RADNÓTI MIKLÓS

Nem bírta hát…

Dési Huber István emlékére

Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
a múltat és e bomlott éveken
virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
nem bírta más, csupán az értelem,

s az bírta volna még. De megszökött a test,
szived megállt, a festék megmeredt,
üres maradt a karton és a vászon,
kezed nem méláz már a lap felett;

árván maradt világod és világunk,
sötéten színes, fölmért s tág világ;
bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
s a dési templom és a dési fák.

A sorsod ellenére voltál mester
és példakép. Hivő, igaz, okos;
a munkáló idő emel ma már,
hiába omlik rád sír földje most,

a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
csodálatos roncsát a szörnyű tenger,
hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
de megtanul majd s többé nem felejt el.

S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
a külvárost, a tájat, társait;
mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
vagy tűzfalat, mert minden arra int:

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod,
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
                    hogy más legyen.”

1944. Február 29.
(A Szépirodalmi Könyvkiadó 1963-as kiadása)

SZERES ERIKA

Radnóti Miklós: Nem bírta hát…

Dési Huber István emlékére

Dési Huber 1944. február 25-én halt meg – történetesen tüdőbajban. Az idő tájt igazán le­hetett válogatni a halálnemekben: az őt halála után négy nappal (1944. febr. 29-én) elsirató Radnóti Miklós fél év múlva egészen más módját választotta a halálnak … Nyilvánvaló­an nem véletlen, hogy a munkás életmódot folytató és a komoly fizikai munka mellett csak elszánt hivatástudatból festő művész 1932-től meglévő tüdőbaja éppen 1944 februárjára végzett vele. Nem valószínű, hogy elhatalmasodó betegségét svájci szanatóriumban kúrálgathatta volna. Természetes halállal halt meg, ha természetes az, hogy negyvenkilenc évesen hal meg valaki, aki éppen pályája delelőjére ért, tervekkel, erővel, hittel, s ha ter­mészetes az, hogy a tüdőbaj 1944-ben még halálos betegség Magyarországon. De hát 1944-ben Magyarországon nemigen volt bőségben a tej, nem volt alpesi levegő a gyárak­ban és nem volt fehérje- és vitamindús táplálék. Nem bírta hát…

Radnóti verse sírvers, búcsúvers, sirató – a szakirodalomban keverednek a műfaji meg­határozások. Sirató, de milyen rendkívüli sirató! Mintha közönséghez szólna vele, nem te­metési gyülekezethez, hanem olyan barátokhoz, ismerősökhöz, akikkel már régóta be­szélnek a témáról: Dési Huber beteg, ki tudja, meddig bírja még … A kapcsolatot ezzel a feltételezett közönséggel-közösséggel egyetlen módosító szócska teremti meg, a „hát”, ez a korábbi beszélgetésekre visszautaló magyarázó szócska. Nélküle puszta tényközlés volna az első szakasz, leírása a történteknek és az okoknak, (gy ez a „hát” folytatja a ko­rábbi beszélgetést, és egyúttal le is zárja az addig eldöntetlen kérdést. Nem bírta hát…

Az első szakasz annak leíró jellegű felsorolása, mit nem bírt a halálos diagnózist okozó „roncsolt szív s tüdő”, summázva: az addigi életet. Az egy állítmány mellé halmozott tár­gyak: „múltat, virrasztó gondokat, hitet, csalódást” szikár jelzései annak, hogy a halott számára az élet ezeket a tárgyraggal ellátott fogalmakat jelentette. (Egy zárójeles meg­jegyzés arra vonatkozóan, hogy a verssel foglalkozó igen szerény szakirodalom milyen fe­lületes megfigyeléseket tüntet fel stilisztikai elemzésként: Nemes Iván: Radnóti Miklós költői nyelve című monográfiájában az alábbiak olvashatók: „Feltűnik … a szavakkal való takarékosság szándéka, amely többek közt úgy jelentkezik, hogy egy-egy jelzőt több el­vont fogalomra vonatkoztat:

Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
a múltat és a bomlott éveken
virrasztó gondokat, hitet, csalódást”

A szerző tehát a virrasztó jelzőt mindhárom tárgyra vonatkoztatja, holott ha a szintagmákat eszerint rakjuk össze, úgy teljesen világos, hogy sem bomlott éveken virrasztó hit, sem bomlott éveken virrasztó csalódás nincs, mindkettő képzavar. A Radnóti-vers jelzős szerkezete csak a gondokra vonatkozik, a két félsor értelme: a bomlott évek alatt a gon­dok virrasztásra kényszerítették a festőt. Valóban takarékosan bánik a szavakkal, mond­hatnám tömören, sőt mondhatnám intenzitást, hírértéket fokozó tömörséggel, de nem képzavarral.)

Mindezekkel a nehézségekkel azonban csak a test nem birkózott meg; az értelem még bírta volna a küzdelmet, mert látta a célt. Test és lélek-értelem dualizmusában azonban a költő Radnóti materialistának bizonyul: test nélkül az értelem is megszűnik. A vers leíró jellegű része idáig tart, a második szakasz első soráig. A második sorban a szenvtelen harmadik személyről áttér a második személyű megszólításos formára: „szíved megállt”, „kezed nem méláz”, és emellett a halott test besorolódik az élettelen tárgyi világba: pár­huzamos szerkezetek, gondolatritmusok teremtik meg az egyenlőséget az elhunyt vala­mely testrésze és az általa megmunkált tárgy között. „… szíved megállt, a festék meg- meredt”, a szív mint az életadó folyadék, a vörös vér jelképe együtt dermed meg a rajzolt világba színt és életet lehelő festékkel; az alkotó kéz hiányától üres az alkotás hordozásá­ra szánt anyag, a karton, a vászon, a lap. A harmadik szakaszban a vocativusban megszó­lított második személy és az elbeszélő én között teremtődik meg a kapcsolat azáltal, hogy az „árván maradt” határozós állítmány összeköti a festő és a költő világát („világod és világunk”), amelyet az alábbiakkal jellemez: „sötéten színes, fölmért és tág világ”. A „sötéten színes” jelzői szerkezet visszautalás arra a világra, amelynek virrasztó gondjai megölték a festőt, egy ilyen világ színei a megfestett képen csakis sötétek lehetnek; egy­ben „fölmért” is ez a világ, tehát értelemmel felfogott, amelynek problémáit, harcait átlát­ja, aki megfesti. Sőt: tág is a világ, hiszen akik sírnak a festő után, azok mind belefértek a megfestett világba: bivaly, ló – a falusi élet jelképei; munkás – a városi életből a festő szá­mára legfontosabb közeg; költő – a művészek, értelmiségiek mint a festő szövetségesei; és sírnak még a szülőföld temploma és fái. Az elfeledhetetlen gyermekkor a maga falusi környezetével és az élettevékenység színhelyéül szolgáló város a festő szövetségeseit je­lentő munkásokkal és művészekkel mind belefér a művész világába és ráfér palettájára: igazán „tág világ” ez.

A siratás jelenetei után a sirató műfajának megfelelően a halott dicsérete következik. Ám ez a laudáció tele van ellentmondásokkal. „A sorsod ellenére voltál mester és példa­kép” – az ellentmondás itt a társadalmi helyzet megszabta sors (szűkös életkörülmények, kemény munkásélet) és az életmű létrehozta érték között feszül annak az emlékképében, akinek a teste mondta fel a szolgálatot, de művei „ércnél maradóbban” állnak, hiszen a „munkáló idő emel” az örökkévalóságba, ismét ellentétben az örök sötétségbe temető földdel. És a legfájóbb ellentét: „a dolgozók nehézkes népe feldobott” – kivetette magá­ból, mert értelme még nehézkes – egy elmaradt hasonlítói „mint” után következik az újabb ellentétet hordozó metafora: „csodálatos roncsát a szörnyű tenger”: a meghalt fes­tő oszló teteme a roncs, ez érdemli ki a „csodálatos” jelzőt, míg a fenséges nép, amelyért a festő szolgált, a szörnyű tengerhez válik hasonlóvá, és a szörnyű itt nem elsősorban a hatalmasság képzetét kelti, hanem az igaztalan erőét. S miért ezek az ellentétek és ellent­mondások? Magyarázza egy újabb ellentét: „hű voltál hozzá, s hozzád az kegyetlen”. S a vigasz, a javíthatatlan optimisták vigasza: az addig még nehézkes nép „megtanul majd, s többé nem felejt el.” A „te” személyes névmás szokatlan tárgyként a tanul ige mellett még egyszer ismétlődik: „S ha megtanult”, ti. téged, művedet, világlátásodat, elveidet, akkor majd úgy látja a világot, ahogyan te. S az utolsó ellentét, amelyben visszatér az első szakasz halmozott tárgyú szerkezete; „mindegy, koporsót, korsót mond a kép” lezárja a fes­tő és közönsége viszonyát: mindegy, hogy életről (a korsó az életadó víz és a gyönyört nyújtó bor szimbóluma) vagy halálról (koporsó) beszél a festő, érteni fogják. A koporsó­korsó ellentétpár megválasztása különösen szerencsés a tömör fogalmazású versben: szimbolikájukat a groteszkül tiszta rím még inkább kiemeli. És az utolsó szó, amely az ál­lítmányhoz tartozó tárgyak felsorolását lezárja: a tűzfal, önmagában hordva egy sűrített ellentétet (a fal mint az emberi kéz építő munkájának eredménye szembesül itt a tűzfallal, az emberi rombolás eredményével), szintén beilleszkedik abba a gondolatba, miszerint mindegy, hogy életről vagy halálról beszélnek-e a képek. De miért lenne mindegy, hogy az emberi élet igenlését vagy tagadását-pusztulását ábrázolja a művész? Mert egységes vi­láglátással, egységes szemlélettel, a jól „fölmért és tág világ” bármely jelensége ugyanazt sugallja, ugyanazt az intést hordozza.

És ezzel az utolsó szakaszban ismét változik a lírai szituáció, a harmadik személyű le­írás, a második személyhez szóló elsiratás és méltatás után a költő önmegszólító formá­ban fordul önmagához és vonja le a maga számára azt a tanulságot, amelyet majd levon a nép is, ha „megtanulta” a festőt. Ez a tanulság a nagy ars poeticák hitvallásával egyenran­gú, kijelöli a feladatot, megerősít abban, hogy a rosszat el kell viselni annak érdekében, hogy az ember megtudja, mit tegyen ellene. A szinte isteni szózatként hangzó, idézőjelbe is tett intés kizökkent a vers sirató jellegéből, programmá, jelszóvá válik. A változást á versmértékben is érzékelteti a költő. Az eddigi versszakok rendje a következő volt: négy­soros szakaszok, jambikus ritmusú, változó hosszúságú sorokkal: az első sor 6, a harma­dik sor 51/2-es jambus, ez két rímtelen sor, a második és a negyedik sor 5-5 jambus, ezek rímelnek egymással, a strófa tehát x a x a félrímes képletű.

Az utolsó szakasz intő szózatának versképlete más: ötsorossá válik a strófa, az első, a harmadik és a negyedik sor 51/2-es jambus, a második sor 5 jambus, az ötödik sor 2 jam­bus. A rímképlet: az első két 51/2-es jambusból álló sor a-rímmel kapcsolódik, a harmadik ilyen hosszúságú sor rímtelen vaksor, a második, 5 Jambusból álló sort b-rím kapcsolja a strófazáró, 2 jambusból álló sorral. A strófa rímképlete eszerint: a a b x b. A versforma megváltoztatása még inkább kiemeli az utolsó szakasznak a korábbiaktól eltérő jellegét: a siratóból ars poeticává váló hitvallást. A szakasz halmozott imperativusai, a strófaélen álló, hangsúlyos „Ember” megszólítás erős irodalmi reminiszcenciákat hordoz. A múlt, je­len, jövő időhármassága leginkább Kölcsey Huszt-ját idézi emlékezetünkbe, ahol ugyan egy „rémalak” „inté” a költőt, itt pedig egy művész életműve: „Régi kor árnya felé” – „ez volt a múlt” (bár a múlt szerepének felfogásában mutatkozik eltérés: a romantikus költő a hiábavaló múltba fordulástól akar eltávolítani a jövő érdekében, a modern költő tudja, hogy a jövőt csak a múlt ismeretében lehet alakítani, de az időhármasság egyezése így is feltűnő); „vess öszve jelenkort” – „emez a vad jelen”; „messze jövendővel” – „más le­gyen” (az ige jövő idejű felszólító alakja helyettesíti a jövendőnek megfelelő főnevet).

Az időhármasság sok száz éves trópusának nem szentelnék figyelmet, ha az intésbe foglalt igék, tehát a cselekvésre felszólítások nem hasonlítanának olyan nagyon:

„komolyan vess öszve jelenkort” – „Figyeld meg jól világod, ez volt a múlt, emez a vad jelen”

„Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül” –

„mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen”

A Kölcseyvel való analógia időben távoli, de kultúrkörben – magyar költészetről lévén szó, benne klasszikus műveltségű két költőről – meglehetősen közeli. A külső hatásra belülről megszólaló imperatívuszok, az önmegszólító, cselekvéskijelölő felszólítások azonban erősen rácsengenek egy időben közelebbi, de nem magyar költő katartikus so­raira is. A 20. századi európai líra talán leginkább katartikus végszavú versére, R. M. Rilke Archaikus Apolló-torzó-jára gondolok, ahol szintén egy műalkotás (bár archaikus és nem kortársi, továbbá egyedi darab és nem életmű) okoz olyan megrendülést a költőben, amely egész addigi életének megváltoztatására készteti. Talán ez a rilkei motívum is hat­hatott a Dési Huber-búcsúztató végének alakítására, amelynek szinte a versről leválaszt­ható, epigrammatikus tömörségű, tenni akaró hitvallása különös megrendüléssel tölti el az olvasót, ha tudván tudja: Radnótinak már csak fél éve maradt arra, hogy ezt a szép programot megvalósítsa. Hogy megvalósította? Nem bírta hát…

NÉMETH LÁSZLÓ

Találkozó a tejcsarnokban

(Részlet)

… Sosem feledtem el ezt a találkozást a körúti tejcsarnokban. Mind a hetük arca és neve itt van a pillám mögött. Tudom, hogy ültek; ki bádogos, ki cukrász, ki bőrmunkás köztük. Iskolájuk érdeme, hogy kitűnően gazdálkodtak az idővel. Sosem vettem részt ilyen jól ren­dezett találkozón. Elmondták, miért hívtak meg, s én is eldadoghattam, amit egy nyílt le­velezőlapon már megírtam. Aztán sorra bemutatkoztak: hét tömör életrajz ült most már körül hét idegen arc helyett. Egy félórába került, s be tudnám egy regénybe állítani őket. Egyikünk sem lépett ki a maga cirkuszából, s azt hiszem, mégis mint barátok keltünk fel. Egy szónyi dicséretet sem kaptam, s életem legszebb igazolása volt. Mint senkinek, a munkásságnak sem udvaroltam soha. Velem szemben igazán könnyű dolguk volt a nyáju­kat féltőknek. S ím, egy kis csoporthoz mégis elért, rágalmakon és tilalmokon át az, amit csináltam. Nem én tukmáltam rájuk; ők fedezték föl, évek során, hogy szükségük van rája.

Kettőjüket ott láttam azon a zárt értekezleten is, amelyre – a Kálvin téri háztömbben – egyik előadásomról áthurcoltak. Ez az értekezlet akkor már kerek egy hete tartott; a Soli Deo Glória rendezte: értelmiség, parasztság és munkásság összehozására. Énnekem az értelmiség álláspontját kellett volna előadnom. Nem vállaltam. Nem akartam a körém sze­gődött viharokat erre a békeértekezletre bevinni; de meg nem is hittem, hogy tanácsko­zásuk olyan ment lehessen minden manővertől és percpolitikától, amint a mi tejcsarnoki barátkozásunk. Munkás barátaim azonban nyilván megtalálták, amit tőlem is kértek (a meghívót én szereztem nekik): rokonlelkű diák ifjakat. Megérte eljönni? – kérdeztem. – Meg, mondták az egyhetes eszmecserében kipirultan. S én most nekik s a hozzájuk ha­sonlóknak mondom el még egyszer, amit egy nyolcvannyolc filléres komplett kávé mellett egyszer már elmondtam.

Ha sajkáinkat (munkások, parasztok, értelmiségiek) valóban párhuzamosan akarjuk ál­lítani, az első parancs: tiszteljük a hűséget egymásban. Meddő szövetség az, amely a leg­értékesebbet törné meg bennünk: a hűséget ahhoz, ami múltunkban a legfontosabb volt. A munkástól sohasem kívánnám, hogy iskoláját: a mozgalmat, s amit ott tanult: az élet gazdasági szemléletét megtagadja. Legföljebb, hogy mást is megtanuljon mellé. A pa­rasztság is akkor érte el szememben a társadalmi nagykorúságát, ha a földön szerzett ka­rakterét nézeteiben is érvényesíteni tudja. Veres Péter Falusi krónikája fölment az alól, hogy magyarázkodjam. Hát az értelmiség? Ő miből nem engedhet az árulás bűne nélkül? A rábízott évezredekből; a kultúra tapasztalataiból. A Minőségből, amelynek ő lett Vesta- őre.

Ha a magam életét, s másokét is átgondolom: egy nagy kivezetési kísérlet volt. Míg a Kassákok, Veres Péterek összegezték az osztályukat (ez a szerencséje annak, aki feltörő osztályba születik), mi a magunkét bontottuk. Egy egészséges töredéket próbáltunk levá­lasztani róla, amely az új nemzetbe jó lesz értelmiségnek. Mi a különbség értelmiség és középosztály közt? A középosztály burkoltan tovább tartja a régi nemesi előjogokat. Ez az előjoga, úrvolta fontosabb neki, mint munkája. Ezzel nehezedik különösebb lelkifurda­lás nélkül az alatta levőkre. Az értelmiség lemond előjogáról. Munkájában a társadalmi ér­ték a kulcs, amely szerint a javakban részesedni akar. S ha helyzete ma mégis kedve­zőbb: hídfőállásnak tekinti, amelyet nem a nép ellen, hanem a nép nagy átkelésére kell tartania…

Magyarországon igenis megvan a remény erre az egyetértésre. Meg a legkülönfélébb mozgalmak közt. Az ígéret neve: új magyar szellem …

Ehhez persze idő is kell, s Magyarország szerencsétlensége többnyire az volt, hogy a világ erői a belső fejlődésnek itt elébevágtak. Nekünk azonban mégis csak magunkat kell elkészíteni, nem a történelemre spekulálnunk …

Híd, 1942. március 3.

MAJOR TAMÁS

Részvételem az ellenállási mozgalomban

(Részlet)

1937-ben Párizsba utaztam és részt vettem a városban lezajló tüntetéseken, ami a külföl­diek számára veszélyes volt, mert letartóztatás esetén ez egyenlő lett volna az országból való kiutasítással. Ennek ellenére elmentem arra a tüntetésre, amely a spanyol polgárhá­ború idején Aragon kiszabadításáért folyt a Palais de Justice (Igazságügyi Minisztérium) előtt. De jelen voltam azon az ugyancsak ekkortájt megtartott tömegdemonstráción is, melyet a kommunisták a szabadságharc támogatására az „Adjunk repülőgépet a spanyol szabadságharcosoknak!” jelszóval szerveztek.

1937. július 14-én egy bisztró teraszáról néztem a kommunisták és a spanyol menekül­tek felvonulását, és velük énekeltem az Internacionálét. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a másik asztalnál hamisan, de velem együtt énekelnek. Odafordultam, Tolnai Gábor és Radnóti Miklós ült ott. Radnóti még aznap este megírta gyönyörű versét: „Hispánia, Hispánia”.

Hazatérve Párizsból már baráti szálak fűztek néhány olyan emberhez, akik aktívan tevé­kenykedtek a munkásmozgalomban. Először a Népszava figyelt fel bizonyos tevékenysé­günkre, pl. a részvételünkre a József Attila-esten, a könyvárusításra stb. így ismerkedtem meg Kasztéi Andrással is, akivel aztán nagyon szoros barátságot kötöttem. Az ő révén kerültem később kapcsolatba Losonczy Gézával, Újhelyi Szilárddal, Kállai Gyulával. Hosszú ideig nem tudtam, hogy a párt irányítása van azon tanácsok mögött, amiket Kállai Gyulától kaptam.

