De a környezet nyomorúságos emberi látványával összehasonlítva, igenis, elítélendő az ilyenfajta különbség ember és ember között. Tréfálkozva mondogattam, hogy az emberek csak születésük napján egyenlők, másnap már nem azok, s ez így van, amióta világ a világ, de ő erre azt dünnyögte: lehetne és lesz ez majd másképpen is. Szándék és értelem kell a változtatáshoz, s akkor elkövetkezik.
5.
Az elmúlt hetek egyik estéjén telefonált, és fontos megbeszélésre invitált. Érdeklődésemre, hogy mégis, miről kíván tanácskozni, azt mondta, hogy munkásklubot akar szervezni Budapesten. Ha már mindenkinek van klubja, miért ne lehetne a munkásoknak is. Méghozzá azoknak, akik a keleti részekről még mindig jövögetnek, hátha kell a munkaerejük, s akár kapnak, akár nem, a pályaudvaron és környékén ténferegnek napokig. Ezeknek próbál alkalmi otthont létrehozni, s ehhez kérné a segítségemet, ha el nem hárítom, ha az övéhez hasonlóan bennem is megvan hozzá a kurázsi…
Hívtam, hogy jöjjön a lakásomra, és ott beszéljünk a dologról, de elhárította meghívásomat, s minthogy ismerem csökönyös természetét, nem erőltettem, hanem valami kávézót vagy borozót ajánlottam találkánk helyszínéül. Ezt is elhárította, mondván, drágák az ilyen helyek őneki, és rólam is tudja, hogy nem vet fel a pénz, hát elégedjek meg a Keleti pályaudvar csarnokával.
A megbeszélt időben ott is voltam, de órányi jövés-menés után sem leltem rá Kútásó Nagy Sándorra, ezért hazamentem. Amíg az állomáson keresgéltem, zavartan közelébe lépkedtem néhány betonon, vagy lócán kuporgó embernek, hátha őrá bukkanok, mert esetleg várakozás közben elpilledt. Esztendővel korábban találkoztunk utoljára s akkor megtudtam, hogy nyugdíja mellé Pestre jár jövedelmet pótolni.
Ismét az emberpiac, az alkalmi, a legsilányabb munka. Úgy alszanak az utcákon, hogy fedél sincs a fejük felett. Alszik talán valahol Kútásó Nagy Sándor is a hajléktalanok egyikeként, s álmodik a munkásklubról, amihez kurázsi kell, pláne mostanában. Legalább akkora, mint gyerekkora idején az emberi egyenlőtlenségen változtatni akaróknak. Volt is erre egy kísérlet, de azóta elaludt, vagy talán meg is halt, esetleg csupán tetszhalottként szunnyad az idegekben a hozzávaló „kurázsi”.
Pár nap múltán ismét telefonált, és mentegetőzött, amiért elmaradt a randevúnkról, de nagy esemény történt vele. Igazság szerint arra is vállalkozik, hogy csomagot cipel a taxikhoz vagy a várakozó magánautókhoz, és a találkánk estéjén éppen akadt egy szállítani való bőrönd. És képzeljem: annak a katonatisztnek a bőröndjét vitte, aki hajdanán pisztolyt fogott rá! Felismerte a hozzá hasonlóan megvénült főhadnagy, barátságos volt, és jó nagy borravalót adott, amit pedig ő nem nézett volna ki belőle.
Én meg Kútásó Nagy Sándorból nem néztem volna ki, hogy élete vége felé éppen az előtt hajbókol és annak hálálkodik, akivel szemben élete kezdetén keményen állott a sarkára. Lehet, hogy már Kútásó Nagy Sándorban is megkopott a hajdani kurázsi? Bizony a szegénység nagy idomító: nemcsak megaláz, de alázkodásra is megtanít.
Újabb találkozóra nem hívott Kútásó Nagy Sándor. Minthogy ő nem tett róla említést, nem kérdeztem rá tapintatból: akar-e még munkásklubot szervezni, vagy elhamvadt benne a szándék? S ha elhamvadt – a hamu alatt maradt-e kevéske parázs?
„Én Istenem, jó Istenem”,
se kenyerem nincs, se szenem;
e dermesztő, tömény télén:
csak a gondom töméntelen.
„Én Istenem, jó Istenem”,
élni sincs már kedvem nekem;
ágyam bontom? ágyam vetem?:
magam csak könnyel etetem.
„Én Istenem, jó Istenem”,
add meg nékem is ételem,
s napi kosár fám és szenem;
vedd el immár én-szégyenem…
„Én Istenem, jó Istenem”,
Ki vagy nekem embertelen
világunkban az Értelem:
engedd hittel megértenem
– „én Istenem, jó Istenem” –:
sorsom poklát mért szenvedem
e dermesztő, tömény telen
elárvultan és védtelen…?
„Én Istenem, jó Istenem”,
hogy Múlt s Jövő s kínzó Jelen
együttese rég lelkemen:
hunnyad, hamvad én életem,
„én Istenem, jó Istenem”…
S becsukódna már a szemem;
de úgy kell itt lélegzenem,
hogy szikrázzon lélek-szenem…!
„Én Istenem, jó Istenem”,
nincstelenben a Mindenem,
mint akarod, ám: úgy legyen…!
Íme, imám és ámenem…
1996
„Sorsa feléli a léleknélküli földi halandót” – mondta
egy öreg embeR
Zöngő méhese kaptárainál valamelyik nyáron, kifelÉ
Eregetvén kertje eleven csillagait. A bárányfelleges
égeN
Ragyogó Nap, mint isteni méh tűzött fullánkjaival
rögE-
Erjedt földek ágyásaira. – Aztán elmondta a többit
a homloK,
Törten remegő, de tiszta tekintet, és lett egyre öregebB,
Esztendeinek többszörösét vetítő vén az az ember, befelÉ
Tántorgó bölcs, tán ókori titkok bölcse; s lett úgy
hirtelenében egy másféle világnaK
Túlságosan is fiatal hírnöke, krisztusi Gyermek is egyben
ki Ember elÉ
Eljuttatni igyekszik mindazt, ami szép és égi-magasztoS…
Látta, hogy értem szavak nélkül is Ot, és úgy, ahogy
értenI
Idegen még sose értette, és lett Ő évei terhével is a
vállán: boldoG…
Lassan már alkonyodott, és megszólalt ismét az öreg, mint
eleven árnY,
Lobogásoktól tisztult parazsa Tűznek, mit szürke hamU
És korma salaknak el nem fedhet látó szem előL
Soha többé: „A lélek, a nagy lélek azonban, drága barátom,
mely röptét bennünket valahovÁ
(Egeken túlra talán?), van úgy, hogy táltosi hévvel töri
tüzes szekerébe emberi sorsa vad csikajáT;
Nemesülvén így: meg nem halhat benne a Szellem, a boldogítÓ;
Düböröghet ellene minden eltipró Hatalom: ereje végül is
megszabadít a GonosztóL.”
(Mert I. E. szereti Füst Milánt; s mert nyolcévnyi „elfektetés” után verseim kiadását vállalta.)
Mostanában nehezen alszol el, csak forgolódsz gyűrött fekhelyeden, majd elcsendesedsz, és számlálgatod magadban a felejthetetlen felejteni valókat. Aztán falnak fordulsz, és hallgatsz; és kihallod rendetlenkedő szíved kalapálásából, hogy milyen üllőre is fektetett rá ez a keserves élet…!
Szikra pattan, hamu alatti parázs az öreg kályhából. Oda se figyelsz már, de látod mégis a szén lelkének csillagos röptét, mely belevész a kulimász-fekete éjszakába…
S olykor úgy hallod, mintha csöngetnének, de csak a csontod hallucinál, csak az elmúltakból berreg elő a Hang; s talán a régi-régi kavicsos rámpa felől, ahol is két ujjad elvesztetted…
Agyad mellett könyvek, újságok; teleírt meg üres papírlapok: csonkított életedből teljességet ígérő töredékek. De rád se figyel ez az ördögforgatta, szamárfüles világ…! Kit érdekel, hogy Lámpásoddal emberi sorsok vájataiban is világítasz…?
És mégis:
Tolonganak eléd tájak és arcok, és ősök végtelen karavánja indul el benned valamiféle megálmodott Kánaán felé; és tengerek morajlását és hegyek dübörgését hallod szakadatlan…
S mintha melletted ülnék, aképpen látom:
Fekszel szemközt az otthoni tapétás téglafallal, és homlokod legalján az a két szárnyalakú dudor, akár a görög vagy római isteneké: plasztikus remeke immár a maradandóságért feszengő, Legvégső Akaratnak.
1984
Nyugodj meg, Sándor, itt a Kánaán:
helyet foglal a jognak asztalánál
mindenki már, a jogfosztókat is
beleértve, sőt, ők ülnek a díszes
asztalfőn, és a bőség kosarából
– amit nyolc év alatt csúnyán lenyúltak –
egymást kínálgatják szívélyesen,
az asztalvégre szorultaknak egy
fügét se lökve – legföljebb mutatva.
Nyugodj meg, Sándor, hisz nem fog a húrok
pengetéséhez senki könnyelműen,
de felelősséggel eltelve sem,
hisz nincs értelme pengetni a húrt,
csak túlfeszíteni, hogy pattanása
riassza legalább a milliókat –
szép zengését már úgyse hallanák meg.
Nem ámíthatlak: hamis ige testté
csak úgy lesz, hogy a lelket elveszejti,
mert – láthatod – a szellem napvilága
ugyanúgy kerüli a palotáknak
ablakát, mint a kunyhókét, imigyen
demonstrálván a demokráciát – s még
a Tisztelt Ház ablakán sem ragyog be.
Ahogy elnézem: ott a legkevésbé.
Lehetsz-e büszke arra, hogy
az „elnyomottak, összetörtek,
magyarok és nem-magyarok”
immár csupán jajdulva jönnek,
s nem fegyverkezve? A veszett
fejsze nyelét szorítja mind, a
cséphadarót, kaszanyelet
többé egyikük sem szorítja.
Cséphadaró és kaszanyél
amúgy is múzeumi tárgy már,
a földmunkás örül, hogy él,
igazáért már rég nem ágál,
sunyit, mint századokon át,
kenyeret és hagymát ebédel,
mint hajdanán. S ennek okát
ma sem képes felérni ésszel.
A szolga-népek Bábele
most föl nem ébred, szinte holt már.
Lehetsz-e büszke erre te,
ki tót summások sarja volnál?
Inkább pirulnod illenék.
Pirulj – s talán megment a szégyen,
ha bús koldusok seregét
látod Csaba hada helyén fenn.
Egy tavaszi reggelen, amikor szikrázva sütött a nap a Róma környéki dombok szőlő- és olajfaültetvényeire, a platánok lombjai alatt fehérlő villák márványoszlopaira, és a távolban kéklő Albanói-hegyek körvonalai halványan remegtek a felszálló párában, gyaloghintó imbolygott az egyik domboldalon. Négy markos rabszolga cipelte a vállán, napernyője alatt középkorú, sovány férfi ült. Mereven előrenézett, tekintetét nem vonzotta a mellette elúszó olajfaligetek és szőlőskertek látványa. Szemét lehunyta, mintha nem akarná látni az unalomig ismert tájat, inkább a gondolataira figyelne.
Arra riadt föl, hogy a gyaloghintó előrelendül, meg kellett kapaszkodnia az ülőpárnák mellé szerelt fogantyúban, nehogy a félmeztelen, izzadt hátú rabszolgák közé zuhanjon.
Kiáltozás hallatszott, azután az éles kanyar mögül fölbukkant egy nagyobb és díszesebb gyaloghintó, amelyet nyolc rabszolga vitt, egy pedig előtte futott, és hangos kiáltásokkal követelt szabad utat a számára. Ez is nyitott volt, a benne ülő kövérkés, tejfehér bőrű férfi türelmetlenül intett a kezével, és kiáltott is valamit, talán azt, hogy a rabszolgák folytassák az utat, s ha nem áll félre, söpörjék el az útból a másik gyaloghintót, de ők bizonytalanul toporogtak, hiába voltak kétszer annyian, mint a kisebbik gyaloghintó cipelői, nem akartak csetepatéba keveredni, vállukon a súlyos teherrel.
A lefelé haladó gyaloghintó utasa előrehajolt, megdörzsölte a szemét, és felkiáltott: – Porphyrius Quirinus! Hálát adok az Úrnak, hogy ismét láthatlak!
Az aranyozással és vörös bársonnyal díszített másik gyaloghintóbán ülő férfi óvatosan körülnézett, mintha arról akarna meggyőződni, látja-e valaki a találkozásukat, azután szélesen elmosolyodott.
– Sulpicius barátom! – kiáltotta. – Jupiterre! Sulpicius Laenas személyesen!
Parancsára a nyolc rabszolga óvatosan leengedte a földre a gyaloghintót.
Ugyanezt tették a másikat cipelő rabszolgák is, a két férfi pedig kiszállt, és szertartásos csókkal üdvözölték egymást.
– Lám, minket csak a véletlen vezet egyazon útra – mondta Sulpicius Laenas, és megcsóválta a fejét, mintha most sem akarná elhinni, hogy valóság a találkozásuk.
A másik férfi gyanakodva összevonta a szemöldökét, egy pillanatig a szavak rejtett értelmét kereste, de Sulpicius Laenas öröme olyan őszintének látszott, hogy gyorsan megenyhült.
– Sohasem látlak Rómában – mondta. – Hogy megy a sorod?
– Kiköltöztem ide a dombok közé, és boldog vagyok. Nincs zaj, nyüzsgés, elfelejthetem ennek a bolond világnak a bajait. Szerényen élek, de azért nem panaszkodhatom.
– Amikor eltávoztál a hivatalodból, aggódtam érted – felelte Porphyrius Quirinus. – Üzentem is, hogy számíthatsz rám, ha segítségre van szükséged, de te visszautasítottad, pedig lett volna mód…
– Nem visszautasítás volt az – felelte a másik –, jólesett, hogy felkínáltad a segítségedet, de nem élhettem vele. Meg kellett volna tagadnom a hitemet…
– Jupiterre! – kiáltotta Porphyrius Quirinus bosszúsan. – Mi az, hogy megtagadni a hitedet? Hiszen aki Rómában Constantinus uralkodása óta hivatalt viselt, legyen az bármilyen szerény is, annak meg kellett keresztelkednie. Most pedig, amióta kegyes urunk, Julianus, akit az istenek sokáig éltessenek, helyreállította a világ természetes rendjét és az ősi vallás uralmát, ledobjuk a názáreti ránk kényszerített hitét, mint egy rossz tógát, és ugyanúgy élünk, mint őseink éltek évszázadokon át, dicsőségben és gazdagságban.
Porphyrius Quirinus kövérkés arca kivörösödött, a halántékáról elindult egy izzadságcsepp, de eszébe sem jutott letörölni. A nap mind magasabbra emelkedett, sugarai égetőbbek lettek. – Hová indultál, barátom? – kérdezte egy pillanatnyi szünet után Porphyrius Quirinus, és már nyoma sem volt a hangjában az iménti lelkesültségnek.
