Fölkapaszkodtam a háromemeletnyi kőlépcsőn, és megmásztam a padlásra vivő fagrádicsot is. Josef manzárdja a padlásajtó mellett nyílt. Bekopogtattam Semmi.
– Pepík! – rikkantottam el magam. Ismét semmi. Miféle móka ez? – nyomtam le a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Odabent félhomály. A Petrínre néző ablakon éjszakai sötétség lopakodott be a szobát. Amikor Josef regényét, A repedt tükör-t írta, gyakran vitatkoztunk itt. Tudtam hát, hol a villanykapcsoló. Felkattintottam. Josef az ablak mellett ült, az íróasztalnál. Feje az írógép billentyűin pihent. Bal karja élettelenül csüngött le. Alatta sötét tócsa csillogott. Hülyéskedik, gondoltam. Dühös, hogy késtem, és megjátssza nekem itt a holtat. De Josef nem mozdult. A csöndben egy lehulló csepp toccsant.
– Ne marháskodj, Pepík! – ragadtam meg a haját, és az arcába néztem. Az ilyesmit képtelenség leírni. Egy rád meredő, immár világtalan porcelánszem, egy hangos cuppanással elnyíló száj, amelyből vér csorog ki. Ez minden – de éppen elég. Az iszonyattól és a rémülettől remegve, visszaengedtem a fejét a billentyűkre.