Természetesen, amikor kitört a háború, barátainkkal állandóan együtt voltunk. Kállai Gyula kérésére mentem el 1939-ben a vasasokhoz, ahol Darvas József tartott előadást. Ott – ha jól emlékszem – két József Attila-verset mondtam el. Ott adtam elő először a „Város peremén” c. versét. Ez az este életemnek egyik nagyon fontos állomása volt. Maga az a tény is új számomra, hogy baloldali munkásközönség, ifjúmunkások előtt szavaltam – méghozzá nagyon rosszul. Mikor kifelé mentem az épületből, a folyosón fiatalok vártak. Nagyon boldog voltam, de elég hamar a torkomra fagyott a szó. Kiderült ugyanis: azért akartak velem beszélni, hogy elmondják, az általam előadott verseket nem úgy kell szaval­ni. Művész elvtárs, a verset jobban meg kell tanulni – mondották –, ez nem színház, itt nem játszani kell. Először tanuljon meg verset mondani, aztán jöjjön vissza hozzánk. Min­denben igazuk volt. Megfogadtam jó tanácsaikat.

Akkoriban még a színészek nem nagyon tudtak szavalni – itt természetesen nem azok­ra gondolok, akiknek már korábban is szorosabb kapcsolatuk volt a munkásmozgalom­mal, mint pl. Baló Elemér, Ascher Oszkár és mások –, hanem általában a színészekre. Mi színészek egy kicsit összetévesztettük a pódimot a színpaddal. Ezért vált mint előadómű­vésznek számomra jelentős fordulattá a vasasoknál való szereplésem. (…)

Ugyanabban az időben, amikor a szakszervezetekbe jártam szavalni, Hont Ferenc meg­szervezte a Független Színpadot, vele ezen a vonalon találkoztunk. Ez a magyarországi népfrontpolitika kialakulásának időszakára esett. Elmondhatom magamról, hogy elég jól ismertem a Szép Szó köré tömörült írókat, pl.: Halász Gábort, Szerb Antalt, Ignotus Pált. Sokszor folytattunk nagy politikai vitákat, de együtt is mentünk velük. Számomra közülük talán Fejtő Ferenc volt a legkevésbé szimpatikus, vele Párizsban több ízben is összevesz­tem. De Tolnai Gáborral, Radnóti Miklóssal, Hont Ferenccel, Ortutay Gyulával és a szege­di fiatalokkal gyakran találkoztunk a Szentpál-féle Mozgásművészeti Intézetben, ahol a „jövő színházáról” előadásokat és tanfolyamokat tartottunk. Szólnom kell itt egy, a Vilma királyné úti (Gorkij fasor) iskolában, Szentpál Olgánál eltöltött nagyon emlékezetes esté­ről. Egy-egy műsoros est után gyakran felmentünk hozzá és beszélgettünk, vitatkoztunk, verseket elemeztünk. Ott találkoztam Radnóti Miklóssal. Ezen az estén Radnótival a „Gondolatok a könyvtárban” című versről folytattunk élénk eszmecserét.

Hosszabb időt akkor töltöttem vele együtt, amikor 1942 nyarán a Népligetben a Duda Gyurit rendeztük. Ez a bemutató szintén politikai megmozdulássá lett – igaz, egy kicsit annak is szántuk –, de arra azért nem számítottunk, hogy az előadásnak ilyen hatása lesz. Akkor a Nemzeti Színházban az a hiedelem járta, hogy Molière darabjait a széles közön­ség nem érti meg és nem igényli, ezért nem kell őket bemutatni. Igaz, hogy volt néhány kiváló színész, aki a Nemzetiben játszott Molière-szerepeket, és az már nagy sikernek számított, ha a darabot legalább hétszer el tudták játszani. Én akkor vitatkoztam, hogy Molière-t nemcsak a Nemzeti Színház közönségének kell játszani. Vigyük ki a darabot a Népligeti Színpadra, adjuk ott is elő, s sikere lesz.

A darabot – a neveket is – szóról szóra fordítottuk magyarra. Molière-nél a neveknek is fontos szerepük van, hát ezért fordítottuk úgy, hogy „báró Úritök”, „báró Úritökné”, Sotan-ville, ami annyit jelent, hogy „a buta a városban” stb. A darabot pedig a színészek század- fordulós ruhákban játszották.

Az akkori feudális Magyarországon természetesen még bőven szaladgáltak úritök bá­rók, adódtak ugyanolyan szituációk, amilyenek Molière darabjában is előfordultak.

Amikor a Duda Gyuri bemutatására készültünk, Radnóti nagyon lelkesen kijárt a Népli­getbe, megnézte a mutatványosbódékat a szomszédban, a tűznyelőt, a Káposztás Zsu­zsit és a többieket. Az előadás plakátját, a díszletet a feleségem tervezte. Ezek elkészíté­sénél Radnóti állandóan jelen volt, emellett ellenőrizte a darab szövegének fordítását is, amit Hont Ferenccel végeztünk.

Az előadásnak leírhatatlan sikere lett. Az emberek özönlöttek, mindenki látni akarta, egy szombat délután folytatólagosan, mint a moziban, ötször is eljátszottuk. A színpadot valósággal elborították a közönség tetszésnyilvánításaként feldobált stolverkek (becso­magolt karamellcukorkák) és más cukorkák. Mikor vasárnap a helyszínre érkeztünk, a rendőrség körülállta az épületet és betiltotta az előadást. Ennek aztán óriási sajtóvissz­hangja keletkezett. Mihályfi Ernő nagyon éles hangon írt, a Népszava több cikkben emlé­kezett meg az esetről, Kárpáti Aurél a Pesti Naplóban tette szóvá a történteket. Mi pedig felmentünk az akkori Kultuszminisztériumba báró Wlassics Gyula államtitkárhoz. Ez felejt­hetetlen esemény maradt számunkra. Elmondtuk neki, hogy a magyar kormányzat folyton hangsúlyozza kultúrfölényét, és ugyanakkor Magyarországon a klasszikus Molière-t betilt­ják. A válasz igencsak rövid volt: Igen, mert maguk azt meghamisították. Nem hagytuk magunkat, mondtam, hívják be a francia szakos Eckhart Sándor professzort, ellenőrizze, hogy mi a darabot a szorul szóra lefordított szöveg szerint adtuk elő. Igen – mondta erre az államtitkár de hogy hívják azokat az úriembereket a darabban? – Mire Gobbi Hilda válaszolt: báró Úritök, báró úr. Tovább nem lehetett vitatkozni, mert Wlassics megnyomott egy gombot, mire megjelent egy altiszt és kivezetett a szobából bennünket. Ez volt a Du­da Gyuri diadala.

Radnóti ekkor éppen két munkatábori behívása közötti időben volt itthon. Sokat vitat­koztunk vele is. Rendkívül kedves ember volt, órákig tudott mesélni, például az egyik ked­venc verséről, a „Szondy két apródjá”-ról, annak belső szerkezetéről. Élmény volt ilyesmi­ről diskurálni vele. Akkoriban Brassai Viktor, egy erdélyi fiú – aki munkaszolgálatosként halt meg –, részt vett a mi műsorainkon. Gyönyörűen mondta el Babits Mihály „Jónás könyve” című lírikus elbeszélő költeményét. Emlékszem, Erdélyből is többen eljöttek őt meghallgatni, köztük Nagy István, Balogh Edgár, Gaál Gábor. Egy alkalommal Kállai Gyula is ott volt. Nagy Istvánnal vitatkoztunk is, mert ő kissé szektás módon azt kifogásolta, hogy Brassai miért éppen Babits Jónását adja elő. Radnóti ebben a vitában is részt vett.

1943 szilvesztere lehetett, Radnóti éppen munkaszolgálatos volt, amikor ismét együtt voltunk. Általában arról vitatkoztunk, hogy Radnóti belenyugvó, pesszimista, halálra el­szánt-e? Nem félt a haláltól, úgy érezte, hogy az az ő útja, és neki azt vállalnia kell. Ké­sőbb, amikor 1944-ben utoljára vonult be munkaszolgálatra, papírokat is szereztünk szá­mára. Felmentem a lakására és kértem, jöjjön illegalitásba, de ő nem volt hajlandó. Ezen aztán nagyon összevesztünk, mert ő valami olyasmit mondott, hogy az ember végigmegy azon az úton, ami számára ki van jelölve. Erre én azt mondtam: neked ne Hitler jelölje ki az utadat, amin végig kell menned. De ő csak kitartott nézete mellett, hogy vállalni kell azt a sorsot, amit a többiek elszenvednek, ez alól ő sem húzhatja ki magát. A vitánk végére megérkezett Tolnai Gábor, aki szintén iratokat hozott számára. Véleményünk megegye­zett és ő szintén az illegalitás vállalására akarta Radnótit rávenni, de sajnos eredménytele­nül. Radnóti a rá jellemző szomorú mosolyával elhárította segítségünket, és elment a munkatáborba. Ezt a sorsot olyannyira „öntudatosan” vállalta, hogy amikor még itt voltak a táborban Szentendrén, és pénzt meg élelmet akartunk neki vinni, nem fogadta el. Ez ré­széről valami fanatikus belenyugvás, egyfajta hősiesség volt, de mi ezt értelmetlennek ta­láltuk. (…)

A Nemzeti Parasztpárttal is volt kapcsolatom. Jó barátságba kerültem Kovács Imrével, aki 1942-ben Cserépfalvival együtt ült a börtönben. így aztán egyre szélesedett nemcsak a baráti, de az ismeretségi köröm is. Kezdeményezéseink egyre sokoldalúbbakká váltak. Kállai Gyulával Barcs Sándor révén kerültem kapcsolatba, aztán Bajcsy-Zsilinszky Endré­vel, majd rajta keresztül Kiss János altábornaggyal.

Mi már tudtuk, hogy a párt politikája az antifasiszta népfront megszervezése. Azt is tudtuk, hogy az antifasiszta küzdelemnek fontos része a haladó nemzeti hagyományok ápolása. Ha jól emlékszem, Révai Józsefnek volt egy Kölcsey-tanulmánya, amit valaki kül­földről hazahozott, mi ezt olvasgattuk. Ebben is szó volt arról, hogy a német fasiszták el­len a nemzeti hagyományok ápolásával kell küzdeni. Ezt nagyon szép és fontos dolognak tartottuk, úgy tudtuk, hogy ez a párt vonala és ehhez tartottuk magunkat. Mi, baloldali írók, színészek ennek szellemében sorra rendeztük a munkáselőadásokat. Közben egyre jobban megtanultuk a szakmát, a versek előadását. (…)

Előadásainknak egyre forróbb sikerük lett, mert a költészet valahogy olyan, mint a hő­mérő: mutatja a közhangulatot. Az egyre jobban elembertelenedő kor nem állta ki a szembesítést a haladó eszmékkel, még a költőkkel sem. Elkezdődött egy élethalálharc a cenzúrával. Az, hogy József Attilát betiltották természetes volt, de amikor már Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt és Csokonait is betiltották, és ez kiderült, az már az uralkodó osztály számára is rendkívül kellemetlen volt. Mi persze a közönséggel a legváltozatosabb mó­don mindig közöltük, ha a hatóságok műsorunkból valamit kicenzúráztak. Vagy úgy, hogy a kinyomtatott műsoron szerepelt a költő és a vers címe, de azt nem mondtuk el, vagy úgy, hogy bemondtuk a költő nevét és a vers címét, de nem adtuk elő. Egyszer Várkonyi Zoltán azt csinálta, hogy kiment a közönség elé egy köteg gépírt verssel. Ránézett a kö­zönségre, meghajolt, kettőt lapozott, megint meghajolt és anélkül, hogy egyetlen szót szavalt volna, végiglapozta a műsorát, majd meghajolt, és óriási tapsvihar közepette ki­ment a pódiumról. Ez a küzdelem a cenzúrával rossz hatással volt Horthyék „hazafias” propagandájára. Minden betiltott vers vereséget jelentett számukra.

Bámulatos furfangosan tudtunk a cenzúrával harcolni. Hont valósággal művésze volt ennek. Ha egy versben az volt, hogy forradalom, akkor ő azt úgy gépelte, hogy „forr a da­lom”, ha József Attila „Thomas Mann üdvözlése” című versét kellett elmondani, akkor Hont nem azt a címet adta, hogy „Thomas Mann üdvözlése”, hanem a vers első sorát írta be címnek, amely így kezdődött: „Mint gyermek, aki már pihenni vágyik”. Ez a cím meg­nyugtatta a rendőrtisztet, s így nem is olvasta el. Előfordult, hogy a versekből teljes soro­kat elhagytunk. Például a „Hazám” c. verset úgy mondtuk el, hogy: „adj emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak” és elhallgatva, csak a kezünkkel ütöttük a követ­kező sornak a ritmusát, azt, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, és utána folytattuk a verset.

Tekintettel arra, hogy a mi közönségünk ismerte ezeket a verseket, előfordult, hogy he­lyettünk mondta ezt a verssort, amit a pódiumról nem mondhattunk el. Aztán ez egyre in­kább elfajult. Például Petőfi Sándor: „Levél egy színész barátomhoz” c. verse miatt az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali napilap vezércikket írt ellenem, mint kommunista ellen. Egy ízben, amikor a „Walesi bárdok”-at elmondtam a Zeneakadémián, az öltözőmbe magából kikelve, izzadt homlokát törölgetve bejött a rendőrtiszt és rámkiabált: azt akarja, hogy kitörjön a forradalom? (…)

Ott voltam a Történelmi Emlékbizottság létrejötténél. A megalakulást megelőzően na­gyon sok tárgyalás zajlott le Kállai Gyula részvételével Olthy Magda Népszínház utcai la­kásán. Ezen részt vett, ha jól emlékszem, Földes Ferenc pedagógus, aki nagyszerű em­ber volt. Akkor olyan megbízásokat kaptunk, hogy egyes emberekkel beszélgessünk, vegyük rá őket, hogy csatlakozzanak a Történelmi Emlékbizottsághoz. Tárgyaltunk Pátzayval, nagyon sokszor találkoztunk Ortutayval. A szegedi fiatalok közül Ortutayn és Hon­ion kívül ott volt még Baróti, Tolnai. Velük is nagyon sokszor találkoztunk. Előfordult, hogy többen mentünk el ugyanarra a helyre beszélgetni az emberekkel, így például egyszer Pátzaynál találtam Ortutayt; ott tudtam meg, hogy ő is ugyanabban az ügyben jár. (…)

Szólnom kell Bajcsy-Zsilinszkyről is. Vele viszonylag elég későn kerültem kapcsolatba. Az ő törzsasztala a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán levő, nagyon elegáns Pannónia Szálloda kávéházában volt.

Szóltak, hogy én mint színész könnyebben mozgok, el kellene oda menni. Megtettem, és akkor ott Bajcsy-Zsilinszkynél találkoztam Kiss altábornaggyal. Borzasztó volt, ami eb­ben a szállodában lezajlott, mert minden pincér detektív volt. Ott nyíltan az asztalnál tárgyalgattak meg mindent. – Akkor még, persze nem álltak a párttal szoros kapcsolatban.

Egy nagyon izgalmas éjszakát töltöttünk el, már nem tudom, kinek a lakásán, amikor a Schönherz-per volt 1942-ben. Kállai szólt, hogy menjek el az általa megadott címre. Ott találtam Donáth Ferencet, Ortutay Gyulát, Barcs Sándort. Gondolkodtam, miért kellett ne­kem is eljönni? Bajcsy-Zsilinszkyt ott arra kérték, hogy menjen el a tárgyalásra tanúskod­ni. Ő tiltakozott, mondván, ő magyar, ezek meg nemzetköziek, és bolsevikok, és hasonló kifejezések hangzottak el, meg hogy őt is megbilincselték a csendőrök Tarpán stb. Ahogy visszaemlékszem ezekre a dolgokra, én rendkívül agresszív hangon válaszolgattam, Zsi­linszky megsértődött és elindult kifelé. Kállai rám mutatva utána szólt: Bandi bácsi, ez a fiú Petőfi-verseket szokott mondani. Igen? – kérdezte Zsilinszky – hát halljuk! Akkor el­mondtam Petőfi: „Levél Arany Jánoshoz” című versét. Végighallgatta, majd azt mondta: ez egy jó magyar ember! Ez az eset szállóigévé vált, mert attól kezdve Zsilinszky vélemé­nye megváltozott a kommunistákról. És nemcsak hogy elment a tárgyalásra, hanem ott úgy viselkedett, hogy az mindenki számára emlékezetes maradt. (…)

Tárgyaltunk Szent-Györgyi Alberttel. Ők Hont Ferenccel már Szegedről ismerték egy­mást. Ketten lementünk hozzá. A beszélgetés kezdetben a színházról folyt. Szegeden volt egy ifjúsági Hamlet-előadás, ami nagy port vert fel, óriási sikere volt. Majd rátértünk jövetelünk céljára: hogy támogassa a Történelmi Emlékbizottságot. Szent-Györgyi hajlan­dó volt részt venni a munkában, segíteni, támogatni a mozgalmat. Később az illegalitás ideje alatt nem is egyszer találkoztam vele. Neki voltak angol kapcsolatai, amiről akkor én természetesen nem tudtam – helyesebben csak sejtettem azt, hogy ő kint járt Törökor­szágban.

Amikor a Magyar Front 1944 májusában megalakult, és sajtója, a Magyar Front című ki­advány is elég jól működött, megbíztak, hogy találkozzam Szent-Györgyivel, aki hajlandó volt lakás, pénz szerzésére, röpiratok terjesztésére. Volt egy Libik nevű gazdag kereske­dő, akinek a fia később valamelyik külföldi hírszolgálat embere lett. Abban az időben ren­desen viselkedett és sokat segített rajtunk. Apjának a Bimbó utcában volt egy háza. Ne­kem egy rövid időre el kellett tűnnöm, s akkor náluk kaptam „állást”, mint nevelő, Libik öccsét készítettem fel érettségire: latinra és történelemre tanítottam. A papának persze fogalma sem volt arról, hogy ki ez az Erdélyből jött tanárember. Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a fiú sikeresen leérettségizett.

Nagyon sok dolgot tudtunk elintézni a Nemzeti Kaszinóban is. Az egyik kollégánkat, Tí­már Józsefet 1943-ban egy kijelentéséért nemzetgyalázás miatt három hónapra elítélték. Tímár Badacsonyban egy vendéglőben együtt ült egy Schlésinger nevű mérnökkel. A nyi­lasok belekötöttek Tímárba, hogy magyar ember létére nem szégyellj magát, egy asztalnál ül egy zsidóval. Erre valami olyasmit mondott, hogy inkább azért szégyellem magam, mert maguk itt vannak. Amikor mi, a kollégái megtudtuk, megkértük Bajor Gizit – aki rendes ember volt és nagyon jó összeköttetései voltak a kormányzóhoz –, segítsen. Irtunk egy kegyelmi kérvényt és azzal Bajor elküldött a Nemzeti Kaszinóba. Ott Herczeg Ferenc – aki szintén nem volt németbarát – aláírásokat szerzett Korniss Gyula egyetemi tanártól és másoktól kérvényünkre. így sikerült Tímárt felmentetnünk.

1943 januárjában a Zeneakadémián Petőfi-matinéra készültünk, amit a rendőrség betil­tott. Az előadás védnökei között a kinyomtatott plakáton ott szerepelt Korniss Gyula neve is, aki egy beszélgetés alkalmával nagyon helyeselte, hogy mi Petőfi-verseket mondunk. Ezek után került a neve a plakátra. Ebből óriási botrány lett, mert ő tiltakozott ez ellen. (…)

1944 telén majdnem lebuktam, az Abonyi utcai iskolában, ahol egy Kisegítő Karhatalmi Alakulat működött. A legnagyobb megdöbbenésemre ezen az éjszakán őrnagyi egyenru­hában megjelent ott Somogyi Miklós, az építők szakszervezeti vezetője. Megismert. Az egyenruha igaz, rémesen állt rajta, de valami hihetetlenül jó fellépése volt. Az Abonyi ut­cában tüzérüteg volt elhelyezve. Somogyi elkezdte agitálni a katonákat hogy hagyják ab­ba a háborút. Ez a beszélgetés reggelig tartott, miközben a tisztikar huszonegyezett. Ez az agitáció még azokban az órákban is életveszélyes volt, mert nagyon nehezen lehetett meggyőzni az őrnagy parancsnokot arról, hogy szüntessék be a harcot. De Somogyi kita­lálta, rontsák el az ágyúkat, készítsenek valami írást vagy leltárt, hagyják ott a felszerelést, akkor igazolva vannak, hogy azok használhatatlanok és azért vonultak el. Reggelre ebben egyeztek meg. Somogyi elment, és ők „bölcsen” úgy döntöttek, hogy rendben van, nem harcolnak tovább, de az üteg felszerelését beviszik a városháza udvarára. Útközben szov­jet légitámadás érte őket a Városháza előtt és mindannyian elpusztultak. Mi maradtunk az Abonyi utcában. Ő azt mondta nekem: Ide hallgass, a papírok csak reggelre készülnek el, de nem alhatsz, mert őrséget kell állnod. – De hiszen nekem még az életben nem volt a kezemben puska. – Mindegy – volt a válasz –, azért csak menjek őrségbe, majd szétszed­nek itt egy puskát, és megtanítanak arra, hogyan kell azt kezelni. Kimentem a kapuba, ab­ban a pillanatban megjelent az épület előtt két csendőröket szállító teherautó. Megálltak és a kapuhoz jöttek, ahol őrséget álltam. Én zavaromban azt mondtam: Állj, ki vagy! Mire a csendőr rám ordított, hogy az anyád istenit, te ki vagy? Félrelöktek, bementek. Azt, aki­nek a kezében puskát találtak, szitává lőtték, a többieket elfogták, halálra kínozták.