– Egy kereskedőhöz megyek, akitől korsókat akarok vásárolni…
– Szegény Sulpiciusom! Nagy kár, hogy ilyen dolgokra kell fecsérelned az idődet. Lám, ha nem vonulsz vissza duzzogva ide a latiumi dombok közé a világ végére, most nem kényszerülnél olyan dolgokat intézni, amelyek a szolgákra tartoznak.
– Szívesen teszem – felelte Sulpicius Laenas. – Ha nincs is annyi szolgám, mint korábban, azért nem élek rosszul, és a házam sem a világ végén áll. Kocsin két óra alatt Rómába érhetek.
– A korsók megvárnak – mondta egy hirtelen ötlettől föllelkesülve Porphyrius Quirinus. – Látogass meg! Nem lakunk távol egymástól, és te már több mint egy éve nem jártál nálam. – Majd látva a másik habozását, rábeszélően hozzátette:
– Régóta készülök, hogy beszéljek veled, de sajnos, a mostani változások közepette nem volt rá időm. Ám ez a találkozás nem lehet véletlen. Jupiter akaratát kell látnom benne… – Észrevette, hogy a másik arcán egy kis gúnyos mosoly fut át, hát bosszúsan elhallgatott, de folytatta is azonnal, mintha mi sem történt volna.
– Be kell vallanom, hogy a beszélgetés, amelyet terveztem, nem is csak az én ötletem… Sokan emlékeznek még rád, és szívesen fogadnának, ha visszatérnél.
– A másik szólni készült, de leintette. – Várj, tudom, hogy a hited… mondtad az imént… de gondolj a köz érdekére! Most itt új világ épül, egy jobb világ, és szükség van minden tehetséges emberre.
Sulpicius Laenas mosolyogva megrázta a fejét. – Már döntöttem, és a döntésem végleges.
– Azért még meglátogathatsz, és meghallgathatod, amit mondani akarok. Ülj mellém, legalább útközben is beszélgethetünk. Az embereid majd követnek minket.
Beszálltak Porphyrius Quirinus széles gyaloghintójába, amelyet a nyolc rabszolga a vállára emelt.
– Julianus Caesar, akit az istenek ajándékozzanak meg a lehető leghosszabb élettel, belátva, hogy a kereszténység ötven éve csak hanyatlást hozott a birodalom számára, elhatározta, hogy visszaállítja a rendet, amely évszázadokig nagyságot és dicsőséget hozott Rómának. A keresztény képzelgések helyett most a realitások uralma következik. Elég a világmegváltó eszmékből, jöjjön végre a józan ész uralma!
Hirtelen elhallgatott, és a társára nézett, de annak az arca nem mutatott érzelmeket.
– Mondd, Sulpicius – kezdte újra kérlelően –, mi történt veled? – S amikor az a váratlan kérdésre csodálkozva feléje fordult, folytatta: – Hogyan lehetséges, hogy még mindig nem látod: a kereszténység halott! Hiszen te művelt római vagy! Hogyan dőlhetsz be a zavaros zsidó okoskodásnak?
– Magad is keresztény vagy – felelte csendesen Sulpicius Laenas.
– Csak voltam! – Porphyrius Quirinus olyan lendülettel emelkedett föl az ülőpárnákról, hogy a gyaloghintó megbillent alatta, a barátja vállába kellett kapaszkodnia, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Beláttam, hogy a kereszténység illúzió, zsidó halászok és kézművesek képzelgése egy tökéletes világról, rabszolgák álma az egyenlőségről! De az emberek közötti egyenlőség lehetetlen. Maguk a halhatatlan istenek teremtettek urakat és rabszolgákat, és ez mindig így lesz, amíg áll a világ, másképpen nem is lehet. Bevallom, egykor magam is érdeklődéssel fordultam a kereszténység felé, de beláttam, hogy tévedésen alapszik. Amit hirdet, az megvalósíthatatlan. Most arra gondolsz, miért nem beszéltem erről korábban. Nos, azért, mert Constantinus óta, mint már említettem, és te is igen jól tudod, csak keresztények tölthettek be hivatalt, én pedig a közéletben akartam tevékenykedni. Meg kellett hát alkudnom a körülményekkel, de belül mindig megmaradtam a régi hit hívének. Amit lehetett, meg is tettem, hogy a keresztények ne tudjanak mindent lerombolni a világban és az emberek lelkében. Ezért nem is bíztak bennem igazán, szinte üldöztek…
Sulpicius Laenas elmosolyodott, de azonnal vissza is tért a komolysága, amikor észrevette a másik sértődött arckifejezését. – Bocsáss meg, barátom! Eszembe jutott, hogy milyen üldözést szenvedtek a keresztények, és mi volt a te „üldöztetésed”.
– A régi császárok valóban követtek el hibákat, Nero és Diocletianus keresztényüldözése kegyetlen és értelmetlen volt, sőt: célszerűtlen is, hiszen csak erősítette a kereszténységet. De ők a maguk módján mégis Rómát akarták védeni, a római szellemi és erkölcsi értékeket óvták az idegen eszmeáramlatok ellen, amelyek lefegyverezték, védtelenné tették Rómát a barbárok elleni küzdelemben. Én hiszem, hogy te jó római vagy, ezért nem értem, hogyan lehetséges, hogy mindezt nem látod. A keresztények fanatikusak és műveletlenek, gyűlölik a római kultúrát. – Egyszerre fölemelte a kezét, és hangosan szavalni kezdett:
Tó közepén áll szomjan s éhen az almafa alján
megremeg, és ajkán fölcserepedzik a szomj.
Nagy levegőt vett, mintha folytatni akarná, de nem jutott eszébe a következő sor. – Látod, még emlékszem a versedre, amit Xéniához írtál harminc évvel ezelőtt. Tantalus kínjaihoz hasonlítottad a vágyadat, amelyet iránta érezték – Sulpicius mosolyogva hallgatott, hát folytatta egy pillanatnyi szünet után. – Hogyan lehetséges, hogy te, aki magad is elmélyedtél ebben a kultúrában, sőt gyarapítottad is, szót értesz analfabéta rabszolgákkal és munka nélkül lézengő proletárokkal?
– A kereszténység nem tesz különbséget…
– A különbség akkor is létezik!
– Meg kellene szűnnie.
– Hiszed, hogy ez lehetséges?
– Egyszer biztosan…
Porphyrius Quirinus megcsóválta a fejét. A gyaloghintót cipelő rabszolgák elhaladtak egy hosszú téglafal mellett, majd súlyos, vasalt kapuhoz értek, amelynek kitárt szárnyai között a csapat bevonult egy szépen gondozott kertbe. A fák lombjai között alacsony, oszlopos villa fehérlett. Az árkád alól rabszolgák futottak elő, és kisegítették őket a gyaloghintóból.
Porphyrius Quirinus bevezette a vendégét egy karcsú oszlopokon álló nyitott csarnokba, ahol alacsony asztal mellett heverőszékek álltak. Rabszolgák kézmosóedényeket és puha vászontörülközőket hoztak, azután gyümölcsöstálakkal és falernumi borral teli korsóval és kelyhekkel rakták meg az asztalt.
A házigazda és vendége ledőltek a heverőszékekre, azután Porphyrius Quirinus elküldte a rabszolgákat, és megparancsolta, hogy senki se zavarja őket.
A beszélgetés azonban nehezen indult újra. Sulpicius Laenas egy szárított fügét rágcsált, és a kert távolabbi sarkában hajladozó rabszolgákat figyelte. Arra riadt föl, hogy vendéglátója az asztalon áthajolva teletölti a kelyhét, és magasra emeli a sajátját.
– Adják a halhatatlan istenek, hogy visszatalálj az emberek közé!
– Hiszen az emberek között vagyok – mosolygott Sulpicius Laenas.
– Nem igazán! A tehetségeddel sokkal többre vagy hivatva! A mostani változások megnyitják az utat a jó szándékú, okos emberek előtt. Julianus Caesar elhatározta, hogy megbízható, hű emberekből olyan csapatot gyűjt maga köré, amely képes véghezvinni a birodalom újjáépítését a romokból a kereszténység ötvenéves uralma után. Most szédületes karrierek indulnak, barátom! Vége a szemforgató keresztény egyszerűségnek és egyenlősdinek! Olyan világ jön, amelyben nem a közösségi elv uralkodik, nem kell lelkiismeretfurdalást érezni, hogy vannak szegények és nyomorultak. Az erősek és az életrevalóak uralma következik, hiszen ők tartják fönn a birodalmat. Belőled is bármi lehet, csupán el kell hagynod a nevetséges keresztény szertartásokat, el kell felejtened a nyelvezetet, amelyen a keresztények beszélnek. Olyan nagy áldozat ez? És cserébe szenátor lehetsz vagy kormányzó valamelyik virágzó tartományban, esetleg adóbérlő, vagy bank nyitására kaphatsz kizárólagos engedélyt egy gazdag városban!
– Hogyan nyithatnék én bankot? – nevetett Sulpicius Laenas. – Hiszen éppen csak annyi pénzem van, amennyiből szerényen megélek.
A házigazda legyintett.
– A császári kincstár folyósít neked kölcsönt, és ha hasznosan tevékenykedsz a birodalom érdekében, elérheted, hogy vissza sem kell fizetned. Irtózatos lehetőségek állnak most az okos emberek előtt, barátom! Milliárdos vagyonok keletkeznek a semmiből néhány hónap alatt, üstökösként felívelő karrierek tanúja lehetsz! Miért nem szállsz be ebbe a hajóba, Sulpicius? Miért ragaszkodsz idejétmúlt eszmékhez? Mások törik, tapossák egymást, hogy bejuthassanak oda, ahová téged tárt ajtókkal várnak, és csak néhány gesztust kérnek cserébe.
Sulpicius Laenas megcsóválta a fejét. – Én alapvetően hűséges természetű ember vagyok, Porphyrius. Hűséges a családomhoz, a városomhoz, a hitemhez… Arra a kis időre, ami még hátravan, már nem akarok változtatni.
– A hűség halott eszmékhez és hitekhez, ne vedd ezt rossz néven tőlem, több évtizedes barátságunk jogosít rá, hogy kimondjam, ostobaság, Sulpicius. Azt hiszed, hogy a világ tisztel a hűségedért és a rendíthetetlen hitedért, pedig csak megmosolyognak.
– Nem a világ elismeréséért teszem.
– Hanem a lelked üdvéért, hogy halászokkal, kézművesekkel meg rabszolgákkal légy együtt a keresztény paradicsomban? Hogy az úgynevezett utolsó ítéletkor a földi életben véghez vitt tetteidet ugyanúgy ítéljék meg, ahogy bármely rabszolgáét, a fórumokon lebzselő proletárét vagy utcanőét? Ezt magad sem gondolhatod komolyan, Sulpicius!
– Nem ez a lényeg… Úgy beszélsz, Porphyrius, mintha sohasem hallottál volna a keresztény tanokról. Pedig azokban nevelkedtél.
– Rákényszerítettek, hogy sok zavaros sületlenséget megtanuljak, de igyekeztem elfelejteni, és szerencsére sikerült…
– Csak arra lehetsz büszke, amit tudsz, arra nem, amit nem tanultál meg, vagy elfelejtettél.
– Szavak… szavak… – Porphyrius Quirinus bosszúsan legyintett.
Súlyos csend szakadt közéjük, sokáig egyikük sem szólalt meg. Végül Sulpicius Laenas kissé fölemelkedett a heverőszéken.
– Indulnom kell – mondta bizonytalanul. Látszott, hogy szeretné feloldani a feszült csendet, de nem tudja, hogy mit mondjon.
Porphyrius Quirinus elmosolyodott. – Ne menj el így, barátom! Fájna nekem, ha a szívedben nehezteléssel távoznál.
– Szó sincs neheztelésről. Csupán beszélgetünk, és mindketten ragaszkodunk az elveinkhez.
Porphyrius Quirinus szeme összeszűkült. A másik már bánta, hogy az elvekhez való ragaszkodásról beszélt.
– Azt tanácsolom, barátom – mondta szárazon a házigazda hogy ha ilyen makacsul kitartasz bukott eszmék mellett, rejtsd el jobban a ragaszkodásodat. Mert igaz, hogy kegyes urunk, Julianus Caesar, akit a keresztények gúnyosan hitehagyottnak neveznek, s akit Jupiter hosszú élettel ajándékozzon meg, csupán eltávolítja a bukott eszmék túl makacs követőit a birodalom vezető posztjairól, de nem üldözi őket, miként azt a régi császárok tették, sőt tette azt Diocletianus még alig hatvan évvel ezelőtt is, ám az idők változhatnak. Az isteni Caesar arra a meggyőződésre juthat, hogy a keresztények veszélyesek a birodalomra, vagy ha lelke megtér az alvilágba, jöhet egy türelmetlen császár, aki nem lesz olyan megbocsátó a keresztényekkel szemben, mint ő.
Sulpicius Laenas ismét elmosolyodott, s ez a gyakori mosoly egyre jobban boszantotta a házigazdát. Valami fensőbbséges elnézést látott benne.
– Én nem akarok mártír lenni – felelte a vendég –, de már eleget éltem ahhoz, hogy a halál ne rémítsen meg.
– A lassú kínhalál mindenkit megrémít – vetette ellene Porphyrius Quirinus. – Nem volt még részed igazi szenvedésben, ezért nem tudhatod, milyen a fájdalom, ha olyan ember okozza, akinek ez a mestersége.
– Nem tudom, hogyan viselném el – felelte Sulpicius Laenas –, nem is szeretném megtudni, de aki szabad akar maradni, annak le kell győznie a félelmét.
– Megint csak szavak… nagy szavak! – fakadt ki most már leplezetlen ingerültséggel a házigazda. – Ehhez értenek a keresztények!
– Meghalni is tudtak, ha kellett.
– Mert fanatikusok! Meghalnak, hogy elnyerjék az üdvösséget, az örök boldogságot. – Megvetően legyintett. – De az uralmuk alatt lehanyatlott Róma. Hittételeken vitatkoznak, kiátkozzák egymást néhány szó miatt, de képtelenek megszervezni az állam működését. Szegénység és élelmiszerhiány kísérte végig az uralmukat az elmúlt ötven évben. Azt mondták, új világot hoznak, de amit hoztak, arról kiderült, hogy nem működőképes. Sokan felszabadították a birtokaikon dolgozó rabszolgákat, és földet adva nekik colonusokká tették őket, de nem számoltak az emberi természettel. Azt hitték, ugyanúgy dolgoznak majd, mint rabszolgakorukban. De nem volt, ami munkára ösztönözze őket, hát nem is dolgoztak, vagy éppen csak tessék-lássék tették a dolgukat. Ösztönzés nélkül nem megy, s van-e jobb ösztönzés, mint a felügyelő korbácsának csattogása a rabszolga háta mögött, vagy a hátán? Tönkretették a birodalmat, most kezdjük újjáépíteni a romokból. Te pedig félrevonulsz, a hitedhez való hűséget emlegeted, és mintha nem is a birodalom polgára volnál…
Elfulladt a hangja, s hiába lengedezett hűvös szellő a csarnok oszlopai között, ismét megjelent a verejték a homlokán.
– Sajnálom, hogy felizgatott ez a vita – mondta Sulpicius Laenas. – Bocsáss meg, ha visszaéltem a vendégbarátsággal. Most már igazán mennem kell.
– Bízom benne, hogy nem volt hiábavaló az eszmecserénk – felelte erőltetett mosollyal Porphyrius Quirinus. – Talán hozzájárul ahhoz, hogy egyszer, még idejében, megváltozik a véleményed, és visszatalálsz… – Hirtelen nem jutott eszébe, hová is kellene visszatalálnia Sulpiciusnak, hát a mondat befejezése helyett intett egy rabszolgának, és megparancsolta, hogy hívják oda vendége gyaloghintóját.
A közeli nagy platánfa alatt hűsölő rabszolgacsapat megjelent a gyaloghintóval. Porphyrius Quirinus a csarnok lépcsőjéig kísérte a vendégét.
– Élj boldogan! – mondta búcsúzóul. – A hallhatatlan istenek legyenek kegyesek hozzád!
– Isten áldjon! – felelte Sulpicius Laenas. Egy kissé előrehajolt, készen arra, hogy a szokásos baráti csókkal búcsúzzon vendéglátójától, de az mozdulatlanul állt, hát ő is csupán egy intéssel vett búcsút tőle.
belváros: új épületek a következő századok műemlékei
márványoszlop művakolat tükörablak rézkupola stb – – –
mögötte két utcával: romos házak: ázott
dohos tégla-hányások vert falak
korából kiesett vagy eltévedt pannon táj
(megromlott múlt-konzervek lakóház-dobozai)
e KÉT VALÓSÁG között
tér-szakadék
idő-skizofrénia
belváros: homo sapiens és homo ludens variációk:
sétálók és jótállók
árusok és árulók
mögötte két utcával: feltételezhetően egyéb vegetációk:
őslakók és kilakoltatottak
belátók és kilátástalanok
e KÉT VALÓSÁG civilizációi: a kultúrák párhuzamosai
a végtelenben sem találkoznak
tekintet-távcsövek pásztának
itt is – ott is
a bizalmatlanság hangtompítós fegyverei kibiztosítva
Ígérem jó leszek,
s óvlak majd, ahogy pici bogarat
oltalmaznak az alkonyaiban
összehajtó virágszirmok…
De…
ígérem rossz is leszek.
Nehézzé sebzem majd napjaid,
hogy fájjon az, hogy létezem.
Ígérem szeretlek,
ahogy pipacsmező szereti
pirosságát és a csöndet,
amit az alkonyi szél
rálehel a mezőre.
De…
ígérem gyűlöllek is,
ahogy gyilkos kés
gyűlölheti élét,
mert rég nem tudom már,
mi a szerelem.
Mindketten tesszük a dolgunk,
te nem gondolsz rám,
én meg félig ülő helyzetben
az ágyamban,
százötven kilométerre tőled,
mögöttem a fali lámpa fényével,
az emlékek impulzus-áradataival
acsarkodva,
alig hiszem el,
hogy minden további erőfeszítés
hiábavaló és valószínűtlen.
Kihull kezemből a kavics.
Földet ér.
Kócolt fák s a százszor
megcsodált bokor az út mentén.
Jelenidőben a pillanat,
s rejt még kiáltást: Ó, alma!
Összezáródó fogak közt
esőíz, torkon lecsorgó cseppek.
Mint az ocsudás ahogy
kezed rajtam felejted.
Szó maradtál,
kenyér, ha kívánom,
ajak, ha éhezem.
Egy percre üres az ég.
A nincs nincsre vár,
s mintha távoznék magamból.
Mezítláb lépkedsz a tér jegén.
Mit hoztál nyírfa kezű?
Csalán villámot koszorúnak?
Bogáncs hajadba köszön az éj.
Hópelyhet táncoltat a fény.
Fagyott kóró szökik a szélben,
fagy-lángos arcodat nézem.
Illan az idő.
Ajkamhoz gémberedik a csönd.
Aki belátta, hogy életünket maradéktalanul ki kell élveznünk
Akkoriban történt, hogy Medveczky Medve, akit baráti körében Micimackóként ismertek, midőn váratlanul rátört az éhség, és otthon már utolsó készleteit is felélte, elindult, hogy baráti körében – ahol Micimackóként is ismerték – nézzen szét valami elemózsia után.
Ám hiába fordult Bagolyhoz, az csak még nagyobb lyukat beszélt a hasába. Nyuszihoz képtelen volt bejutni, mert ezúttal már befelé is túl szűknek bizonyult az üregébe vezető nyílás. Malackánál éppen akkor senkit sem talált, és mire Róbert Gidát vette sorra, már elkésett, a kisfiút réges-rég lefektették aludni.
Így aztán nehéz idők következtek Micimackóra.
Gyötrő étvágyát alig tudta leküzdeni. Miután átnézte aznapi postáját, hirtelen látomása támadt. Meglepetésszerűen, alattomosan tört rá az őrület. Az előtte heverő papírok kötegét finom, ropogós macesztábláknak vélte, és már éppen azon volt, hogy szájába gyűrje az egész paksamétát, amikor rádöbbent, mit cselekszik. Még idejében sikerült megfékeznie magát.
Szeme megakadt az Útkereső 2000 című, ingyenes keresztény hetilap egy példányán. Hogy elterelje figyelmét, gyorsan átfutotta a magazin oldalait. Felkeltette érdeklődését, hogy számos cikk egybehangzóan jó véleménnyel szólt egy bizonyos illetőről, aki a lapban több helyütt is hirdetett. Az illetőt Istennek hívták, és a rászorulók minden bajára biztos megoldást ígért.
Így hát Micimackó összeszedte utolsó erejét, és elment Istenhez.
– Hahó! – kopogott az ajtaján. – Van odabenn valaki?
Bizonytalanul lenyomta a kilincset, és beljebb lökte az ajtót.
– Hahó! – kérdezte ismét. – Van idehaza valaki? Isten?
– Dehogy vagyok, dehogy vagyok! – méltatlankodott valaki a világítatlan helyiség egy sötét sarkának a mélyéből. – Én nem létezem, hogy lehetnék akkor itthon?
Ezen Micimackó eltöprengett egy darabig, majd mikor látta, hogy az ajtóból bevetülő fényben a szoba közepén, egy asztalon csordultig telt mézescsuprok sora dereng – és mert a lakás tulajdonosa nem tartózkodott odahaza –, boldogan odasietett, és nekilátott lakmározni.
Fal
Emberek csoportja kaptatott felfelé a domb oldalában. Napok óta meneteltek csüggedten, törődötten, mióta előző menedékhelyükről menekülniük kellett. Megelégedtek volna egy talpalatnyi földdel és egy percnyi pihenéssel.
Ám ekkor a legelső, aki a csoport elején haladt, és most ért fel a lanka tetejére, élénken felkiáltott.
– Megtaláltuk! Megtaláltuk! – és karjait széttárva rohanni kezdett. Nemsokára el is tűnt a dombtető mögött. A csoport többi tagja értetlenkedve szemlélte, hogy mit tesz, de eszük ágában sem volt megakadályozni benne. Úgy látszik, megőrült szegény, gondolták, és folytatták lassú, kényszeredett menetelésüket abban az irányban, amerre társuk eltűnt, a túloldali lejtő felé.
Mikor aztán felértek a tetőre, csodálatos meglepetés várt rájuk. A kitáruló széles panoráma egy tág, de hegyekkel minden oldalról jól védett medence képét tárta eléjük. Északi részén, tiszta, kék tó víztükre nyújtózott szélesen. Keleten dús, zöld erdők terültek el, nyugaton pedig, ahol a medence egy magas löszfalban ért véget, sík felszín ígért a letelepedésre alkalmas helyet.
Ez volt az új menedékhely, a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
És az emberek várost alapítottak, később pedig megművelték a medence földjét, és állatokat tenyésztettek. Az erdőből jutott tüzelő mindenkinek bőven, és hogy ez a jövőben is így legyen, a kivágott fák helyébe újat is ültettek.
Pár hónappal később az egyik asszonynak gyereke született, és a település lakói hatalmas ünnepséget rendeztek a jövevény tiszteletére, aki már az új helyen látta meg a napvilágot, és aki egy nap majd győzedelmesen meghódítja a medencén kívüli világot is, amelynek veszedelmei egyelőre túl nagy erőpróbát jelentettek az emberek számára.
Boldogan éltek a megtalált Paradicsomban. Életük egyre jobb lett, és ők is egyre többen voltak. A sámánnak, aki a település nyugati szélén éldegélt egy tágas vályogkunyhóban, szinte nem múlt el napja anélkül, hogy ne kellett volna megáldania egy újszülött kisdedet a rontó szellemek ellen.
Száz évvel azután, hogy a medencébe érkeztek, halt meg az öreg sámán, az utolsó a nagy felfedezők nemzedékéből. Akikkel együtt – még kisgyerekként – érkezett, már mind eltávoztak őelőtte. Az öreg sámánnak agyi érszűkülete volt. Biztos emiatt beszélt félre oly gyakran utolsó napjaiban. Értelmetlenül gagyogott valami olyasmit, hogy látta, amint a löszfalnak lába kel, és a településhez közelebb lopódzik.
Teltek-múltak az évszázadok. A medence mélyén a kis városka boldogan élte mindennapjait. Szántottak-vetettek, és sok gyerekük született. A bábaasszonynak, aki a városka nyugati szélén éldegélt egy takaros kőházban, szinte nem múlt el egy órája anélkül, hogy ne kellett volna segédkeznie egy újszülött kisded világra hozásánál.
Ez a bábaasszony is leélt egy évszázadot, és ezalatt sokat látott, többet, mint az ott élők közül a legtöbben. A sors kegyetlensége, hogy idős korára teljesen elbutult. Szellemi leépülése csalhatatlan bizonyíték arra nézve, hogy amiről utolsó napjaiban panaszkodott, hogy szerinte a löszfalnak lába kelt, és a városhoz közelebb lopódzott, milyen szánalmas tévedés volt csupán.
És aztán tovább teltek-múltak az évszázadok. A város lakói boldogan éltek. Még mindig volt, aki megművelje a földet, olyan is akadt, aki állatokat tenyésztett, de a többség gyárakba vagy az üzleti negyedbe járt dolgozni. Az utóbbiaknak az volt a dolga, hogy az előbbiek által készített dolgokat részint maguk is felhasználják, illetve minél gyorsabban és jó pénzért továbbadják. Amit csináltak, így első hallásra talán furcsának tűnhet, de bizonyára igen fontos volt, mert a legtöbben közülük szívrohammal végezték. Dolgoztak, dolgoztak, aztán váratlanul elhallgattak, megmerevedtek, és íróasztalukra buktak csendesen. Társaik már meg sem ütköztek ezen, a munkaerő naponta cserélődött. Ez így volt normális. Az üres helyek feltöltésével sohasem volt gond.
A városka kórházának nyugati szélén magasodó kockaépületében szinte nem telt el perc anélkül, hogy az orvosok ne asszisztáltak volna egy gyermek születésénél.
Mindenki örömmel végezte a dolgát, és ebben nem zavarták őket az alkoholista, már nyugalmazott főorvos kijelentései sem, akin az utóbbi időben az Alzheimer-kór kezdett kifejlődni. Elbutult agyával egyre azt hajtogatta, hogy látta, amint a löszfalnak lába kelt, és a városhoz közelebb lopódzott, és most nyilván arra készül, hogy egy váratlan pillanatban rájuk vesse magát.
Teltek-múltak az évszázadok. Egy napon aztán a metropolisz nyugati szélén élők döbbenetes látványra ébredtek. A sárga löszfal, legalább egy kilométer magas, ott emelkedett közvetlenül az ablakaik előtt, a házaik, a fejük felett. Döbbenetükből csak akkor ocsúdtak fel, amikor a löszfal megremegett, és mindenestől a városra omlott, betemetve az egész települést, finom löszporral borítva be az egész medencét. Persze, akkor már késő volt.
Nos, hát ez az a történet, amit a nagyapámtól hallottam azokról a különös lényekről, akik egykor, sok-sok évvel a mi időnk előtt, ezt a bolygót lakták.
No, most pedig aludjatok szépen! Ha jók lesztek, holnapra is kitalálok valami mulatságos esti mesét!
Választások előtt kilencvennyolcban
A felkelő nap ugyanott találta Sifonné Mancit, ahol már évek óta mindennap. A békásmegyeri lakótelep utcáit járta, a kukákat guberálva elveszett, de le nem tiltott hitelkártyák és huszonnégy karátos arany jegygyűrűk után kutatva. Ám főleg, mint rendesen, ételmaradékokat és lyukas zoknikat talált. A Juhász Gyula utca sarkán álló hulladéktárolóban például egy darab köménymagos lenkenyérre meg egy törésnyi fehér cipócsücsökre lelt.
– A barnát egyem vagy a fehéret? – töprengett.
Hullófélben levő, a kosztól összetapadó és drótszerűen meredező haját hirtelen szélroham borzolta fel, amint az utcába egy sárga Lamborghini fordult éppen be. Az autó ára olyan negyvenmillió forint körüli összegre rúgott. Vezetőjét Tarkövi Irénnek hívták. Harmincnyolc éves volt. Érdekes módon Sifonné Manci is harmincnyolc éves volt. Irén a Lamborghinit a férjétől – aki gazdag vállalkozó – csaklizta el ma estére. Hazafelé hajtott, tövig nyomva a gázpedált, mert már csak kevés ideje maradt, hogy otthon átöltözzön Baradlayék estélyére. Gondolatban össze is válogatta, hogy mit vesz majd föl a nagy alkalomra. Csak a sál színét illetően volt még mindig bizonytalan. Csúnya pörsenés éktelenkedett a nyakán bal oldalt, muszáj volt eltakarnia valamivel.
– A barnát vegyem vagy a fehéret? – töprengett.
Egy csónakban evezünk.
Anyámnak írok levelet – –
Szél fú Hullnak a levelek
Írok Anyámnak levelet – –
Október Fonnyadó meleg
Anyámnak levelet írok – –
Fű zizeg? Gyűrött papírok?
Levelet Anyámnak írok – –
Szavak! Bút-bajt lebírók!
Írok levelet Anyámnak – –
Este van Hallgat a bánat
Levelet írok Anyámnak – –
Szemében nőnek az árnyak
Szemében nőnek az árnyak
Mosolyát letette Fáradt – –
Nőnek szemében az árnyak
A csend növekszik-árad – –
Szemében az árnyak nőnek
Görögnek kavicsos könnyek – –
Az árnyak szemében nőnek
Megszédül Elejti őket – –
Nőnek az árnyak szemében
Töpreng (hol? mikor? Régen?)