Én a zűrzavart kihasználva lementem a pincébe és ott húzódtam meg. Hallottam, ami­kor az egyik csendőr a házban lakó asszonyoknak azt mondta, délben visszajönnek ezért a társaságért, mert most más dolguk van. Őrséget hagyva elmentek. A zsebem tele volt iratokkal, gondoltam, ezeket el kell égetnem. A pincében állt egy kis vaskályha, kértem, hogy befűthessünk A csendőr felém rúgott: Eridj a fenébe, fűts be, te dög – valami ilyes­mit mondott. Befűtöttem. Mikor sikerült elégetnem az iratokat, nagyon megkönnyebbül­tem. Rettenetes fáradtságot éreztem. Reggel 7 óra körül lefeküdtem és elaludtam. Mind­össze talán egy órát alhattam. Nyolc óra tájban felébredtem. Körülnéztem a pincében és felfedeztem egy beugrót, ahol fenn magasan egy vasablak volt. Gondoltam, talán ezen ke­resztül meg lehetne lógni. Szerencsém volt, mert egy rettenetes bombázás jött. Ez a csendőrnek is munkát adott, mert az asszonyok félelmükben sírtak és jajveszékeltek. Én egy fiatal sráccal bementem a pincének abba a részébe, ahol azt az ablakot láttam és mondtam neki, hogy a vállára állok és ha lehet, kimegyek rajta az utcára, utána őt is felhú­zom. Beleegyezett. Éppen kinyitottuk az ablakot, amikor a közelben bevágott egy bomba. Igencsak megörültünk ennek a váratlan eseménynek, mert a zűrzavart kihasználva sike­rült kilógni. Nyilasokkal volt tele az utca, akik fel-alá szaladgáltak. Egy részük razziázott. Az utcán tűzoltáshoz vödrök álltak, mi is felkaptunk belőlük egyet-egyet és rohantunk a vízért. Még meg is dicsértek bennünket, hogy milyen hősök vagyunk. Észrevettem, hogy az utcában indulásra készülődik egy katonai teherautó, egy elnyűtt kiskatona ült a volán mellett. Megkérdeztem, hogy elvinne-e? Mondta, szálljak fel! A városba érve a Barát utcá­nál leugrottam a kocsiról, éppen egy nyilas razzia közepébe, szerencsém volt: a baju­szom, meg a kinézésem miatt nem igazoltattak. Sikerült a Hársfa utcába Somogyi Erzsi és Pásztor János színészek lakásába felmennem. Náluk, a pincében – a fenti események következtében meglehetősen fáradtan – találkoztam a feleségemmel.

TABÁK ANDRÁS

Bernardo és Marcello

Valahányszor cirkuszba megyek, mindig eszembe jut Bernardo, a bohóc. Abban a varázs­latos és misztikus világban, amely a cirkusz világa, Bernardo neve fogalom volt egykor. Ez a lombard parasztfiú karrierjének minden egyes stációján sikert sikerre halmozott, Párizs­tól Sanghajig, Moszkvától Rio de Janeiróig a fél világot meghódította, a közönség tódult előadásaira, s rajongott érte, mint Grockért, Charlie Chaplinért. Csaknem két évtizedes tündöklő pályafutása alatt népszerűsége egyetlen pillanatra sem halványodott el. Francia-országban Becsületrenddel tüntették ki, Londonban egyik föllépésén maga a király is megjelent, Amerikában Oscar-díjat kapott, és a Gallup Intézet – közvélemény-kutatása alapján – két ízben ítélte neki a First Man, az Év Embere címet, éppen azokban az eszten­dőkben, amikor erre a dicsőségre szerfölött pályázott egy Hitler Adolf nevű mázoló is.

Csodálói közül sokan így nevezték: a filozófus bohóc. Bernardo valóban különös bo­hóc volt. Megszegve hivatásának törvényeit, nem a nevettetést szolgálta mindenáron, s abban a tekintetben is sutba vágta a szakma hagyományait, hogy tartózkodott mindenféle hatásvadászattól és olcsó fogástól, már ami a hátsófelével való durrogatást, a folytonos hasra vágódást meg az egyéb handabandákat illeti; nem ripacskodott, nem ordított har­sányan, fülrepesztőén, hanem szavak nélkül, némán adta elő produkcióit, nagyszerű mi­mikája, pantomimkészsége és rendkívüli artistatudása segítségével.

Ámbár irigyei és művészetének egyéb ellenzői éppen ezt kifogásolták. Unalmas, nem cirkuszba való, nem clown-szám – mondogatták ezek, és keresettséggel, érzelgősség­gel, túlzott szimbolizmussal vádolták. Ám kivételes egyéniségét, művészetének szuggesztív erejét ellenségei sem tagadhatták.

Még kisfiú koromban láttam őt egyszer.

Amikor vállas, magas alakja megjelent a porond kijárójában, egyszerre minden zaj el­csitult. Elnémult a folyton csinnadrattázó zenekar is, és körös-körül sorra kialudtak a fé­nyek. Csupán egyetlen reflektor vörös sugara vetült a porondra.

– Látod, biceg – súgta a fülembe apám – Egyszer lezuhant a kötélről, és a lábát törte.

Bernardo lassan jött be, jobb lábára csakugyan bicegett. Festett arcával, nagy, lila orrá­val, rongyos köntösében ellenállhatatlanul mulatságos volt. Itt-ott fel is hangzott valami csöndes, fojtott nevetés. De akkor reánk emelte a tekintetét, és nagy szemében annyi fáj­dalom ült, hogy a kuncogás nyomban abbamaradt, s néma csend lett. Ő szerencsétlenül álldogált ott hatalmas cipőjében, szemlátomást nem tudta, mitévő legyen, és zavarában egész darabka szöveteket tépdesett le ruhája szegélyéről.

Csend volt, lélegzet-visszafojtva várakoztunk.

A magasban, valahol a sötétben úszó kupola alatt egyszerre megszólalt egy szájhar­monika. Lálálá … lá-li-li-lilá … Lálálá … – szólt a szájharmonika, és az együgyű, ostobácska dallam, amelynek hallatán máskor csak fintorogva legyintettünk volna, most, eb­ben a feszült várakozásban olyan elbűvölőnek hatott, olyan megfoghatatlanul varázsosnak, hogy önkéntelenül is felkaptuk a fejünket, és mosolyogva kutattunk a muzsika forrá­sa után.

A bohóc csudálkozva meredt ránk. Értetlenül követte fölfele fürkésző tekintetünket, majd láthatólag ő is meghallotta a muzsikát, s hirtelen különös pózban merevedett meg. Eleinte még csak fülelt, a fejét ingatta, azután lassúdan ringani kezdett a dallamra, előre-hátra hajladozott, egyre szélesebb ívben, és a teste mintha csonttalanná vált volna, olykor már-már a földet érintette, miközben a lába tapodtat se mozdult el a helyéről. Fölemelte a karját, és ekkor látni lehetett, hogy csuklójánál összekötözöttek a kezei, majd gyorsan, valószínűtlen könnyedséggel néhányszor felszökkent a levegőbe. Felszökkent, szép, büszke, balett-táncoshoz méltó tartással, miközben a szemében lázas izgalom, túlfűtött­ség csillogott, hogy aztán ez a tűz egyetlen pillanat alatt kihamvadjon, s ő maga földhöz-kötöttsége és reménytelen sóvárgása fölötti fájdalmában összeroskadjék. Nesztelenül el­terült a porondon, a fűrészporban, és merev, kővé dermedt arccal hallgatta a muzsikát. Hidat csinált, úgy ringatózott most, majd görcsbe merevedett testének minden porcikája, s ide-oda vetette magát mondhatatlan szenvedésében, bukfencet vetett, flikflakolt előre, flikflakolt hátra, végül teljesen kimerülve önnön tehetetlenségétől, megállt tótágast a feje tetején.

Sokáig maradt ebben a pózban. Míg a szájharmonika újból meg nem szólalt.

Akkor talpra ugrott, s mielőtt felocsúdhattunk volna meglepettségünkből, már meg is ragadta a kötéllétrát, és fürgén elindult rajta fölfele. Megbabonázottan, lehunyt szemmel kapaszkodott, arcán valami nem evilági öröm kifejezésével, mintegy transzban, szinte ön­kívületben. Ámde a létra váratlanul leszakadt, és azzal együtt ő is a porondra zuhant. El­nyúlt a fűrészporban, s akkor hatalmas, mennydörgő nevetés rázkódtatta meg a csendet – alacsony, kövér bohóc gurult be.

– Marcello – mondta apám. – Ő a Marcello.

Marcello bohóc a földön heverő Bernardóra mutogatott, miközben harsányan ordíto­zott és bruhaházott. Fülsértő hangja az egész csarnokot betöltötte, s ő maga minduntalanul hanyatt vágódott kárörvendő, széles jókedvében.

Hanem Bernardo fölemelte a fejét, mert a szájharmonika ismét megszólalt. Révülten odabotorkált a másik hágcsóhoz, és kábultan, félig öntudatlanul, de annál elszántabban kapaszkodni kezdett rajta. Marcello látván ezt, mérgében prüszkölni kezdett, és felkapott egy óriási trombitát. Teleszívta magát levegővel – amitől pocakja, de egész kövér teste úgy felfúvódott, hogy nagy, színes gombjai sorra lepattogtak –, azzal teli tüdőből belefújt a trombitába.

A bömböléstől megreszketett a levegő, Bernardo pedig visszahullott a porondra, ahol még fektében is görcsösen szorongatott egy kötéldarabkát.

De máris egy szál kötélen kúszott fölfele, csakis karjai erejével húzódzkodva. Marcello kezét tördelve futkosott fel-alá, csalódottságában dühödt ordításokat hallatva, majd meg­rántott egy lecsüngő kötelet, s erre Bernardo teste ismét a fűrészporban puffant.

Most már olyan magasról zuhant alá, hogy senki se remélhette, még egyszer talpra áll. Mégis feltápászkodott, ám azonnal térdre is rogyott. Úgy, térden csúszva vergődött oda a következő kötélhez. Negyedszer is nekivágott. Meg-megállva, nehezen, rettentő erőfeszí­téssel kapaszkodott, olykor-olykor métereket csúszva vissza (ilyenkor nyomban felharsant Marcello bugyborékoló, gúnyos kacagása), de újra meg újra összeszedte magát, ka­paszkodott, kúszott, kapálózott fölfele, és lassacskán már olyan magasan járt, hogy alak­ja csaknem eltűnt a sötétben.

Ekkor Marcello elővont bő nadrágszárából egy irdatlan mordályt, és elsütötte.

Velőtrázó dörrenés hallatszott, a fény kialudt.

Mikor újra kigyúlt, a kesernyés szagú, oszladozó lőporfüstben ott hevert a porondon Bernardo, mozdulatlanul, keresztül-kasul kötelekbe gubancolódva. Felhangzott Marcello rettenetes bömbölése. Őrjöngő táncba kezdett, veszett, vad, győzelmi táncba, a gonosz diadal valóságos rituális táncába, de íme: a tánc eksztázisának tetőfokán a teste hirtelen sóbálvánnyá merevedik, s odaföntről megint hallható a gyönge szájharmonikaszó.

Bernardo e hangra lassan felült, és bódultan, csodálkozva pillantott körül, de a farkas­gúzsként ráfonódó kötelektől jóformán moccanni se tudott. Most virtuóz betétszám kö­vetkezett. Pillanatnyi feloldása a feszültségnek. Groteszk harc a kötelekkel.

Végre megszabadult tőlük, és hason csúszva elindult körbe. Látszott, hogy lázasan ke­res valamit, hogy egy új hágcsó vagy kötél után kutat, amelyen ismét elindulna fölfele. Ám nem volt több olyan hágcsó, se kötél, melyet elérhetett volna. Hasztalanul ugrándozott, összekötött kezével mindmegannyiszor csupán a levegőt markolhatta meg.

De Bernardo most hatalmasat szökkent, szinte felröpült a levegőbe, mint aki súlytalan­ná vált, mintha csak hirtelen szárnyai nőttek volna, és gúzsba kötött kezével megragadta a kötél végét. Akkor azonban ereje elfogyott, tehetetlenül és kiszolgáltatva csüngött rajta. Teste megnyúlt, feje a mellére csuklott – élettelenül himbálózott azon a kötélen.

Marcello óriási vasgömböt vonszolt maga után a porban. A gömböt nagy erőlködések közepette Bernardo lábára kötözte, és felüvöltött örömében. Bukfenceket vetett, cigány­kereket hányt, azután hanyatt vágta magát boldog kárörömében, hogy csak úgy nyek­kent, és közben még borzasztóbban, még iszonyúbban bruhaházott.

Ám a szájharmonika megint megszólalt, és a kötélen függő bohóc önkívületben moc­cant meg. Könnyű remegés siklott végig a testén, karizmai megfeszültek, és csukott szemmel, gépiesen, mintegy álomittasan lassan húzódzkodni kezdett. Hiába is csüngött a lábán a súlyos vasgolyó, haladt, haladt, haladt fölfele.

Ekkor szörnyülködő moraj futott át a nézőtéren. Marcello tüzet csiholt és meggyújtotta a kötelet. A kender lángra lobbant, kakasa futott, iramodott fölfele, és a nézők talpra ug­rottak izgalmukban, és azt kiáltották: „Bernardo, vigyázz!” mert a lángnyelvek már-már utolérték őt. Utolérték, köntösébe kaptak, de akkor átvetette magát egy trapézra, ame­lyen szédítő gyorsasággal forogni kezdett, míg csak ruhája szegélyén a tűz ki nem hamvadt.

Csalódott üvöltés hallatszott. Marcello zuhant el, dühös zokogással verdesve fejét a fű­részporos homokba.

Bernardo már a kupola alatt járt, a fényszóró vörös pászmája most követte. Egyik kötél­ről lendült át a másikra, másodpercnyi szünet nélkül, lélegzetelállító ütemben váltogatta a köteleket, melyeknek valóságos dzsungele vette most körül, ugrott, szökkent, repült, ki­feszített testtel szelte át a levegőt, egy keresztbe húzott drótkötélen billegett végig, meg-meginogva, csaknem egyensúlyát veszítve, majd egy lengő nyújtóra vetette magát, onnan egy másikra, majd egy harmadikra suhant át, és abban a lábával megkapaszkodott.

Így himbálózott egy darabig, fejjel lefele csüngve, miközben szomorú tekintetével ismét reánk nézett. Azután egyetlen lendülettel álló helyzetbe tornászta fel magát, a nyújtóról

még magasabbra rugaszkodott, s ott fent, immár közvetlenül a kupola vastraverze alatt, egy kör alakú porondocskára lépve végre megállapodott.

A reflektorok ekkor mind kigyúltak, és szikrázó fényükben hunyorogva, zavartan állt a bohóc. Ismét köntöse szegélyét tépdeste, majd fölemelt a kis porondról egy csokor pa­pírvirágot, s nagy gyönyörűséggel szagolgatni kezdte. Azután a szájharmonika halk dalla­mára az alig tenyérnyi helyen táncra pördült. Táncra pördült, és énekelni kezdett. Ez volt az a híres dal, az egyszerű, ostobácska és mégis oly szívbemarkolóan megindító dal, amelynek értelmes-értelmetlen szövege Európa minden egyes nyelvének egy-egy szavá­ból íródva, a nagy, ősi álomról, az emberek testvéresüléséről szólt, s amelyet a világ min­den táján énekeltek az emberek, és most itt is, öröm és megindultság hullámzott végig a nézőtéren, a közönség felállt, s lelkesen, felszabadultan énekelte a bohóccal együtt.

Mikor a dalnak vége lett, Bernardo a virágot közénk hajította, hihetetlen fürgeséggel le­csúszott az egyik kötélen, azzal már el is tűnt a kijáró bársonyfüggönye mögött. És hara­gos füttyöktől kísérve kikullogott Marcello, a másik bohóc is.

A lámpák körös-körül kigyulladtak, a zenekar a záró indulót játszotta, a varázslat véget ért. A közönség csak ekkor ocsúdott fel, és elragadtatott tapsviharba tört ki.

– Bernardo! Bernardo! – hangzott fel a tágas csarnok valamennyi sarkából.

Az emberek tapsoltak, tapsoltak, nem mozdultak a helyükről, egyre csak Bernardót kö­vetelték, de Bernardo soha nem jött vissza, hogy megköszönje az ünneplést.

Később még egyszer láttam őt. Apám mutatta meg az utcán, s alig akartam elhinni, hogy az a magas, zárkózott arcú, komor férfi, aki széles karimájú kalapban, rézfogantyús sétapálcára támaszkodva biceg a körút forgatagában, hogy az az ember ő, Bernardo, a bohóc. De futólag rám pillantott, egy másodpercre megláthattam szomorú, okos szemét, és akkor már tudtam, hogy valóban ő az.

Jött a háború. Bernardo nem maradt tovább Európában. Áthajózott az Egyesült Álla­mokba, ott telepedett le, és egy darabig nem lehetett hallani róla, legalábbis mifelénk, ide­haza. Azután megtört a csend. Az újságok hírül adták, hogy vagyonának tetemes részét, sok-sok százezer dollárt a hitlerizmus üldözöttéinek ajánlotta fel. A fasiszta sajtó, amely korábban sem tüntette ki rokonszenvével, ekkor valóságos dührohamot kapott, és mód­szeres hadjáratot indított ellene. Még a vezető náci lap, a Völkischer Beobachter is meg­szólalt, cikket közölt, amelyben „vörös ügynöknek”, „zsidó kóklernek” titulálta. Bernardo válasza rövid volt. Ha dr. Goebbels és a többi haramia ilyen megtiszteltetésben részesíti, ezután természetesen minden fenntartás nélkül vörösnek és zsidónak fogja tekinteni ma­gát.

Ekkor nyilatkozott életében először és utoljára a sajtónak. A nyilvánossággal való kap­csolattartást társának engedte át, azzal a szigorú kikötéssel, hogy róla mint magánem­berről semmit sem mondhat. Marcello, aki nemcsak partnere, hanem menedzsere és tit­kára volt egyben, mindenkinél alkalmasabbnak bizonyult a feladatra. Magabiztos föllépé­se, humora, szókimondása s mindenekelőtt közlékenysége az újságírók kedvencévé avatta; mindig valami újjal, meglepővel, sőt szenzációval tudott szolgálni, a kérdésekre pedig szavakészen és csattanósan felelt, temperamentumos bőbeszédűségével még a legrámenősebbeket is elkábítva. Örökké mosolygó, joviális, nyílt arca csak akkor komo­lyodott el, amikor Bernardo személye került szóba. Róla a legmélyebb tisztelet hangján szólt. A század legnagyobb művészei közé sorolta, azok közé a karizmatikus egyénisé­gek közé, akikben az emberi szépség és értelem méltósága iránti elhivatottság lobog, akik tehetségükkel az emberiség egyetemes, legszebb törekvéseit fejezik ki, hittel, élet­erővel és tisztasággal hatván át az emberi szíveket. Bár Bernardo világtól elvonult titokza­tos lénye, megközelíthetetlensége és tálján származásához sehogy sem illő puritán, már-már aszketikus magánya önmagában is legendatermő talaj volt, a személyét övező s mindinkább terebélyesedő legendárium megteremtésében Marcello oroszlánrészt vállalt, ő maga azonban szerényen a háttérben maradt, saját személyét illetően semmilyen összehasonlítást nem tűrt el Bernardóval.