Az árnyak nőnek szemében
Álmatlan virraszt az éjben
Alaprajz
Háttérben
hármas-halom
négy-nagy-folyó
piros-fehér-zöld
bankjegy-bank
számyak-vágyak
se sarló-kalapács se
ötágú-csillag
Kétoldalt
nemzetfenntartó
magyar
vigyor
Oldalnézetben
Évgyűrűk benn kívül kéreg
köztük él a gyűrűféreg
ez az egészen speciális
hazai rovarálca s tényleg
gyűrű-alakban vegetál
Kigyűrűzik-begyűrűzik
majd elgurul-elkarikáll
ha vad bogarászok űzik
Ökonomikus létezés
nem vesz föl nem ad le semmit
Önemésztő öntermelés
Csodája remélni segít
Anyagcseréje örökmozgó
s el nem marad önmagától
A fejlődése egyenes út
mert a gyűrűféreg bátor
és mindig következetes
(dolgaiban meg nem zavarja
az erdők lassú rettenetes
pusztulása) nem kavarja
életvitelét semmi össze
A cirkuláló gyűrű-lét
etalonunk lett mindörökre
Benn évgyűrűk kívül kéreg
Köztük él a gyűrűféreg
A többiért elnézést kérek
Feladat
Civilizációnk eredeti terméke
Kiküszöböli az ősi-avult
földművelés bizonytalanságát
A megtervezett
panel virágkertek üdítenek
megnyugtatják a lakosságot
A Betonvirág Rt
közületeknek egydarabban
szállít beton virágágyásokat
Megvásárolhatók
bármely virág
példányai
cserepes és vágott
változatban
Ne gondozzon élőkertet senki
Megtakarítunk időt és energiát
Városképi okból utasítani kell
a fecskéket hogy fészkeiket sár
és nyál helyett betonból építsék
a panel lakótelepek erkélyeinek
e célra kiképzett zúgában
Kiegészítés
(Pro domo) Haladunk! –
Egyre hosszabb az alagút
Szerencsére világít benn
a meztelen valagunk
Távprognózis
Szőke herceg gyere velem
gimbgomb-gombelem
bálásruha-dimbdomb
kisanyám
cintányérom
Síp-dob
inkább
s lepedő-nagykendő
Nem a költő kelendő
Mai státusunk kilátástalan
Ezen a second-hand
zsiványtanyán
már minden üzletet
megkötöttek
A vásár vége
szarszagú üresség
Cintányérom
kisanyám
kék-fényben villognak
vijjognak
az esték
Döntés után
Leülepszik a vacsora
Hull ránk a csillagok pora
A hazugok elhallgatnak
Az igazak nem alhatnak
Mint ki gyomot lát s gizgazokat
kertjében – nézem a gazdagokat.
Mások vajon mennyire lennének,
ha ők volnának, s nem mi: szegények.
Tudnának-e ők éhezni, fázni?
S megalázkodni, nem megalázni?
Egy volna-e az élősdik között,
aki vállára venné a közös
gondot-bánatot, s tenne ellene?
Mert ezt diktálja hite, jelleme?
Dünnyögtem hát, míg a gyomot téptem
a törpe lét tenyérnyi kertjében:
Mi menthetné meg a szegényeket?
A tiszta, szemérmes reményeket?
Aludt –
Ahogy fölé hajoltunk
hirtelen elmosolyodott
Piciny mosoly libbenő pehely
eloszlik mire földet érne
Álmodik – súgta Helga – ez a
kis pocok bizisten álmodik
S a baba piciny keze rebbent
mintha pillangók után kapna
nyíló virágok-színek után
báránykáktól hófürtös réten
ahol a fény is simogat –
Álmodott Behúnyt szemmel messze
a végtelenbe lát a látó
Térben-időben nincs határ ott
és mégsem szédül fél remeg
Bolyhos melegség otthonosság
ez a másféle végtelen
Sejtek fonódnak lágy szövetté
rostok indák és gyökerek
mint cikázó ezüst halacskák
s gyémánt-szemű gyíkok futása
szállongó tarka madarak
S nyulacskák őzek szarvasok
seregeinek a vizek partján
nem támad rájuk semmi sem
Abban a boldog létezésben
a vad másság nem háborít
nem lapul hörgő farkas-önzés
ölni növesztett fogak karmok
a dühödt szerzés éhe-nyála
nem vérhabzik agyarakon
Oszthatatlan a teljes élet
Nincs ok nincs cél s a kék idő
sodrató örvényt nem kavargat
nincs lenn és fönn a zord irányok
nem vágnak fájó utakat
Babánk aludt –
Majd mintha benn
valami titkos óra ütne
szeme kinyílott Felriadt
S körülfogta a félelmetes
ámyékú külső idegenség
élek sarkok és szögletek
Anya puha emlőin kívül
itt nincsen ami ismerős
csak harsány óriások vannak
villogó véreres szemek
A fény metsző rideg acél
éget a láng a víz maró
Az első álom álom-éden
jaj mindörökre elveszett –
Felébredt A szája legörbült
lába kalimpált rugdosott
mintha menne ha menni kell
Mint akkor az első-utolsó
határon egy óraütéskor
Akkor amikor jönni kellett
az Édenből ki a világba
Amikor meg kellett születni
és sírni kellett –
Sírni
Sírni
7.
TÁVOLRÓL tompán dob pereg, sípok sikoltanak,
károgó varjak hullanak hangjuktól a fekete,
feltúrt földekre, egykori gyárak betonból
rakott tetőire, kihalt falvak kunyhóira, az
elhagyott városok töredezett útjaira, fehér
kőkeresztekre, a temetők táncoló népére, síp
szól, dob pereg, minden élő rakja a lábát,
lengeti karját, muzsika tombol, az ország
egyetlen, hatalmas ugra-bugra csontváz, még
mintha élne, de látni, hogyan hull testéről
húsa, fordul ki szeme, lankadnak egykor
erős izmai, korhad koponyája, villognak
fogai, rekedt hörgés torkából a nóta, eszét
veszítve rúgja vadul a port, a drága, barna föld
porát, dob pereg, síp szól, táncol az ország.
8.
SEMMIVÉ akarják bűvölni fél évszázad nehéz
görcseit, félelmeit, üldözőink arcát, falkáik
harsány hallaliját, gyilkos fegyvereik ropogását,
elfojtott jajunkat, hóhéraink gőgjét, parancsát,
trágyaszagú beszédeiket, bevert szánkat, a börtönt,
az ártatlanok kivégzését, a vér, a mocsok, a hazugság
gyarmatává süllyesztett hazánkat, millió és
millió rettentő magány zokogását, fekete napok
sóhajos fájdalmát, szervezeteik győztes nótáit,
öklét, feledjetek, mondják, és szürke szavaik
löszdombokkal takarják a múltat, szépre mázolják
a szennyet, minek emlékezni, kérdik, volt, elmúlt,
nincs, minek felkavarni, minek kutatni a nyomok
után, hiszen bűnösök voltunk mindahányan, alkut
kötöttünk, tartsuk magunkat a megállapodáshoz.
9.
SÖPÖRD le magadról, Testvér, a hírlapok
fekete mocskát, televíziók, filmek, rádiók
szennyét, minden szavuk hazugság, csak
a Démon beszél belőlük, ezer hangon, de
mindig ellened, s mosolygó álarcai mögül,
mindegy, hogy dollárnak, márkának, jennek
nevezi magát, ugyanaz a vérszopó mered
feléd, rabtartód, zsarnokod, ő vereti a
dobokat, fuvatja a réztrombitákat, ő hív
dobálni kezed, lábad a tetszése szerint,
elveszi tőled múltadat, jövőd, még hazád
nevét is elfeledteti, kifacsarja belőled
anyanyelvedet, csak táncolj, táncolj, mondja,
s eltakarja filmekkel, hírlapokkal, rádióval
a gödröt, a fekete mélységet, amelybe vezet.
10.
LÁZBAN, ölelésben, szerelemben fogant drága
magzatok, húsok két ember húsából, testéből, az
élő asszonyi öl titkos mélyében anyai vérrel
táplált mozgó parányok, leendő leánykák, fiúk,
ott dobog szívetek, éltek, növekszik testetek ott
az édes, védő melegben, néma, lüktető párbeszédben,
ott várakoztok a jajjal, sikollyal kísért és a
mégis boldog születésre jászolban, palotában,
ott élhetnétek, de haltok, mert kemény fémfogók
nyúlnak értetek, megnyitják anyátok méhét vérben
és csatákban, elszakítanak húsától, testétől, az
élettől, még jajdulni sem tudtok, vádolni sem
a nőt, aki megtagad, és halálba küldi eleven,
még rángatózó apró testetek művi vetélésben a
kórházi ágyon, és a hullátokat elnyeli egy vödör.
11.
CSAK azért kaptál sikongató anyádtól
életet, csak azért kaptad csontjaid
egymáshoz kapcsolódó rendszerét és a
rájuk tapadó hártyákat, izmokat és
rajtuk a bőrt s az arc vonásait, a
levegőért kapkodó szájat, a család
mosolygós arcát, s fények után forduló
szemét, gömbölyű koponyádba a velőt,
az idegekkel behálózott testet, csak
azért, hogy kényszerűségből lassanként
eladd, apránként vagy egyszerre az
egész s a világban egyetlen csodát,
hogy valaki, a Bankok embere, gazdag,
gőgös, kártékony és pimasz legyen,
csak ezért kaptad sikongó anyádtól?
12.
TILOS igék, tiltott fogalmak, lassan minoszi
útvesztővé válik a beszéd, benne csak
tapogatózva haladhatsz, durva káromlásnak
mondódik nyílt szavad, akár másoknak, akár
magadnak megnevezése, új értelmet adnak
alanynak, állítmánynak, tárgynak s torz
szörnyszülötté görnyed anyádtól kapott szép
nyelved, vakarcs lesz, idegennel kevert
maradvány, és már nem tudod kimondani, amit
érzel és gondolsz, akarsz és kívánsz, és
nem idézed fel nagyapád nótáit, apád
paskoló szavait, elhullatod közmondások
fényes ezüstjét, költők játékainak aranyát,
gyerekkorod mondókáit, tréfák csattanóit,
s nem mered kimondani, hogy: magyar vagyok.
Jolán a nyolcvanas években érte el játékboltjának rohamos fellendülését. A munkáskerületben épült, új lakótelepen élők többsége fiatal házas volt, lakástörlesztési, s egyéb kedvezményeiket a gyermekek számához kötötték. Szaporodott a gyermekáldás. A szülők, nagyszülők nem sajnálták a pénzt játékra.
Karácsonykor és húsvétkor volt a csúcs. Az ünnepek előtti hetekben megtelt a tágas üzlet vevőkkel. Jolán kétnaponként feltöltötte a készletet. Trabant kombijával mindig legkorábban érkezett a nagyelosztó udvarára. Dugig tömte a kocsit áruval, a tetőcsomagtartóra széles hevederrel rögzítette a papírládákat.
Kényeztették a gyerekeket. Volt akinek apja, anyja, nagyanyja, nagyapja külön-külön tette le ajándékát a karácsonyfa alá. Az ajándékozni készülő vásárlók öröme Jolánra is átragadt. Feltöltődött energiával, sokat nevetgélt, mindenkihez kedves volt.
A hatalmas lakótelep hétköznapjain is akadt munkája. Névnapokra, születésnapokra vagy vidéki rokongyerekeknek vitték a játékokat.
Egyre szélesedett a választék. Mini autócsodák, helikopterek, repülőgépek, rakéták, űrhajók, elnyűhetetlen kis munkagépek, gyönyörű színes Barbie-babák, félelmetes őslények, felfújható gumicápák, fókák, krokodilusok, történelmi korokat idéző ólomkatonák népesítették be a boltot.
Zárás után, néha órákig ült Jolán a pult mögötti zöldernyős lámpánál. Számításokat végzett. Nagyobb helyiség bérlését tervezgette, tágas raktárral, kisegítőként tanulólányt akart, s Trabant kombiját új Lada kombira szándékozott cserélni.
Rendszerváltáskor Judit asszony, a sarki bútorbolt tulajdonosa, meghívta a környék kereskedőit egy kis, késő esti tereferére. Bezárták a bejárati ajtót, lefüggönyözték a kirakatot, elhelyezkedtek a kanapékon, fotelekben, s a komódon álló üvegekből konyakot, whiskyt, vodkát, bort, sört, pezsgőt töltögettek maguknak. Jolán alig ivott, keveset beszélt, a lelkesen áradó szavak magukkal ragadták. Ismételgette magában a hallottakat. Szabadverseny lesz… A Nyugat meghálálja ötvenhatot, akkor persze nem kockáztathatott, de most mindent jóvátesz… Most is élen jártunk a kiugrásban… Elengedik adósságainkat… Segélyekkel árasztanak el bennünket… Mi leszünk Európa kistigrise… Kádár mögött a csóró Kelet állt, mégis megúszta ötvenhat után az inflációt… Mögöttünk a gazdag Nyugat áll… Magasabbról indulunk… Fellendülünk…
Judit asszony belépési nyilatkozatokat osztogatott a reményektől és alkoholtól fölhevült gyülekezetben. Szabadok vagyunk és demokraták, nevetett Jolán az űrlapra pillantva, s a legközelebbi könyvállvány üres polcán, szép, rajzolt betűkkel kitöltötte a rubrikákat.
Rövid idő múlva kiderült, a Nyugat nem adakozó természetű, s a behódolt területekről extraprofitot szeretne bezsebelni. A Világbank és a hazai pénz-maharadzsák kalkulációi alapján, a kilencvenes évek elején, megkezdték az átalakítást. Százezrek kerültek utcára. Úrrá lett a rettegés. Leértékelt áruvá vált a munkaerő. Lenyelték a sértéseket, megalázásokat a munkahelyeken, pisszenni sem mertek.
Egyre ritkábban nyitották Jolánra a bolt ajtaját a lakótelepen. Akik betévedtek, sokáig turkáltak a játékok között, s ha vettek is valamit, a legolcsóbbat választották.
Jolán a túlélés lehetőségeit latolgatta. A minimálisra csökkent forgalom miatt, a bolt hovatovább a létfenntartáshoz szükséges jövedelmet sem tudta biztosítani. Egyre drágult az élelmiszer, a közlekedés, a víz, a gáz, az áram, a ruha, a mosószer, megemelték a gyógyszer és az egészségügyi ellátások költségeit. Törvényesített fosztogatás kezdődött, az infláció gerjesztésével.
Elhatározta, annyi pénzt vesz fel takarékpénztári betétjéből, ami a létfenntartását biztosítja. A politikusok néhány nehéz évről beszéltek, melyek után fellendülés következik. Kikoplalja ezeket az éveket, gondolta, s aztán lesz pénzük megint játékokra is az embereknek.
Váratlanul duplájára emelték a bolt és a raktárhelyiség bérleti díját. Álmatlan magányos éjszakáin sokat töprengett. Mit csináljon? Nem vehet ki többet a takarékból, mert akkor a nehéz éveket nem tudja átvészelni. Végül döntött. Majd fellendülés után kifizeti a bérletet…
Havonként érkeztek a felszólítások. Eleinte még válaszolt rájuk, később olvasatlanul szemétkosárba dobta őket.
Tollseprűjével a játékokat porolgatta a polcokon, amikor a társasház intézőbizottságának elnöke, hóna alatt alumínium mankójával, rányitotta az ajtót. A látogató közölte, a közgyűlés követelte, tegyen feljelentést a bíróságon a bérleti díjakkal tartozók ellen. Utoljára figyelmezteti: fizessen, mert ha nem, még ma küldi a bíróságnak a feljelentést. Á türelmi idő letelt. A lakók átkozódnak a felemelt közös költségek miatt.
Rekedten nevetett a savanyúképű rokkant Jolán érvein, a föllendülésbe vetett hitén, majd a szélesre tárt ajtón kiszökdelt a ködös novemberbe, hogy a följelentést megtegye.
Keserves időszak következett. Tévedhetetlen zseniknek tetsző pénzügyminiszterek tűntek fel, s buktak el, egymást váltva. Milliárdos panamák izgatták a közvéleményt. Jolán teljesen megőszült, erős altatókat szedett, gyakran kínozták fejfájások. Bagóért elkótyavetyélte Trabant kombiját. Szerette volna eladni kóceráját a megrekedt árukkal, a pultokkal, rakodókkal együtt, hirdetéseket adott fel, de senki nem jelentkezett.
Már az utolsó ezreseket vette ki a takarékból, amikor a bíróságtól megérkezett az idézés. Kitűzték a tárgyalás napját. A kamatos kamatokkal együtt elképesztően nagy volt a tartozása. Tudta, tárgyalás után a végrehajtók következnek. Kiürítik a boltot, aztán felmennek a lakásába, elviszik a televíziót, a nagybácsitól örökölt barokk kanapét a selyemhuzatú székekkel, a patinás komódot, a franciaágyat, a három festményt, a kicsiny perzsaszőnyeget, amelyet még a nagyanyja vett. Ám a tartozás jelentős része így is fennmarad. Mit lehetne tenni?
Nézte a kihalt utcát, a kirakat rácsai mögül. Tejszínű ködfoszlányok ereszkedtek a síkos járdára. Sovány, sápadt kisfiú bukkant elő a ködből, megállt a kirakat előtt. Tekintete végigpásztázta a játékokat, s megakadt a vékony zsinegen függő repülőgépen. Sóvárogva bámulta egy darabig, majd rosszkedvűen tovább akart indulni, de Jolán megzörgette az üveget, s intett neki.
Tétován állt a kisfiú a pult előtt. Jolán kiemelte a repülőgépet a kirakatból, s nekiadta.
– Nincs pénzünk, apu munkanélküli – rebegte a gyerek, szemét lesütve, és vissza akarta adni.
– Nem baj – felelte Jolán, s hosszú idő óta először mosolygott. – Ez az én ajándékom.
Másnap iskolából hazafelé tartó gyerekek özönlöttek a boltba. Kopott, szakadt, kinőtt ruháik, elnyűtt cipőik, rosszul tápláltságuk, szegénységről árulkodott. Vágyakozva nézegették a játékokat, majd nagy, kerek szemekkel Jolánra tekintettek.
– Megajándékozlak benneteket – mondta emelt hangon, ünnepélyesen Jolán, s a legközelebb álló barna kislánynak Barbie-babát nyomott a kezébe.
Lerámolta a polcokról a játékokat a pultra. Kicsiny kezek nyúltak felé, tülekedés támadt, ő pedig sietve osztogatta a portékát. Ráragadt a gyermekek vidámsága, könnyű lebegést érzett. A később jövőknek már csak a kirakati játékokból jutott.
Szétszéledt a gyermeksereg. Jolánt körülölelte a néma csend. Kuporgott a sarokban a kényelmetlen hokedlin, az üres polcok között, iszonyú fejgörcs gyötörte, és lassacskán elhagyta maradék ereje is.
*
Csak a folyosón jutott ágy Jolánnak a pszichiátriai osztályon. Zsúfolt volt a folyosó is, a fekhelyektől alig lehetett mozogni. Bebújt a szakadt huzatú, nehéz paplan alá, falnak fordult és behunyta szemét.
A zsibbasztó altató eltüntette a fénylő gyermekarcok kellemes emlékét, az adóssága miatti rettegéssel együtt.
A makulátlanul kék ég alatt
mindig az ágak közt reked egy felhő,
de az is lehet, hogy nylon-szemét
kelti az eltakart menny képzetét.
Zápor vagy zivatar eddig még nem jő,
s csupán a kosz, min a kedv fönnakadt.
Alig múlt dél, mikor eljött a Hajnal,
mint egy ígéret idézete.
Ébresztő, kék szemmel, szép barna hajjal,
kora-tavaszi fénnyel tele.
Bízom, ha el is ment, jön tőle levél,
s megtudom, vajon őt várom-e.
Vagy megint megszokott vágy-álmom mesél?
– Festő, akinek nincs semmije.
Lámpám fénykorén túl csendes az éjszaka,
csupán asztalomon vakít a papírlap.
Ébren várja még a tintától, amit kap,
szavam rajta át a formába tér haza.
így olvashatók el holnapom versei
egy-egy teremtéshez közelítő percben,
mit az illúzió odafentről elcsen,
s azonnal elkezdi értékét veszteni.
„Jövő emberei lássátok
mi volt tegnap” –
Éluard szavát hallom
elsüllyedt tegnapokból
üzenne még üzenne
csönd lesz aztán A tajték
szemünkbe csap ki látja
ajkán a buborékot
Jövő emberei éltünk
a tegnapokban
s jönnek jönnek utánunk
lábnyomaink a tenger
homokjából a hegyről
a bányák vágatából
s jártunk virágban térdig
és harmatos füvekben
Talpunkban minden tüske
mi be létört és gennyed
elmondhatatlan élet
ahány s mégis hasonló
Halottaink kik egykor
puskacsövekbe néztek
és ránk gondoltak közben
csak később születőkre
halottaink az ember
szívében kuporognak
ki tudja meddig várják
hogy végül megszületnek
s hogy mi is megszülessünk
velük együtt nem máskor
jövő emberei általatok
kik holnap
vagy még később születtek
fájdalomtól visítva
fájva az újszülöttnek
s anyjának egy a fájás
Huszonegyedik század
melyről még mit se tudtok
előtte és utána
valami volt és lesz is
ki-becsapódó ajtók
huzatos szél-időben
árnyak egymással szemben
s egymáson átlebegve
szavaktól sebzett ajkak
csókok az élet mégis
Több kell a létezésnél
eggyéfonódott ujjak
ember emlékek nélkül
dióhéj sztaniollal
körbetekerve fénylik
levéltelen faágon
szarka vigyázza sandán
ez itt az ő diója
Jövő emberei tudom
dadogva szólok
belülről fuldokolva
egyszerre mindent
mindent elmondani szorongat
a kényszer és sietség
túl hosszú volt a tegnap
cuppogva járunk benne
s tegnap lesz holnap is még
Ismert és ismeretlen
tárgyak között az arcok
riadtan kergetőznek
a különálló tükrök
egymást mutatják semmit
Mi arcotokra nézünk
ti meg tükörként vissza
túl messziről jövünk s már
túl régóta Tarisznyánk
nem könnyebb nehezebb lett
üzenetek degeszre
tömték Nem hullt ki semmi
egymást szorítják nyomják
nincs fontosabb csak fontos
hisz tudnotok kell mindent
Huszonegyedik század
karnyújtásnyi közelben
hány ezer lépés addig
s éppen csak elkezdődik
ne higgyétek hogy akkor
sokkal sokkal korábban
Korállsziget mely mélyben
épült századok óta
csúcsa most nyomul át a
tenger hullámzó héján
Jövő emberei
nem tiszta lapra írtok
vadgesztenyét és burkát
markoljátok a múltat
eldobhatatlan tüskék
parányi horgaikkal
kapaszkodnak A semmit
néznétek markotokban
másképp s nem értenétek mért épp
ilyen kicsiny és súlyos
hogy hasraestek tőle
s nem tudtok égre nézni
hol Nap járkál és Hold jár
s néhány különös csillag
Hittük korábban virrad
s az éjjel folytatódott
káprázó szemmel néztük
a fellobbant s kihamvadt
fényt csak hamuja hullik
szilánkjai kopognak
Jövő emberei
számolatlan utak közt
néktek kell azt az egyet
bejárnotok mely elvisz
az ember lényegéig
Szabadság nem lesz könnyebb
attól hogy néhány lépés
nyomát már rajtahagytuk
Jövő emberei
fuldoklóm szavaimtól
mik belül fojtogatnak
izzadság sója marta
szemem vörösre Térdem
csontja elkopott immár
csúsztam és vonszolódtam
hogy végül odaérjek
semmi sajnálat élet
Egy küldönc semmi több ki
rohant felbukott fölkelt
üzenetek a múltból
nélkülük nincsen holnap
Jövő emberei
ez kincsetek a Munka
huszonegyedik század
aztán a többi többi…
7.
A Mercurius Plaza Business Center nyolcemeletes, püspöklilára pingált, posztmodern épülete egy háromszög alakú, kis belvárosi téren emelkedett, vakolathiányos, koszlott, öreg bérházak között, és harsány díszletszerűségével legalább úgy kirítt környezetéből, mint az én leharcolt járgányom azok közül a harmincmilliós luxuscsodák közül, amelyek mellé voltam merész behajtani a különparkolóba.
Amint kikapcsoltam a motort, rögtön oda is andalgott egy Mercurius Plaza feliratú tányérsapkában, Mercurius Plaza feliratú hófehér, csokornyakkendős ingben és Mercurius Plaza feliratú, lampaszos, sárga nadrágban pompázó, fiatal maskara, s miután elegendő időt hagyott annak megemésztésére, hogy ő a Mercurius Plaza imigyen háromszorosan is hitelesített parkolóőre, kis lufit formálva kifújta felém a rágógumiját, és sunyi egykedvűséggel megtudakolta, miszerint egészen komolyan gondolom-e, hogy ezzel a négykerekű ócskavashalmazzal odaállok, ahová álltam. Előkászálódtam a volán mögül, és mondtam neki, hogy bizony egészen komolyan gondolom, de azt még ennél is komolyabban gondolom, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, ha tehát nem tisztul menten az utamból, a nyakánál fogva hajítom fel a kapu fölötti párkányra, a szárnyas sarkú Merkúr mellé madárijesztőnek.
Látszott a fiún, akár egy évet adna az életéből, ha most nyomban beletaposhatna az aszfaltba, úgy áradt pattanásos képéről a gyűlölet, de hát egy mikiegér csak Walt Disneynél szokott elbánni a megtermett kandúrral, ezért aztán többre nem is telt a dühéből, mint hogy leszakítson a tömbjéből egy parkolójegyet, és bőszen a markomba nyomja. – Ötszáz! – üvöltötte. – Őrséggel! Garanciával! Megszoptatva! Elringatva! Egy órára!
Tányérsapkája szalagjába tűztem a bankjegyet, azzal otthagytam, hadd hisztizze ki magát. Nekisétáltam a napvédőüveges kapunak, és az zajtalanul megnyílt előttem.
A zárt átriumos, dísznövényes-szökőkutas, légkondicionált előcsarnokban – amely akkora volt, hogy egy egész megfáradt tehéncsorda kényelmesen letanyázhatott volna benne – már senki se próbált rám akaszkodni, pedig lézengett ott egypár adó-vevős, klopfolt fülű kigyúrt gyűri, de csak a kopott farmeremet meg a napszítta, kockás flanellingemet vették szemügyre szúrósan és gyanakvón. Ebben a szerelésemben valószínűleg ugyanolyan feltűnést keltettem itt, a menedzser szabású, színes és sötét öltönyökben ki-besiető üzletemberek között, mint a Skodámmal odakinn, a parkolóban.
A sárgarézből készült cégtáblák között megkerestem a Holmes & Watson Ügynökségét (keresztbe fektetett angolpipa meg nyeles lupé volt az emblémájuk), aztán a légkondicionált liften felsuhantam a hetedikre. A légkondicionált folyosón egy nagydarab, pisztolytáskás, gumibotos alak támasztotta a falat, épp a zártláncú kukkolókamera alatt, tetőtől talpig végigmért, majd akkorát ásított, hogy attól féltem, leszakad az állkapcsa. A folyosó végén nyíló biztosítótársaság házi vérebe lehetett, és halálosan unta a silbakolást.
Benyitottam a detektívügynökség ajtaján, és egy csupakék és csupaablak irodában találtam magam, ahol a számítógépeik mögött ülve két titkárnő fogadott. Egyikük platinaszőke volt, a másik koromfekete (a magam részéről határozottan hiányoltam egy vöröshajú harmadikat), és a platinaszőke gépies mosollyal nyújtotta felém a tenyerét. Nem létező névjegykártyám átadása helyett szívélyesen kezet ráztam vele, és csak úgy parasztosan bátorkodtam bemutatni magamat.
– Foglaljon helyet, uram – mondta jégvirágos hangon a hölgy, és már egyáltalán nem mosolygott. – Több mint egy negyedórával előbb érkezett a megbeszéltnél… – s csakúgy, mint a feketehajú, vagy fél percig az edzőcipőmet, a farmeremet meg a flanellingemet tanulmányozta. Azután bejelentett a házitelefonon, ismét megmustrálta az öltözékemet, majd visszafordult az IBM-jéhez. Átmenetileg megszűntem létezni a számára.
Ültem az ügyfeleknek fenntartott, ülőkádszerű dizájnban, melyben akkora kényelem esett, hogy vallatószéknek is megtette volna, és hallgattam magamban a percek vánszorgását. Odakinn hétágra sütött a nap, a város élte a maga zajos, nyüzsgő életét, itt azonban hűvös volt, és holtnéma csend, akár egy temetőkápolnában. Hol a kék mutatós, fehér tányéros órát néztem a falon, hol meg a két nőt, akik kifejezéstelen arccal, nesztelenül zongoráztak a gépeiken. Egyikük se mondhatta már fiatalnak magát, de mutatósak voltak, keményhúsúak, szemlátomást jól karbantartották őket. Csak a tekintetükben volt valami kellemetlenül ismerős, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda.
Unalmamban az asztalkára helyezett napilapokat kezdtem nézegetni, bár kora reggel már összevásároltam és áttanulmányoztam valamennyit. Nem mindegyik közölte le a fantomképemet, de a Vezér nyilatkozatát kivétel nélkül az összes, és az esti tévétudósításnál jóval bővebb terjedelemben. Minél többször olvastam el, annál inkább gondolkodóba ejtett. Arra rá se rántottam, amit a személye ellen szőtt baloldali összeesküvésről szövegelt, hiszen ez hozzátartozott a napi rendes hantájához, de amit a közelgő b.-i nagygyűléséről mondott, az bizony szöget ütött a fejembe. Méghogy ő maga fogja leleplezni a Verőembert? Meg az egész provokációt? Mit jelentsen ez? Blöfföl vagy mégse?… Akárhogyan állt is a dolog, nem tetszett nekem, és megerősített benne, hogy igenis helyes döntés volt bejelentkeznem ide. Ráadásul azóta már nemcsak magamról volt szó, hanem Erikáról és a fiúkról is. Mert amit tegnap este Erikának megígértem, azt csakis úgy vállalhatom, ha örökre leszámolok ezzel az üggyel. És evégett kész voltam mindenre.
Pontosan tizenegy húszkor kinyílt a belső szoba párnázott ajtaja, és keretében megjelent egy magas, vékony, szépen őszülő férfi, kezében pipával.
Felálltam, hogy üdvözöljem, de megelőzött. Odalépett hozzám, és szótlanul megölelt. Ő volt Agár, a nemrégiben még nagyhírű zsaru, egykori legjobb barátom, s alighanem az egyetlen ember, aki segíthetett rajtam.