íme, egy részlet a Chicago Daily News interjújából 1943 novemberéből:

„Mr. Marcello, ön kilenc évvel fiatalabb mesterénél. Gondolt-e már arra, hogy Mr. Bernardo visszavonulásakor önnek kell majd átvennie művészi örökségét?

„Nem, sohase gondoltam erre. Biztosíthatom, hogy még álmomban sem. Egyéb­ként nem először hallom ezt a kérdést, és valahányszor csak hallom, elszomorodom rajta. Lehetséges volna, hogy a világ még mindig nem ismerte fel, ki is valójában Ber­nardo? Hát talán egy közönséges artista, egy szürke, középszerű csepűrágó? Egy ügyes clown, akiből egyetlen markolásra tucatnyit lel az ember?… Ó, nem, Bernar­do egyedülálló, Bernardo páratlan és éppen ezért utánozhatatlan! Bernardo a cirkusz géniusza! Hogyan is léphetnék én a helyére? Hogyan vetekedhetnék az ő istenadta tehetségével? Visszavonulásakor tehát minden bizonnyal magam is búcsút mondok a manézs világának.”

Bernardo 1945 tavaszán tért vissza Európába, és azonnal megkezdte föllépéseit. Elő­adásait, kívánságára, mindenütt ezzel a szöveggel hirdették:

BERNARDO
a vörös ügynök, a zsidó kókler!!

Akárhol is fordult meg, hálával és szeretettel fogadták. Micsoda tavasz volt az! Talán még soha nem ért meg Európa olyan csodálatos tavaszt! És Bernardo művészete ama ta­vaszon, a háborúból való újjászületés mámoros hónapjaiban, különösen fölemelő, ujjon­gó értelmet nyert. De akkor már öregedett, s tudta, rövidesen vissza kell vonulnia.

Búcsúelőadására 1947 nyarán, Párizsban került sor. Az egykori beszámolók tanúsága szerint művészete fényesebben ragyogott, mint valaha, és a közönség énekelve, önfeled­ten ünnepelte, és csaknem egyórás szakadatlan tapsviharral követelte visszatérését. Éle­tében először, már civilbe öltözötten, kijött a porondra, hogy megköszönje a tapsokat. „Szép hattyúdal volt a Bernardóé – fejeződik be az egyik beszámoló. – Kevés művésznek adatik meg ilyen diadalmas búcsú.” „Küldetéses ember volt – írta pályabúcsúztatójában egy másik világlap. – És tudtuk a legnehezebb időkben is, hogy amíg olyan őrlelkek vi­gyázzák sorsunkat és álmainkat, mint amilyen Bernardo, a bohóc, addig a gonoszság – mesterkedjék és tobzódjék bárhogyan is – nem fog felülkerekedni sem rajtunk, sem ben­nünk.”

Azután eltűnt a világ szeme elől. Senki sem tudta, hol él, mit csinál. Egy újságíró mintha Capri szigetén látta volna, egy másik a Côte d'Azuron vélte feltűnni, de bizonyára azoknak volt igazuk, akik azt gyanították, hogy szülőföldjén, Lombardiában él teljes visszavonultságban. Időről időre még felröppent róla egy-egy értesülés, tartott még a találgatás egy darabig, de ahogy peregtek-múltak az évek, az érdeklődés lanyhult iránta, lassanként ne­véről és művészetéről is megfeledkeztek. És elfelejtették partnerét, az örökké vidám Marcellót is.

Ám évekkel később, már a koreai háború idején, meglepő hírt közöltek a nagy sajtó-ügynökségek. A szenzációs hír szerint Marcello ismét visszatér a porondra, és mesteré­nek egykori produkcióját óhajtja felújítani.

A cirkusz, amellyel Marcello aláírta szerződését, Európa-szerte zajos hírverést csa­pott. Marcello visszatér! Marcello, a nagy Bernardo partnere, tanítványa! – harsogták plakátok, újságok, rádiók. És a cirkusz vaskos műsorfüzetében olvasható volt az is, hogy Marcello, aki Luigi nevű fiával együtt fogja előadni Bernardo világszámát, három­esztendős kitartó munkával készült fel az előadásra, amellyel egyébként föltett szán­déka beutazni Európát és Amerikát, s hogy mindezzel egyetlen célja van csupán, élet­ben tartani feledhetetlen mestere emlékét, az új generációval is megismertetni halhatat­lan művészetét.

Egy fölöttébb tapintatlan újságíró felidézte ugyan Marcello emlékezetes chicagói nyilat­kozatát, és még azt is megpendítette, hogy ilyesformán vajon nem tekintendő-e plágium­nak a dolog, de Marcello kurtán válaszolt: „Nem lesz plágium.” Közölte, hogy a produkció­ban bizonyos csekély változtatásokat eszközölt.

Marcello föllépésére egy késő őszi estén került sor.

Amikor a kikiáltó bejelentette, néma csend támadt. A fények kialudtak, csak az egyet­len vörös reflektor világított. A nézők félig fölemelkedtek ültükből, és pisszenés nélkül, fe­szült várakozással fordultak a kijáró felé, ahol most meglebbent a függöny.

Marcello pontosan úgy jött be, ahogy azelőtt Bernardo. Lassan, bicegve kissé, és ugyanolyan maszkot, köntöst viselt, mint egykor ő. Taps csattant fel, de ez a taps még Bernardónak szólt. Marcello is tudta, mert egyszerre megtorpant, már nem utánozta Bernardót. Tétován megállt a porond közepén, hökkent csodálkozással futtatta körül a pillan­tását a nézőtéren, mint aki csak most veszi észre, hogy mennyien is vannak itt, és el nem gondolhatja, ugyan miért, aztán egykedvűen, de annál kifejezőbben vállat vont, hogy fe­lőle lehetnek annyian, amennyien csak akarnak, ő bizony fütyül rájuk, nem zavartatja ma­gát tőlük, és jámbor tekintetében, joviális ábrázatán egyéb se látszott, csak valamiféle de­rűs közöny.

Ekkor leereszkedett egy kötél, és odafönn megszólalt a szájharmonika. Lálálá… lá-li-li-lilá… Lálálá… – szólt a jól ismert, együgyű s mégis oly kedves, fülbemászó dallamocska, és a nézők közül sokan önkéntelenül is dúdolni kezdték. Marcello értetlenül bá­mult rájuk, a fejét csóválta, vállát vonogatta, miközben kezét kifordítva, beszédes és mulatságos fintoraival tudtára adta a nagyérdeműnek, hogy nincs ínyére sem a muzsika, sem a szelíden lengedező kötél, és bárki, aki azt képzeli, hogy most majd holmi majom módjára elkezd csimpaszkodni rajta, hát az nagyon téved, mert neki aztán esze ágában sincs ilyesmi. Azzal szép kényelmesen törökülésbe helyezkedett, kebléből elővett egy al­mát és harsogva beleharapott.

Moraj hullámzott végig a nézőtéren, senki sem értette a bohóc viselkedését. Marcello pedig elfogyasztotta az almát, domborodó pocakjára ütött, és lustán, jólesően elnyújtó­zott a fűrészporos homokban. Arcán öröm és elégedettség sugárzott, s valami gyermeki gyönyörűséggel gurult ide-oda, újabb és újabb almákat varázsolva elő a köntöséből, fé­nyesre viaszkolt, jókora, szép, bordó-piros almákat, és máris dobálózni kezdett velük, a két keze úgy járt, mint a motolla, zsonglőrt megszégyenítő ügyességgel repítette fel és kapta el az almákat. S egyre több és több alma került elő a köntöséből, lobogó ruhaujjá­ból, bő bugyogójából. És amikor már egész halomnyi alma kellős közepén üldögélt, kis piramisokat épített belőlük, majd önfeledt, csacsogó kacagással hemperegni kezdett a gúlácskák között, mintegy a legtökéletesebb boldogság képzetét keltve mindenkiben.

„Furcsa – gondolták a nézők –, de jól csinálja.”

Ekkor harcias dobszó perdült, s egy nyurga, marconára festett bohóc rontott be. A vál­lán tölcséres csövű, rozsdás kováspuska lógott, az oldalán óriási handzsár, az övében mordályok, kések, tőrök és egyéb gyilkok; egyszóval, állig fölfegyverkezve rontott be, a kezében tartott kutyakorbáccsal rettentőeket durrogatott, és dörgő hangon azt kiáltotta: – Avanti! Marcello! Avanti!

Bősz ordításától Marcello reszketni kezdett, akár a kocsonya, rémületében talpra ug­rott és többször a levegőbe szökkent, hogy kereket oldjon, de félelme oly nagy volt, hogy bár ina szakadtából futásnak eredt, akkora erőfeszítéssel, hogy a szeme galambtojásnyira dülledt, már-már kocsányon lógott és homlokáról patakokban ömlött a verejték, vágtázása mégis csupán helybenfutássá sikeredett, miközben toprongyos, csónak nagyságú cipőiben ráadásul folyton orra is bukott.

Bravúros magánszám volt, nem vitás, és a széksorokon halk nevetés iramlott végig. Már sokan megértették, hogy itt most valami pompás persziflázst, remek paródiát fognak látni.

Valóban ilyesmiről lehetett szó, mert Luigi, a marcona bohóc, egy pattogó, torz induló hangjaira most Marcellóhoz masírozott, a földre taszította, és összekulcsolt, könyörögve feléje nyújtott kezét a csuklójánál szorosan összekötözte. Marcello mondhatatlanul fáj­dalmas pillantást vetett az almák pirosló gúláira, gyermeki derűjétől, háborítatlan boldog­ságától búcsúzott, azután Luigi szapora korbácspattintásai közepette legörbült szájjal, pityeregve az egyik kötélbe csimpaszkodott, és szánalmas-ügyetlenül húzódzkodni kezdett rajta.

A közönség zsibongott, növekvő élvezettel figyelte a játékot s már egy-két tenyér is összeverődött.

– Szenzációs! – suttogta valaki. – Óriási! Micsoda ötlet!

Marcello ekkor már hangosan zokogva kapaszkodott fölfele a kötélen, Luigi pedig ádáz diadaltáncot járt odalenn, a korbácsát csattogtatta és hahotázott. Ijesztő hahota volt, vérfagyasztó, már-már démoni.

– Avanti! – vicsorgott. – Avanti, poveretto!

Ám Marcello pillantása az almákra tévedt, és erre lepotyogott a kötélről. A kis gúlákhoz futott, újból hemperegni kezdett közöttük, boldogan énekelt, és magasba dobálta az al­mákat, labdázott velük. Luigi látván ezt, iszonyú haragra gerjedt. Lerántotta válláról a flintáját, és elsütötte.

Marcello rémületében tótágast állt, flikflakolt, szaltózott, azután mint a nyúl iramodott vissza a kötélhez, és hihetetlen fürgeséggel máris kúszni kezdett rajta.

Mindezt oly képtelenül rövid idő alatt, s annyira pompásan csinálta Marcello, hogy a né­zőtér elismerően felmorajlott, és először tört ki egyöntetűen a taps.

– Szegény Bernardo! – mormolta egy újságíró. – Végképp befellegzett neki.

Pedig a java még hátra volt. Marcello, aki sehogyan sem tudott szabadulni a gyönyörű, piros almák csáberejétől, megint csak lepottyant a kötélről, de rimánkodása nem hatotta meg a gonosz szívű Luigit. Hatalmas vasgömböt láncolt Marcello lábára, és azzal vonszol­ta oda a kötélhez. Szegény Marcello mászott, mászott, kínkeserves grimaszolások köze­pette igyekezett, de semmire sem jutott, mert ha egy-két arasszal följebb került is, a vasgolyó súlya menten visszahúzta, és ilyenkor Luigi korbácsa a fenekén csattant. Mászott, mászott, rúgkapálva vonszolta magát fölfele, iparkodásában lecsúszott róla színes sipká­ja, a cipője, sőt már a bugyogója is, és a nézők fölkacagtak, megpillantva rajta a kék csí­kos jégért.

A nevetés szemlátomást erőt adott neki. Dacosan megállt, durcás gyerek módjára megmakacsolva magát, és most már hasztalan volt Luigi minden fenyegetőzése, bömbölése, korbácsdurrogatása – nem volt hajlandó továbbkapaszkodni. Luigi ekkor elhajította korbácsát, s hatalmas konyhakést szorítva a fogai közé, megragadta a kötelet és macs­kaügyességgel kúszni kezdett rajta – üldözőbe vette renitens partnerét. Marcello felvisí­tott, akár a vesztét érző kismalac, és menekülésre adta magát. Bravúros üldözés vette kezdetét. Marcello már a köntösét is elveszítette, s jégerjében meg egy szál trikócskában ugrált kötélről kötélre, és ezt látszólag oly szánalmas-pipogyán tette, hogy a nézőknek könnyük csörgött a nevetéstől.

– Remek! Nagyszerű! Bámulatos! – ilyen kiáltások hallatszottak mindenfelől.

Marcello a trapézra vetődött, meghintáztatta magát, és orrba rúgta Luigit, aki fordult

kettőt a levegőben, s csak azután kapta el a lengőnyújtót.

– Bravó, Marcello! – ordította a publikum.

Marcello kövéren, pocakosán, derűs képpel tündökölt néhány pillanatig a trapézon. Igen ám, de Luigi akkor jókora lendületet vett, nyújtója a magasba lendült, és amikor elér­te a másik trapézt, a hatalmas konyhakést a gyanútlan Marcello ülepébe szúrta. Marcello felordított, s már szűnni nem akaró, harsogó nevetés közepette, hátsójában a késsel vé­gigmászott a keresztben kifeszített sodronykötélen, majd rábukott egy trapézra, és fejjel lefelé csüngve, a lábával megkapaszkodott benne. Luigi ide is követte. Letépte társa fejé­ről a parókát, és Marcello már nemcsak hacukájától, hanem hajától is megfosztottan me­nekült tovább.

Szédületes kergetőzés volt. Amit a két virtuóz artista bemutatott, valóban minden vára­kozást felülmúlt. A nézők egyik ámulatból a másikba estek, s szinte már egyfolytában tap­soltak.

– Mint az ördögök …! Hihetetlen …! Bravó, bravó …!

Már a kupola alatt folyt a lélegzetelállító hajsza, és már látszott, Marcello számára nincs menekvés, hogy legnagyobb bánatára muszáj a fönti porondocskára toppannia.

Ezt meg is cselekedte végül, és Luigi hatalmas, durva gúnykacajjal visszacsúszott a földre.

Kigyúltak az összes reflektorok, és szegény Marcello ott állt a vakító fényözönben, egy szál trikócskában, szánalmasan tehetetlenül, kopaszon és pocakosán, ott toporgott a ku­pola alatti kerek kis porondon, s Luigi korbácscsattintására fel kellett emelnie és meg kel­lett szagolgatnia jutalmát, az ócska papírvirágot, sőt a zenekar felharsanó, vaskos induló­jára kénytelen volt még táncra is perdülni.

Aztán a zenekar hirtelen elhallgatott, újból durrant Luigi korbácsa, és a pillanatnyi mély csendben Marcello hüppögve, a könnyeit nyelve, meg-megbicsakló hangon énekelni kez­dett:

– lo sono felice! lo sono felice! O, molto felice … o, troppo felice! O, felicissimo …

És egyszerre felcsuklott belőle a zokogás. Sírt, zokogott, bömbölve jajveszékelt és fénylő, tar koponyáját öklözte mérhetetlen keserűségében, hogy ott kellett hagynia egyszerű, de igaz boldogságának tárgyát, a sok szép piros almát, melyeket nagy bakugrások közepette éppen most taposott el Luigi diadalittas, sátáni hahota kíséreté­ben.

Nem, ezt a látványt Marcello már nem bírta elviselni. Agya megbomlott, és kihúzva fe­nekéből a konyhakést, ott helyben azonmód szíven döfte magát, de még haláltusájában is azt énekelte, egyre halkulóbb hangon: – O, molto felice … o, troppo felice …

Azzal kiszenvedett, és a közönség helyéről felpattanva, elragadtatottan ordította: – Marcello! Marcello! Bravó!

S Marcello már le is csúszott egy rúdon, hajlongva, hajbókolva, csókokat dobálva fo­gadta a tomboló ovációt. Széles arca fénylett az örömtől, a sikertől, a győzelemtől, és a tapsorkán, a fergeteges ünneplés tetőfokán hirtelen akkorát rúgott ellenfele hátsófelébe, hogy Luigi bohóc egy gyönyörű, szárnyas szaltóval kirepült a porondról.

Marcello most végre magához szoríthatta megmaradt almáit. Ismét játszani kezdett ve­lük, labdázott, zsonglőrködött, babusgatta őket, miközben újra meg újra gyöngyöző ka­cagásra fakadt együgyű, de mámoros örömében, és hempergett és bukfencezett és ci­gánykereket hányt, az elképzelhető legnagyobb boldogságban úszott – mígnem felhar­santak a trombiták, megperdültek a dobok, a zenekar vidám csinnadrattába fogott, s ezzel véget ért a produkció.

A nézők kitódultak a cirkuszból, lármázva, hahotázva, rikoltozva lepték el az utcát. Villa­mosokra kapaszkodtak, autóikba ültek vagy gyalogszerrel vágtak neki az éjszakai város­nak, dudáltak, fütyültek, kurjongattak, és harsányan bömbölve énekelték: — lo sono fe­lice! lo sono felice! O, molto felice … o, troppo felice! Felicissimo …

Nem is sejtették, hogy gúnydaluk annak a szomorú szemű, magas férfinak szól, aki ma­gányosan álldogált a villogó neonreklámok alatt, Marcello bohóc hatalmas, nevető képe előtt. Mélyen homlokába húzott kalapja karimája alól tehetetlenül nézte, figyelte a különös kavalkádot, a féktelen, elszabadult, veszett jókedvet, a torz örömnek ezt az elemi erejű ki­törését, ezt az esztelen, vad, félelmetes őrjöngést, az egész szörnyűséges, tomboló zűr­zavart, majd végül vállat vont, és görnyedten, fél lábára bicegve, ő is elindult a kocsijá­hoz …

A reggeli lapok első oldalukon hozták Marcello szenzációs bemutatkozását. Kövér be­tűs, öles szalagcímek, több kolumnás beszámolók és fényképek, fényképek, fényké­pek … Ám azt a rövid hírt, amely általában az utolsó oldalak valamelyikén szerepelt, egyéb apróhírek közé betördelve, csak néhány szemfüles olvasó vette észre:

Mára virradó éjszaka, percekkel éjfél után, a városból kivezető országúton halálos ki­menetelű autóbaleset történt. A szerencsétlenség áldozata Giovanni Zampa, 46 éves fér­fi, aki Bernardo néven ünnepelt bohóc volt egykor.

1962-1990

SALAMON ERNŐ

Ráolvasó dal

Éles tél támad ránk,
fogytán van a hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kutunk, se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig igyekeztünk,
csütörtök a napja,
ki kezdte, folytassa,
mindig vén a péntek,
öregebb a szombat,
jó a munkásnépnek!

Mezei tüzeknek
láttán melegedhetsz,
telepi alkonynál
kötelet ha fonnál,
elfutó szíjunál
hiába is rínál.
Jer velem idődből,
jer e hosszú böjtből,
majd akad, ki visz rád
kevés ruhát, tisztát.
Gyűl a nyomorúság,
gyűl, s a gyári népnek
fogyasztja a húsát.

Menj el a vidékről,
vonulj el az égről,
messzi országutak
régen elindultak,
rínak a megvert nők,
pusztulnak az erdők,
jajgatnak a rétek,
a gyári vidékek.
Nyugton akkor ülnél,
ha megsüketülnél,
hisz’ a szülőfölded
– vasról, üres zsákról –
holtodig üvölthet!

PÁSZTOR BÉLA

Jelenés

Bőszen horkanva sörényük megrázták
S két lábra állottak minden lovak.
Mint roppant dob dobbant a föld alattuk –
Tágult orrukból fúvó láng szakadt.

Merre ügettek, folyók sorvadoztak
S hét város gyúlt föl – el nem lohadott.
Sarkantyút, zablát s ostort elhajítva
Zuhantak porba mind a lovasok.

És ekkor minden ökrök bőgni kezdtek.
Sarlós szarvuk az eget tépte szét,
Mint igás-eke vasa lenn a földet…
És hétszer hét városban lőn setét.

Minden hű kutyák eltörték a láncot –
Lemarcangolták szöges örvüket.
Száz tartomány visszhangzá a vonítást,
Hol bevont farkkal járt az őrület.

A juhok, a mészáros udvarában,
A véres tönkre tolongtak legott.
Szétzúzott kordén lázadt a szamár is –
Nyelve mint száraz ostor csattogott.

Halak ugrottak tátogva a partra.
Nagy, hínárból-vert hálót vontak ők.
A véres őzek bosszúért lihegtek;
Dobbantottak s az erdő rombadőlt.

S úgy gyülekeztek, mint kaszás parasztok
Dühödt munkások, lázadt béresek –
És jégesőként zuhogtak a földön –
Fű rohadott, a kalász szétesett.

És nyerítés és bőgés és vonítás
Szó lett, ítélet lőn az éjjelen.
Csak a leláncolt ember maradt néma.
Szederjes arcán kín ült s félelem.

ZSIGMOND EDE

Cirkuszban

Cirkuszban tigris táncolt békén. Aznap
belémharapott otthon a kutyám:
hát megbocsátok valamennyi gaznak
és senkinek se hiszek ezután.

Alany

Vékony kötélen táncol a világ,
mélység örvénylik, sistereg alant.
Utolsó állítmány ez lesz: „zuhan”,
s mi szolgáltatjuk hozzá az alanyt.

CSANÁDI IMRE

Egy frontra indítandó dunántúli tűnődése

… Látod a szőke Tiszát. Vonatod ingyen visz át.
Túlnan a – hm, kik? a „hordák” várják puhogatni a bordád.
    Szájad a csöndbe mered: eszel-e lágy kenyeret,
friss szőlőt? Vér ize csordul ínyedre, a zupa kifordul.
    Biztat a tiszt-ur igen, a Haza szent neviben.
Hát csak eredj tüzesedve, más semmi ne járjon eszedbe:
    védd meg az ősi rögöt, málladozó örököd,
mely neked … Ámde ne firtasd. Most szerte a Hon baja virraszt,
    bankok párna-födött ajtaja-zárja mögött,
mélyen a püspöki hájban, minden pöcedombi királyban,
    és lesi (hol lel utat?) mindenik ürgelukat.
Mind bömböl (micsoda kar-dal!) versenyt egy falka bivallyal:
    Hős leszel! uccu, komám! Vessz, ha lehet, szaporán!

1944. okt. 2. Győr

PINTÉR ISTVÁN-SZÉCSI ANDRÁS

A független, szabad, demokratikus Magyarországért!

Magyarország sok száz éves függőségbe taszítottságának megszüntetésére, szociális és nemzeti haladásának előmozdítására a fasizmus előretörésének idején széles körű demokratikus ellenállási mozgalom bontakozott ki. E népmozgalom dokumentumaiba ad betekintést e válogatott szemelvénygyűjtemény. A független, szabad, demokratikus népi Magyarországért folytatott küzdelem történelmi tanulságai napjaink számára s még hosszú időre sokatmondóak.

„A Kommunisták Magyarországi Pártja, mely 1919 márciusában diadalra vitte Magyarországon a proletárforradalom zászlaját, ma is a szocializmus pártja. Egy pillanatra sem felejtjük el, hogy a mun­kásság, a parasztság, a kisemberek és a dolgozó intelligencia jólétét, szabadságát és boldogulását csak a szocializmus tudja teljesen biztosítani, és hogy az út a szocializmushoz a dolgozó nép álla­mán keresztül vezet. A KMP Központi Bizottságá­nak alapvető tévedése az volt, hogy nem vette ész­re azt, hogy ma, a fasiszta diktatúra veszélye ide­jén, nem a tanácsköztársaság megvalósítása, a szocializmus kiharcolása az a közvetlen cél Ma­gyarországon, melyre az egész dolgozó nép erejét összpontosítani lehet és összpontosítani kell. Ma az a feladat vár ránk, hogy a fasizmus támadásának visszaverésére, erejének megtörésére egyesítsük az egész munkásosztályt, hogy széles demokrati­kus frontba egyesítsük a magyar nép minden réte­gét, melyet pusztít a tőke … mely ki akarja ragadni az ország ügyeinek vezetését a reakciós uralkodó osztályok kezéből, mely nem fasizmust, hanem szabadságot, nem véres háborút, hanem békét és jólétet kíván.”

(A kommunista párt harca a demokratikus Ma­gyarországért. Dolgozók Lapja, 1937. április.)

*

„Hiszünk a magyar népben. Hisszük, hogy az egyén csak egy nép társadalmának sorsközössé­gében valósíthatja meg jólétét és szabadságát, s csak egy nép hagyományainak a vállalásával élheti át a kultúra teljességét…

Hiszünk abban, hogy emberek csak egy osztály nélküli társadalomban élhetnek szabadon és em­berhez méltón, hisszük, hogy ez a társadalom le­hetséges, és megvalósítása egy-egy nép kezében van. Valljuk, hogy az egyének szabadságát, a ter­melés gazdaságos szervezeteit és a kultúra teljes­ségét nem a világtársadalom légüres tere, de egy nép társadalmának eleven egysége valósíthatja csak meg. Magyarország dolgozóinak felszabadítá­sa és a magyar politikai szabadság kivívása nem csupán a világ dolgozóinak réméit szolidaritásán és nem a világ imperialistáinak kollektív letörésén for­dul meg, hanem elsősorban a magyar dolgozók összefogásán és a magyar osztálykiváltságok meg­szüntetésén. Ha adatik ember számára szabadság, jólét és kultúra a társadalomban, ez magyar számára csak a magyar nép sorsközösségében teljesül­het.”

(Mit kíván a magyar nép ? — A Márciusi Front de­mokratikus programja. Híd. 1938. március.)

*

„A hivatalos Magyarország és a politikai élet felü­letén mutatkozó Magyarország mellett van egy má­sik Magyarország is. Ez a másik Magyarország a munkások, a parasztok és az intelligencia Magyarországa, ma még alig jut szóhoz a törvényhozás­ban, szavát, még ha irodalomban meg is nyilatko­zik, a hivatalos tényezők igyekeznek elfojtani. Még­is ez a másik Magyarország jelenti az ország leg­jobb fejeit, legtehetségesebb, legönzetlenebb, leg­áldozatkészebb fiait. Ez a másik Magyarország mutatkozott meg mindenben, ami érteket a magyar kultúra az utóbbi években kisarjasztott magából: irodalomban, tudományban, művészetben. Ez a másik Magyarország a demokratikus haladás tábo­ra, a fasiszta parancsuralom kérlelhetetlen ellenfe­le, a béke fenntartásának, a szomszéd népekkel való szövetségének odaadó serege.

Ma még el lehet nyomni ennek a tábornak a hangját, de ha Magyarország egyáltalán fenn fog állni a jövőben, ez a jövő az övé lesz, a másik Ma­gyarországé.”

(Károlyi Mihály felszólalása a párizsi békekonfe­rencián a független, szabad, demokratikus Magyarország mellett. Új Hang 1939. július.)

*

„Kossuth és Táncsics sírjának megkoszorúzása biztató cselekedet a haladó magyarság egységé­nek megteremtése felé. Azt bizonyítja a szombat délutáni ünnepség, hogy a magyar ifjúság és a ma­gyar szellem kész az egység megteremtésére. Az egység politikai alapját Kossuth és Táncsics tanítá­sa határozza meg.”

(A Kossuth és Táncsics sírjánál 1941. november 1-jén lezajlott függetlenségi tüntetés. Szabad Szó. 1941. nov. 9.)

*

„Magyarország szabadsága és függetlensége, a népszabadság gondolata és a szociális haladás nem a pillanat politikai jelszava, hanem mélyen át­gondolt és a magyar történelemben gyökerező életprogram. Ez a program most különös időszerű­séget nyert. Nagy átalakulások lázában él a világ, és ilyen időkben kell, hogy világosan lássuk histó­riai feladatainkat… egy ország s egy nép szabad­ságát és függetlenségét sohasem fenyegethetik olyan nagy veszedelmek kívülről, mint belülről. Ha egy nép elveszti nemzeti öntudatát, vagy ha ezt az öntudatot elhomályosítják benne, még veszélytelen időkben is képtelenné válik az országfenntartás fel­adataira. Viszont: a legnagyobb veszélyek idején is meg tudja őrizni hazáját, nemzeti jellegét, népi erő­forrásait, ha társadalmi és nemzeti öntudatát, em­beri magatartását nem homályosítják el benne, nem veszti el, nem tiporják ki belőle. Ezért azt mondjuk: nem elég az írott szó, és nem elég a val­lomás, és nem elég a hang, amely a függetlenség és szabadság igéit zengi, több kell ennél: cselekvő szolidaritása mindazoknak, akik hasonlóan gondol­kodnak. És kell, hogy ez a gondolat a legmélyebbre szálljon, a legmélyebb rétegeket hassa át, mert a nemzeti öröklét forrása a nép …”

(Szakasits Árpád: A mi földünk – a mi életünk. Népszava. 1941. december 25. karácsonyi száma.)

*

„A magyar munkássággal, akárcsak a magyar parasztsággal, nem voltak soha kapcsolataim, vi­szont ami a marxizmus tanelveit illeti, ezekkel szemben elfoglalt álláspontomat sohasem tartot­tam titokban … Nagy elemi csapások idején, felhőszakadás után, árvízveszedelemben senki sem tud négy fala közt maradni, mindenki az utcára tódul és fölfedezi, hogy emberek közt van a helye, ő is ember, nem pedig valamely zárt életforma önkén­tes rabja, mert ilyen veszedelmek idején senki sem segíthet önmagának, mindenki másokra, a többiek­re van utalva. Ilyen viharban élünk ma is, s már nem arról van szó, hogy milyen négy fal közül léptünk ki és térünk vissza, hanem bizonyos lényeges dolgok­ban meg kell értenünk egymást, mert különben egyenként, különválva még könnyebb az elpusztu­lás, mintha sokan, nagyon sokan megértik egymás szavát.”

(Szekfű Gyula: A szabadság fogalma. Népszava. 1941. december 25. Karácsonyi száma.)

*

„A sajtóban hetek óta cikkek jelennek meg, ame­lyek a hagyományok ápolására s az országban min­denütt gondozatlanul kallódó ereklyék összegyűjté­sére hívják fel a magyar társadalom figyelmét. Ezek a cikkek máris igen nagy visszhangot keltettek a történelmi hagyományokhoz ragaszkodó társadal­mi rétegekben. Ezért szükségesnek tartottuk egy olyan országos társadalmi megmozdulás életre hí­vását, amely életképes keretet adhat a különféle egyéni kezdeményezéseknek. Így született meg a Magyar Történelmi Emlékbizottság.

A bizottság nem önmagában és nem önmagáért akar élni. Szükség van az egész magyar társadalom megmozdulására.

Álljanak sorainkba mindazok, akik tisztán őrzik magukban a történelmi hagyományt, és hiszik, hogy e nagyszerű örökség ápolása és elmélyítése fontos nemzeti feladat… Jelentkezzenek magáno­sok, egyesületek és intézmények, hogy hol, kinél, milyen emléktárgyak és írásos dokumentumok ta­lálhatók. A bizottság gondoskodik arról, hogy a be­érkezett levelek, cikkek és beszámolók a sajtó út­ján nyilvánosságra kerüljenek. Gondoskodik az em­léktárgyak összegyűjtéséről és kiállításáról is.

Várjuk a nemzeti eszmékhez és a történelmi ha­gyományokhoz ragaszkodó társadalom megmoz­dulását.

A Magyar Történelmi Emlékbizottság

BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE, BARANKOVICS ISTVÁN, BERNÁTH AURÉL, DARVAS JÓZSEF, GÁSPÁR ZOLTÁN, BARÁTI HUSZÁR ALADÁR. ILLYÉS GYULA. JOÓ TIBOR, KÁLLAI GYULA, KÁRPÁTI AURÉL, KATONA JÁNOS. KATONA JENŐ. KOVÁCS IMRE, KRENNER MIKLÓS (SPECTATOR), MIHÁLYFI ERNŐ, NAGY FERENC.
NAGY ISTVÁN, PARRAGI GYÖRGY, PÁTZAY PÁL.
RAICS ISTVÁN, SOMOGYI MIKLÓS, SZAKASITS ÁRPÁD, SZENTIMREI JENŐ, SZÖNYI ISTVÁN. TILDY ZOLTÁN, VARGA BÉLA, VERES PÉTER, VERES SÁNDORT”

(A Magyar Történelmi Emlékbizottság felhívása, "tőszava. 1942. március 1.)

*

„… amikor a munkásság a függetlenségért és a szabadságért harcol, nem szűnik meg hangoztatni, hogy az önálló, minden kérdésben független, határozóképességgel rendelkező Magyarország csak úgy valósítható meg, ha a széles néptömegek meg­róják mindazokat a gazdasági és politikai jogokat, amelyekre számuknál, nemzetgazdasági, társadalmi és kulturális jelentőségüknél fogva történelmi jussuk van. A munkásság és a parasztság csak úgy harcolhat a nemzeti függetlenségért, ha a nemzet egyenjogú tagjának érzi magát.”

(Kállay Gyula: A felemelkedés útja, Petőfi útján. Magyar Történelmi Emlékbizottság kiadványa. 1942.)

*

„Március 15-én a kora délutáni órákban sűrű tö­meg vette körül Petőfi budapesti szobrát Ez a tö­meg állandóan nőtt, majd lelkes éljenzésbe csapott ünneplő hangulata, amikor az Erzsébet-híd felől ko­szorúkat hozó küldöttség tagjait látták jönni. Pető­fit éltették és a független, szabad Magyarországot. A koszorút hozó küldöttség sorából kiemelkedett a székely parasztlányok és fiúk színes csoportja, né­pies öltözetben, az erdélyi és székely munkások küldöttsége. Ez a népes küldöttség, melyhez a szé­kely és erdélyi munkások is tartoztak, a Magyar Történelmi Emlékbizottság küldöttsége volt. Egy­más után járultak a szobor elé a küldöttség tagjai és helyezték el koszorújukat. A magyar parasztság koszorúját Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő helyezte el. Kovács Imre, a Szabad Szó koszorúját tette le a szobor talapzatára. A magyar szervezett munkásság koszorúját Katona János, a magyar értelmiség koszorúját Bernáth Aurél festő­művész tette le. A magyar Parasztszövetség nevé­ben Dancs József, az erdélyi és székely munkások nevében székely parasztfiúk és -leányok tettek ko­szorút a nagy költő szobrára.

Közben a tíz-tizenötezer főre nőtt tömeg pillana­tig sem szűnt meg éltetni Petőfit.

Már a koszorúzás alatt megkezdődött ilyen jel­szavak kiabálása: „Függetlenség, szabadság!”

„Demokratikus Magyarországot!” „Egy .katonát sem a határon túlra!” Majd elindultunk a Kossuth-szoborhoz. Ekkorra már legalább négyezres tömeg menetelt a Mária Valéria utcán, időnként „Le a há­borúval!” „Vesszen a háború!” kiáltások hangzottak el, de a „Függetlenség, szabadság!” jelszót vette át legszívesebben a tömeg, ezt ütemesen percekig harsogta. Valaki a Kossuth nótát kezdte el, a tömeg átvette … Mindenki átérezte a felelősséget, hogy el kell jutni a Kossuth-szoborhoz, de a rendőrosz­tagok brutális támadása megakadályozta ezt.”

(A Szabad Szó és a Szabad Nép tudósítása az 1942. március 15-i tüntetésről.)

*

„A külső hatásokat – amelyek befolyásolhatják a magyar átalakulást – számításon kívül hagyva, vitat­hatatlanul elsősorban a munkásság, másodsorban a parasztság képviseli azt a társadalmi erőt, ame­lyik a további alakulást meg fogja határozni. Ebben a fejlődésben kétségtelenül a munkásság képviseli a nagyobb erőt. Ennek a rétegnek van olyan szer­vezete, programja és politikai iskolája, amely társa­dalmunk gyökeres átalakítását sikerrel megkísérel­heti. Ezen az úton a munkásság önkéntelenül is, de politikai céltudatossággal is keresi a parasztság és az értelmiség szabadabb elemeivel való szövetke­zést, mert ezek a rétegek mind az alakulás kiharco­lásának, mind pedig az új társadalmi szervezet fel­építésének elengedhetetlen és nélkülözhetetlen elemei. Hogy ténylegesen milyen kifejlés jöhet, az természetesen külső politikai alakulásoktól is függ. Van azonban a belső viszonyoknak is egy komoly tényezője, az nevezetesen, hogy az átalakulás sza­kában a parasztság és az értelmiség milyen erővé és tényezővé fejlődik a munkásság mellett.”

(Erdei Ferencnek „A magyar társadalom” című előadása az 1943-as balatonszárszói konferencián. Magyar Élet kiadás. 1943.)

*

„A béke és a demokrácia kivívásának alapvető feltétele: a munkásság, parasztság és polgárság szoros harci szövetsége. Ez a koalíció politikai kife­jezése annak a ténynek, hogy az ország valamennyi termelő osztályát közösen sújtja a reakció rendsze­re: a béke, a demokrácia hiánya. Ezeknek az osztá­lyoknak az összefogása a független, szabad és de­mokratikus Magyarországért támadás és tiltakozás a reakció nemzeti egysége ellen, amely a különbö­ző néposztályokat közvetlen és távolabbi érdekeik feláldozásával akarja szolgálatba fogni, s felismeré­se annak, hogy a három nagy társadalmi osztály, amely együttesen magát a nemzetet jelenti, csak közös harccal érheti el a haladó és önálló ország megteremtését.”

(A Békepárt levele közéleti személyiségekhez. 1944. január.)

*

„Nem nézhetjük tétlenül, ölbe tett kézzel, hogyan sodor bennünket végső romlásba a németek olda­lán néhány elvakult kalandor és megvásárolt rene­gát. Nem tűrhetjük, hogy Magyarország az eljöven­dő béketárgyalásokon a népek szégyenpadjára ke­rüljön, és a nemzetet új, még rosszabb Trianon sújtsa. Az idő sürget. Néhány hetünk, legfeljebb hónapunk van arra, hogy együtt harcolhassunk szabadságunkért a jugoszláv, lengyel, francia és a többi leigázott néppel. A küszöbön álló nemzetelle­nes támadás megadja az utolsó alkalmat hazánk megmentésére.

Érezzük azt a súlyos felelősséget, melyet orszá­gunk sorsáért, nemzetünk megtartásáért a történe­lem s a szabad Európa színe előtt minden magyar­nak viselni kell. Éppen ezért mi, e gáládul elárult és idegenek prédájának vetett ország föld alá kény­szerült demokratikus pártjai új szabadságharcot, új népháborút hirdetünk. Megteremtjük a magyar sza­badságharc széles harci egységét, a Magyar Fron­tot. A Magyar Front programja: a német hódítók és cinkosaik kiverése, béke a szövetségesekkel, s a minden ízében demokratikus, szabad Magyaror­szág alapjainak lerakása.”

(A Magyar Front megalakítása 1944 júniusában.)

*

„Németország teljes katonai veresége elkerülhe­tetlen, és már egészen rövid idő kérdése. Magyarországra, ha továbbra is ezen az úton halad, ugyan­az a sors vár, mint Németországra. Románia, Finn­ország és Bulgária példája azt mutatja, hogy a Né­metországgal szövetséges kis országok még elke­rülhetik a teljes pusztulást, ha szakítanak Németor­szággal és cselekvési szabadságuk visszaszerzé­sével cselekvőleg hozzájárulnak a háború megrövi­dítéséhez. Magyarország számára elérkezett az utolsó pillanat, amikor a magyar földön előrenyo­muló orosz hadsereggel egyesülve megakadályoz­hatjuk, hogy országunk földje hadszíntérré váljon, és amikor a magyar néptől csak végtelen és értel­metlen anyagi és véráldozatokat követelő háborút azonnal befejezhetjük. Ez az előfeltétele annak is, hogy a Magyarországon elkerülhetetlenül bekövet­kezendő demokratikus átalakulás a belső rend fel­bomlása, a társadalmi ellentétek végsőkig való kié­leződése nélkül, a magyar demokratikus pártok és a magyar hadsereg együttműködése alapján me­hessen végbe.

Budapest, 1944. szeptember 29.