– Hetven percig senkit se kapcsolhat be hozzám – utasította a platinaszőkét, mialatt beterelt a dolgozószobájába, és ahogy a szemem sarkából láttam, ez a „hetven perc” mély benyomást tett a hölgyekre.
Énrám pedig a dolgozószoba tett hasonló benyomást. Maga volt a pompa, a kényelem, a meghittség, amolyan múlt század végi angol modorban – legalábbis ahogy néhány filmemlékből földerengett. A legkülönfélébb árnyalatokban minden barna, méghozzá pasztellszerűén melegbarna volt a jókora helyiségben: körös-körül a magas faburkolat, a falba süllyesztett sok-sok szekrény és könyvespolc, a függöny és az ablakokat rámába foglaló drapéria, az önmagában is vagyont erő perzsaszőnyeg, a hatalmas íróasztal, a bőrből készült, súlyos ülőgarnitúra meg a díszkandalló előtt terebélyesedő két fotel, amelyek egyikébe leültetett. De barnás árnyalatú volt még a kandalló erezett márványlapja és a faburkolat fölötti, finoman csíkozott tapéta is, amelyen bekeretezett képek függtek, különböző Sherlock Holmes-ábrázolások.
– Hát, tudod… – rázogattam ámultan a fejemet. – Hallottam ugyan innen-onnan, hogy maszek kopóként is te vagy az első, meg hogy van mit a tejbe aprítanod, de azért erre… hát, bizony, erre nem számítottam.
Régi szokása szerint csak a szemével mosolyodott el. – Sört vagy whiskyt?
– Ezt, ugye, nem kérdezed komolyan?
Kiszólt a házikészüléken az italért, és a dohányzóasztalkán felütötte előttem a cigarettatartó fedelét. Közben felnyalábolta a lap-topját meg a nagy halom napilapot (az egyik éppen azon az oldalon volt kihajtva, amelyiken a fantomképem ékeskedett), és valamennyit átrakta az íróasztalára.
Kivettem a tartóból egy hosszú Marlborót, de nem gyújtottam rá, csak morzsolgattam az ujjaim között, és őt figyeltem. Talán a fényűző helyiség okozta, vagy talán az, hogy krémszínű öltönyében, egész választékos megjelenésében tökéletesen illett ebbe a környezetbe, de egyszerre valahogy elbizonytalanodtam. Szinte képtelenségnek éreztem, hogy előhozakodjam azzal, amiért idejöttem. Hiszen bármilyen jó barátok voltunk is valaha, az idők során mégiscsak messzire vetődtünk egymástól. A nehézipari egyetemet még együtt kezdtük ugyan, de ő a második év után otthagyta, és egy toborzási felhívásra a rendőrtiszti főiskolára jelentkezett, s egyúttal a jogtudományi egyetemre is beiratkozott mint levelező hallgató. Egy darabig még leveleztünk, meg-meglátogattuk egymást, de egyre kevesebb közös témánk, megvitatni való dolgunk maradt; érdeklődésünk és tanulmányaink, később meg munkánk és kötődéseink merőben más irányúak voltak. Én végzett mérnökként visszamentem T.-be, a kohóba, és hamarosan megnősültem, ő pedig megkezdte nagy ívű, valóban szédületes karrierjét, aminek már csupán távoli szemlélője lehettem.
A feketehajú titkárnő egy tálcán behozta a whiskyt (12 évesnél öregebb Chivas Regal!), jéggel, szódával, rágcsálnivalóval, és Agár udvariasan biccentett neki: – Köszönjük szépen, Mrs. Hudson!
A nő elnyomott egy kis mosolyt, és ringó léptekkel távozott.
Én rágyújtottam, és a homlokomat ráncoltam. – Úgy látom, egész jól elmókázgattok itt magatokban. Még hogy Mrs. Hudson! Ugyan ki légyen ő?
Letelepedett velem szemben, bogozgatni kezdte a dohányoszacskóját.
– Mr. Holmes házvezetőnője a Baker Street 221/b-ben – válaszolta, miközben hozzálátott a szertartásos pipatömködéshez. – Régi, jó elvtársnő, a beosztottam volt az egyik akciócsoportban. Egyébként kétszeres országos bajnok sportpisztoly-lövészetben, s bár a versenyzést már abbahagyta, még ma is kapásból kilövi a staubot a szádból, ha szépen megkérjük, hogy produkálja magát.
Szívtam a cigarettámból, és kezdtem pedzeni a dolgot. – Hát az a platinaszőke hölgyemény?
– Ő az erkölcsrendészeten szolgált. Viharvert és viharedzett öreglány, úgyhogy helyesen teszed, ha mindig levett kalappal beszélsz vele.
– Nem tudtam rájönni, honnan olyan rohadtul ismerősek – bólogattam. – Hát a kapitányságokról. Ott láthatod ezeket az éles vonású, kifejezéstelen arcú,
szúrós szemű nőszemélyeket, amikor éppen lebaltáznak a személyid, a jogsid vagy az útleveled miatt. Mert hibát aztán mindenben találnak.
– Ne bántsd a testületet – korholt békésen. – A testület legalább még működik és teszi a dolgát.
– Hát hogyne, főleg elrettent! Tegnap is csak két vállalkozót lőttek szitává a városban, és mindössze három lebujba vágtak be kézigránátot.
– Ez azért már jobb a múlt heti átlagnál, nem? – és azzal a félig derűs, félig szarkasztikus mosollyal nézett rám, amit soha más arcán nem láttam, csak az övén. – Ráadásul most még sikerült is elkapni az egyik elkövetőt. A pasas ugyan csak azért nem tudott megpattanni, mert fél lábát leszakította a robbanás, de ez semmit se von le a példátlan sikerből. Lesz is ma délután hét országra szóló sajtótájékoztató, arra mérget vehetsz!
Összevigyorogtunk. Azt hiszem, egyformán örültünk annak, hogy kezdünk rátalálni a régi hangra, klottgatyás kamaszkorunk pléhpofa-stílusára.
– Mondd – kérdeztem –, tulajdonképpen miért kellett megválnod a jardtól?
Végzett a pipatömködéssel, és két gyufaszállal rágyújtott.
– Ezzel a „megválnod”-dal csudaszépen fejezted ki magad, hallod – fújta ki a füstöt. – Én nem megváltam, pajtás, engemet kirúgtak. Ki bizony, annak rendje és módja szerint. Érdemeim el nem ismerése mellett nyugállományba vágtak mint pártállami kreatúrát.
– Piszok kollaboráns – mondtam.
– Na ja, persze te könnyen beszélsz! Te, aki reggeltől napestig szabotáltad a munkát, és stikában a martint robbantgattad…
– Élvezem is a jutalmát, pajtás, élvezem tiszta lélekkel! Alig győzöm havonta felmarni a zsíros járadékomat.
Egy pillanatra az arcomba meredt.
– Szarházi – mondta. – Munkanélküli vagy, és ezt így kell megtudnom?
– Most rólad van szó – figyelmeztettem.
Eregette az illatos füstöt, és kedvetlenül legyintett.
– Hagyjuk ezt – mondta –, ma már nem téma számomra. Holtbiztos, hogy saját szántamból is eljöttem volna, semmi keresnivalóm se volt ott többé. A testületet taccsra tették, legalább egy évtized, amíg itt újra olyan rendőrség lesz, amelyik megérdemli a nevét. Engem már hat lóval se vonszolnának vissza, még a nyugdíjamról is lemondanék, nehogy bármi odakössön, ami adott esetben netán még feszélyezne, de hát nyugdíjról, sajnos, nem lehet lemondani.
Világos beszéd volt, s ahogy ismét szétnéztem a helyiségben, úgy gondoltam, meg is engedheti magának, hiszen a magánkopóság minden jel szerint igencsak beütött neki. Persze, volt mire építenie. Harmincévesen már saját nyomozócsoportja volt, harmincötévesen bűnügyi igazgatóhelyettes lett, majd ezredesi rangban az ország első kriminalistája, legendás, nagy nyomozások hőse, a közönség szemében a tévedhetetlen szuperzsaru, akivel állandóan foglalkoztak a médiumok, s akinek bravúros nyomozásairól könyveket írtak. Nem irigykedtem rá azért, hogy most is jól fut a szekere, csak éppen az járt a fejemben, ami nem először: sok ismerősöm megcsinálta a szerencséjét az elmúlt években, míg én csupán bambultam, és a szájamat tátottam ámulatomban a partvonalon.
Annyit kérdeztem még merő kíváncsiságból, hogy kit tiszteljek dr. Watsonban, a cégtársában. Egy pénzügyi jogászzsenit, mondta, aki vele egyidőben repült a gazdasági rendészettől.
– Ezt az egész mókát ő találta ki, amikor tető alá hoztuk az ügynökséget. Azt mondta, kiköpött Sherlock Holmes vagyok, ha nem tudnám, én meg belenéztem a tükörbe, és gondoltam egyet: miért ne venném a Nagy Szimatra a figurát? Neki viszont cserébe jókora bajszot kellett növesztenie, hogy ő meg a jó öreg Watsonra hasonlítson.
– A francba – nevettem el magam –, prímán összehoztátok! – Hogy persze miféle pénzből, azt nem az én dolgom volt feszegetni. – De azért tudod, van benne valami infantilizmus.
Kibontotta az üveget, és töltött a poharakba.
– Van hát – hagyta rám –, mint minden reklámban. Ma ez kell az ügyfeleknek. A bunkók meg különösen buknak rá, és a mi klientúránk túlnyomó többsége bunkó.
– De hétjegyű összeggel a farzsebben, mi?
Megbotránkozva meredt rám. – Nyolc- vagy kilencjegyűvel, fiacskám! Mit tartasz te rólunk? Mi nem vagyunk egy piti cég! Mi szolgálunk és kaszálunk! A Holmes & Watson Ügynökségnek csak a puszta megközelítése is száz rongy mint foglaló.
Szívtam a cigarettámat, s bár semmi közöm se volt hozzá, megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mivel foglalkoznak, ha nem titok.
Nem válaszolt azonnal. Elém tolta az egyik poharat, a másikat a kezébe vette.
– Miért lenne titok? – vonta meg a vállát. – Azzal, amivel egy magánnyomozóiroda foglalkozik. Féltékeny bankelnökök kurválkodó nejeit figyeljük, megkeressük hisztis újgazdagnék elkóricált ebeit, rendkívüli diszkrécióval bonyolítjuk meglovasított Mercik visszavásárlását… – Észrevette, hogy félszememet lehunyva, oldalra billentett fejjel, felettébb kétkedve hallgatom, és erre két bodros füstfelleget eresztett ki a szája szélén. – No meg azzal – bólintott –, amit nem mondok el neked.
– És abban van a lényeg, igaz? A vastag lóvé.
– Abban. – S röpke szünet után, mintegy mellékesen, hozzátette: – Nagy pénzek nagy pénzzé tétele nem mindig banki művelet.
Talányosán hangzott, de azért nem annyira, hogy egy gyerek is meg ne értse.
– Elég a marhaságokból – emelte fel a poharát. – Örülök, hogy itt vagy, és végre láthatlak.
Összeütöttük a poharainkat, és fenékig ürítettük. Úristen, ez volt ám a whisky, csak úgy cirógatta-melengette belül az embert! Pislogtam a gyönyörűségtől, ő pedig látva ezt, rögtön újratöltött.
– Ez a gyöngéd hát megmaradt – bólogatott. – A whisky. Volt, hogy a fele ösztöndíjadat ráköltötted, a városi csemegeboltban szerintem kizárólag miattad tartották raktáron. Emlékszel? Még az alapszervünk is napirendjére tűzte. Miért iszik egy tősgyökeres munkásgyerek skót whiskyt? Micsoda nyugatmánia!
– De te a védelmedbe vettél. „Talán jobb lenne, ha házipálinkát vedelne? Attól lesz itt végül mindenkinek egy marék hamu a májából.” Sőt, még Engelsre is hivatkoztál, hogy egyszer egy egész karton whiskyvel lepte meg Marxot. Persze te találtad ki, mi?
– Nem, tényleg olvastam a Marx-Engels levelezésben. Csak ki kellett keresnem a kötetből…
Hallgattunk, fojtott mosollyal figyeltük egymást.
– Hát, nem mondom, meggyarapodtál egy-két kilócskával – állapította meg –, de úgy látom, azért még tartod a régi formát.
– Te viszont, az őszülést leszámítva, semmit se változtál.
Nem hízelegtem, valóban remekül nézett ki. Arisztokratikusan keskeny arca és szürke szeme ugyan nagyon is megváltozott (hogy azt ne mondjam: elzsarusodott), rezzenéstelenné és kifürkészhetetlenné vált, de ő aztán egy dekát se szedett fel, ugyanaz a fiús alkat maradt, aki volt. Szikár termetével választékos, szinte előkelő jelenségnek hatott, s egyúttal csalóka módon törékenynek is, holott ha valaki, én aztán tudtam, hogy ez a csupa csont, csupa ín alak olyan, akár az acélrúd. T.-ben egyszerűen elkerülhetetlenek voltak a verekedések. És Agár mindig fényesen megállta a helyét: hosszú, sovány karjával úgy dolgozott, mint a motolla, és senki se hitte volna, míg meg nem tapasztalta, hogy az ökölcsapása fölér egy lórúgással.
Bizonyára a művész is ezt látta meg benne, a szívósságát és a törhetetlenségét, amikor mindannyiunk közül őt választotta modelljéül annak idején. Az ifjú martinász szobra, az azbesztkalapos, hetykén fölvetett fejű, kamaszosan sovány, de mégis valami rejtelmes erőt sugárzó, szép bronzfigura máig ott áll az egykori acélmű előtt. És ha jól tudom, ma már városkánk egyetlen világi tárgyú köztéri szobra, mivel nemcsak a Lenin-szobrot takarították el néhány éve, hanem a háromalakos felszabadulási emlékművet is, meg azt az allegorikus kőfigurát, amelyet az 1929-es nagy sztrájk és sortűz mementójául emeltek.
– Tévedsz – rázta a fejét –, nemrég ezt is lebontották, és egy raktárban hever. A városi testület úgy vélekedett, ha nincs többé vasgyár, minek oda kohászszobor, és megírták, hogy vihetem, ha akarom, odaadják bagóért. Fogalmam sincs, honnan tudják, hogy én voltam a modell.
– Ugyan már, hiszen mindenki tudta a városban…
Ezzel benne is voltunk az emlékeinkben. Húszévi barátság kötött össze bennünket, a gyerekévektől a fiatal férfikorig. Már első általánosban egymásra találtunk, és ebben bizonyára félárvaságunk is szerepet játszott. Ő az apját veszítette el igen korán, én anyámat, s bár neki fivérei és nővérei is voltak, igazából mindig engem tekintett testvérének. Pedig a félárvaságunkat kivéve, szinte mindenben különböztünk egymástól: én szakasztott olyan voltam, mint minden átlagos srác mifelénk, csak a fizikumom emelt az átlag fölé, ő azonban különös fiú volt – sokak szemében már gyerekkorában is különc –, érzékeny és zárkózott, szokatlanul önérzetes, az esze meg vágott, akár a borotva. Állandóan a könyveket bújta, és nem ismertem senkit, aki nála jobban szeretett volna tanulni; valósággal becsületbeli kérdéssé tette, hogy mindig mindenütt évfolyamelső legyen, az általánosban meg a szakközépben éppúgy, mint később az egyetemen. És emiatt senki se nézhetett rá görbén, senki se nevezhette strébernek, mert közben nyakig benne volt minden buliban, s ha valami különösen nagy baromságot műveltünk, még a balhét is kész volt egyedül elvinni, mert tudta, hogy az előmenetele miatt neki inkább elnézik, mint akárki másnak.