A MAGYAR FRONT PÁRTJA
FÜGGETLEN KISGAZDAPÁRT
TILDY ZOLTÁN s. k.
SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT
SZAKASITS ÁRPÁD s. k.
KOMMUNISTA PÁRT
KÁLLAI GYULA s. k ”

(A Magyar Front pártjainak memoranduma Horthy kormányzóhoz a katolikus és protestáns egyházak szervezeteivel való megállapodás alap­ján.)

*

„A Magyar Front a kormányzó személyének ki­kapcsolásával új elhatározás elé került. Mint a nem­zet nagy demokratikus többségének képviselője, ezekben a válságos időkben .. . maga vette kezébe a Magyar Front a kormányzói kiáltvány realizálását, s ennek érdekében a német megszállók ellen való nemzeti felkelés megszervezését és vezetését. Megszervezte mindenekelőtt a Magyar Front párt­jainak és a legértékesebb pártfölötti felkelő szerve­zeteknek kiküldötteiből a nemzeti felkelés felszaba­dító bizottságát…

BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE s. k.
Magyar Nemzeti Felkelés
Felszabadító Bizottságának elnöke.”

(A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizott­ságának levele.)

*

„Hazánk történelmének legsúlyosabb katasztró­fáját éli át…

Mohács óta nem volt ilyen súlyos helyzetben az ország. Mindennek ellenére a Magyar Nemzeti Füg­getlenségi Front azt hirdeti: lesz magyar újjászüle­tés! …

Ha a nemzet kíméletlenül leszámol az ország-vesztőkkel, ha minden becsületes magyar össze­fog a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban az új, életerős, demokratikus Magyarország felépíté­sére, ha a nép veszi kezébe az ország vezetését, akkor Magyarország nem volt, hanem lesz!…

A német elnyomók és magyar bérenceik elleni harcban, a fasiszta és feudális reakció szétzúzása és a demokratikus átalakulás biztosítására meg kell teremteni községenként és városonként a demokratikus pártok megbízottaiból és kipróbált fasiszta­ellenes hazafiakból a nemzeti bizottságokat. A nemzeti bizottságok a Magyar Nemzeti Függet­lenségi Front helyi szervei, melyek egyesítik a de­mokratikus, hazafias erőket, és vezetik a harcot a demokratikus, népi Magyarországért.

Az új magyar demokratikus rend megszilárdítá­sára és betetőzésére össze kell hívni az alkotmányozó nemzetgyűlést. Az egybehívandó nemzetgyűlésnek felelős a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front Bizottságaira támaszkodó Ideiglenes Kor­mány, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front kor­mánya

DEMOKRATIKUS POLGÁRI PÁRT FÜGGETLEN KISGAZDAPÁRT MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT NEMZETI PARASZTPÁRT SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT SZEGEDI SZERVEZETE SZEGEDI SZABAD SZAKSZERVEZETEK”

(A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front prog­ramja. 1944. december 3.)

*

„1944. december 21-én Debrecenben, a magyar függetlenségi eszme ősi városában összegyűltek a magyar nép hivatott képviselői, hogy megalkossák az Ideiglenes Nemzetgyűlést.

Ezer sebből vérző, végveszélybe került hazánk megmentésére rendkívüli erőfeszítésre van szük­ség!

Az nem lehet, hogy nemzetünk elsüllyedjen a sír­ban …

Fegyverszünetet kell kötni a győztes szövetsé­ges hatalmakkal, a Szovjetunióval, Angliával, az Észak-amerikai Egyesült Államokkal!…

Újjá kell építeni a romokban heverő Magyaror­szágot!

A magyar nép nagy többsége ezt akarja! …

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés azért ült össze, hogy legyen, aki a magyar nép, a magyar nemzet, a magyar állam nevében cselekszik!…

Demokratikus Magyarországot akarunk!

Nem szabad többé megismétlődnie, hogy a ma­gyar népről megkérdezése nélkül döntsenek olya­nok, akik egy emberöltő alatt két ízben kormányoz­ták összeomlásba az országot. Magyarország a magyar nép országa legyen! Szabadságot, széles körű jogokat biztosítunk a dolgozó tömegeknek, hogy megvédhessék érdekeiket és hallathassák szavukat az ország ügyeinek eldöntéséről…

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásával új fejezete kezdődött a magyar történelemnek! Meg­kezdődött a független, szabad, demokratikus Ma­gyarország építése!”

(Az Ideiglenes Nemzetgyűlés szózata a magyar néphez. 1944. december 21.)

VAS ISTVÁN

Budapest balladája

Egész alacsony szintre szálltak,
Hidak és házak közelébe
A bombázók. „Terrorizáltak”.
A város meglapult, szegényke.
Megtelt, majd kiürült az utca.
Az autók túszokat kerestek.
Vasárnap vették birtokukba
A megalázott Budapestet.

Azóta hó lepi a Várat
S a várost is. Ruhát cserélve
A kikelet is bujdosásnak
Adja fejét. Fut vissza, Délre.
A költő fél, hiába futna,
Hetykén rímel, de gyomra reszket.
Talán csak ő az, aki tudja,
Hogy megalázzák Budapestet.

Szegény vendéglők, kávéházak!
Zuhan a város csúf sötétbe.
A hódítók gót gajdja árad
S a bennszülöttek rettegése.
Nekik szolgál a Vár, a Posta
– Hipnotizőrnek rossz idegzet –
S egy gyors, gyakorlott kéz kifosztja
A megalázott Budapestet.

AJÁNLÁS

Lehetsz herceg vagy kommunista,
De szégyenünket már ne vesd meg.
Tekintsétek szánva, ne szidva
A megalázott Budapestet.

1944. március

VIHAR BÉLA

Haza a száműzetésben

Ütött-kopott Károli-bibliát,
    s egy kötetnyi József Attila-verset;
hátizsákomban vittem a hazát, két
    ingem közé belefért a nemzet.

Sepetovka, 1942. május 23.

SÁRKÖZI GYÖRGY

Parancs

Néha még hallom a titkos parancsot:
szóltam! szavamnak adj emberi hangot.

S mint ki gázolva szembeszáll az árral,
hogy merítsen belőle egy pohárral,
s mint aki gyertyáját tűzvészbe mártja,
hogy kanócát meggyújtsa éjszakára

úgy küzdők egy pohárnyi tiszta szóért
s tiszta fényért, egy szobára valóért.

Magyar Csillag, 1949. március 1.

KÉPES GÉZA

Hősök

Harcra tüzel mindenkit Pókhasy ezredes – itthon.
    A felesége meg őt küldi a frontra, szegényt.
S Pókhasy megy: tábornoki cím vár rá s felesége
    végre kegyelmes lesz. Csak napokig? Baj is az!

1944

ZALKA MIKLÓS

És a katonák?

Ronda télutó volt. Ötödik esztendeje dolgoztam egy regénycikluson, alig vártam, hogy befejezhessem. Nyomasztó regény – keservesen megküzdöttem minden soráért. Csakis a regény foglalkoztatott. A szereplők mozgása, fejlődése, vergődése. A kor, amelyben öt­venmillió halál jelentette az életet. Minden egyéb távolról érintett. Rádiót csupán regge­lenként hallgattam, televíziót nem néztem, az újságokat átfutottam. Véletlenül akadt meg a szemem a gyászkeretes rovaton: Kozich Emese ötvenéves korában váratlanul elhagyott bennünket. Antwerpenben temették el. Minden külön értesítés helyett a gyászoló család.

Mesketére gondoltam. Az anyja becézte Mesketének. „Meskete Antwerpenben …” Az évszám is egyezett. Negyvennégy decemberének közepén a Teleki téren laktak, földszin­ten. Zsidó lakás volt, háromszobás. Kozichék Erdélyből menekültek. Két szobát kaptak, az udvari szobában Grünfeld Márton holmija várta sorsát, lakat és pecsét alatt. Mindkét szobájuk ablakai a zsibvásár bódéira nyíltak. A tér másik oldalán a 23-as villamos járt. A temető kőkerítése mögül kimagasodtak a márvány obeliszkek, kripták. A Kossuth-mauzóleum kupolája kékesen csillogott a sápatag téli napsütésben.

Kemény hidegek jártak akkoriban. Mintha a föld is vacogott volna. Ritkán sütött a nap.

Korábban sose jártam a környéken. Azért is mentem oda. Ahol én nem ismerek senkit, engem sem ismernek fel. A ház kapuján cédula lógott, rajzszeggel szegezték ki: Tisztes­séges fiatalembernek ágy kiadó. Úgy éreztem, nekem szól.

Spóroltak a villannyal, a konyhában félhomály volt. Sülő máié illata szálldosott. Az orrcimpám kitágult. „Jó volna enni…” Kozichné az asztal mellett ült, gyanakvó pillantással nézegetett.

– Akkor hát… Ha a papírjai rendben vannak! Csak akkor. Gyerekem van …

Biccentettem. Egy héttel előbb kellett bevonulnom, a tizenhat éves leventéket hívták

be, a KISOK pályára. Téli ruházat, kétnapi hideg élelem. Ott tudtam meg, mindjárt sötéte­dés után gyalogmenetben indulunk Németországba. A Baross térig el is mentem, ott ki­álltam a sorból, megkötöttem a bakancsom fűzőjét. Kicsit soká tartott. De az irataim már rendben voltak. Megfiatalodtam, egy esztendőt csupán. Éppen betöltöttem a tizenötödik évemet.

Az asztal másik oldalán fogatlan öregasszony kucorgott. Lebbenő göndörhajú kislány dőlt a térdéhez, sötétbarna szeme csillogott. Felütötte fejét.

– Mesét tudói?

Ő volt Emese. Az anyja elmosolyodott.

– Meskete, Meskete, neked csak az fontos.

Emese elém lépett.

– Tudói?

Anyja hét pengőt kért a szállásért, hetenként, előre fizetve. Többre számítottam. Ők a kis szobában tanyáztak, a nagyban öten aludtunk, tisztességes fiatalemberek. A legidősebb, cingár, harminc év körüli férfi. A tüdejével volt valami, folyton köhécselt. Néha eről­tette is. Szenet rakodott a Ferencvárosi pályaudvaron. Kizárólag szenet, mert a szénellátás hadimunka. Sose mosdott, éjjel-nappal fenntartotta a hadimunka látszatát. Karácsony másnapján kapták el, amikor Budapest körül bezárult a gyűrű, s mindenféle felmentést a katonai szolgálat alól érvénytelenné nyilvánítottak. Lajosnak hívták. Nem láttuk többé.

Tibor alig múlt el tizennyolc esztendős. Szeptemberben kapta meg a segédlevelet. Vas­esztergályos volt, a fegyvergyárban dolgozott a Soroksári úton. A szó szoros értelmében hadimunkán: géppuska-alkatrészeket esztergált. Január másodikán költöztünk le az óvó­hellyé átalakított pincébe. Azon a reggelen is elindult a gyárba. Gyalog. A villamosok már nem közlekedtek. Nem tudom, meddig jutott el, azóta sem került elő.

Jancsi ugyancsak tizennyolc esztendős múlt, a Teleki téren nőtt fel. Anyját-apját nem ismerte. Tősgyökeres vagány volt. Trógerolással kereste a kenyerét. Január másodikán fennakadt egy razzián, besorozták valami frissen verbuvált rohamszázadba. Január ne­gyedikén szökött meg. Ötödikén kialudt a villany, olajmécsessel világítottunk. Víz sem volt már, az utcáról hordtuk vederben, fazékban. Jancsit a mosófazékkal csípte fülön a tábori csendőr-járőr. Hetedikén toppant be, tele fazék vízzel.

– Lassan folyt a víz.

Mosolygott hozzá. Kilencedikén ismét lebukott. Két napig utcakövet bontott, barikádo­kat épített a Népszínház utcában, meg a Mátyás tér környéki sikátorokban, aztán megint bevágták egy osztagba. Tizenkettedikén került elő. Bevette magát egy handlé raktárába, az ócska ruhák közé.

Azon az estén kapták el a sírásót. Vendelnek hívták. Huszonöt év körüli, robusztus fér­fi, másfél esztendőt szolgált a fronton. Baljáról ellőtték a hüvelykujját, amiatt szerelték le. A Községi Temetkezési Intézet fekete egyenruhájában járt, naphosszat a Kerepesi teme­tő körül. Csak a temető körül. Nem tudtam, honnan szerezte az uniformist meg a papír­jait. de addig a nyilas pártszolgálatos járőrök is respektálták. Sötétedés után jöttek le a pincébe. Négy géppisztolyos. Razzia. Vendel az igazoltatás kellős közepén állított be, jó­kora darab lóhússal a hóna alatt. Kurtán elintézték.

– Nem temetünk, testvér, nincs rá idő. Harcolunk. Na, álljon oda szépen …

Vendellel sem találkoztam többé.

Reggel már a temetőben durrogtak a fegyverek. A kapu alatt németek ütöttek tanyát, a teret lesték. Csak a mundérjuk volt német, dunántúli svábok voltak. Derékszíjukon nyeletlen kézigránátok fityegtek. Egyikük hetykén félrevágott nyári sapkát viselt, nem rohamsi­sakot.

– Gyere, Sztálin! Gyere …

A gyét tyének ejtette. Furcsa volt, és furcsa volt a harciassága is. Alkonyaiig várta Sztá­lint Aztán eltűnt. A többi is eltűnt. Kuksoltunk a pincében, hallgattuk a dörrenéseket. Kozichné felszaladt valamiért a lakásba, s azzal jött vissza:

– Na … Itt vannak.

Néhány nap múlva elmosódott bennem az első vöröskatona arca. Csontos, napszítta parasztarc volt, nem tudtam felidézni vonásait. Hajnalban tovább ment, mások jöttek; az­tán maroknyi csúcsossapkás román csapat szállásolt be a házba.

Kozichné félt tőlük, az öregasszony pedig valósággal rettegett.

– Sanatescu emberei…

Reszkető kézzel morzsolta rózsafüzérét.

Nem tudtam, kicsoda Sanatescu, és kik az emberei. Ezek a szabadság katonái voltak. Ruhájuk mocskos, keshedt-szakadt, csizmájuk kopott. Hajuk lenőtt, arcuk borostás, de a szemük tiszta. Felzavartak a pincéből a lakásokba, a egyre hajtogatták:

– Hitler kaputt!

Ők is a lakásokban telepedtek le. Hárman a nagy szobában. Kenyeret adtak. Egyikük darabka cukrot nyomott Meskete markába.

Kozichné félelmét nem oszlatta el az ajándék. Az öregasszony rettegését sem. Pillantá­sukban gyanakvás lapult. Kerülték a katonák tekintetét. Azok ki-be jártak, jöttek-mentek, nem törődtek velünk.

Kozichné a tűzhellyel bajlódott. Egyszer csak felütötte a fejét.

– Hol ez a lyány?

Nem vettük észre, hogy kisurrant. Az udvarról hallatszott a nevetése. Kiáltás harsant. Kozichné feltépte az ajtót.

Meskete már nem nevetett. Két katona rohant felé. Egyiknek a lendülettől leesett a csúcsos sipkája. Kitépett valamit Meskete markából, visszafordult…

A dörrenés hosszan visszhangzott.

A két katona mozdulatlanul hevert a kövön. Meskete csak állt. Minden ízében reszke­tett.

A holttesteket barna katonaszekéren vitték el. Pokróccal takarták le, nem tudom, hová temették őket.

A Meskete … Az ócskapiac rég eltűnt, park van a helyén. A házat kívülről frissen tata­rozták. Belül alig változott. „Akkor nem volt csengő.” Elkaptam az ujjam róla.

Sudár, barna nő nyitott ajtót. Meskete lánya.

– Igen, az édesanyám …

Az öregasszony ötven derekán halt meg. Meskete anyja él, szenilis már. Hetvenöt felett jár. A sudár nő ajkáról sóhaj lebben.

– Remélem felveszik szociális otthonba. Anyám nem akarta, de … Gyerekem van, dol­gozom. Protekció kéne. Nem tudok vigyázni rá.

– Tudja, hogy két ember halt meg az édesanyjáért?

Felhúzza vállát. Szája szeglete lefelé hajlik.

– Tényleg? Nagymami … Néha teljesen összefüggéstelen dolgokat hord össze. Meg­nézi? Szerintem felesleges, de ha akarja …

Nem akarom. A kapualjban dohszag ül. Mállik a vakolat. A téren napfény lámpák ontják a fényt, autók robognak. Odébb a temető felett sötét van. Meskete anyja be fog jutni a szociális otthonba. Bejuttatják. Protekcióval, kenőpénzzel – mindenképpen bejuttatják. Aztán meghal, eltemetik, ahogy másokat.

És ki emlékszik a katonákra?

SIMOR ANDRÁS

A Régiposta utcában

Az apósomnak ingüzlete volt a Régiposta utcában. Nem illett az a bolt a Váci utcai buti­kok közé, nem volt villanybetűs cégtáblája, se modern kirakata.

Apósom se illett az újgazdagok közé. Valamikor tanár akart lenni, aztán mégse lett ta­nár, csak a bolt bezárása után, nyolcvannégy évesen, amikor németet és olaszt kezdett tanítani. Az utóbbit az olasz hadifogságban sajátította el, tökéletesen. Óráira gondosan készült, két iskolai füzetbe jegyzetelt, átnézte a tanítandó anyagot, és nem egyszer kon­zultált velem a didaktikai módszerekről. „Ma egészen másképp tanítanak, mint az én időmben – mondta helyeslőleg mi remekül tudtuk a nyelvtant, de egy pohár vizet – és fölnevetett –, azt nem tudtunk kérni.”

De ingesként sem illett a környező butikok gazdái közé. Délelőttönként egyedül üldö­gélt a boltban és olvasott, a vevők többnyire délután érkeztek. Ezek már nem az ő régi ve­vői voltak, akikhez évtizedekkel ezelőtt vonaton leutazott. Állatorvosok, vidéki ügyvédek voltak a hajdani vevők, akik régimódi ingeket vásároltak, és megbecsülték apósom szaba­dalmát, az ingnyakba dugható, műanyagból készült ingnyakgallér-tartót. Az újakat az ilyesmi már nem érdekelte, modern, kint hordható ingmellényeket rendeltek. Ezeket is megcsinálták a bedolgozók, de apósom láthatóan nem kedvelte az új divatot.

Egyszer délelőtt futottam be hozzá a boltba, ezúttal is csak egy pillanatra. Felnézett, és mintha egy megkezdett beszélgetést folytatott volna, azt mondta:

– Tudod, 44 óta állandóan el akarom felejteni, hogy magyar vagyok. De nagyon nehe­zen megy.

Én megszoktam, hogy apám szenvedélyes magyar. A Görgey-Kossuth vita idején a tör­ténészeknél indulatosabban utasította el a Görgey-rehabilitációt, és szokásához híven többször is megismételte: „A Görgey egy utolsóelőtti gazember volt”. Hogy kit tartott utolsó gazembernek, arról nem nyilatkozott.

De apósom mondata is szíven ütött. Ő is a magyarságát védte, a zsidó boltos magyar­ságát, aki nem tudott Magyarországon élő izraelitává átalakulni még negyvennégy hatásá­ra sem.

Nemrég a régi bolt előtt mentem el. Ma butik áll a helyén, odaillő. A Régiposta utca át­alakult, a Váci utca pedig már olyan, mintha nem is Budapest egyik utcája volna, svájci aranyóra üzlet, modern bank, mesés cikkeket mesés áron kínáló alagsori üzletkombinát van benne. De a Régiposta utca nekem már megmarad annak, ami volt, még ha nincs is már benne ingüzlet, ahol egy öregember azon meditál egy olasz nyelvkönyvet böngész­getve. hogy nem tud – pedig akar, erősen akar – nem-magyarrá lenni.

ANTAL GÁBOR

Zsolt Béláról

„József Attila vasárnap óta a szárszói temető árkában fekszik, közel az országúthoz. Az útszéli parcella holtában is otthonos lakóhelye a költőnek, aki Ady Endre halála óta a ti­zenöt legjobb és legmaradandóbb magyar verset írta, mert életében többször volt ottho­na az utca, mint az egyszobás proletárlakás.” E szavakkal kezdte A költő halála című ve­zércikkét Zsolt Béla az Újság című – ellenzéki szellemű – napilapban 1937. december 8-án. Később pedig leszögezte: „Mialatt mások, jó és kevésbé jó költők, írók, tudósok négyszer-ötször részesültek a mecénás posztumusz támogatásában – köztük, az alapít­vány intenciójával ellentétben, szép számmal olyanok is, akik polgári állások tekintetében jövedelmet élveztek –, annak a költőnek, akire generációjában egyedül illett az »isteni ka­masz« epitheton, aki nem volt más, csak néhány tucat, újfajta remek vers, s aki sem dí­jért, sem bérért nem húzta a hatalmon lévők, a sznobok, a változékony tömeg és kuráto­rok fülébe a kedvenc nótát, a nyomorúságtól kikezdett teste és egyensúlyából kibillentett lelke gyógyítására nem kapott abból az alapítványból, amelyet Baumgarten Ferenc egye­nesen neki alapított és rá hagyományozott.”<7p>

Zsolt Béláról – ha az utóbbi években egyáltalán beszéltek róla – főleg csak, mint a ma­gyar zsidóság publicistájáról és a két világháború közötti zsidóság élete kisregényekben leírójáról esett szó. Holott, ha igaz is, hogy regényeiben, köztük a méltán leghíresebb a Kínos ügy-ben a főszereplők zsidók, vagy zsidó származású férfiak és nők, az író általá­ban kíméletlenül „kivesézi” alkalmazkodásukat először a konzervatív, de „liberális” színe­zetű, úgynevezett „Bethlen lstván-korszak”-hoz, amely a 30-as évek elején ért véget. De támadta további alkalmazkodásukat is a „bethleni konszolidációdnál jobboldalibb, és ve­szélyekkel fenyegető „Gömbös Gyula-korszak”-hoz is. Zsolt nem mindig magas – vagy ha úgy tetszik, legmagasabb – színvonalon megírt regényeiben szó esik arról a zsidó tőkés­ről, vagy vállalati főtisztviselőről, esetleg főorvosról, aki – ha 1918-ban, amikor még vi­szonylag fiatal volt – esetleg részt vett a Károlyi Mihály vezette ún. „októberi forrada­loméban, ám az 1919-es magyarországi kommünt követő, és Prónay Pál és többek között Gömbös Gyula nevével is jelzett „ellenforradalmi átmenet” után belekényelmesedett a bethleni, majd a már veszedelmesebb, de az 1919 utáni átmenetinél enyhébb gömbösi Magyarország viszonyaiba. Zsolt Béla is polgár volt, de – akkori kifejezéssel – „haladó polgár”. Aki regényeiben, novelláiban és néhány színdarabjában szinte előre látta, vagy in­kább érezte azt, ami majd 1938 végén következik be az úgynevezett „zsidótörvényekkel”, majd 1941-ben a „nem teljes biztonsággal magyar állampolgárságú” zsidók százezres tö­megének átküldetésével a már Hitlerék megszállta Lengyelországba, ahol egyszerűen ki­végezték őket. Hogy aztán majd – 1944. március 19-e után – több mint ötszázezer zsidót és zsidó származású embert ölessenek meg Auschwitzban, Dachauban és másutt.

A szépíró Zsolt a maga különleges érzékenységével ezt érezte meg. 1946-ban akkori he­tilapjában a Haladás-ban közölt cikkében e sajátos „előérzetét” így foglalta össze: „Nem állítom, hogy a húszas évek végén és a harmincas évek elején mindezt pontosan tudtam. De »beleszagoltam« a levegőbe és igyekeztem kiáltozni.” Más kérdés, hogy bár éppen a német-francia háború kitörésekor Párizsban volt, ahol Faludy György, Havas Endre és mások arra biztatták, hogy ő, akitől amerikai magyar lapok is sokszor közöltek cikkeket és regényrészieteket, s akit jómódú magyar kivándorlók is arra biztattak: küldik a pénzt és vízumot, jöjjön Amerikába, különböző „véletlenek” – köztük kilenc koffer ideiglenes el­tűnése – miatt mégis hazajött. Hogy először Dél-Ukrajnába, a frontra kerüljön megkínzott munkaszolgálatosnak, s onnan – barátai, tisztelői –, köztük az 1919 után többször táma­dott Bajcsy-Zsilinszky Endre – segítségével 1943 nyarán mégis visszatérjen Budapestre. Először a Margit körútra, az akkori „politikai fogházába, hogy 1944 legelején felesége szülővárosába, Nagyváradra menjen, ahonnan a már elindult deportálások idején barátja, Szabó István a Magyar Nemzet volt munkatársa felesége, Peidl Kató – a volt szociálde­mokrata miniszterelnök, Peidl Gyula leánya – segítségével felhozatta őt és feleségét Bu­dapestre. (Ezt Zsolt le is írta a felszabadulás utáni egyetlen, bár befejezetlen, kitűnő regé­nyében, a Kilenc kofferben.) Mint külföldön is számontartott ember, Zsolt bekerült abba a sajátos „különvonat”-ba, amelyért az amerikai és svájci zsidóság nagy pénzt fizetett a né­meteknek, és ahol – többek között – Szondi Lipót pszichológus és Komlós Aladár iroda­lomtörténész is jelen volt, mint „ingyen utas”. Ez az „emberi rakomány” sokáig ott veszte­gelt Dachauban, majd 1944 végén az emberek megérkeztek Svájcba. A beteg Zsolt Béla – aki tüdőlövést kapott az első világháborúban –, 1945 nyarán hazajött Magyarországra. Haza, mert – ahogy már jelzett cikkében írta – „minden tragédia ellenére mégis Magyaror­szág a hazám”.

Visszatérve azonban a publicistához – hiszen mégiscsak ez volt az igazi műfaja, amely­ben olyan kortársai voltak, mint Bálint György, Márai Sándor és a velük szemben álló, mind élesebben jobboldali, de a műfajban kétségkívül kivételes tehetségű Milotay Ist­ván – Zsolt Béla vezércikkeiben 1945 előtt kétszer foglalkozott a zsidósággal. Először 1920 körül, amikor Nagyváradról, ahol háborús sebesültként gyógyították, megérkezett Budapestre, a baloldali, szabadkőműves Világ szerkesztőségébe. Majd 1936 körül, ami­kor mint az Újság vezércikkírója mindinkább azt látta, hogy a budapesti Országgyűlésben de a napi politika különböző színhelyein is – a magyar zsidóság egésze ellen kezdődik egy kirekesztő gyűlöletkeltés. És ő, aki regényeiben éppen nem bizonyult a magyar zsidó­ság általános védelmezőjének, mint napilapokba író publicista – ha úgy tetszik, „vezércikkíró” –, ezt a témakört, ha úgy tetszik, „felvállalta”. Itt ugyanis – mint azt egy 1947 au­gusztusában írott cikkében megállapította –, „nem arról volt szó, hogy minden zsidó embert, akit ismertem, szerettem és becsültem, de a zsidóság, mint olyan veszélybe ke­rült.” S ha más nem, ez az idézet is azt bizonyítja, hogy 1945 után miért vált elsősorban „zsidó szellemű” hetilappá – legalábbis a Zsolt által írt vezércikkek irányát és szellemisé­gét tekintve –, az igen jól szerkesztett Haladás. A rengeteg áldozat és Zsolt Béla közírói „előtörténete” miatt.

Pedig Zsolt, s ezt nemcsak a már az írásunk elején közölt József Attiláról szóló cikk­részlet bizonyítja, hanem egy sor vallomás, ami az elmúlt években látott napvilágot, nem­csak belső barátja volt a költőnek. Amikor évekig szerkesztője volt A toll című hetilapnak, egyik fő „munkaadója” is volt József Attilának. És ne feledjük, Zsolt és Bajcsy-Zsilinszky összebarátkozását a 30-as évek elején nemcsak az okozta, hogy a közírásban néha ne­hézkes, de a maga meggyőződését (s annak változásait) mindig teljes őszinteséggel ki­mondó s azokért minden felelősséget vállaló Zsilinszky a német nácik ellen fordult. Ha­nem mert Zsolt Béla, akit a mesterségesen felkeltett „népi-urbánus” vitában egyoldalúan szoktak, mint a „fő urbánust” felemlegetni, mélyen érdeklődött a magyar parasztság problémái iránt. Mint komáromi korcsmárosok unokája parasztfiúkkal járt együtt elemibe. Az első világháborúban szerzett emlékei is azt bizonyították számára, hogy – mint 1939-ben, egyik utolsó nyilvános cikkében írta – „a magyar parasztok nagy többségének emberségében mindig bíztam.” De még a Kilenc koffer-ben is arról ír, hogy miközben ál­bajusszal és hamis papírokkal utazott Nagyváradról Budapest felé, útitársával, egy köz­csendőrrel társalgóit. Belül pedig azt érzi: „Ezzel a fiatalemberrel akár együtt is járhattam volna iskolába, és az első háború frontjain – mikor az egyetemről bevonultatott Zsolt zászlós volt – együtt szidhattuk volna az átkozott háborút.” De hát – teszi hozzá: „Vannak korszakok, amikor az emberekre különböző egyenruhát adnak, és ezzel megfosztják őket a legjobb hagyományaiktól.” (Más kérdés, hogy például az 1848-49-es magyar szabad­ságharcot – és benne elsősorban Petőfi és Kossuth szerepét – már az egész fiatal Zsolt egészen alig valamivel több, mint ötvenéves korában bekövetkezett haláláig, alapvetően szükséges, elkerülhetetlen harcnak tartotta. Még akkor is, ha elbukott.)

Ami a munkásságot illeti – annak ellenére, hogy közeli barátságban volt több szociálde­mokrata vezetővel, köztük Kéthly Annával, Faragó Lászlóval, Ries Istvánnal – Zsolt őket kevésbé ismerte. Szépirodalmi munkáiban elsősorban a „dzsentriskedő” zsidókat leplez­te le, és szívesen szerepeltetett regényeiben és elbeszéléseiben „dzsentriskedő” nagyparaszt-fiúkat is. A közcsendőrt – még ha rosszra is fel lehetett használni őket – több megértéssel látta és láttatta, mint például azt a verejtékesen dolgozó nagyparaszt fiából lett orvost, aki – bár alig értett a szakmájához – a „Gömbös-korszak” elején egyszerűen beült a jómódú, de belső tartását feladó zsidó főorvos helyére. (A Kínos ügy című – ismé­teljük, legfontosabb, máig érvényes mondanivalót közlő – regényében.) E munkájában kü­lönben szerepet játszik egy fiatal „lumpenproletár” is, akinek betörése és gyilkossági kí­sérlete arra nyújtott lehetőséget, hogy az országban „statárium”-ot vezessenek be. Ezt a típust Zsolt olyan jól ismerte, hogy a „témakör” legjobb hazai szakértője, Nagy Lajos is megdicsérte a „lumpenek pontos jellemzése” miatt.

Ha röviden is, de szót keli ejteni még Zsolt és a bolsevik forradalom kapcsolatáról. A húszas években, de még a 30-as évek elején is – ha óvatosan és ha kritikával is – de ér­deklődött a Szovjetunió iránt. A „sztálinizmus” eluralkodása nem tetszett neki, amikor azonban a második világháború idején kialakult a Sztálin-Roosewelt-Churchill paktum, mint a többi polgári radikális, ő is melegen üdvözölte azt. És 1945 után írt cikkei is azt mu­tatják, hogy bár Churchill, majd az angol Labour is szakított a Szovjetunióval, Zsolt abban bízott, hogy a „sztálinizmus” megjavítható. Rövid élete utolsó cikkeiben – amelyeket kü­lönben halálos betegen kórházi ágyban írt – már nem beszélt a Szovjetunióról…

VÉRTESSY SÁNDOR-KRAUSZ TAMÁS

Él-e még a „jó öreg” fasizmus?

Eszmecsere Krausz Tamás történésszel

– Van egy klasszikus meghatározás, amely minden jobbféle lexikonban olvasható: „a fasizmus az imperialista burzsoáziának a vad nacionalizmus és fajgyűlölet alapján álló ter­rorista diktatúrája”. Igaz-e ez ma is ?

– A történelemben eddig létezett nagy tömegmozgalmak, társadalmi mozgalmak soha­sem tűnnek le teljesen és örökre. A történelmileg jelentős mozgalmak mindig szinte ge­netikusán bevésődnek a népek tudatába, cselekvési struktúráiba, fogalomkészletébe, ha­gyományába. Ezért a nagy mozgalmak válságos szituációkban, mint modellek újra előke­rülnek. Én azt gondolom, hogy Magyarországon, Olaszországban, Németországban, egyáltalán, ahol ezek a mozgalmak döntő történelmi vereséget szenvedtek a megadott történelmi szituációban, mégis abban a modellértelemben, ahogy én az előbb megidéz­tem, életre galvanizálhatok. Ha ez megtörtént, akkor az ideológia ismét beépül a cselek­vésbe, és válasz lehet a fönnálló problémák megoldására, hisz’ ez már egyszer előfordult, már „kipróbálták”…

– Persze, még államformaként is létezett: elsőként Benito Mussolinié.

– No, látja, itt a valódi probléma. A fasizmus mindenekelőtt tömegmozgalom, nézetem szerint minden egyéb másodlagos tényező. A fasizmus az első világháború és a kapitaliz­mus egy meghatározott történelmi formájának összeomlásából fakad. Nem a kapitaliz­mus általában omlott össze, ahogyan a bolsevikok föltételezték. De valami történt, ezt Rosa Luxemburg alapjában helyesen értelmezte, hogy nem a kapitalizmus, hanem annak egy meghatározott történelmi formája omlott össze. Ebből nőtt ki az egyik mozgalom: a fasizmus, és a másik tömegmozgalom: a kommunizmus, és a kettőt ezen az alapon szok­ták összevetni. Az összevetés persze félrevezető, mert egészen mások a célok, és más a társadalmi bázis, de erre részletesen most hadd ne térjek ki …

Napjainkban nagyon is hasonló dolog történik éppen Kelet-Európában. Összeomlott egy hagyományosnak tekinthető történelmi struktúra. Még nem tudjuk, mi keletkezik! De miután a régi értékek, a régi szerkezetek összeomlottak, ilyenkor szoktak tömegmozgal­mak keletkezni. Elég csak Jugoszláviára nézni, elég csak a Szovjetunióra nézni, máris lát­szik, hogy ha valahol új tömegmozgalom születik, akkor most nem a baloldalon születik meg, mint ezelőtt 40 vagy 50 évvel, hanem, ha valahol tömegmozgalom keletkezik, az a szélsőjobboldali, életveszélyes fasizmus. Igen ám, de a történelemben ugyanaz még egy­szer soha nem játszódik le, legfeljebb csak paródiaként. Ezért én nem azt gondolom, hogy a fasizmusnak pusztán egy „újra kiadása” fog bekövetkezni, hanem létrejön egy csomó szélsőjobboldali mozgalom, mely számos elemében hasonlítani fog a fasizmusra, de mégis valami más lesz …

– Úgy gondolom, hogy a két fő elemben, a nacionalizmusban és a fajgyűlöletben egybehangzik majd a régivel…

– Ez a két elem biztosan benne lesz, kivált a nemzeti kivételesség, főképp, ha Kelet-Európáról szólunk, ahol újra virulensnek látszanak a 19. századi nemzeti romantika esz­ményei. Ez nagyon erős éltető elem. Más tényezők azonban hiányozni látszanak: a nem­zetközi burzsoázia és a nemzetközi pénzcsoportok komoly formában nem pénzelik eze­ket a szélsőjobboldali mozgalmakat – egyelőre nekem így tűnik. Ami viszont veszélyes – és itt Németországra és Franciaországra utalok –, a baloldal összeomlása után másfelé nincs is kanalizálandó ellenzéki erő, mint a szélsőjobboldalon! Nem véletlenül egy csomó francia kommunista szavazó átment Le Pen-hez. És az sem véletlen, hogy Németország­ban a szociáldemokraták hanyatlása együtt jár a német szélsőjobboldal fölemelkedésével. Ki jósolhatta volna meg, hogy Magyarországon a szélsőjobboldali „értékek” még újra hangot fognak kapni? Nálunk is van egy szélsőjobboldali veszély, amelyik nagyon emlé­keztet a korábbi időszakokra: részben a baloldal szociális érvelését veszi át. Ez minde­nütt így van Kelet-Európában, hogy a baloldal tényszerű érvelését szélsőjobboldali nacio­nalista filozófiával öntik le.

– Ön tanít. Fiatalok között tölti minden napjának jó néhány óráját. Kíváncsi lennék, hogy az a bőrfejű, aki horogkeresztet rajzol a Wallenberg-szoborra, akinek semmiféle tör­ténelmi tapasztalásai nem lehetnek mindabból, amit mi a bőrünkön éreztünk és a zsigereinkben cipelünk, vajon tudja-e, hogy amikor horogkeresztet rajzói, vagy megveri az arab diákot, mindezt miért teszi?

– Ennek Nyugaton teljesen természetes forrása az, hogy az olcsó külföldi munkaerő, amikor belép a nyugati piacra, onnan belföldi munkaerőt szorít ki. És a munkanélkülivé lettek nem a tőke ellen fognak föllázadni, hanem a külföldi munkások ellen, akikből a tő­kés nagy profitot csinál, nap mint nap … Magyarországon e tekintetben más a helyzet: itt még nincsenek meg azok a tőkések, akik becsalogatnák a tömeges, olcsó külföldi mun­kaerőt. De már léteznek azok a csatornák, amelyeken keresztül beindult a külföldi tő­ke … Ami a kérdés közelebbről: a bőrfejűek igazában jelentéktelenek addig, amíg nincs gazdasági „szociológiai” talajuk! Az nem valóságos történelmi talaj, hogy némely perifé­riára szorult fiatal bűnbakot keres, és az utcán megver egy színesbőrűt. A probléma ak­kor lesz valóban égetővé, amikor Magyarországon is tömegméretekben megjelenik a munkanélküliség és az idegen munkaerő: a munkáltató, az új kapitalista, meg a kormány-hatalom abban lesz érdekelt, hogy az elkerülhetetlen szociális konfliktusokat a munkavál­lalók egymás között, bőrszín alapján vívják meg! A „privilegizáltaknak” ez még mindig jobb, mintha dühükben a fönnálló hatalmi gépezetet akarnák lerombolni…

– Ez lehetséges. Nemrég Baranyában jártam. A komlói bányász is szívesen megverné a lengyel vendégmunkást, minthogy az ő munkakönyve mozog, a lengyelé meg nem. Csak azért nem ad egy pofont, mert „polák-venger dva bratanki”, meg tudja, hogy az a lengyel vájár is csóró…

– A lengyelt ma nem zavarja el, de ha majd meglát egy kínait vagy egy oroszt, nem biz­tos, hogy nem jár el a keze, ha a „hatalomtól” egy kis „ideológiai” lökést is kap … A mun­kaerőpiac később úgy fog működni, hogy elő fogja hívni a szociális tiltakozásnak ezt az általunk fasisztának, szélsőjobboldalinak nevezett formáját is. De hogy ez az irányzat hatalomra juthatna – azt erősen kétlem … Ugyanis: ha valami nem jött a Kádár-rendszerből, akkor ez a szélsőjobboldaliság! Ez egy új jelenség, erre nagyon oda kell figyelni, mert ha ezzel szemben nincs baloldal, az tragédia, akkor nincs kellő ellenállás a jobboldali radika­lizmussal szemben!… Ebből a szempontból tekintve a jelen történelmi pillanatban a Szovjetunió és Jugoszlávia a legkevésbé védett. E két országban a szélsőjobboldali „nemzeti” mozgalmak borzasztóan nagy eséllyel rendelkeznek.

– Persze Romániában is vannak aggasztó jelek: a vasgárda eszmei rehabilitációját szá­mosán szívesen látnák.

– Románia is a Balkán. Ha kimondjuk: Jugoszlávia, akkor nem kerülhetjük meg sem Bulgáriát, sem Romániát, sem Albániát. Én úgy látom, hogy a kelet-európai rendszervál­tás egyfelől egyfajta politikai demokratizálást hozott, másfelől diktatórikus fordulatot je­lentett a gazdaság terén, ahol még ekkora struktúraváltás soha nem történt. A történe­lemből tudhatjuk, hogy ahol nem voltak meg a demokratikus hagyományok, ott nagyon ingatagoknak bizonyultak a „homokra építkező”, polgári demokratikus struktúrák. Ilyenkor van erős igény a „rendpártiság” megjelenésére, és egy rendpárti-tekintélyuralmi figura vagy szervezet hihetetlen sebességgel tudja felhasználni a szélsőjobb mozgalmakat. Megismétlem: nemzetközi támogatás nélkül ezek nem juthatnak uralomra. Viszont: az új uralmi elitek kezében abszolút eszközként funkcionálhatnak a baloldal ellen.