Nevettünk, ahogy most fölidéztünk néhányat a gazemberségeink közül. Akkoriban azonban véresen komolyan vettük ezeket a szelídnek aligha mondható csínyeket, megannyi férfipróbának, és aki elbukott rajtuk, annak többé nem volt becsülete a szemünkben. Titokban a mi kettőnk barátságát is valami effélének tartottam, szüntelen próbatételnek, és boldog voltam attól, hogy barátságunk az összes próbán helytáll, s még meg is edződik általuk.
Szerettem Agárt, ahogy csak kamaszok tudnak szeretni egy barátságban, szemérmesen és elfogultan. Végtelenül büszke voltam rá, s noha magamat se tartottam éppen nehézagyúnak, mindenkor elismertem a szellemi fölényét. Leginkább mégis az akaraterejét csodáltam, azt a hol megható, hol lefegyverző erőfeszítést, mely abban a konokul föltett szándékában nyilvánult meg, hogy a mi kis, felsővidéki városunk szülöttéből, egy prolicsalád legkisebbjéből minél és minél többre vigye. Valami olyasmi fűtötte, amit én soha nem éreztem magamban, de ami hasonló hőfokon például Erikában is munkált. A feltörekvés, a kiválás vágya.
Nem, engem semmi efféle nem izgatott. Én természetesnek vettem, hogy folytatni fogom az apám, nagyapám, dédapám szakmáját, ez tökéletesen kielégített, ennél több becsvágy nem élt bennem. És nem élt bennem a minálunk annyira megszokott és jellemző dinasztikus büszkeség se. Emiatt Agár, és később Erika is sűrűn illetett szemrehányásokkal, mondván, ha egy polgár büszke arra, hogy emberöltőkre vezetheti vissza a családfáját, hát csak én is legyek rátarti arra, hogy a családfám nem alábbvaló az övékénél.
Most már megvallhattam Agárnak, hogy magamban mindig csak mulattam az ilyen beszédeken. Akárcsak azon, ahogy a marxizmust próbálták belém plántálni, roppant igyekezettel, de vajmi kevés sikerrel (habár polgáz és tudszoc vizsgáimon utóbb nagyon is hasznát láttam buzgalmuknak), amivel nekik sok bosszúságot, szegény apámnak meg sok szomorúságot okoztam. „Két ilyen gyémánteszű ember agitál téged – zsémbelődött egyszer –, te meg… eh, tökfilkó vagy te, semmi más!” Nagyon szerette Agárt, Erikát pedig, amióta csak ismerte, valósággal istenítette. „Hagyja csak, apám, hagyja – csitítottam az öreget a teóriák nem nekem valók, majd ha verekedni kell, akkor szóljon. Akkor ott leszek…”
– És ott voltál – szólt közbe érdeklődve Agár.
– És volt verekedés? – kérdeztem vissza.
Felhajtottam a whiskymet, és rágyújtottam egy újabb cigarettára.
– Látod – fújtam ki a füstöt –, hát ennyit ért az egész. Nem tudok egyetlen olyan üzemről vagy szövetkezetről se, ahol szenvedélyesen vitatták volna a rendszerváltást. Ma már persze „gengszterváltás”-nak nevezi a jó nép mindenfele, mert ha egyebünk nem is, az akasztófahumorunk megmaradt, de akkoriban mindenki repesett a boldogságtól, hogy most aztán majd ránk virrad a jólét és bőség kora.
– Te is?
– Igen, én is. Csak az én szegény, öreg, nyugdíjas faterom lármázott odafönn T.-ben, tüntetést akart szervezni, meg sztrájkot, ami elől szép békésen kitért persze mindenki, kivéve azt a néhány szemetet, akik erre föl rámásztak, és elkezdték mocskolni a mozgalmi múltja meg az egykori párttitkársága miatt. Megdobálták az utcán, féltéglát hajítottak az udvarába, szarral kenték be az ablakát… Egy régi haver keresett fel, az mondta el a dolgot. Azonnal bevágódtam a Skodámba, irány: T. Tudtam, ki a főszájas. Elmentem hozzá, és szép szóval figyelmeztettem, hogy ne keresse magának a bajt, állítsa le a szemétkedést, amíg nem késő. Mert ha nem vet véget neki, és az öregemnek csak egyetlen hajaszála is meggörbül, én újra eljövök ide, és akkor a város összes lumpenje, szkinhedje, zsaruja se menti meg attól, hogy megtoroljam rajta: itt, ugyanebben a szobában, mondtam, ahol most állunk, higgadtan és módszeresen rokkanttá fogom verni! Értett a szóból, sőt, azt hiszem, csakis az ilyen szóból értett. Nem zaklatták többé az öreget. De hát, rajta már az se segített. Belehalt a csalódásába, a keserűségébe…
– s nem tettem hozzá, ami azóta is kísért: „és a válásomba”. – Jólesett a leveled
– mondtam –, amit akkor írtál nekem.
– Én is szerettem az öreget. Karakán, tiszta ember volt.
– És naiv, mint egy kisúttörő. Vakon hitt a szövegben: „A munkásoké a jövő…”
-Mi is énekeltük valamikor…
– Főleg te meg Erika – mondtam rosszmájban. – De hogy te még ma is ezt danolnád, hát tudod, itt ülve most nálad, kötve hiszem. Feltéve persze, hogy nem szoktál nosztalgiázni.
Magam sem értettem, mi ütött belém, hogy provokálom, hacsak az nem, hogy amit kérni akartam tőle, nem volt csekélység. Egyelőre még nem is tudtam, hogyan kerítsem rá a sort.
Ő azonban fel se vette, elengedte a füle mellett. Fogta az üveget, ismét töltött.
– Hogy megy a sorod? – kérdezte. – Mesélj magadról.
Mi mesélnivalóm lehetett volna? Aki még ötvenéves sincs, de már végképp szögre akaszthatja a diplomáját, mert az annyit sem ér, mint a papíros, amelyre rányomtatták, nem szívesen beszél sem a sorsáról, sem magáról. De azért mégis elbeszéltem neki egyet-mást a hányattatásaimból, ami voltaképpen abból a hasztalan iparkodásból állt, hogy állást találjak magamnak. Miután U.-ban bezárták a Műveket, s azzal a fővárosban befellegzett a kohászatnak, és abban a néhány kis öntödében, amely nagy keservesen talpon maradt, nem volt rá esély, hogy elhelyezkedjem, boldog-örömest visszamentem volna T.-be. Mindenfelől azt rebesgették akkoriban, hogy az acélgyár sikeres privatizáció és nagyszabású fejlesztés előtt áll, az egész régió legkorszerűbb kohászati bázisává alakul át. Erre az történt, amire senki se számított: bezárták és felszámolták. Egy kétszázötven éves szakma szűnt meg szinte egyik napról a másikra, és ez ott, ahol sok-sok emberöltő óta mindenki a gyárból és a gyárért élt, egy gyilkos tömegkatasztrófával ért fel.
– Nem tudom, mikor jártál utoljára T.-ben – pillantottam rá –, de nem ismernél rá. A szó szoros értelmében minden összeomlott: egy nagy, züllött lumpentanya ma az egész város. Se munka, se megélhetés. Bárhová nézel, pusztulás, nyomor és bűn. Aki csak teheti, szedi is a sátorfáját és menekül…
– Tavaly voltam fönn, mindenszentekkor, az öregek sírjánál – bólintott. – Rettenetes, ami ott van. Fel kell robbantani ezt a várost, mondta a nővérem, az lesz a legjobb, hidd el, felrobbantani valamennyiünkkel együtt, és aztán felszántani és beszórni a helyét sóval, ahogy az ókoriak tették! De arról azért hallani sem akar, hogy ideköltözzék hozzám. Te úr lettél, mit kezdhetnél velem? A cseléded meg nem leszek…
Hallgattunk. Megértettem, hogy ugyanaz a kín gyötri őt is, ami engem gyötör. Közös fájdalom volt ez, ahhoz hasonló, mint amikor szülőföldjét veszti el az ember. Mert nemcsak bennem, benne se halványult el a kötődés érzése városunk iránt. De még talán ennél is többről volt szó. Arról, ami a mi életünkben már megmásíthatatlan ténnyé vált. Egy nemzedék, mely egy osztály képviseletében, magasra vette röptét, végül szárnyaszegetten aláhullt. És ezen nem változtatott az sem, ha akadtak olyanok is, mint például ő, akik megúszták a zuhanást, s folytathatták az útjukat. Mert ez már egy másik történet volt. Csupán egy magántörténet.
– Valaha hidat akartunk verni a csillagokig – dörmögtem és hol a híd?… Egyszer azt mondta Erika, hogy tulajdonképpen mi vagyunk a szocializmus első és utolsó nemzedéke, és ezt a nemzedéket épp ezért senki se fogja megérteni valójában. Azt hiszem, igaza van. Olyan dolgokat oldottunk meg és végeztünk el, amilyeneket még soha egyetlen nemzedék sem előttünk, és a bukásunkban még sincs semmi szép vagy nemes. Semmi felemelő… Nevetséges, kijátszott balekok vagyunk, ennyi az egész… Szánalmas megvertek…
– Én nem lettem balek – mondta szárazon. – Én nem hagytam magam. De persze, ez nem tartozik ide, ez egy másik ügy. Magánügy, ha úgy tetszik. Az én privát ügyem…
Egy pillanatra rácsodálkoztam, hogy mennyire azonos vágányon futnak a gondolataink, de ő máris témát váltott.
– Mi van Erikával? – kérdezte. – Mit tudsz róla? Hallottam, hogy elváltál tőle, te világbarma…
Ezt most én eresztettem el a fülem mellett.
– Először el se akartam hinni – csóválta meg a fejét, és kortyolt az italából. – Sose felejtem el azt a főiskolai banzájt, amikor megismerkedtünk vele. Felállt, merészen a szemedbe nézett, és rád köszöntötte a poharát… Elállt az ember lélegzete, hogy milyen szép az a lány! Ahogy ott állt sugárzón, napbarnultan, mosolyogva, a hosszú, sötét hajával, szálfaegyenesen… Abszolút pillanat volt. Egy fél tucat, ha akad ilyen az ember életében.
Csak egy, gondoltam, csak egyetlenegy!
– Mit tudsz róla? – ismételte meg.
Én is ittam a whiskymből, és rágyújtottam egy újabb cigarettára. – Járja a maga útját, hiszen ismered… Ő aztán nem, nem adja fel!
– Hogy érted ezt? – fürkészett rám kíváncsian.
– Úgy, ahogy mondom. Nem kapitulál. Csak éppen bele fog roppanni, ha így folytatja… – s azzal röviden összefoglaltam neki Erika helyzetét és harcait.
Figyelmesen hallgatta, még a pipáját is kivette a szájából. Mindig gyanítottam, hogy annak idején titokban beleszeretett Erikába, és hogy ez fájdalmas és mély érzés volt benne, mely bizonyára sokat nyomott a latban, amikor a pályamódosítása mellett döntött – minél távolabb akart kerülni tőlünk.
Szinte álmélkodva ingatta a fejét. – Ő csakugyan nem változtatta meg a nézeteit? Egy ilyen fényes intellektusú, nagyszerű nő… és így leragadna?
– Elvhűség is van a világon, nem? Régen te is mindennél többre becsülted.
– Nekem már egyáltalán nincsenek elveim. Talán a hivatásom az oka. A rendőri munka rászorított a pragmatizmusra, nem hiszek többé semmiben se.
Rábámultam, hogy ezt a gyerekes kifogást vajon komolyan mondja-e, ő pedig elértette, hogy mire gondolok.
– Leszámoltam mindenféle hittel – erősítette meg –, de ez, érdekes módon, jobban megerősített a magamba vetett hitemben, mint képzelnéd. No persze – fűzte hozzá nyomban sietve –, azok közé azért nem tartozom, akik utólagosan leköpik a múltjukat. A turha úgyis rájuk hull vissza.
Én máson tűnődtem el, és meg is kérdeztem rosszmájúan: – Lehet, hogy mégis a lét határozza meg a tudatot?
– Az egészen biztos – felelte nyugodtan.
Hallgattunk, füstöltünk, ittunk.
Visszatereltem a szót Erikára, és a kilátásairól kezdtem beszélni, belefoglalva azt a dilemmát is, amely az r.-i meghívással állt elő. Bevallottam, hogy nagyon szeretném, ha visszafogadna, de nem tudom, végül rászánja-e magát.
– Én viszont mindenképp segíteni akarok neki – mondtam. – Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elutasítson egy ilyen ajánlatot, mint az r.-i főiskoláé.
– Egyetértek – helyeselt, s halványan elmosolyodott. – Olvastam a múltkor, hogy megint aratott a diákjaival Amszterdamban…
– Középkelet-Európa legjobb matektanára – jelentettem ki meggyőződéssel.
Agár eltöprengett.
– Látom, mi a dilemma – mondta –, de azért nem egészen értem. Tegyük fel, nem fogad vissza. Rendben van, az igazat megvallva meg is érdemelnéd… De abba miért ne egyezhetne bele, hogy a távollétében felügyelj a srácokra?
Észrevette, hogy ezen meg én mosolyodom el, és ettől zavarba jött. – Jó-jó, hát persze… Nézd el egy agglegénynek, ha családi ügyekbe ártja magát! Világos: ha beleegyezne, az mégiscsak egyfajta összetartozást jelentene… bizonyos elkötelezettséget…
– Nemcsak ez a bibéje a dolognak – dörmögtem, mert hát bár erről lett volna szó csupán. – Van itt, tudod, valami más gubanc is… Éppen azért jöttem el, mert egyedül te segíthetsz rajtam… – és itt lett volna az alkalom, hogy kipakoljak, de még nem kapartam össze magamban elég bátorságot hozzá.
Ő pedig félreértett, de ez természetes volt. – Állás kéne, igaz? – szortyogtatta együttérzően a pipáját.
– Hát… ha éppenséggel le tudsz akasztani valamit…
– Bármit elfogadsz pillanatnyilag?
Mondtam, hogy pillanatnyilag akármit.
– Beállnál-e biztonsági embernek?
– Miért ne? Ha rendesen megfizetik… – és magamban azt gondoltam: végül hát mégiscsak egy szelindek lesz belőlem.
Néztem, amint előveszi a tollát, ráfirkant a jegyzettömbre egy nevet meg egy telefonszámot, aztán leszakítja a papírost, és elém teszi.
– Már holnap felhívhatod őket, addig én is odaszólok, és azonnal alkalmazni fognak. Nagyon jó a kapcsolatunk, gyakran kisegítenek bennünket. Mi ugyanis őrzést-védést nem vállalunk.