Visszakanyarodva a bőrfejűekhez: én a szociológiai irodalomból ismerem a bőrfejűeket. Az egyetemen még egyetlenegy bőrfejűvel sem találkoztam … Futballmeccsekre jár­va – mindenekelőtt a Fradi-szurkolók között – magam is látom őket. Ott divatos a hitlerista köszöntésmód, és valóban láthatók fasiszta jelvények. Én ennek csak azt a magyaráza­tát tudom adni, hogy ez nem igazán a fasiszta kultúra meghonosodása, úgy tűnik, ez mindössze eszköz, amivel a hatalmat és a derék polgárokat idegesíteni lehet. Ugyanis ez volt az, amit a Kádár-rendszerben is üldöztek, és a fasizmust a mai rendszer is alkotmá­nyon kívül helyezte. Tehát, ha valaki a perifériára szorult és ellenállni akar – bizonyos kul­turális szint alatt –, nincs más módja, mint hogy olyasvalamihez fordul, amit a rendszerek nem tudnak abszorbeálni. De ez egy perifériális jelenség. Benyomásom szerint a bőrfejű jelenség nem pusztán rendőri ügy, bár mindenekelőtt az, mert az erőszakot nem szabad megtűrni, de továbbra is szociológiai jelenségként kell kezelni! Minél nagyobbra nő egy ilyen mozgalom, annál nagyobb vádirat az adott rendszer ellen …

– A bőrfejűek megjelenésekor alig volt érthető, hogy ez a megdöbbentő „föltámadás” nem „a Jó öreg” fasizmus elöregedett, deklasszált rétegeinek feltámadása. A horogkereszt-rajzoló verekedők a történelmet nem ismerő ifjak.

– A fasizmus mint tömegmozgalom, elsősorban a munkanélküliek nagy részét fenye­geti, mint megoldási lehetőség. Azokat a kevésbé kulturált munkásokat érheti el, akiket az új rendszer gazdaságilag és szociálisan leginkább megtámadott. Hangsúlyozom: Ke­let-Európában csak nemzetközi segítséggel juthatnának hatalomra. Ami fontos: egyelőre Nyugaton sem látok esélyeket fasiszta rendszerekre.

– Magyarországon a fasizmust évtizedes nevelés készítette elő a Horthy-rendszerben, amellyel szemben a szociális és liberális felvilágosítás, az ezt képviselő pártok és szak- szervezetek nem tudtak olyan ellenhatást tenni, hogy végül is létre ne jöjjön a fasizmus, annak minden rettenetével. Van-e olyan „deákflastrom” hogy szellemileg, ideológiailag újra lábra ne kaphasson, hogy ne legyenek új prófétái, ne legyenek sajtóorgánumai, és fő­képp, ne legyenek áldozatai?!

– Kelet-Európában mindenütt most vizsgázik az összeomlott államszocializmus. Amennyiben a társadalom széles tömegeit megérinthetné ez a fasiszta szellemiség és ideológia, annyiban nyilvánvaló, hogy az elmúlt negyven év nem igazolta azokat a remé­nyeket, amelyekkel hatalomra jutott. Az elmúlt rendszer állandóan a kultúrára és az antifasizmusra hivatkozott. Nagyon sok vétke volt a régi rendszernek, ám sokmindent vissza­igazol azzal, ha egyhamar kiderül, hogy a lakosság óriási többsége az ilyen szélsőjobb mozgalom eszméivel szemben indiferens, hogy a szélsőjobboldal voltaképpen nem fertő­zőképes, van „immunbiológiai” védettsége ennek a népnek. Ha ez kimutathatóan meg­van, akkor ez a rendszernek nagyon komoly pozitívuma volt. És tán’ máig is van …

– Úgy is felfogható a ma történelme, hogy ezekben az országokban „pótvizsgák ” foly­nak csöndesen?

– Ezek a pótvizsgák már folyamatban vannak. És az a furcsa, hogy az új rendszerek minden kritikája egyúttal a régi rendszer kritikája is, mert nem szabad egy pillanatra sem elfelejteni, hogy ezek az új rezsimek, az összes konfliktusaikkal, a régi rendszerből jöttek ki. Ez történészként és magánemberként is a meggyőződésem.

Van egy különös felfogás, amely a régi rendszert kritikátlanul úgy akarja beállítani, hogy nem felelős azokért a dolgokért, amelyek most az új rendszert „elrontják”… Az új a régi köpenyéből jött ki. Ez nagyon lényeges. A legnagyobb utódpárt például, a Magyar De­mokrata Fórum, rendelkezik a parlamenti pártok közül a legtöbb volt MSZMP-s képviselő­vel. Ez is azt mutatja, hogy minden nagyobb politikai párt a régi pártállam-pártból jött ki. Akárhova tekintünk a sajtóban, a legharciasabb MDF-esek szinte valamennyien ilyen ne­ves, idézőjeles kommunisták voltak. Vagy akkor hazudtak, és nem voltak kommunisták, vagy most hazudnak. De hogy mind a kétszer nem mondhatnak igazat, annyi biztos!

Ilyen helyzetben ezek az emberek, akik a régi rendszerbe olyan mélyen betagozódtak – nagyon veszélyesek. Ezek lehetnek akár egy új szélsőjobboldali mozgalom ideológusai, és a legszélsőségesebb perifériákra is könnyen kisodródhatnak, mert állandó önigazolás­ra kényszerülnek … Állandóan azt kell bizonygatniuk, hogy az volt a ballépés, amit 20-30 vagy 40 évig csináltak. Ennélfogva ezt úgy lehet jóvátenni, ha az újonnan fönnálló struktú­rákat egy másik szélső oldalról „kívánják”, pártfogolják, hirdetik, sőt szolgálják vehemen­sen.

Erről, a holnapi potenciális ideológus gárdáról ha szólunk, ne felejtsük el: Benito Mus­solini is a szocialista oldalról indult…

FEKETE SÁNDOR

A rendszerváltás néhány történelmi tanulsága

Elhangzott a Hatadó Erőknek a külső és belső béke megóvásáért 1991. október 25-én. a MEDOSZ-székházban rendezett gyűlésén. Teljes szövege itt jelenik meg először.

Be kell vallanom, feszélyezve érzem magam – itt, a filozófia, a gazdaságtan, a politika tu­dós szakemberei között nekem nem is lehetne jogom teoretizálgató fejtegetésekbe bo­csátkozni. De ha már vállaltam, legyen világos, legfeljebb egy volt publicista jogcímén vet­hetek fel néhány problémát. Eközben pedig, s most ezért is elnézést kell kérnem, olyan férfiakat is citálni fogok, akiket napjainkban csak szidalmak vagy gúnyolódások közepette szoktak emlegetni, mint például Marxot, Engelst, Lenint.

S most nézzük az alapfogalmakat. Ha nem pusztán kormányváltozásról, egymást kiszo­rító politikai pártok hatalmi cseréjéről, hanem igazi rendszerváltozásról szólunk, annak két fő formája lehet: a forradalom és a reform. A forradalomban létrejött új társadalmi rendszer megdöntését pedig ellenforradalmi rendszerváltozásnak nevezhetjük. Abban az esetben, ha ezek a változások egy adott ország belső erőviszonyainak logikáját követik, bonyolult problémák nem is adódnak. A francia forradalom óta elviharzott két század alatt azonban sűrűn következtek be rendszerváltások – külső vagy forradalomellenes hatalmak nyomásának erőszakos fellépése következtében is.

Ez történt 1789 után is. Hiába hirdette kezdetben Robespierre, hogy senki sem szereti „a felfegyverzett misszionáriusokat”, hiába hangoztatta Camille Desmoulins, hogy „óva­kodjunk hasonlókká válni a királyokhoz”, a jakobinusok még XIV. Lajoson is túltettek vé­dekezésből hódításba átcsapó háborúikkal.

Ismert tény, hogy a forradalmi köztársaság, majd a napóleoni császárság futószalagon hozta létre a Franciaországot övező „testvéri respublikákat”. Ezek közül hadd emeljem ki a mainzi köztársaságot. Amikor 1792 októberében a forradalmi hadsereg visszaverte a tá­madó poroszokat, elfoglalta Mainzot is. A nagy német tudós, Georg Forster és társai ve­zetésével ekkor létrejött a Szabadság és Egyenlőség barátainak mainzi klubja, majd maga a kis német forradalmi köztársaság is. A nemzetközi ellenforradalom által fenyegetett vá­rosállamot a párizsi konvent Franciaországhoz csatolta. Schiller egy történelmi pillanatra rokonszenvezett a mainzi forradalommal, de egy ősi német város elcsatolását természe­tesen nem helyeselhette. Goethe pedig éppenséggel ott téblábolt a Mainzot ostromló po­rosz seregben. Mint ismeretes, Georg Forsterék megbuktak, és hosszú időre megkapták a „hazaáruló” címet is honfitársaiktól.

E régi históriát pedig azért kellett felidéznem, mert jó hatvan évvel később, 1856 feb­ruárjában Engels, azt hívén, hogy III. Napóleon császársága „ezen a nyáron” kártyavár­ként fog összeomlani (mint tudjuk, 15 nyarat tévedett), örömmel számolt be Marxnak az idevágó hírekről. Marx válaszában szerepel egy mondat, amelyet Leninnél is olvashattunk, pártiskolai szemináriumokon is hallhattunk, s amely arról szólt, hogy a proletárforradalmat egy új parasztháborúval kell támogatni. E szemináriumi csevegéseken azonban óvatos ta­náraink sohasem idézték a levél lényegét, hadd pótoljam hát mulasztásukat: „Számunkra a fatális az – írta Marx hogy olyasmit látok derengeni a jövőben, aminek »hazaárulás« íze lesz. (…) A berlini dolgok fordulásától függ majd, nem kényszerülünk-e hasonló hely­zetbe, mint a régi forradalomban a mainzi klubisták. Ez nehéz dolog lesz.” A próbára nem került sor, de ismerjük Marx lényegi elvét: „Nem lehet szabad az a nép, amely más népe­ket elnyom.” 1882-ben Engels teljesen Marx szellemében okította a fiatal Kautskyt ugyan­erre: „… csak annyi bizonyos: a győztes proletariátus egyetlen idegen népet sem boldo­gíthat kényszer útján anélkül, hogy ezzel saját győzelmét alá ne ássa”.

Lenin, tudjuk, komolyan tanulmányozta Marxnak a mainzi típusú forradalmakról alkotott véleményét. A VIII. pártkongresszuson Marx szellemében intette Buharint, aki akkor a szovjet nemzetiségek elleni terror híve volt: nem szabad ráerőszakolni másokra a bolse­vik rendszert, a szocializmust nem lehet „a vöröskatonák szuronya hegyén Berlinbe vin­ni”. Mint ismeretes, nem is a szuronyok hegyén vitték később Berlinbe és máshová a szovjet rendszert, hanem a tankok hátán.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az idézeteket egy 1956 decemberében írt és negyven példányban stencilezett dolgozatból merítettem. A Marxot és Lenint citáló mon­datokra válaszul a politikai rendőrség és a Legfelsőbb Bíróság készségesei kilencévi bör­tönt szabtak ki a könnyelmű szerzőre, de én Heinével kérdezhetem utólag is: „No de ez csak mégsem válasz?”

Mindez pedig azért fontos, mert ebben a kérdésben csúcsosodik ki elmúlt 45 évünk minden problémája. Világosan kell látnunk, hogy Marxnak, Engelsnek és Leninnek a forra­dalmak exportját elutasító nézeteit, ha tetszik, tanait sértették meg, amikor néhány év múlva az ország túlnyomó többségének akarata ellenére hozzákezdtek a sztálini rendszer importálásához. Ebből először is az következett, hogy a kétségtelenül forradalmi jellegű változásokhoz eleve hozzákötődött a függetlenség de facto elvetése, a tömegek nemzeti érzésének megsértése.

Végső fokon ebből következett, hogy országainkban a forradalom és ellenforradalom fogalma eleve eltorzult: amit forradalomnak hirdettek, abban túl nagy arányban lehetett megtalálni a szolgai túlbuzgóság elemeit; amit ellenforradalomnak neveztek, abban a leg­sötétebb retrográd eszmék és tettek mellett gyakran kifejeződtek a jogos nemzeti sérel­mek is.

Tisztelt hallgatóim! Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy e teremben vannak olya­nok, akiket a minap lejátszódott ünnepi szertartások irritáltak, s nem is jogtalanul. De em­lékeznünk kell arra, hogy 1956 után sok éven át ugyanilyen egyoldalú, csak éppen ellen­kező előjelű ünnepi megemlékezésekre került sor. A minapi ünnepen már-már a komikum régióját érintették akkor, amikor a függetlenséget és semlegességet követelő felkelés 35. évfordulója előtt néhány nappal elkezdett kopogtatni a magyar kormány a NATO kapuján, felvételt kérve. Az ünnepi megemlékezéseken pedig egy olyasfajta egység ábrándképe rajzolódott ki a szónoklatokból, amely annak idején nem létezett, s amelynek utólagos megkonstruálásához nem is kívánok statisztálni. Egyebek között ez az oka annak is, hogy – ezt csak mellékesen említem – az 56-os emlékérmet a jövő hétfőn nem fogom átvenni.

Egyszer majd el kell következnie valamiféle közmegegyezésnek – a pártszenvedélyek csitultával meg lehet majd közelíteni a történelmi igazságot 1956 megítélésében is. Mi azonban, akik 1944-től kezdve, ha bármily szerény posztokon is, de azt hittük magunkról, hogy történelmet csinálunk, pedig csak a történelem sodort magával bennünket, aligha érjük meg ezt a kiegyenlítődést. Van valami mély, jelképes értelem abban, hogy Mózes, aki negyven éven át vezette népét Kánaán felé, nem léphetett az ígéret Földjére.

Ha ideje jő majd az igazságnak, a tárgyilagos történetírás el fogja ismerni, hogy a ma­gyarországi szocialista kísérlet során, még a legszervilisebb irányítóinak uralma idején is születtek a dolgozó tömegek érdekeit szolgáló szociális vívmányok: az ingyenes oktatás, az egészségvédelem, az inflációt és a munkanélküliséget elhárító társadalmi biztonság ezek közé tartozik. Újabban persze sokan ezt is kétségbe vonják. De ez ügyben aligha il­letékesek azok ítélkezni, akiknek alig másfél esztendős kormányzása idején háromszáz­ezres munkanélküliség keletkezett, akik felszámolják az ingyenes oktatást és orvosi ellá­tást, akik képtelenek letörni az inflációt s megakadályozni százezrek nyomorba hullását, a kiváltságosok gátlástalan törtetését.

A kádári rendszer a korábbihoz képest még többet tett: amint ezt sokáig az egész világ elismerte, a szörnyű terrorkorszak elmúlása után olyan fokú liberalizálódás vette kezde­tét, amelyhez hasonlót az úgynevezett szocialista tábor egyetlen országa sem tudott fel­mutatni. És mégis – a történelem egészen különös paradoxona ez – a rendszer kormány­zópártja itt szenvedte el a legnagyobb választási vereséget. A párt kettészakadt, de ha egybeszámoljuk a két utódpárt szavazatait, akkor sem érik el a keletnémet vagy a cseh­szlovák párt választási eredményeit, a románokról, a bolgárokról nem is beszélve. Egy könyvecskét e bukás magyarázatának is szentelhetne valamelyik illetékes – volna olyan fontos, mint a keletnémetek átengedésének ügye. Mindenesetre az MSZP vezetői közül néhányan személyileg megmentették politikai presztízsük egy részét, de maga a párt nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen retrográd kormányzati lépést megakadályoz­hasson. Győzelme óta igen sokat veszített befolyásából az új kormányzó tömörülés is. Az időszaki választások egyértelműen jelzik a tömegek közönyének vagy ellenszegülő dacá­nak növekvő mértékét.

Ilyen helyzetben – ez is a történelem leckéje –, mindig is tér kínálkozott vállalkozó szel­lemű tábornokoknak vagy civil diktátorjelölteknek, akik úgy szokták gondolni, hogy ha már nem lehet megfékezni a munkanélküliséget, a milliók elszegényedését, akkor leg­alább fékezzük meg a sajtót, az ellenzéket, a kritikai szellemet. Vak, aki nem számol ilyen veszély lehetőségével. De önáltató az is, aki azt hiszi, hogy négy évtized jobb emlékeinek kifényesítésével, nosztalgiázással bármit is tehet egy ilyen fenyegető távlat ellenében. Aki így gondolkodik, azt a történelem a kihaló masztodonok sorsára ítéli.

Napjainkban a Keletről importált s balul sikerült forradalom után fenyeget egy Nyugatról patronált restauráció tobzódása. Távlatilag azonban lehetséges egy racionális kiegyenlítő­dés is, amiként mondjuk az első angol forradalom utáni restaurációra négy évtized múltá­val elkövetkezett a „dicsőséges forradalomnak” nevezett, valójában nem forradalmi, ha­nem békés kiegyezés.

E jövőhöz nálunk is csak annak lehet köze, aki – bármelyik oldalon állva is –, képes el­fojtani a gyűlölet, a leszámolás, a nemtelen bosszú indulatait, képes arra, hogy a világné­zetétől távol álló honfitársával is összefogjon a múlt tárgyilagos tisztázásáért, a jelenben a társadalmi béke megőrzéséért, s egy olyan jövőért, melynek embere elhárítva a felelőtlen szélsőségeket, kiszabadulva a kiábrándulás, a közöny vagy épp a letargia kalodájából, a társadalmi igazságosság elvét emeli a legfőbb törvénnyé.

BARANYI FERENC

Humanizmus

Ne lőjj a zongoristára –
elég, ha a kezét töröd.

Csak a kezét, hogy meg ne sántuljon!
Csak a kezét, hogy bukjon fel
a billentyűsoron!

Csak a kezét, hogy a Marseillaise,
a Rákóczi-induló, a Forradalmi etűd
életre ne keljen többé a kezétől,
de még az Apassionata, az Allegro barbaro sem!
Semmi, ami ripityává zenghetné
az eszmélet tétova előremozdulásának
nyúlós rettegésből kövesült, néma torlaszait!

Semmi,
amitől a lelkiismeret háborgóbb lehet,
maga a lélek pedig csöndesebb!

Semmi, ami magabiztosabbá idézhetné
a Mindenség engedékenységét a parány iránt,
a tétova hajlandóságát mások iránt,
a szívmeleget, mely az űrhidegségen átfut,
és a tiszta gyűlöletet, amely aljasságok ellen
lobban fel mindig!

Semmi, ami a lelkek jobbik felének
zengő megtestesülése a csillagnémaságban –
és semmi, ami csak addig érvényes, amíg örök!

Ne lőjj hát a zongoristára.
Elég, ha a kezét töröd.

ROZSNYAI ERVIN

Egy nap

Lopakodik már a hajnal,
zsákja tele bajjal, jajjal,
zsákja száját ha kioldja,
ólomfelhő ül a holdra.

Felfordított tele zsákja,
amit rejtett, kiokádja,
dermednek a rózsakertek,
ha kihányja, amit rejtett.

Gyenge rügyre hányja mérgét,
pendülő fagy penge-kékjét,
vasra rozsdát, juhra mételyt,
igaz szóra álnok kételyt,

öklöt, lendülőt, hogy üssön,
tüzet, hogy boszorkányt süssön,
tükröt, melyben hamvas-szépnek
látszanak a rücskös vének.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Lopakodik már az este,
a nap szárnya ím lenyesve,
a nap halott. Vagy tán máshol,
tán valahol még világol?

GYÖRE IMRE

Pellengér

Naponta ott érem
magam a pellengéren,
merthogy erősen hittem:
fölöttünk nincsen Isten,
ilyen, se olyasféle,
ki előtt este térdre
kell esni, fejet hajtva,
s ne lássa, ránkpillantva
a villanást szemünkben,
mely ég, másfajta isten
után gondolva, s végleg,
semmilyen kerítések
után nem vágyva immár,
csak ami bennünk itt áll,
megfontolva a tétet,
sok elhangzott Ígéret
foszlik a feledésbe,
disznó szalad a késbe,
nincs semmi, csak a tények,
tőke, pucér alakban,
de bőre alatt vas van,
belül hordja a páncélt,
nem értünk, önmagáért,
És, kik eladtak minket,
nem tudják neveinket,
izzadtságtól sós ingek
őrzik fekhelyeinket,
fekszünk, ötmilliárdan,
együtt az éjszakában.