Megköszöntem neki, és a tárcámba süllyesztettem a papírost, azt azonban nem álltam meg közben, hogy epésen meg ne kérdezzem: egyáltalán vállalnak-e bármi olyasmit, ami egy detektívügynökség feladata?
Ismét töltött a poharainkba, és a pipája makkja fölött rám sandított. – Előfordul. Ha nagyon szívóskodik egyik-másik ügyfél, hidd el, még nyomozásra is képesek vagyunk.
– Ti például el tudnátok kapni a Verőembert? – kérdeztem, két slukk között, pofátlanul.
Ezzel sikerült meglepnem. – Nocsak! Talán megbízást akarsz adni rá?
– Egy összegben száz rongy még sose volt a kezemben. De amikor bejöttem, láttam, hogy a fantomképét tanulmányoztad – és odaintettem az újsághalomra.
– Tudod, mit ér egy ilyen fantomkép… Hat tanú tizenötféleképpen ír le valakit, azután összeáll egy rossz átlagportré. Az ott például akár a te képed is lehetne.
Nyeltem egyet, és nagyon jól jött, hogy a hamutartóban kiolthatom a cigarettámat. Most, hogy nem én sütöttem el ezt a viccet, már nem is találtam olyan nagyon remeknek.
– De hogy válaszoljak a kérdésedre – mondta –, természetesen el tudnánk kapni. És nem kerülne se túl nagy fáradságba, se túl sok időbe.
Kétkedve csippentettem össze a szemem. – Akkor a zsaruk miért nem boldogulnak?
– Mert rossz úton járnak. Rutinmódszerrel próbálkoznak, márpedig a pasas nyilvánvalóan amatőr, és régi tapasztalat, hogy amatőröket rutinmódszerrel elcsípni elég ritkán sikerül. Ebben az esetben például annyi a helyszíneken hátrahagyott nyom, hogy az már szinte túlzás. A daktisok csak a fejüket rázták, és gyanakodva hümmögtek, hogy valaki lóvá teszi őket, s még röhög is a markába. Ujjnyom ujjnyom hátán, mindegyik az elkövetőtől, de mit érnek vele, ha a nyilvántartásban nem szerepel.
– Honnan tudod te mindezt? – csodálkoztam.
– Akad még egy-két jóbarát odaát… De mondom, hiába a seregnyi nyom, hiába jó néhány tanú, hiába két sértett vallomása is, a nyilvántartóban az egész megreked. És ez minden rendőr rémálma: az amatőr elkövető.
Újból a cigaretta után nyúltam, már nem is tudom, hányadikra gyújtottam rá.
– Talán kár is a fáradozásért – legyintettem. – Ekkora felhajtás egy-két pofon miatt… Hát mit számít az a néhány pofon géppisztolyos támadások és pokolgépes merényletek mellett?
Szívta a pipáját, a tekintete higgadtan függött rajtam.
– Látod, ebben nincs igazad. Aligha csupán néhány pofonról szól ez a történet. Érdekes, hogy a lapok rögtön észrevették, ezért szálltak rá úgy a dologra. Felismerték, bár nyíltan még nem mondták ki, hogy ez az egész ügy valaminek a kezdete. Hogy valami olyan történik itt, ami eddig még nem volt. Ami egészen új. Minőségileg új.
Ezzel most neki sikerült meglepnie engem. Csak bámultam rá, és meg is mondtam, hogy fogalmam sincs, mire céloz. Mi újdonság lehetne néhány ember elgyepálásában?
– Hát gondolj csak bele! – biztatott, de két pöffentés után ő folytatta: – Nézd, én még ma is jókora túlzásnak tartom, amit ugyan egyre többen állítanak, hogy a bűnözés hazája lettünk, mert ez nem igaz, bár annyi bizonyos, hogy még soha ennyi bűntett nem fordult elő ebben az országban. A bűnözés betört a mindennapjainkba, átszövi az életünket, és mind gyakrabban hallhatod, hogy meg kell tanulnunk együtt élni vele. Ilyen értelemben valóban édene vagyunk a bűnözésnek. Csakhogy a bűnözés eddig még nem lépte át a pénz- és üzleti világ, vagyis a gazdaság kereteit – a horribilis privatizációs lenyúlásokat és a maffiák milliárdos ügyleteit éppúgy ideértve, mint a legkoszlottabb diszkó elleni robbantásokat és a legpitibb narkóárus torkának az elmetszését, sőt a Málcsi néni agyonütését is, a havi nyugdíjáért… De most – vette ki szájából a pipát –, most, ennek a pofozólegénynek a feltűnésével ez többé nem érvényes. A bűnözés megjelent a politikában, ahol idáig nem mutatkozott. A módszer félreismerhetetlen. Fenyegetés! Megfélemlítés! Erőszak! – s minden egyes szónál pipája szárával belebökött a levegőbe. – És végül majd, hiszen ami késik, nem múlik: hidegre tevés, gyilkosság!
– Képtelenség – tiltakoztam. – Hogy vonhatsz le ilyen súlyos következtetést néhány pofonból? Egyébként is: miért vagy annyira biztos benne, hogy politikai természetű az ügy? Semmi bizonyíték rá…
– Ugyan, menj már – intett le szelíden. – Hát azok a helyszínen hagyott dokumentumok? Mindegyik lap írt róluk, és alig akadt olyan, amelyik a sorok mögül ne ujjal mutogatott volna a Vezérre. Az első helyszínen, annak a publicistának az esetében, ugyebár, a saját újságcikke, amelyben kifigurázta a Vezért. A második helyszínen, a képviselő esetében, a parlamenti felszólalásának jegyzőkönyvi másolata, és az ugyancsak a Nagy Férfiú ellen irányult…
– No, és a harmadik helyszínen? – szúrtam közbe alamuszin. – Nem olvastam, hogy ott is maradt volna ilyesmi.
– A harmadik helyszínen valóban nem maradt hátra semmi – ismerte el –, de ez a harmadik eset máskülönben is elég furcsa, valahogy nem illik egészen a képbe… mintha valami megzavarta volna a támadót, és attól pánikba esett. Túlságosan is brutálisan bánt el a sértettel, és hanyatt-homlok elmenekült. Igaz, hogy akkor is gondoskodott róla, hogy a mentők értesüljenek a dologról.
– Egy érzelmes bandita – szóltam képmutatóan.
– Igen, és ez is arra vall, hogy amatőr. Egy profi ilyet nem tenne. Ami pedig magát a sértettet illeti, és ez is furcsasága az esetnek, egyszerűen nem hajlandó vallomást tenni. Egyetlen szót se tudnak kihúzni belőle, megtagad minden együttműködést. Mindamellett a nő személye nagyon is valószínűsíti a politikai indítékot. Tudniillik egy riportfotó-sorozat tanúsága szerint ez a nő volt az, aki nemrégiben egy gyűlés után két csárdás pofonnal illette a Vezér ábrázatát.
– Láttam az újságban a fotókat – bólintottam, és hozzátehettem volna, hogy az egyik, hátán a takaros gyöngybetűkkel, a farzsebemben lapul, a tárcámban. Ahhoz pedig csak gratulálhattam magamnak, hogy jó volt a megérzésem, nem köpött be a kis nő.
Agár, pipát tartó kezével, lendületes mozdulatot tett.
– Fogadjuk el tehát munkahipotézisként – folytatta –, hogy a támadások politikai indítékúak, és hogy a Vezér érdekeit szolgálják, mert a legaggályosabb vizsgálat alapján is minden egyéb érdeket kizárhatunk – és kijelentését bizonyítandó szinte szó szerint elmondta ugyanazt, amit a kis nő keresetlenül vágott az arcomba tegnapelőtt. – Ha pedig minden más érdeket kizárhatunk – magyarázta –, akkor ebbe az irányba kell elindulnunk. Nem vesszük célba közvetlenül az elkövetőt, hanem ezen a szálon haladunk. Mert ez a szál, bár kerülőnek látszik, igencsak ígéretes. Ha ugyanis föltesszük, hogy a támadássorozat a Vezér érdekét szolgálja, akkor a szervező alkalmasint a közvetlen környezetében keresendő. A közvetlen környezetében pedig azokat kell szemügyre vennünk, akik egészen különleges bizalmasai. Meg kell tudnunk, hogy kik ezek az emberek, és hogy közöttük ki az, aki egy ilyen akció megszervezésére a legalkalmasabb. Milyen csinosan leszűkítettük, ugye, máris a kört?… És amint rátaláltunk az emberünkre, gyakorlatilag fel is derítettük az ügyet. Ami hátra van, az már tényleg csak rutinmunka: ki kell szedni belőle, hogy ki a Verőember.
– Ez mind nagyon szép – ingattam a fejem –, de nekem valahogy túl egyszerű. Mondhatnám: olyan egyszerű, hogy már szinte büdös.
– Utólag minden felderített bűnügy büdösegyszerű.
– Jó-jó, de mondd, mindaz, amit ilyen szépen levezettél itt nekem, miért nem jut eszükbe a zsaruknak is?
Vállat vont.
– Lehet, hogy eszükbe jut, lehet hogy nem – mondta közömbösen. – Ha kíváncsi vagy éppen a véleményemre, hát igenis, szerintem, holtbiztosán eszükbe jutott. De lehetetlenné vannak téve, meg vannak félemlítve. Százszor inkább vállalják a kudarcot, mintsem a bizonytalan kimenetelű konfrontálódást. Hol az a rendőr, aki nálunk gyanúba merészelne fogni egy politikust? Vagy csak körül merné szimatolni akár?… El tudod képzelni azt a botrányt?
Mondtam neki, hogy nagyon is, főleg ha a gyanúba vett politikus történetesen épp a Vezér. – Neked viszont senkitől se kell félned ha jól értettelek – folytattam –, és ha úri kedved úgy tartaná, a Vezér holdudvarában meg is találnád azt a pofát.
– Nevetni fogsz – nézett rám derűsen –, már meg is találtam! – és azzal mondott egy nevet, amelyet soha életemben nem hallottam.
Ez bizonyára meg is látszott rajtam, mert fojtottan elmosolyodott.
– Nem hiszed, igaz? – kérdezte. – Azt képzeled, hantálok… – Felállt, és az íróasztalához lépett, kihúzta az egyik fiókot.
Egy dossziéval tért vissza, és abból egy kartotékot emelt ki. Sose láttam még bűnügyi kartotékot, mégis egyből rájöttem, hogy ez az.
– Tessék, parancsolj – tette elém. – Az eredeti fénymásolata.
Tulajdonképpen nem is csodálkoztam, annyira logikus volt az egész. A kartotékra erősített fényképről a megbízóm nézett farkasszemet velem. És őt gusztálhattam meg profilból is. Jól állt neki a raböltözék. Kifejezetten illett hozzá. Egyébként valóban ügyvéd volt, jogtanácsos, ahogy gyanítottam.
– Olvashatod – mutatta a pipája szárával Agár –, különösen nagy kárt okozó gazdasági bűncselekmény, többrendbeli vesztegetéssel és életveszélyes fenyegetéssel tetézve. Öt év, hat hónap. Kilencvenben ugyan amnesztiát kapott, de ezt az ügyecskét mégse lehetett holmi koholt politikai üggyé átkozmetikázni. Ezért nem lép soha előtérbe, holott kezdettől fogva a Vezér legszűkebb kabinetjéhez tartozik, ezért hárít el minden nyilvános szereplést, és ezért nincs egyetlen filmfelvétel vagy akár fénykép, amelyiken együtt láthatnád őket. Amolyan szürke eminenciása a Vezérnek, sokak szerint az ötletgyárosa és legfőbb bizalmasa, és nincs olyan döntése, amely előtt négyszemközt ki ne kémé a véleményét.
Eszem ágában se volt megkérdezni, honnan tudja mindezt, mint ahogy azt se firtattam, hogyan került hozzá a kartotékmásolat, ami azonban a legjobban izgatott, arra rákérdeztem: – Azért ez elég különös, nem? Feltételezem, hogy jó sok hasonló dossziéd van… de te mégis pont ezt tartod a kezed ügyében.
– Igen – biccentett. – Pont ezt.
– Aligha lehet véletlen.
– Aligha.
– Ennyire foglalkoztat ez az ügy?
– Foglalkoztat – helyeselt. – Hiszen amiről beszéltem… a politika és a bűnözés összekapcsolódásának első jelét látom benne. De persze, merőben csak szakmai kíváncsiság ez – legyintett máris. – A nyomozás nem az én dolgom. A Verőember elfogása sem. És az a legkevésbé, hogy nyerő tippet adjak a hivatásos kollégáknak. Én mindenesetre kinyomoztam azt, amit akartam. Tudom, hogy ki az ügy kulcsfigurája, és ezzel tökéletesen beérem.
Megpöccintettem a kartotékon a fotót, és kételkedve ráztam meg a fejem. – Nem tudnád ráhúzni a vizeslepedőt. Semmi sincs a kezedben, ami bizonyíték lehetne ellene. Hogyan boldogulnál el akkor egy ilyen gátlástalan, dörzsölt csibésszel?
– Úgy, hogy én még nála is gátlástalanabb és dörzsöltebb csibész vagyok – hangzott egykedvűen. – Ha a körmeim közé kapnám, nyugodj meg, dalolna, mint a kismadár. Nekem ehhez nincs szükségem bizonyítékokra.
Kiütötte a pipáját a hamutartóban, és rám függesztette a tekintetét.
– Nézd – mondta –, nekem meggyőződésem, hogy a Vezér mit sem tud a viselt dolgairól. Hogy miért vagyok benne biztos? Azért, mert nem engedheti meg magának. Egyszerűen nem engedheti meg magának sem mint pártvezér, sem mint nagyravágyó politikus, sem mint keresztény nemzeti purifikátor, hogy maga mellett tartson egy ennyire lekozmásodott figurát. Mit gondolsz, ha valami úton-módon a birtokába jutna ez a dosszié, mit tenne a ráncosképű, vén újévi malaccal? És mit gondolsz, miféle választása lehetne, itt velem szemben ülve a vén gazembernek, ha megvillantanám előtte ezt a lehetőséget?
Hallgattam, és csak néztem ezt a kemény arcú, éles tekintetű, ezüstősz férfit, aki most olyan idegenszerűnek hatott, hogy nehéz volt elképzelnem: valaha ő volt a legjobb barátom.
– Vagyis megzsarolnád – szóltam alig hallhatóan.
– Mondd inkább úgy: sarokba szorítanám. Szebben hangzik. Sarokba szorítanám, és rövid úton kisajtolnám belőle, hogy ki is ez a mi rejtélyes fantomunk, a Verőember.
No, gondoltam, most vagy soha!
Utolsó cseppig kiittam a whiskymet, és felsóhajtottam. Úgy éreztem magam, ahogyan csak az érezheti magát, aki nem tud úszni, de kénytelen fejest ugrani a mélyvízbe.
– Fölöslegesen fáradoznál – mondtam. – A Verőember itt ül veled szemben, és rád bízza magát.
S csak ekkor döbbent belém, hogy úristen, mibe is ráncigálom bele.
* A regény 1-4. fejezetét 1996. decemberi, 5-6. fejezetét 1997. decemberi számunkban közöltük [vissza]
